KILENCEDIK FEJEZET

KIFÜRKÉSZHETETLENEK A HATÁS CSODÁLATOS TITKAI ÉS RÚGÓI

Ugyanekkor már népesedett a megyeház környéke. A bizottsági tagok apránkint gyülekezni kezdtek. Kocsi kocsit ért a megyeházához vezető utcákon, négylovas fogatok gamásnis, fajdkakastollas kalapú dzsentri-alakokkal, ekhós szekerek ezüstgombos, mándlis, kettős tokájú, piros arcú öreg parasztokkal, akik gőgösen terpeszkednek el a hátulsó kocsiülésen s nagy ívben köpködnek a fekete fogaik közé szorított szivartól, mert ők is oligarchák a maguk kis falujában. A megyeház előtti tért három lovas rendőr tartja tisztán, hogy a közlekedés lebonyolítható legyen. Lovaik patkója élesen csattog a kövezeten, amint egy-egy iramodással hátrább szorítják a kofasátrak felé a szájtátó, kíváncsi tömeget. Körös-körül a boltok be vannak zárva, ami azt jelenti, hogy az óvatos kereskedők nem tartanak lehetetlennek egy kis kravált.

A kíváncsiaknak egyelőre kevés érdekes anyag jut. Noha az igények felette szerények s még a főispán vadászának (a mi Bubenyik barátunknak) megjelenése is élénk hullámzást kelt. A vadász reggelit visz egy tálcán az átellenes »Ezüst Rák« kávéházból a megyeházba, amiből konstatálni lehet, hogy a főispán csakugyan megérkezett az éjjel és most reggelit vitet. (No, hogy fúljon meg tőle.) Egy-egy érdekes fogat vagy uraság érkezik. Íme, a Topsich gróf négy feketéje, de jó volna az árukat zsebre vágni. Majd egy egyszerű, fehérre festett kasú kocsi áll meg, gyönyörű két lipicaival, javakorú házaspár kászmálódik le a hátsó ülésről; magatartásukról, öltözetükről azt lehetne ítélni, hogy valami nótárius s életpárja, de a szép, nyúlánk termetű leány, ki az előülésről ugrott le, finom, csupa csipke ruhájában, orgonavirágos, flórenci kalapjában, grófkisasszonynak is beillik. A körülálló bámészkodók között méla moraj hömpölyög végig:

- Tóth Mari.

- Ejha! - hangzik egy-egy bámulatkiáltás s csettent a nyelvével sok ínyenc férfi.

- A karzatra hozták mutogatni - nyelvelnek az asszonyi csoportok.

- De iszen nem kell azt mutogatni, kiásnák azt a kérők, még ha be volna is falazva.

A tömeg tiszteletteljesen nyit utat Tóthnénak, aki elöl megy a leányával a megyeház kapuja felé, míg Tóth Mihály úr még hátramarad a kocsisának adni utasítást, miközben a kofasátrak közül egy virgonc anyóka, aki ismeri Tóth urat (de ki ne ismerné?) vidáman kínálja, inkább csak tréfából, a portékáját.

- Tessék záptojást venni, tekintetes uram. Leszállított ár! Darabja három krajcár!

- Hát a jó tojás hogy, Macskásné asszonyom? - kérdi Tóth Mihály, hátrafordulva az asszony felé.

- Az csak két krajcár.

- Ej, ej - fenyegeti meg féltréfásan Tóth uram -, hogy lehet a jó tojásnál drágább a rossz tojás?

- Hja, az onnan van - feleli nevetve -, mert a jó tojásból csak csirke születik, a záptojásból ellenben kétfejű sas.

- Hát jól van - mondá a nábob -, megveszem a záptojásait, Macskásné. Ugorj le Palkó, szedd össze mind és rakd a saraglyába, a többi kofaasszonyét is szedd össze az utolsó darabig.

- Aztán mit csináljak velök? - kérdezte kíváncsian a kocsis.

Tóth uram a fülébe súgta:

- Eredj velök a »Kék golyó«-hoz az állás alá s aztán paskold oda valamennyit az állásoszlopokhoz.

- Megértettem, kéremalásan.

Egy tízforintost adott át Palkónak, a tojások árát kifizetni, aztán eltûnt a megyeház kapujában, elhelyezte családját a karzaton s õ maga lement a tanácsterembe, ahol már jócskán voltak az egybegyûltek. Némelyek a karzat szépei fölött tartottak szemlét, ami nem rossz mulatság, mások szeme a falakon lógó ötvennégy fõispán arcképein kalandozott, miközben türelmetlenül várták az ötvenötödiket. Sokan csoportokba verõdve élénken vitatkoztak.

- Puskaporszagot szimatolok a levegõben - jósolta Kiplényi István.

- Lesz valami? - tudakolá a bennfentesektõl az ugrifüles Viléczy Ödön.

Palojtay, a vezérférfiú, begombolkozott s csak egy-egy »nono« vagy »hja, hja« jelezte, hogy õ nagyobb és beavatottabb koponya a többinél.

Tóth Mihályt többen körülfogták. Õ már látta az új fõispánt. Híre ment, hogy lemaradván a vasútról, a vadászokkal az õ házába tért be tegnap este. S onnan rándult be éjjel a városba. Négyen is kérdezték egyszerre:

- No, milyen ember?

Tóth Mihály vállat vont.

- Nekem tetszik.

- Igaz, hogy hasonlít Don Quijote-hoz?

- Én sohasem láttam Don Quijote-ot - felelte kitérõleg Tóth Mihály.

- Inkább hasonlít Pitthez - jegyzi meg a vármegye elménce, Klementy szerkesztõ.

- Hogyhogy?

- Annyiban - magyarázta Klementy -, mert se õ, se Pitt nem tudott magyarul.

- Kopereczky egész hibátlanul beszél magyarul - bizonyította Tóth Mihály.

Eközben egyre új és új bizottsági tagok szállingóztak s velök különbözõ hírek, majd az utcáról, majd az aulából - a belsõ termekbõl.

- A fõispán már öltözködik. Nagy udvar van bent körülötte, tömérdek konyakot megittak. Most vitte fel a hajdú a negyedik palackot a kávéházból.

- Ott vannak a tányérnyalók, mint XIV. Lajos körül, mikor öltözködött. Csakhogy Kopereczkynek nem a canterbury érsek nyújtja a nadrágot, hanem Csóva Jancsi.

- Nagy különbség. Hanem ezt a Csóva Jancsit mégis el kellene csapni, utálatos egy fráter - vélték nehányan, keresve szemeikkel az árvaszéki elnököt, Pehely Miklóst, aki a »végzett földesúr« Csóvát írnok gyanánt foglalkoztatta az árvaszéknél.

- Az pedig kivihetetlen - szólt közbe a minden kulissza-titok tudója, Klementy szerkesztõ. - Csóva Jancsinak van a legszilárdabb pozíciója az árvaszéknél, pedig egész nap a körmeit piszkálja. De mindegy, õ megrendíthetetlen. Mindenki összeomolhat, csak õ nem. Neki olyan amulettje van, amellyel föltétlen ura a helyzetnek.

- Vajon?

- Egy receptje van a gyomorgörcsök ellen valami bécsi doktortól s csak ez az egy szer segít az elnöknek, akinél gyakoriak a kólika-rohamok. Ilyenkor aztán Csóva után szalasztja a hajdút, aki megcsináltatja a receptet, de a kezébõl ki nem engedi, hogy leírassa az elnök. Hiszen már régen kitette volna Pehely bácsi a szûrét, mert néha ugyancsak felbõszíti a léhaságaival, de bármennyire csikorgatja is a fogait, a végsõ határozat az: »Nem tehetem, nem csaphatom el, az átkozott receptje miatt«. S az imposztor Csóva a markába nevet, mert jól tudja, hogy nélkülözhetetlen a közigazgatásnál.

