Második rész

Druzsba úr jelentéséből kivett hiteles adatok
nyomán tovább viszi történetét a szerző

Éppen a vizsgák ideje járt és a vakációnak kellett kezdődnie, mikor a gimnázium azt az értesítést vette a Zólyom megyei törvényszéktől, hogy egy Kopál Domokos nevű zólyomi ügyvéd, a gimnázium volt tanítványa, elhalálozván, Zsám faluban fekvő ingatlanait a gimnáziumra hagyta, - mégpedig olyan módon, hogy azok jövedelme évenként a tanárok között osztassék fel.

Lett öröm a tanári karban. Ej, no, derék dolog. Van hát mégis hála a világon. Legott egy nagy konferenciát tartottak, s addig is, míg a hivatalos formalitások lefolynának, elhatározták, hogy leküldik Druzsba urat közköltségen, miszerint megtekintvén a hagyatékot, arról a tanári karnak kimerítő jelentést tegyen.

Kérdés: Miért küldték ki éppen Druzsba urat?

Felelet: Mivelhogy ő volt a földrajz tanára. És a tanári testület minden ténye magán viseli a logika alapismérveit. A gimnázium földeket örökölt, tehát a földrajz és természetrajz tanára van hivatva azokról véleményt mondani.

Nemes kötelességtudással vállalta a megtisztelő kiküldetést, s ellátván magát lepkefogó hálókkal, pléhszelencékkel a botanizáláshoz, egy júliusi napon maga mellé vévén Kutorait, elindult istennek nevében a nagy útra, elbúcsúzván a „Páva” embereitől illő módon, és meghagyván a piktornak, hogy mialatt oda lesz, addig is szorgalmasan festegesse Jahodovskát és vigyázzon a homlokra... különösen a homlokra.

Nem utazhatván egész végig vasúton, nyikorgó tót szekereken folytatták útjokat csinos, vadregényes vidéken, ami pompás dolog volt, mert Druzsba úr itt-ott kiszállhatott botanizálni.

Tótpelsőcön megháltak a „New York városához” címzett vendéglőben, a hajdani „Arany bogár”-ban, s ott a vendéglőst faggatta kérdéseivel:

- Tudja-e hol van Zsám?

- Hogyne tudnám? Túl van az apamályi aklon.

- Ösmeri a határát?

- Nem, de hogy az apamályi aklon túl van, annyit határozottan mondhatok.

No, az a semminél is kevesebb, gondolta magában és nem kérdezõsködött tovább a birtokról, különben is elvonta figyelmét egy érdekes hír. Amint az útközben szedett növényeit rendezgette az ivószoba egyik asztalán, a korcsmáros figyelmeztette, hogy a Radvánszkyak útbaesõ egyik kastélyában olyan virág nyílik most, melynek száz év alatt csak egyszer szottyan kedve ehhez a mulatsághoz, az egész környék jár a nézésére.

- Talán agávé, vagy aloé?

- Nem - mondta a korcsmáros -, másképp hívják. Az asszony tudja. Engem nem érdekel.

- Ön tehát nem szereti a növényeket?

- Ezt az egyet - szólt a korcsmáros, megnyomkodva a dohányt pipájában. - A király is ezt szereti. Õ abból él, én annak élek.

Nemsokára bejött a korcsmárosné és megmondta, hogy a különös virágot irupé-nek nevezik.

- Victoria regia - kiáltott fel Druzsba úr élénken. - Hallja, Kutorai? Ez aztán a szerencse! Megnézzük, Kutorai. Lesz mit emlegetnie egész életében.

Reggel arra menet csakugyan megálltak a Radvánszky-kastély elõtt s engedelmet kértek megtekinteni a csodavirágot, de a kertész bosszúsan mondá, hogy volt, nincs, hétfõn virradóra ellopták a zsámi bányamunkások, akik itt háltak meg az urasági pajta alatt; valamelyik gazember belopózott az üvegházba, ahol éppen az utolsó liliom volt kinyílva, letépte és elvitte.