Apró hírecskék szivárogtak be, amelyek többé-kevésbé érdekesek: hogy Poltáryt megtámadta tegnap este egy rekruta (bárcsak agyonütötte volna), hogy Poltáryné elvesztette a gyémánttûjét a Rágányos kastélyban és a szájöblítõ vizet hogy fölhajtotta a vacsora után. Efféle sületlenségek mulattatták a tekintetes és nemzetes urakat. Míg ellenben politikai esemény színezetével hatott, hogy Tóth Mihály megvette odakünn az összes záptojásokat és elvitette valahová a kocsiján.

Emiatt rögtön megindult a kritika.

- Hát már Tóth Mihály is stréberkedik? Az egyetlen demokratánk! No, szépen vagyunk. Talán nemességet akar?

A házasuló fiúkkal bíró apák védelmezték Tóth Mihályt. Végre is azt teheti a pénzével, amit akar. Még azért nem hazaáruló. A kofákat akarta fölsegíteni. Szóval egy kis szeszély az egész. Ha az embernek sok pénze van, miért ne lehetne sok szeszélye is?

Ezalatt nagy a sürgés-forgás, készülõdés a fõispán szobáiban. Ott van Noszty Pál és még vagy öt Noszty (a reggeli vonattal Feri is megjött a sógora installációjára), a két Rágányos (a hölgyek a karzaton láthatók), a Horthok, Leviczkyek, Homlódyak. A fõispán a belsõ szobában öltözködik, galopinok jönnek-mennek, hírt hoznak a közgyûlési terem hangulatáról, míg a fõispán a legnagyobb feladatnak egyelõre a csizma felhúzását tartja (szaladj le Bubenyik, keress valahol egy kis Federweisst). Tényleg ez az elsõ nehézség a megyei kormányzatnál, a többi is mind elkövetkezik, de a többi már nem oly nagy. Szemet szúr azonban, hogy még az alispán nincs itt, pedig anélkül nincs akasztás. Õ az üdvözlõ szónok. Mondják, hogy egész éjszaka a felesége ékszereit kereste és most alszik. Felmerül az aggodalom, hátha nincs is beszédje. Ejh nem kell Poltáryt félteni! Nincs az a kávédaráló gépezet, melyet õ felül ne múlna, ha egyszer kinyitja frázisainak zsilipjét. Ettõl nincs mit tartani, hanem ha netalán elalussza az idõt. No, az bizony meglehet, mert aki alszik, az nem gondolkozik, csak álmodik, aki pedig álmodik, az megálmodhatja magának a királyi tanácsosságot mindennemû fáradság nélkül, sõt akár az aranygyapjat is, ha már benne van. Azért tehát jó lesz utána szalasztani egy hajdút, hogy siessen, mert addig nem vonulhat be kíséretével a fõispán a terembe, míg õ ott nincs.

Ide is hírül hozzák, hogy Tóth Mihály megvette az összes záptojásokat, hogy kivonja õket, mint nemtelen fegyvert, a forgalomból.

- Ez a Tóth Mihály derék ember!

- És gyönyörû leánya van - mondja élénken Homlódy.

- Ízes falat - vigyorog Hort Miska -, és micsoda keze van!

Az öreg Noszty odaintette fiát egy ablakmélyedésbe.

- Feri! - szólt halkan. - Ez az, akirõl otthon szóltam már neked. Ez még egy olyan deszka, amelyen mindnyájan kiúszhatunk a partra. A leánynak több mint egy milliója lesz. Gyepre fiú!

- Hm, majd megnézem - mondá az exhadnagy. - Tudod mit, hívasd meg Rágányosékhoz egy legközelebbi estélyre.

- Az nem lehet - szólt az öreg Noszty elgondolkozva -, mert Tóth Mihály az a bizonyos párizsi úr, akivel Rágányosnak illo tempore párbaja volt. Hiszen tudod a históriát. A grófnõt fájdalmasan emlékeztetné, hogy az ura pillanatnyi szükségben vette el.

- Úgy? És honnan csöppent ide a megyébe?

- Megvette harmadéve a rekettyési birtokot, ötezer hold primae classis. Azonfelül gyárai vannak, de bogarai is, mert az üzemet valami szeszélybõl egyszerre csak beszüntette és van végre nagy csomó állampapírja. Egy hétig nyírják a kuponokat - a helyi rege szerint.

- Ebben az egy alakban szeretem a szabómesterséget. De hát miként szerezte ezt a nagy vagyont?

- Hja, ennek érdekes története van, de most nem érek rá elbeszélni. S különben sem gondolnám, hogy valami nagyon finnyás volnál a pénzek eredetére, noha ebben az esetben akkor is nyugodt lehetnél.

- Oh, édes papa - szólt mórikáló szemforgatással. - Köszönöm a jó véleményedet felõlem. A történetet akkor is elég ideje lesz meghallgatni engedelmes fiacskádnak, ha majd hozzá lát az alapozási munkálatokhoz. Kivel mutattassam be magamat?

- Kérd meg Homlódy bátyádat!

E pillanatban sürgönyt hoztak a fõispánnak. Noszty beszólt hozzá a küszöbrõl; még most se volt felöltözve.

- Sürgönyt kaptál.

- Bontsd fel kérlek és írd alá helyettem.

Noszty felbontotta, a belügyminisztertõl jött és számjegyekkel volt érthetetlenné téve.

Megint kinyitotta a belsõ ajtót.

- Nem tudom elolvasni. Hol van kérlek a kulcs?

- Miféle kulcs? - kérdé Kopereczky bosszúsan.

- Amit a belügyminisztertõl kaptál.

- Elveszett.

- Hát most már mit csináljak?

- Hivass lakatost! - mordult rá türelmetlenül, mert sehogy sem sikerült máslit kötni a nyakkendõjén.

Azok, akik hallották, elmosolyodtak, Noszty pedig ajkaiba harapott. No, ez már mégis súlyos tudatlanság. Azzal beljebb ment, betette maga után az ajtót és összeszidta Kopereczkyt.

- Ha már olyan nagy szamár vagy Izrael, legalább ne beszélj hangosan. Lakatossal akarod a távirat titkos jegyeit kihámozni? Szégyenlem magamat miattad.

- Minek hoztál ide, te hóhér? - védekezett Kopereczky.

- Mit tudtam én, mit tudsz?

- Hát nem mondtam mindig, hogy az állatok tanítványa vagyok? És az úgy is van, mert bizony Isten egy oroszlán bátorsága kell hozzá, hogy nekimentem ennek a fõispánságnak.

- No, csak vedd hát fel a mentét és menjünk. A táviratot hagyjuk délutánra.

Kopereczky felkötötte a kardot, fölvette a mentét. Kezébe fogta a kócsagos kalpagot, megnézte magát a tükörben s elbámult, hogy az milyen daliás vitézt mutat vissza.

Azzal benyitott híveihez.

- Készen vagyok, uraim.

Éppen akkor jött be Pimpósi hajdú is jelenteni, hogy a tekintetes alispán úr már megérkezett vitézi öltözetben és bement egyenesen a tanácsterembe, ahonnan valóságos tengermorajlás hallatszik ki.

- Akkor hát menjünk Isten nevében - mondá a fõispán s bátor léptekkel megindult egy sor szobán keresztül; a legutolsónak az ajtaja a közgyûlési terembe nyílt.

Malinka hozzá sompolyodott útközben.

- Csak semmit se féljen méltóságod, gondolja el, hogy csupa káposztafejeknek beszél, bátorítsa az a tudat, hogy én a háta mögött leszek és súgni fogok, ha netán valahol megakadna.

Mikor a fõispán belépett a terembe, az utána tóduló kíséret éljenzésben tört ki, mire hatalmas füttyök hangzottak fel és szûnni nem akaró lárma támadt.

- Ne te ne, sárgarigók! - rivallt a fütyülõkre megvetõ gúnnyal Homlódy István.

Farkasszemet néztek egymással, mint két összeütközni készülõ csapat, bár az egyik része csak maroknyi. Le vele! Meghalt! - Ne szemtelenkedjenek! - Minek jött ide? - Kopereczky sicc ki! - s több efféle kivehetõ hangok vagy bõdületek emelkedtek ki az artikulátlan zsivajból, mely az érthetetlenségbe veszett el, mint a kígyósziszegés. Senki se értette, mit beszél a másik, pedig mind a három- vagy négyszáz száj mûködésben volt.

A fõispán e szörnyû lármában lépegetett fel az emelvényre, leoldá bíborba vont kardját s végigfektette a pulpituson; az õ szája is mozgott, de hogy mit mondott, nem lehetett kivenni. Talán az esküt hadarja el - találgatták némelyek. Ha a tengeren orkán dúl, akkor mozog úgy tarajos hullámaival, mint most az a tömérdek fej, mely egyetlen fürge, vonagló és rángatózó testté látszik összefolyni.

Az »abzug« még akkor nem volt kitalálva, ahelyett egymást becsmérlõ kiáltások röpködtek innen oda és onnan vissza és e szógalacsinok némelyike ugyancsak mérgezett nyállal volt gyúrva.

A megtestesült káosz képét nyújtotta a terem, olyasvalamit, mintha elképzeljük, hogy a babiloni torony építésénél összevesztek volna a munkások. No, itt ma nem kell semmilyen beszéd - gondolta Poltáry -, itt nem lehet gyûlést tartani. És talán nem is lehetett volna, ha valamiért föl nem fortyan a Herkules-termetû Leviczky János, volt dzsidás ezredes, ki is rácsapott tenyerével az egyik zöld posztóval borított asztalra, de úgy, hogy az nagy recsegéssel nyomban kettéhasadt s haragos, bömbölõ hangja minden zsivajt túlharsogott.

- Csend legyen hé! Én mondom. Akinek valami baja van, annak velem van baja. Álljon elõ!

Amire olyan csönd támadt, minõ a temetõkön szokott lenni, mert a vitéz ezredes, akit közönségesen »beretvált tigris«-nek neveztek a megyében, arról volt nevezetes, hogy már hét embert ölt meg, mindnyáját õfelsége a saját királyunk alattvalóiból - párbajban. (Hogy mennyit ölt meg az ellenségbõl a sadovai csatában, arról nincs hír.) Szinte különös volt - mintha valami nagy kutya egy harapással elnyelte volna az egész lármát és csak egy kis csont-szilánk maradt volna belõle; a hirtelen támadt csendbõl kiütõdött egy hangosra változott öndörmögés - egyébiránt a Liszy ügyvéd hangja.

- Ohó, ohó!

Az ezredes rettentõ szemöldjei megmozdultak s szúrós jupiteri szemei sötéten, vészjóslón meredtek a vézna, szikár demagóg vezérre.

- Tetszik valami? - mennydörgé zordonan, míg nagy, kifent bajusza félrefordult, mintha az egyik szárnyát aláhajlítaná, hogy rászúrja az ellentmondót, mint egy kis bogarat szokás a gombostûre.

- Semmi, csak köhögtem - felelte önkénytelen szepegéssel az ellenzéki vezér, fejét a váll-lapockái közé húzva.

- Úgy? Akkor szopogasson barátocskám egy kis medvecukrot.

Kitört a nevetés. Minden arc nekiderült. Ez a kicsinylõ megjegyzés megölte a népapostolt, az arcokra csalt mosoly olyan hatással volt az alkotmányos haragra, mint a napfény a márciusi hóra nézve. Ha a magyar ember elneveti magát, mosolyán, ezen az égi szárnyon elröppen minden epéje.

E pillanatban csattant fel a Poltáry György híres, ezüstcsengésû hangja:

Méltóságos báró úr!

Szeretve tisztelt fõispánunk!

A zajcsináló ellenzék azt a látványt nyújtotta, amit a pulyka, mikor a fejét levágják, még mindig megy, szalad a teste egy-két másodpercig. Dacára a Liszy elnémításának, mégis zúgás fogadta a népszerûtlenné vált szónokot, a nap bûnbakját, de ez hamar elcsendesedett s az alispán háborítatlanul folytathatta üdvözlõ beszédét:

»A mai politikai viszonyok mellett, a hazánk ege fölött tornyosuló felhõknek közepette, midõn õ cs. kir. apostoli felsége méltóságod nemes személyét bízta meg e vármegye vezetésével, megnyugtató érzés száll szíveinkre, mert érezzük a jóakaratot, mely lényébõl kisugárzik és ismerjük mély bölcsességét (Egy reszelõs hang: Ne hazudj, Gyurka!), mellyel mindenha meg fogja találni a Szküllák és Kharübdiszek között kivezetõ utat, mert a honszeretet, a méltányosság és az igazság az a hármas csillag, mely méltóságodat irányítja.«

- Halljuk! Halljuk! - potyogott innen-onnan a kíváncsiságnak némi kis morzsája.

- Istenem, hogy bírta ilyen szépen kigondolni - csóválta a keményvágású fejét egy kurtanemes s a mellette álló ismeretlen ifjúhoz, Malinkához intézte koronkénti észrevételeit: »Van esze, mi? Csak ne használná rosszra, mi?«

Malinka nem felelt, nem is hallotta, forgott vele a terem, rettentõ zúgás keletkezett a mindenségben, a szónok szavai mint éles szögek hulltak, süvítettek s élükkel a halántékába vágódtak, arcát halotti sápadtság borítá el, míg homlokáról hideg verejtéket sajtolt ki a rémület. Eleinte álomnak hitte, de minden pillanatban rettenetesebb valósággá nõtt, hogy az alispán az õ, vagyis a Kopereczky beszédét mennydörgi érces hangon.

Azaz a maga beszédje volt az, jogos elmeszüleménye, csakhogy olyan puskapor, amellyel már lõtt egyszer, 1868-ban a báró Aráncsy beiktatásánál; akkor mint fõjegyzõ üdvözölte vele Aráncsyt. Régen volt az, a kutya se emlékezett már arra, de õ maga el tudta szóról szóra fújni most is; a fõispán, kit megtisztelt vele, a vizsnyói kriptában pihen s az akkor éljenzõ bizottsági tagok is nagyobbrészt ugyancsak csendesek immár valahol a temetõkben.

Ezeket mind mérlegelte Poltáry, midõn beszéd nélkül ébredt fel reggel. Quid tunc? Restellte az esetet, de mit tegyen? Ex tempore mondhatna valami zöldséget, de akkor hova lenne a szónoki nimbusza? Ejh, gondolta magában, vágjunk neki! Elmondom régi beszédemet, vagy nem veszik észre és az nagyon jó, vagy észreveszik és akkor azzal lehet elütni, hogy értéktelen krispinre jó a viseltes zsinór is.

Így ugrott bele s meg nem zavartatva a hûvös hangulat által, folytatá fennhéjázó testtartásával és diadalmas gesztusaival.

»Különleges a mi helyzetünk, méltóságos fõispán úr. Nem rózsákkal párnázott pihenõszékhez méltóztatott ideérkezni, hanem mozgalmas csatatérre, nagy munkához. Ádáz küzdelmet folytatunk itt mi maroknyi magyarság, körülvéve nemzetiségekkel. Az önvérünkön kivívott jogokat önként testvériesen osztjuk meg a nemzetiségi lakosokkal, de vajon testvérek vagyunk-e azért? Oh nem. Úgy állunk szemben velük, mint a szarvasok a vadászokkal. Önként elhullatott agancsainkra azt mondják, hogy azok értéktelenek, nekik trófeák kellenek, agancsok, de a homlokcsontunkkal együtt. (Nyugtalan mozgás.) Nekik csak így volna kedves. Vagyis a jogaink, de a bõrünkkel együtt.«