- Kerékbe kellene törni az istentelent! - dühöngött Druzsba úr. - Nem került még hurokra?

- Nem is üldöztük, hiszen a növény magától is elvirágzott volna már éppen ma.

- De legalább láttuk volna.

- Lehet is azt látni? - szólt a kertész. - Ma sárgás fehér, másnap rózsaszínû, kinyílik, becsukódik, nincs abba semmi komolyság.

A földesúr is elõjött eközben s megértvén, mirõl van szó, sajnálta, hogy hiába fáradtak, aztán hozzátette:

- Egyébiránt lélekemelõ az, uraim, hogy a munkások immár virágot lopnak Magyarországon. Érdemes volna megírni. A jólét jele ez, uraim. Tisza kormányzásának az apotheosise. Azelõtt oldalszalonnákat loptak a munkások és füstölt sonkákat a kéményekbõl.

Druzsba leverten távozott, hogy nem láthatta a ritka irupét, de legalább megtudta, hogy bánya van Zsámban.

Délben valami Klinec nevû faluban etettek a korcsmában, ahol rántottát kértek utasaink. Éppen ott dõzsölt a falusi elöljáróság is, élén a bíróval, ki azzal dicsekedett, hogy a kalapja húsz fontot nyom. Kutorai bámulta, emelgette. Minél ócskább lett a kalap, annál több zsír és piszok vette bele magát és annál nehezebb lett. Druzsba úr bölcsen elmélkedék errõl:

- Lássa, Kutorai, a közéletet példázza ennek a tótnak a kalapja. Ösmerek nevezetes politikusokat, akik szintén a piszoktól lesznek egyre súlyosabbak és végül egész raritásokká válnak, mint a klineci bíró kalapja.

Késõbb szóba állt a bíróval, tudakolta Zsám falut.

- Nem jártam arra - felelte a bíró -, de túl van az apamályi aklon - tette hozzá fitymáló mozdulattal.

- Egye meg a felvilágosítását! - fortyant fel Druzsba úr bosszúsan magyarul, Kutoraihoz intézve a szót. - Hát már éppen semmit sem tudhatok meg errõl a birtokról. Pedig égek a kíváncsiságtól. Az ördögbe is, micsoda beszédek ezek! (Bosszúsan fordult a bíróhoz.) Hát mit jelent az, édes fivérke (bracsek slatky), hogy túl van az apamályi aklon? Mert talán jelent valamit.

- No, hogyne - felelte a klineci bíró, hosszú hajában megerõsítve hátul a fésût. - Azt tartja a közmondás, hogy az apamályi aklon túl nem él meg többé a csuka és a mágnás.

- Hát az meg mit jelent, fivérke?

- Azt, hogy az már hegyes világ, uram, ahol pisztráng van, és a föld nem terem úgy, hogy a mágnás ott meg tudjon maradni.

- No, köszönöm szépen. Ejnye, ejnye, Kutorai, nem ösmerte maga azt az elhalt diákot, Kopál Domokost? Miféle volt?

- Ösmertem, tanár úr, magnus asinus fuit.

- Úgy látszik, most is valami szamárságot csinált.

Etetés után befogott a fuvaros, mentek, mendegéltek egész délután gyönyörû erdõk közt, csörgõ patakok mentén, melyeket buja páfrányok szegélyeztek, szederinda fonta be a magyal- és kökénybokrokat. Gyík leskelõdött ki a tövises iglic alul. Druzsba mind ösmerte, a latin neveiket is tudta, sõt úgy rémlett, mintha a füvek, fák õt is ösmernék és integetnének egymásnak: „Ni, itt megy Druzsba Tivadar, a mi barátunk, ismerõsünk, a növénytan tanára, köszöntsük, gyerekek” és a bokrok köszöntötték, az öreg fák is hajladoztak. Néhol behasadt a hegy s egy-egy völgy ékelõdött be, a fák félre látszottak szaladni, s mint egy zöld selyemszövet terült el a buja rét, ezer színes lepke keringõzött rajta. Messze a fák között, az erdõ szélén megjelent egy-egy szarvas vagy õz, hogy a pataknál szomját oltsa, hanem a lovacskák dobogása, a kocsikerekek robaja visszaijesztette.