A jelenlevõ nemzetiségek, bár a passzivitás miatt kevesen jöttek be, zajos »nem áll, nem úgy van« kiáltásokkal zavarták meg itt a szónokot s Malinka fokozódó kétségbeeséssel megállapíthatta, hogy szóról szóra az õ beszédjük pereg le a Poltáry tömött, szürkés bajusza alól. Istenem, Istenem, mi lesz ebbõl? Szeretett volna a föld alá süllyedni. Vagy még jobb volna kirohanni és futni, futni az indóházig, aztán elmenekülni innen örökre… Hisz azt a szégyent, azt a gyalázatot, ami majd most következik, elviselni lehetetlen. De hasztalan, úgy be volt szorítva a fõispán háta mögött képzõdött gyûrûben, hogy a kimenetelhez legalább is a Kinizsi ökleivel kellett volna rendelkeznie. Ott maradt tehát, megadta magát sorsának s tompa elfásultsággal várta, hogy lesz, ami lesz, többé már nem is figyelt a beszédre, pedig most következtek a megye kívánalmai, a nemzetiségek erõs kezû megfékezése, a pandúrság szaporítása a garázdálkodó rablók ellen, egy gimnázium Bontóvárra, ahol megmagyarosodnak az idegen ajkú sarjak, a rakoncátlan Gyík szabályozásának befejezése és így tovább. - Hiszen tudta már õ ezeket könyv nélkül s megüvegesedett szemei bambán, mereven tapadtak a féloldalt álló Kopereczkyre, ki minden felindulás nélkül, nyugalommal hallgatta a szónokot. Malinka kínos, szorongó érzéseit a bámulat váltotta fel. Micsoda idegei lehetnek ennek az embernek! Talán acélból vannak, hogy oly nyugodt tud maradni egy ilyen katasztrófánál, mert még elképzelni is szörnyûség és hajmeresztõ valakinek lelki vívódását hasonló helyzetben. Vagy talán éppen azért olyan nyugodt, mert annyira ideges, hogy nem is hallja, nem is érti a Poltáry beszédét, egyszerû hangzavar az elõtte, mint ahogy az ütközetben a katona nem érzi a saját vére hullását. Pedig most igazán az õ vére hull a Poltáry mondataiban, de úgy kell lenni, hogy nem hallja, nem tud felõle. Oh, jaj, Demosthenes óta nem történt ilyen eset. Csak az Isten hajítana most le hozzá egy mennykövet is, amelyik vagy az összes megyei bizottságot agyonüsse, vagy csak Kopereczky bárót, mert az is megoldás lenne, vagy csak õt, Malinkát magát, mert aztán nem törõdne a többivel.

Hanem bizony nem történt semmi csoda, csak Noszty Feri keserítette el még jobban holmi sületlen kérdésekkel, valahogy melléje tolatván a tömeg által.

- Milyen lesz a sógor beszéde?

Ha egy darab húst tüzes harapófogóval szakítanak ki belõle, az se lehetett volna kínosabb, mint erre felelni.

- Az isten tudja! - szólt szemeit égnek fordítva.

- Te csináltad?

- Félig-meddig - hörögte halkan.

- Lásd, azt úgy kellett volna összeeszkábálni, hogy elõlegesen bekéritek az alispánnak ezt a szónoklatát, úgy hogy a sógor beszéde mintegy válaszokat tartalmazott volna az itt felhozottakra s ezzel rajta lett volna a rögtönzés zománca. Meg kell adni, hogy gyönyörûen beszél ez a Poltáry, vagy hogy hívják.

- Hm, csakugyan - hebegett Malinka és kíntól vonaglott lelke.

- Apropó - fecsegett Feri tovább -, mi van a nõvéremmel?

Most lehetett még csak nagy konfúzióban a Malinka arca, hogy elvörösödjék-e vagy elsápadjon.

- Boldogok voltatok, mi? - vigyorgott Feri rejtélyesen.

- Nem is beszéltem vele.

- És én ezt ugye elhiggyem? Ösmerlek kis maszk!

- Bizony Isten.

- Beszélhetsz nekem, amennyit akarsz. Hiszen Vilma is írt és összeszid, hogy frivol lélek vagyok, hogy mit gondolok én felõle? Hát azt gondolom, de nem írtam meg neki, hogy mindenek elõtt hálátlan. De most jut eszembe…

Hirtelen a karzatra pillantott, honnan átható rózsa- és rezedaillat verte át magát a fülledt levegõn az érzékenyebb orrokhoz. Sok üde arc mosolygott le onnan a különbözõ virágos és strucctollas kalapok alól.

- Te már egy hete vagy itt, Kornél, nem tudnád véletlenül megmondani, melyik a hölgyek közül Tóth kisasszony?

Malinka csak a fejét rázta, hogy nem tudja, nem is nézett arrafelé, sõt ösztönszerûleg behunyta a szemeit, mert íme elérkezett a rettenet ruhájába öltözött pillanat s jobb akkor sötétben lenni: Poltáry befejezte beszédét, szórványos éljenzés hangzott fel (a Noszty-klikk éljenei), egyébként hideg maradt a hallgatóság, bár a suba alatt bevallották, hogy hamari beszédnek (mert csak tegnap vállalta a szónoki tisztet) nem volt éppen utolsó.

De az efölötti megjegyzések és véleménynyilvánítások csak legfeljebb két másodpercig tarthattak, míg a fõispán hátrataszította a panyókáját, megköszörülte a torkát és megszólalt.

- Tekintetes köztörvényhatósági bizottság!

- Ejnye, beh különös pohánkakása ízû hang - mosolyodott el Klementy szerkesztõ úr, aki a középsõ zöldasztalnál egy ív papirosra szorgalmasan jegyezett.

Kopereczky hangján tényleg rajta volt a felvidéki zamat, de nem nélkülözte a hajlékonyságot és a csengést. Elsõ szavainál megszûnt a beszélgetés s az a bizonyos zümmögés, mely a figyelmet lassan-lassan megõrli, mély csendesség támadt, de mint Hort mondotta késõbb, volt valami fenyegetõ jellegû, valami bizonytalan e csöndben; nem a tisztelet szülte, hanem a kíváncsiság. Nem az okos embert várták, nem is az új fõispánt, hanem a féleszûnek hirdetett tót urat.

- Halljuk, halljuk!

- A mai politikai viszonyok mellett - kezdte folyékonyan, minden elfogultság nélkül - a hazánk ege fölött tornyosuló felhõknek közepette, midõn õ császári királyi apostoli felsége az én személyemet bízta meg e nemes vármegye vezetésével…

- Bizony tehetett volna okosabbat is - vágott közbe az oszlopok mögül egy pufók alak.

Némi derültség kelt a közbeszólás nyomában. Nyugtalan fészkelõdés, hullámzás támadt, mint a vetés fölött, ha egy széláram megmozdítja, némelyek megbotránkoztak: »Minek a királyt bántani?« Mások helyeselték: »Ej, nem árt õfelségének, ha csuklik egy kicsit.« Szóval megindult a mindent elposványosító trécselés. Kopereczky egy kis szünetet tartott, de a figyelem nem akart helyreállani, õ volt hát kénytelen fölemelni hangját a továbbiakhoz:

- Megnyugtató érzés száll szívemre, mert érzem a jóakaratot, mely az itt egybegyûltek lényébõl kisugárzik és ismerem a mély bölcsességet, mellyel a megye vezetõ férfiai mindenha megtalálják a Szküllák és Kharübdiszek közt is a kivezetõ utat, mert a honszeretet, a méltányosság és az igazság, e három csillag irányítja õket.

- Nini - ugrik fel Klementy szerkesztõ úr meglepetve, mintha valami váratlan ismerõssel találkoznék. - Hiszen ez az alispán beszéde! Gubó legyek, ha ez nem az alispánt paródiázza! Pszt! Csend legyen. Halljuk! Halljuk, urak! Ohó, hisz ez rettenetes módon érdekes!

Mint a futó tûz terjedt fülbõl-fülbe, hogy a fõispán, Poltáryt gúnyolja, megtanulván az õ beszédét egy hallásra zseniális módon, szóról szóra visszamondja. No, minket ugyan bolonddá tettek. Hiszen ez egy nagy talentum. Halljuk csak, halljuk!

Egyszeribe olyan csendesség lett, hogy az öreg Melfeller mérnöknek híres Pateck-féle zsebóráját hallani lehetett, milyen szépen ketyeg a mellényzsebében. Kopereczky erre lejjebb eresztette a hangját és így folytatá:

- Különleges az önök helyzete, tisztelt köztörvényhatósági bizottság! Nem rózsákkal párnázott pihenõ székhez érkeztem én ide, hanem mozgalmas csatatérre, nagy munkához. Körülvéve a nemzetiségektõl, ádáz küzdelmet folytatnak itt önök, maroknyi magyarság. Az önvérükön kivívott jogokat önként, testvériesen osztják meg a nemzetiségi lakosokkal, de vajon testvérek-e azért? Oh, nem. Úgy állnak szembe egymással, mint a szarvasok a vadászokkal…

E hasonlatra mindenki ráismert s látta, hogy csakugyan a Poltáry beszédét ismétli. (»Bevette és most kihányja« - ahogy Viléczy Ödön mondta.) Nosza, kitört erre a tetszészaj minden vonalon. Hohó! Micsoda kapitális ember! Egy lángész. Csodálatos emlékezõ tehetség. Ki is volt az, aki egyszer az egész naptárt könyv nélkül megtanulta? Valami peregrinus. No, ez még azon is túltesz.

Minden szem Poltáry felé fordult; kékült, zöldült, a szakállát harapdálta. Nem tudta elképzelni, mi akar ez lenni. Zöldesfényû bikaszemei kidagadtak a csodálkozástól. Eleinte dühösen döfködte rezes kardjával a padlót, míg azt hitte, hogy a fõispán valamely szellemi incselkedést folytat vele, lassan-lassan azonban rájött a valóságra, hogy a régi beiktató ülések jegyzõkönyveit õ küldte meg neki, s azokból éppen ezt a beszédet tanulta be. Fatális egy véletlen! Most már minden napfényre kerül. Dicsõség, hírnév, szónoki nimbusz Isten veled!

Ellenben a bizottsági uraknak elég volt a gyûlölt alispán kínos feszengését látni, hogy egy pillanat alatt kiengesztelõdjenek a fõispán személyével, sõt, hogy megszeressék.

- Önként elhullatott agancsainkra azt mondják, hogy azok értéktelenek - szónokolt odább a fõispán, egészen kipirulva -, nekik trófeák kellenek, agancsok, de a homlokcsontunkkal együtt. Nekik csak egy volna kedves. Vagyis a jogaink, de a bõrünkkel együtt.

Tomboló éljen-orkán zúgott fel minden oldalon, még a nemzetiségiek is tapsoltak, mert õk azt hitték, hogy ez most már csak mint szatíra értelmezendõ. - Ragadós lévén a tetszés, a hölgyek a karzatról a zsebkendõiket lobogtatták, Findzsa asszony azonban, aki az elsõ sorban ült, hangosan panaszkodott:

- Micsoda disznó nép ez; mikor az uram mondta ezeket, a fülük dobját se hajtották, most pedig a lelküket ordítják ki.

A tömegek kiszámíthatatlanok, mert szeszélyesek. A Malinka balul kiütött plágiuma megfordította a hangulatot és a különös körülmények között (a sors csodálatos kártyakeverõ) keletkezett rokonszenv fölkapta szárnyaira Kopereczkyt és nem ejtette el többé. Egy elképzelt jótulajdonság (ezúttal a rendkívüli emlékezõtehetség látszata) többet ér néha, mint száz meglevõ erény. Az éljenzés, tetszészaj most már annyira hozzászegõdött a beszédhez, mint a gazdátlan kutya, hogy bottal se lehetett volna elverni. Hovatovább nagyobb volt a lelkesedés, ami természetes, mert mindég nagyobb lett a rekord is, amit a fõispán elért, még mindig szóról szóra adván vissza a Poltáry frázisait, szimiléit és idézeteit, csak midõn madame Staëlt idézte, hangzott közbe zavarón a Hort úr sablonos kérdése, mely mintegy önkénytelenül csúszott ki a száján:

- Milyen volt a keze?

Minden új éljen mint valami bûvös ecsetvonás élénkített és változtatott némileg a Malinka fancsali ábrázatán, elannyira, hogy a vége felé kigömbölyödött, ragyogott, már szinte hinni kezdte, hogy hallucinált a Poltáry beszéde alatt, pajkos dzsinek bohókás játékot ûztek vele; az öreg Noszty nem minden fennhéjázás nélkül súgta oda Rágányosnak: »Nézd csak, nézd, micsoda fránya fickó ez az Izrael«. Sõt még Poltáry György is, pedig ez az egész lelkesedés, jól észlelte, nem egyéb volt, mint egy kis antipoltarizmus, csakhamar megnyugodott, gondolván magában: A fõispán most nagy dicsõséget aratott azzal a véletlenséggel, hogy éppen az én egykori beszédemet magolta be, s én azt nem gyanítva, közvetlen elõtte elmondtam, mind azt hiszik ezek a maflák, hogy rögtönzött paródiát hallanak s bámulják õt, ünneplik, mert ezzel egyúttal engem vélnek inzultálni. Hát bizony elég kellemetlen, hanem segíteni nem lehet rajta. Mert ha én most leleplezném, hogy a fõispán nem engem paródizál, hanem szegény feje nem tanult be más beszédet s akarva, nem akarva ezt kell elfújnia, akkor ugyan a fõispán agyon volna ütve, de magamat is bemártanám, hogy kétszer mondok el egy beszédet. Legjobb tehát, ha elhallgatok s igyekszem kihúzni ebbõl a vak esetlegbõl a lehetõ legnagyobb polgári hasznot. A fõispán nagyon jól tudja, hogy más beszédet nem tud, ennélfogva kutatni fogja, miként került össze a két beszéd, s a megõrzendõ titok ezerszerte jobban kapcsolja majd hozzám, mint bármely más szolgálat, amit tehetnék. Nagyobb szerencse ennél nem is érhetett volna. A fõispán még a helyemet is megfújja, ahová leülök, szóval a kezemben lesz, az én madaram õ már. Csak ujjongjatok, éljenezettek, ostobák, én a markomba nevetek azalatt.

Így formálódott ki apránként általános megelégedéssé minden széthúzó érzés. Némelyek fitymálták vagy kevésbe vették a fõispánnak e mnemotechnikai erõmûveletét, hogy mi van abban visszakiabálni valamit, »hiszen a tükör is azt teszi, azért mégse bámulják meg, mint masinát«, de a szájasabbak és mûveltebbek letorkolták ezeket.

- Eh - mondotta Petrovay Tamás nagy tekintélyû aggastyán, aki a pozsonyi diétákon képviselte hajdan a megyét -, mit ért a paraszt az uborkasalátához?

Ez a gúnyos megjegyzés megtette a hatását. Senki se merte többé kétségbe vonni a fõispán lángelméjét s midõn beszédét bevégezte, valóságos gloriola látszott lebegni a feje körül. Hozzá rohantak, õsi szokás szerint vállaikra emelték s úgy hordozták körül a teremben. Majd kivitték a balkonra is, hogy az odakünn összegyûlt köznépnek megmutassák.

Mámorban úszott minden. Az arcok ki voltak pirulva a lelkesedéstõl. A tegnapi tüntetés rendezõi voltak a leghangosabbak az ovációkban. Mihelyt a fõispán visszakerült a nép tenyerérõl a biztosabb talajra, az anyaföldre, hízelgéseikkel vették körül, még maga Liszy ügyvéd is odakiáltott:

- Meghajtom zászlómat méltóságod lángesze elõtt.

S ezzel meghajtotta a derekát. Úgy látszik, azt nevezte õ zászlónak.

Ezalatt Noszty Feri is ráakadt Homlódyra, aki megmutatta neki, melyik a karzati hölgyek közül Tóth Mari.

- Ott balról az az orgonavirágos kalapú, szép kis pofa, nem igaz?

Feri föltette monokliját és megnézte mûértõ szemmel.

- Formás jószág, de mintha szeplõs volna.

- A termete veri a liliomot.

- Úgy látszik, bátyám is a részletek embere, mint Horth Pista.