Este szürkületkor egy magános házikó mellett kocogtak el. A fuvaros hátraszólt:

- Ez volt az apamályi akol.

- Kend is tudja hát a közmondást?

- Igenis. Hogy a csuka és mágnás túl az aklon nem él meg.

Kietlen, kopár vidék következett most. Itt a jó útnak is mindjárt vége lett, s a kocsi csakhamar nagyot reccsent; bedûlt egy szakadékba.

Csak nagy nehezen kászmálódtak ki utasaink, isten csodája, hogy nem lett embernek, lónak baja, a kocsi azonban összetört.

- Úgy látszik - mondá Kutorai -, hogy az apamályi akol innensõ része nemcsak a csukának kellemetlen.

Druzsba úr nem volt ilyen tréfás hangulatban, a helyzet rosszul festett, a kocsi tönkrement, annak kovács kell, továbbmenni nem lehet; éj küszöbén, itt, isten háta mögött, mit tevõk legyenek? Minden gyerekkori mese eszébe jutott: a detvai rablókról, a híres Jánosik hajmeresztõ cselekedeteirõl. Körös-körül a messzeségben apró tüzek gyúltak ki. Megborzongott a háta. Zsiványok fõzik ott vacsorájukat.

De a sors nem sokáig kínozta õket, közelgõ kocsizörej hangzott az úton.

Éppen egy üres bricska volt. No, ezt egyenesen az Isten hajította le az égbõl.

- Hollá, kocsis, álljon meg! Hová megy?

- Zsámba.

(Kutorai barátom, ha ez nem isten ujja, akkor én nem vagyok Druzsba Tivadar.)

- Nem vinne el bennünket? Szerencsétlenül jártunk az úton.

- Szívesen.

A kocsis nemcsak elvitte õket, hanem még segített is a tót fuvarosnak kivontatni a szekérroncsokat és összekötözni valahogy.

Druzsba úr kifizette a kárvallottat, aztán felült a pedellussal a pompás bõrülésre s a nagy ijedelem után olyan víg és beszédes lett, mint soha azelõtt.

- Kinek a kocsisa, barátom? - kérdezte menet közben.

- A báró Wildungen Pálé - felelte ez.

- És hol lakik a báró úr?

- Zsámban.

- Ohó! - nevetett fel Druzsba úr kedélyesen. - Miféle emberek maguk? Hát maguknál már a közmondás se igaz, hogy az apamályi aklon túl nem él meg a mágnás?

- Hát nem is él meg - felelte a kocsis hátrafordulva.

- Hogyhogy? Nem azt mondta, hogy a gazdája báró?

- Hiszen bárónak báró, de nem folytatja.

- Hát mit csinál?

- A kõszénbánya igazgatója.

A kocsis dicsekedett, hogy az asszonyát vitte a vasúthoz, aki Pozsonyba ment a menyecske lányához (az ám a szép asszony, ha látnák); otthon is van kettõ, de azok még csak palánták, azonfelül egy szép legény fia van az úrnak. Érdemes megnézni, hanem iszen nézik is azt a lányok, hogy csak úgy kopog a szívük, mint a telegráfmasina a vasútnál.

Vagy egy kurta óráig mentek a kísérteties esthomályban. Egy kis szellõ fújt, a fák, melyek csodaszörnyeknek látszottak, remegve vonaglottak az út szélén. Az égen sötét felhõk vágtattak és egyetlen csillag se volt, míg lent a földön, a kopasz mezõkön az alkonyat világosszürkeségének végmaradványa lebegett. A föld tehát világosabb volt, mint az ég, ami mindig kísérteties hatást tesz.