- Nem egészen, csak éppen mondom, hogy a termete az, meg a ritmikus járása, amiért én dicsérem. Látnád csak járni.

- Kár, hogy a szemei aprók egy kicsit.

- Látnád csak õket rád szegezve, mikor nevetnek. Szép tiszta szemek, mint a kristálypatak vize, a lélek fenekére nézhetsz be rajtok keresztül.

- De már nem fiatal, ahogy nézem.

- Olyan huszonegyéves forma, de még ártatlan, mint a ma született bárány és olyan egészséges, mint a makk.

- Elég baj az - sopánkodott Feri.

- Hogyhogy?

- Az egészséges fa nehezebben gyúl meg, bátyámuram, a szúette könnyebben ég.

- Tüze válogatja, öcsém. Nem bízol magadban?

- Mutasson be neki, bátyámuram.

- Szívesen. Menjünk hát fel hozzájuk.

- Az anyja az, aki mellette ül? - kérdezte Feri útközben.

- Igen, az anyja.

- Nagyon közönséges kinézésû. Miféle leány?

- Fogalmam sincs felõle, azt az egyet bizonyosan tudom, hogy nincs a Habsburgokkal rokonságban. Amellett azonban jóravaló asszony lehet, mert Tóth uram nagyon megbecsüli. De siessünk fiú, mert mindjárt vége az ülésnek.

Nem könnyû volt pedig kikecmeregni a nagy tömegbõl az oszlopos folyosóra, ahonnan meredek, ódon garádicsok vezettek a karzatra. Útközben négyen-öten is elfogták Homlódyt valamely ügyben. Mert a régi megyegyûlések részben börze jellegével is bírtak; itt találkoztak a megye urai különbözõ vidékekrõl koronkint s vettek, eladtak, csereberéltek. Homlódy híres lovakat nevelt, tõle válogattak fogatokat a házasulandó uracsok, a községek ugyancsak nála tudakozódtak, van-e eladó csõdöre, viszont õ maga itt szerezte be, ami neki kellett, teheneket Kajtáry Kelementõl, merinói juhokat Balázs Gáspártól, gyümölcsfaoltványokat a szenvedélyes pomológus Kapor Andrástól.

Feri tehát útközben is csak rövidebb, sûrûn félbeszakított idõközökre élvezhette a Homlódy információit.

- Mondja csak, János bátyám, miért nem ment eddig férjhez? Azt az egyet nem értem.

- Nem tudom.

- Dehogynem tudja. Olyan vén sas, mint maga, mindent tud.

Erre aztán elmosolyodott Homlódy.

- No hát tudom. Azért nem ment férjhez, mert Mari azokhoz a lányokhoz tartozik, akik magukat rútaknak hiszik.

- Vannak is a világon ilyen leányok! - hitetlenkedett Feri.

- Talán nincsenek, de ez az egy ilyen. Nem természeti törvény ez, nem állítom, bizonyára nincs ez bent az asszonyi állatban, mint a teremtõ által beoltott jellemvonás, hanem egy betegség kifolyása, amelybe többnyire a gazdag partik esnek. Ez a betegség abból áll, mindenkire gyanakszik, aki hozzája közelít, hogy a pénzére vetette ki hálóját, minélfogva hûvös, visszahúzódó és bizalmatlan. A gyanakvás folyton nagyobbra harapódzik, míg rögeszmévé válik s elnyomja benne a természeti törvényt, a hiúságot. A végén már szinte megcsontosodott meggyõzõdése, hogy õt önmagáért senki sem szereti s derûre-borúra osztogatja a kosarakat. Ez Tóth Mari belülrõl tekintve. Mert tudd meg, bruder, hogy az a millió forintocska, ami a leányra néz, furcsa kis lidérc. Nemcsak azokat zavarja meg, kik meg akarják kaparintani, hanem azt is, akinek a mátkaládájában van.

Éppen a karzat ajtajánál állottak, Feri visszarántotta Homlódyt.

- Azt hiszem, ne menjünk fel - mondá váratlanul.

- Hogyan? Nem akarod, hogy bemutassalak?

- Azt látom, hogy a feladat sokkal kényesebb, hogysem elhamarkodva lehetne megoldani. Gondolkozóba ejt, amit az imént mondott János bátyám, hogy a millió, gonosz lidérc, megzavarja a fejeket. Ez bizony igaz lehet és hogy én ebbe a hibába ne essem, egyelõre csak annyit mondok, amennyit a lusta miniszterek szoktak, hogy elõbb még tanulmányozni fogom a kérdést. Ismerni akarom teljesen a terepviszonyokat és haditervet próbálok csinálni.

- Amint akarod - hagyta rá Homlódy vállat vonva -, akkor hát menjünk vissza a politikához. Mit szólsz a sógorhoz?

- Nem mindennapi ember.

E pillanatban széttárták a huszárok a tanácsterem szárnyas ajtait s kifelé tódultak a bizottsági tagok »Éljen a fõispán!« kiáltásokkal. Tehát vége a beiktató gyûlésnek.

- Puff neki! - kiált fel Homlódy. - Okosan tetted, hogy nem mentél a karzatra.

De akihez a szavait intézte, nem volt mellette. Megfordult, hogy hova lett; hát az bizony visszament a karzat kijáratához, ott leste a letipegõ hölgyeket, kik fölfogván a lépcsõknél szoknyáikat, csinos, formás lábakban és bokákban élvezetes szemlét nyújthatnak a kujonnak.

Homlódy a gyûléstermen át a fõispán belsõ szobáiba igyekezett, ahová most bevonult meggyarapodott udvarával, alázatos hízelgõivel, hozzáragadt mamelukjaival. Hanem iszen nem csoda. A meggyújtott lámpánál már mindjárt a gyufa sercenésénél ott vannak az éber muslincák. Csóva Jancsi, aki most diadalmasan vitte a fõispán után az ott felejtett zergebõrkesztyûjét, rájuk is terítette egy-két megjegyzéssel a vizes lepedõt:

- Persze, most már gyülekeznek a jó legyecskék a mézre, de mikor még azt hitték egy óra elõtt, hogy mérgezett víz, másutt röpködtek.

Az öreg Noszty megszólította Homlódyt.

- Nem láttad Ferit?

- Tóth Marit lesi - súgta a fülébe Homlódy.

- Szeretem - szólt sugárzó megelégedéssel -, hogy ím végre már hozzálát a fiú valamihez.

Kopereczky ott bent a gratulációkat fogadja. Boldog, aki kezet szoríthat vele s bókot mondhat hozzá. Nagy dolog volt, remek dolog volt, ilyet még nem pipáltak Bontó megyében.

Maga az öreg Noszty is el van ragadtatva.

- Most már te vagy a helyzet ura, mert a bontói ember olyan, mint a legszilajabb csikó, rúg, kapál, harap, ficánkol, de ha a hátára tudsz pattanni, megtorpan és engedelmesen poroszkál alattad.

- De hol vetted azt a pompás ötletet - lelkendezett Rágányos - visszamondani a Poltáry beszédét? Mert ez tett úrrá.

- Hol vettem? - mentegetõzött a maga szokott bohémiájával Kopereczky. - Könnyû volt elõvenni, mikor csak ez az egy beszédem volt. Ezt is a Malinka csinálta - ahogy szokás. Titkár esze tapossa simára a fõispán útját, hiszen tudjátok.

Jóízûn kacagtak a körülállók. Természetesen nem hitték el. Már hogy is csinálhatta volna Malinka, mikor az csak abban a pillanatban születhetett. A fõispán megjegyzése egy kis maró célzás akar lenni az elõdre, aki tényleg titkárjával csináltatta a beszédeit. De milyen finom alakba önti gúnyolódását!… Micsoda nagyeszû ember ez!

Míg a fõispán úgyszólván cerclet tartott, mint egy kiskirály és zsebrerakta a dicsérõ szóvirágokat, nyers õszinteséggel megjegyezvén: »Bizony, higgyék el, sohase hittem volna, hogy ilyen könnyû mesterség a fõispánság«, azalatt Noszty Pált a megfejtetlen kormánysürgöny bosszantotta s Malinkával együtt felturkálták a fõispán bõröndjeiben az összes hivatalos iratokat, míg végre elõkerült a kulcs. Vitte is nagy lobogtatva Kopereczkynek.