- Hej, barátom, ösmeri a Kopál-féle birtokot?

- Hogyne!

- Jó birtok?

- Jó a fene - szólt és megigazgatta a strucctollat a kalapján.

- Mégis, mit érhet?

- Nem ér az fenét se.

No, szépen vagyunk, gondolta Druzsba úr, de látván, hogy ilyen adatokkal nem boldogul, inkább a felhõkre fordítá a szót:

- Nem ázunk meg?

A kocsis megnézte alaposan az ég minden oldalát, aztán vállat vont:

- Tudja a fene.

- Van-e a faluban vendéglõ?

A kocsis fejét rázta, hogy nincs.

- Hát hol hálunk meg?

- Az én uramnál, vagy mi a fene - felelte kevélyen.

A bányaigazgató szerette a vendéget, egyrészt, mert szenvedélyes politizáló és disputáló volt, aki mindig friss embereket akart a viaskodáshoz, másrészt, mert a vendégeket a részvénytársaságnak számította fel, fejenként jóval drágábban, mint amennyibe neki kerültek. A vendég mindenütt gyönyörûség Magyarországon, Wildungenéknél még haszon is volt.

A direktornál tehát mindig voltak vendégek, mára is megfogta a helybeli lutheránus papot, Salitius Sámuelt, és a bányatársulat pénztárnokát, Võneki János nevû kun embert, aki arról volt nevezetes, hogy egyetlen története volt a piócáról, de azt sohasem mondhatta el teljesen, mert elbeszélés közben mindig megneheztelt a társaságra és abbahagyta a históriát, mely ennélfogva a maga teljes egészében elveszett az emberiségre és a tudományra. A pénztárnok úr ugyanis foghártya-gyulladásban szenvedvén fiatalabb korában, az orvos (otthon Dorozsmán) piócát rendelt az ínyhúsra. Võneki elalélt a nagy fájdalomban és egy hirtelen támadt köhögési roham folytán elnyelte valahogy a piócát, aki azóta benne lakik s néha csodálatos dolgokat mível belülrõl, ha a bolondéria rájön... Mikor odáig ér s mondani kezdené a nyughatatlan állat viselt dolgait, valaki rendesen közbeszól, hogy az lehetetlen, mert annyi év óta vagy a pióca pusztult volna el, vagy a pénztárnok, Võneki úr dühbe jön s az asztalra üt: Én nem szoktam hazudni, kikérem magamnak; mi mind a ketten élünk, ha mondom - és egy világért sem folytatja tovább.

Éppen vacsorához akartak ülni, mikor utasaink behajtattak a nagy, kényelmes udvarba, mely egy egész telepnek a legcsinosabb épületéhez vezetett. A direktor vidám zajjal fogadta a jövevényeket. Egy csöppet se látszott rátartónak vagy kevélynek, sovány, púposhátú emberke volt, (valószínûleg azért nem folytatta a báróságot), de szép, vékony arcáról intelligencia sugárzott.

Druzsba úr bemutatta magát és kísérõjét, Wildungen úr viszont bemutatta két vendégét és délceg fiát, Wildungen György bányamérnököt (ilyen fiatal és már végzett - csodálkozék Druzsba úr fennhangon), megnevezte két kis lánykáját, melyek közül tizenhárom éves volt a nagyobbik és tizenegy éves a kisebbik. Aztán egyszerre kikiáltott az ajtón: - Nosza hamar, Katalin, még két terítéket!

A két teríték ott termett, Kutorai azonban szabódott a leülésre nézve.

- Én csak pedellus vagyok, kérem alássan.

- Mi meg csak föld alatti vakondokok vagyunk - mondá a báró kedvesen -, kivévén a tiszteletes urat, aki ellenkezõleg égi vakondok.