- Itt a kulcs, megvan a kulcs!

- Ez az? - nézegette meg kíváncsian Kopereczky. - Micsoda ostobaság, uraim, ez a mi hivatalos nyelvezetünk. Hát hogy lehet ezt józan ésszel kulcsnak nevezni? Hiszen a horgonyt is vasmacskának nevezi a nép és okosan, mert megfogja a tárgyakat, mint a macska az egeret, csak hogy itt nem lehet félreértés, mert a voltaképpeni macska nincs vasból, hanem mit szólnának hozzá a taljánok, ha egyszerûen macskának neveznék a horgonyt vagy horgonynak a macskát? Viszont nem volna semmi kifogásom, ha levélkulcsnak keresztelné el a miniszter a számfejtõ ákombákomjait, de így igazán hülyeség.

Mindnyájan helyeslõleg bólintgattak.

- Biz Isten igaz. Õméltósága jól megmondja. Íme egy fõispán, aki nem fél a kormánytól. Ennek azután van gerince fölfelé is, nemcsak lefelé.

Mily csodálatos a siker! Egy óra elõtt még õrajta nevettek gúnyosan, hogy nem tudja, mi a kulcs, egy óra elõtt még õ volt ezért a szamár, most már színbölcsesség, kijelentésszerû alapigazság minden, amit mond és az adott esetben most már a miniszter a szamár.

Hát az jobban is megbírja, mert erõsebb is és messzebb is van innen.

Az órák künn a tornyokon a tizenkettõt kezdték verni, mire megkondultak a harangok a négy különbözõ felekezetû templomokban.

- Hát itt van ni - kiáltott fel vidáman Kopereczky -, milyen jó lenne most ebédhez ülni. De hallom, nem lett belõle semmi, nem akartatok a vendégeim lenni. Vagyis tegnap még úgy festett a dolog, hogy az ebéd nem látszott megtarthatónak, tehát kihagyták a programból, én most hát Rágányoséknál ebédelek a rokonsággal. Ahhoz azonban még át kell öltöznöm németnek. Ti csak maradjatok itt és igyátok a papramorgókat, mindjárt végezek.

Kitört a méltatlankodás, hogy micsoda szemtelenség volt azoktól, akik ezt cselekedték.

- Nem aprehendálom én azt - felelte Kopereczky -, ti is jobban esztek otthon, én is jobban eszem a rokonnál s ezzel vége. A pezsgõ pedig megmaradt, majd megisszuk, ha az asszonyt hazahozom, egy pár hét múlva.

Hát ez is tetszett mindenkinek, hogy ha majd az asszonyt »haza« hozza. Milyen kordiális és egyszerû.

Ezzel eltûnt a harmadik belsõ szobájába és átadta magát a Bubenyik kezeibe, aki már várt rá a keményre vasalt elejû inggel, meg a frakköltözettel, mert a családbeli hölgyek, úgy volt mondva, kivágott ruhában jelennek meg, ami nélkülözhetetlenné teszi a frakkot. A hiánynak ellenlábasa a másik hiány. Csak az a különbség, hogy az egyik nemnél a hiány a derekat takaró öltönydarabon legfelül van, a másik nemnél legalul. Igazán bolond ötlet azzal fejezni ki pompát, hogy valamit elvágnak egy szabályszerû, megszokott ruhadarabból.

- No, bracsok slatki (no, édes testvérke), nyúzd le hamar rólam ezt a bõrt. Látod, öreg varangy, milyen jó vagy te most nekem, legalább tótul beszélhetek veled. Nem adom száz forintért, hogy a nyelvem »mezítláb« járhat egy kicsit. Kell az ilyen üdítõ változatosság, hidd el. A láb is akkor érzi magát jól, mikor a szorítós csizma helyett papucsba jut. Hát ott voltál-e a közgyûlési teremben?

- Ott voltam a karzaton.

- Mit szólsz az esethez?

- Bizony nem hittem volna, méltóságos uram.

- Hát ugye értünk egy kicsit a csízióhoz? (Büszkén düllesztette ki mellét s ravaszul mosolygott.) Te Bubenyik! A mi tótjainkat nehéz lett volna így lefõzni. Mi a nézeted?

- Az, hogy nyújtsa ide most a másik lábát is, és az, hogy sok ember egybevéve sokkal ostobább, mint csupán egyetlen ember, ha nagyon ostoba is.

- Hm. Ebben aligha nincs valami igazad. Hallottad végig a beszédemet?

- Hallottam már én azt otthon is, mikor a méltóságos úr tanulta.

- Bent vannak már a kis arany gombok az ingben?

- Betettem õket.

- Hej, te Bubenyik, ha az a két vén sárkány ideadta volna véletlenül a két megmaradt gyöngyöt is, ez lenne ám most nagy effektus a melledzõben.

- Az ám.

- Pedig talán ide is adták volna erre az egy alkalomra, ha kértük volna.

- Nem hiszem, de minek is adták volna ide?

- A tekintélyt emelni.

Bubenyik egykedvûen intett a kezével.

- Abban is csak olyan fõispán volna a méltóságos úr, mint az aranygombokkal, mert azt gondolom én parasztésszel, nem a gombok teszik a fõispánt, hanem az, hogy maga gombolja-e azokat vagy mások?

- Mit akarsz ezzel mondani, Bubenyik? Velem akarsz kikötni?

- Nem akarok én semmi egyebet, csak a mellényt akarom feladni, de egy kicsit mintha megsoványodtunk volna; várjon, majd meghúzom a csattal hátul.

- Úgy? Mit is mondtál elõbb? Igen, hogy már otthon is hallottad a beszédemet.

- Hiszen nem volt az a méltóságos báró úr beszéde otthon - vigyorgott Bubenyik.

- Hogyhogy? - pattant fel a báró szigorúan. - Micsoda hülye megjegyzés ez, Bubenyik?

- Ejnye. Hiszen váltig szidta Malinka urat, mikor tanulgatta, hogy minek csinálta olyan hosszúra.

- Oh, te jerikói ökör, te. Hát nem az enyém ez a frakk, habár szidom érte esetleg a szabót, hogy hosszúra csinálta?

- A frakk? No, a frakk. Az igaz, a frakk. (Ez az argumentum csakugyan megzavarta egy kicsit Bubenyiket.)

- Látod, hogy nem értesz a dologhoz, csak a világba beszélsz. De ugye szépen volt elmondva, mert erre már felelhetsz, az ilyet te is megérted és ez a fõ.

- Kétségkívül szépen volt elmondva, tetszett mindenkinek, az asszonyok dicsérték a karzaton, hanem valami nem megy a fejembe.

- Mi az ördög lehet az, vén alamuszi?

- Az, hogy miképpen fiadzhatta ez a beszéd a saját apját?

- Mijét, te bolond?

- Hát a saját apját, vagyis azt a másik beszédet, melyet a viceispán úr mondott el elõbb s mely úgy hasonlított ehhez, mint az egyik tojás a másikhoz.

Kopereczky a fehér nyakkendõjét kötözgette figyelmesen a tükör elõtt.

- Hiszen voltál te vándorszínész is valamikor, Bubenyik, no ne pirulj el, hiába titkoltad, régen tudom, csak nem akartalak megszégyeníteni, de most bizalmasan beszélünk. Mondom, voltál te színész is, minélfogva könnyen kitalálhatod a dolog okát. Vékony volt a garde-robe, mi? Csak egy bársony-köntöstök volt, mi? S Moór Károly is abban pipeskedett és Bánk bán is. Nincs abban semmi. A közönségnek bizonnyal így is tetszett.

- Igen - jegyezte meg Bubenyik -, de Moór Károly és Bánk bán sohasem jelentek meg egyszerre a lámpák elõtt, mert akkor nem tudom, hogy lettek volna. S mindezekhez még neveli a csodálatosságot a sorrend, mert ha méltóságod mondja el elõbb a beszédet, akkor még lehetséges volna a megoldás elgondolása, de így igazán megfoghatatlan, miképp tudta az alispán úr elmondani?

- Mit? Ki nem találtad volna? Olyan stomfax vagy? Hát a Malinka adta oda neki. Hiszen világos.

- És ezt a méltóságos báró úr helyesli?

- Hogy helyeslem-e? El vagyok ragadtatva. Hisz ennek köszönhetjük a sikert. Micsoda taktikai húzás. Fenomenális ötlet. Napóleonhoz illõ, nem Malinkához. Hanem én azért mégis jobb szeretem, hogy Malinkának jutott eszébe és nem Napóleonnak. Ha most király lennék, aranygyapjút adnék a fickónak.

- Majd nyírunk neki a Jóskáról, ha hazakerül a cigányoktól.

- Vigyázz magadra, mert ha azt a fiatalembert énelõttem bántod, biz Isten, menten hallani fogod a krapeci harangok zúgását.

Amely ígéret a családi szótár képletes kifejezései szerint két csattanós pofonra szólt, de nem mindég következett be, míg ellenben néha bekövetkezett minden ígéret nélkül is. Nincsen a természetben egyformaság.

Most bizony inkább csókolkozni szeretett volna Kopereczky. Hiszen minden úgy ment, ahogy azt a magyar agy elképzeli: »akinek az Isten hivatalt ád, ád az ahhoz észt is«. Íme már megvolt a nagy ész is, dacára, hogy a mai nap eseményei még nem voltak kimerítve.

Visszament vendégei közé - nem fogytak, szaporodtak Noszty Ferivel, ki a »Kék golyó« kapujáig kísérte messzirõl Tóth Marit (csakugyan elbûvölõ a termete), ott elvesztve õt falánk szemei elõl, gomolygó tervekkel jött vissza a társasághoz, ahol apja könyörtelenül befogta a számjeles sürgöny kifejtéséhez: »Ide, ide, számok ellensége!« Mire Kopereczky visszatért, most már olyan alakban, mint egy kivénült báli alak, piros szegfûvel gomblyukában (de iszen tudja Bubenyik a dörgést), mindjárt észrevette a rajta függõ szemeken, hogy azóta valami fontos történt és már mindenki tudja, csak még õ nem. Csodálkozást, irigységet, hódolatot, a pillanathoz kölcsönvett mosolyokat vett észre a jelenlevõkön, részint idegeneken, részint rokonokon, ámbátor még a rokonok is inkább idegenek voltak. Csak a két Noszty, az apa és fiú arcában volt valami rejtelmes, valami mélyebben fekvõ, melyet az úri közöny nem jól takart.

- Apa - szólt Feri -, közölje talán Izraellel a sürgöny tartalmát, hátha sürgönyözni akarna annak következtében valahova.

- Milyen sürgönyt? - kérdé élénken Kopereczky.

- A belügyminiszterét, amit kifejtettünk - szólt az öreg egy jó Mikulás jámbor hangján. - Az ebédhez szántam, de nem bánom, ha most tudod is meg.

S ezzel keresgélni kezdett a zsebében, mintha csak aranyos diókért nyúlt volna be.

Kopereczky mohón kapta ki kezébõl, föltette csíptetõjét és olvasni kezdte. Mindenki tudta már, mi van benne. Eldicsekedték a Nosztyak. Negyvenezer forint évi jövedelem csöppent le a mennyekbõl. Minden szem reá nézett, hogyan fog viselkedni. Negyvenezer forint nem csekélység. Az már pénz. Kurjanthat az ember, táncra is perdülhet, megölelgetheti az egész tisztelgõ frekvenciát. Negyvenezer forint évenkint! - Az ördögbe is, ezen akár meg lehet venni apródonként az egész tótországot. Denique, akinek az Isten észt adott, ad ahhoz dominiumot is.

S ím olvasta Kopereczky a következõket: hogy a külügyminiszter útján arról értesül a belügyminiszter, miszerint jelenleg Nápolyban idõzõ Kopereczky Izsák Izrael báró lovaglás közben leesett a lóról, olyan szerencsétlenül, hogy rögtön meghalt. Minthogy úgy tudom - fejezi be a belügyminiszter barátságos fordulattal -, hogy az illetõ fõúr, bár ellened utóbb a prágai örökség ügyében állítólag pört indított, közeli rokonod volt, megelõzve a hivatalos utat, magánúton is sietve értesítlek. A beiktatás lefolyásáról értesítést várok.

Bármennyire rátapadt is minden szem, mindent inkább láthattak arcán, szemeiben, mint az örömnek valamely felvillanását. Hja, mégiscsak van a kék vérben valami. Ez a rongyos tót bárócska nem ujjong a negyvenezer forintnyi jövedelemnek. Szinte hihetetlen. Sõt, nézd, nézd, homloka hogyan borul el s valami ónszínû réteg vonódik szemeire, arcvonalai elnyúlnak s érezhetõ, hogy róluk a jókedv és megelégedés érzése elröppent.

Noszty Pál a hasát simogatta kezeivel. Annyira tetszik neki a veje magaviselete. S gondolatai ilyen irányban kergetõztek:

- De iszen a mi Izraelünk derék spéci, jövõje van. Tudja az arcát fékezni s hozzá idomítani a helyzetekhez. Olyan államférfi lesz ebbõl, mint a patyolat. Ki hitte volna azt? Hm, nagy rejtett erõk laknak ebben a kutya szláv fajban!

Kopereczky még egyszer elolvasta lassan a sürgönyt, miközben tudva vagy nem tudva, idegesen morzsolta és tépte szét a piros szegfût görcsösen összecsukódó markában, aztán egészen lehangolva zsebre gyûrte a távirat szövegét és így szólt Malinkához, ki a falon levõ megyei térképet tanulmányozta:

- Malinka! Most én ebédelni megyek, tegyen fel egy sürgönyt a belügyminiszter úrnak, hogy a beiktató közgyûlés a szokott módon és rendben folyt le, semmi cikornya és punktum.

Ezzel aztán megindult lefelé a lépcsõkön a kíséretével, ahol rendre megnyilatkoztak a különbözõ csoportokban a vélemények, persze halkan, in camera charitatis.

- Ez aztán nobilis ember. Az az érzés, hogy egy rokont vesztett, mennyire felülkerekedett benne ama nyárspolgári kapzsiság fölött, hogy negyvenezer forint jövedelemhez jutott. Ilyen esetben más ember nem hogy el nem szomorodik, de el se bírja titkolni az örömét. Bizony Isten olyan puha szíve lehet, hogy kenyérre lehetne kenni.

Noszty Pálnak, aki hallotta ezt a véleményt, nem egészen kvadrált, hogy vejérõl puhaságot híreszteljenek; tartsák inkább keménynek, féljék inkább, mint szeressék, mert a félelem a tekintély szoptató dajkája, a szeretet csak pesztonka mellette.

- Nem hiszem - vágott közbe -, magunk közt legyen mondva, hogy Izrael a rokonát sajnálja és hogy annak a halála szomorította el, mert hiszen ellenségek voltak és most is pörben álltak; ahogy én ismerem a võmet és a kevély lelkét, az bántotta õt a sürgönyolvasáskor, hogy Kopereczky létére a lóról esett le a megboldogult, mert ezt szégyennek érzi a Kopereczky néven.

Ez a jellemvonás még magasztosabbnak látszott a bontói karok és rendek elõtt, csóválták is a fejeiket: »Teringette faszekere«.

Pedig hát nem volt igaz se az, se ez, Kopereczky a valóságban azért vágott olyan savanyú képeket, mert elgondolta, hogy ennek az eseménynek az ötletébõl mekkora eret vágnak majd rajta az após, meg a kis sógor… Hiszen már a levélolvasás alatt is úgy feszengett ott elõtte Feri úr, mintha õ lenne az a szilaj csikó, akinek a hátáról szegény Kopereczky Izsák Izrael leesett.