A vacsora remek volt, a „Pává”-nál sem lehet ilyet enni, a hangulat kedélyes, a pap vidám anekdotákat beszélt berlini tanulókorából, a fiatal Wildungen mulatságosan tudta produkálni a zürichi németeket (általában pompás fiú volt a kis Wildungen), Võneki pedig nagyokat hörpintgetett (micsoda kellemes pocsolyát csinál az most a piócájának) és egyre biztatgatta a többit is. Hát iszen koccintgattak is eleget, sõt idõsb Wildungen úr egy tósztot is mondott Zsám új birtokosára, a budai gimnáziumra és annak egyik jelenlevõ képviselõjére, kifejtvén beszédében, hogy a magyar nem boldog és hogy Tisza Kálmán nem igaz hazafi és nem igazi liberális ember.

- Sohase ejtette el a liberálizmus zászlóját! - pattant fel Salitius.

- De sokszor használta arra, hogy letörülje vele az antiliberálisok könnyeit! - mennydörögte idõsb Wildungen.

Druzsba úr, meghatva a tószt által, könnyekre fakadt, amit látván Kutorai - ki mindenben alkalmazkodni akart feljebbvalójához -, elkezdett hangosan sírni. A csöppecske kisasszonyokat, kik az asztal végén bújtak össze, éppen csak ez a mozzanat kezdte érdekelni s váltig kérdezgették: „Ki bántotta a bácsit?” Druzsba megbotránkozott és oldalba lökte haragosan: „Kutorai, ez nem illik, ne bõgjön.” Kutorai hebegett valamit, mentegetõzött, hogy a hazát siratja, de Druzsba úr megint ráförmedt: „Hallgasson, maga csak akkor sírhat, ha a tanári kar megengedi!”

Aztán felállt és viszonzásul a ház urára köszöntvén poharát, ékes szavakban ecsetelte azokat a sebeket, melyekbõl a haza teste vérzik, a nemzetiségi mozgalmakat, a szoldateszka túlkapásait, a zsidók izmosodását. Mikor Türr Pista a lakodalmát tartotta Párizsban egy Bonaparte leánnyal, a lakomán jelen volt egy elõkelõ zsidó bankár is s az asztalnál arról beszéltek, hogy el kellene bánni a zsidókkal, mire megszólalt a bankár, aki igen szellemes ember vala: „Siessenek, uraim, ha minket fel akarnak akasztani, mert ha sokáig halogatják, nem marad kötélre való pénzük.” Egyszóval, sietni kellene, de a kormány velök tart. Hisz újabban már a szent koronát is úgy ábrázolják, hogy pájeszek lógnak le róla. Valami láncféle kétoldalt... Majd végigment Druzsba úr az összes kormányzati hibákon s eljutván az államadósságok milliárdjaihoz, egy mély elmére valló fordulattal ebbõl meríti a reményt jövendõ fennmaradásunkra nézve, mivel - úgymond - a hitelezõk nem hagyják megsemmisülni az országot, nehogy a pénzük odavesszen.

Võneki fölrezzent bóbiskolásából s keserû hangon morgott közbe (csak ez az egyetlen politikai közbeszólása volt):

- Nem kellett volna megölni Kuthen királyt.

A jó öreg kun még ott tartott a gravamenekben, hogy a magyarok gonoszul bántak el a kun királlyal.

Alighogy kicseréltettek a haza sorsára vonatkozó eszmék, Druzsba úr átvitte a beszélgetést hivatalos kötelességére s a hagyaték iránt sietett beszerezni az információkat.

- A birtok mintegy ötszáz hold, juhlegelõnek alkalmas - szólt idõsb Wildungen -, egy kis zab, egy kis pohánka és krumpli megterem benne. A földek egyre-másra megérnek holdankint harminc-negyven forintot.

- Kevés - sóhajtott fel Druzsba úr csalódottan - szörnyen kevés.

- Úgy, de van a hagyatékhoz egy szép kastély is.

- Ah, igazán?

- Egy valóságos kis vár - tette hozzá a tiszteletes -, egy mesebeli vár, csak éppen hogy nem forog kacsalábon.

- Talán kísértetek is vannak benne? - mosolygott Druzsba úr.

- Egy mindenesetre van - bizonyítá a báró -, de éppen nem ijesztõ, ugye, szent atyus?

S hamiskásan hunyorított Salitiusra.

Pedig inkább a fiát figyelte volna, aki fülig pirult ennél a témánál.

- Én már nem vagyok se ijedõs, se kísértetlátó - mentegetõzött a pap -, én már csak vén vagyok.

- Ej, a vén kos is emlékszik a sóra, kivált ha maga is sós (Salitius).

A csibukok füstje kék felhõkbe burkolta a társaságot, e kékségbõl szárnya nõtt a jókedvnek, s e szárnyakból hulltak ki apró színes tollak, ötletkék, incselkedések.

- Messze van innen a kastély? - kérdé Druzsba úr feszült érdeklõdéssel.

- Egy fenyõerdõcske közepén vagy négy kilométernyire innen, közel a mi bányánkhoz.

- Lakik benne valaki?

- Titokzatos dolog - felelte az öreg Wildungen, szemöldjeit felhúzva. - Egy gyermekasszony vagy egy leány lakik benne, szép, mint a tündér.

- Tehát be is van a kastély bútorozva?

- Fényesen, mint egy királyi rezidencia.

Druzsba úr csodálkozott, letette a csibukot.

- És milyen címen lakik ott?

- Hisz éppen ez a titokzatos - folytatá a bányadirektor -, a kastélyt egy öregúr bérelte ki a megboldogult Kopáltól. Hogy ki lehet, nem tudjuk, de egyszer vigyázatlanságból excellenciás úrnak szólította a vele jött férfi, nyilván komornyikja. A haszonbéri szerzõdés évekre szól s mindössze egypár száz forint évente, szóval csekélység, mert a kastély el volt hanyagolva, baglyok lakták. A bérlõ renováltatta nagy pompával, fél évig dolgoztak a kõmûvesek, díszítõk, kárpitosok. Azt hiszem, belejött vagy százezer forintba. Az embernek a szíve szorul el ilyen pazarlás láttára.

Druzsba úr megelégedetten simogatta rõt szakállát.

- Mikor elkészült a kastély, hetekig hordták társzekerek Bécsbõl a bútorokat, szõnyegeket, drágaságokat és csecsebecsét, mindenféle jármûveket, hintót, ernyõs kocsit, bársonybélésû talyigát. A holt tárgyak után jött az eleven felszerelés. Orosz trapperek, póni lovak, egy fehér bárány, három papagáj, mindenik más színû, egy mókus ezüst kalitkában, egy dog, két véreb, két angóramacska, egy uhubagoly. Most végre szállingózni kezdett az udvar, hat kis udvarhölgy, egy guvernant, egy vén komornyik, két huszár, két szakácsnõ, egy kertész, egy kürtös, egy fésülõ frájla, egy kocsis, egy szerecsen groom és egy major domus, aki csak németül tud.

Druzsba úr szemkarikái kitágultak, s úgy hallgatta lecsukódó szempillákkal, édesdeden, mint egy ezeregyéjszakai mesét.

- Ahogy minden együtt volt, egy éjszaka megérkezett üveg batárban az excellenciás úr is, elhozta a kastély kis úrnõjét, szép, vézna, harmatgyenge teremtést, egy liliomot...

- Érdekes - lihegte Druzsba és a verejték csurgott homlokáról.

- Gyönyörû fehércselédke, kár, hogy õ maga nincs benne a hagyatékban. Jó volna a gimnáziumnak, - tréfálkozott Wildungen -, a diákok verseket írnának hozzá.

- Van nekünk olyan otthon - nevetett Druzsba úr.

- Nos tehát, az excellenciás úr ott maradt néhány napig s nagy hódolattal bánt a kicsikével, mint valami felsõbb lénnyel. Ennyi szivárgott ki. Aztán elutazott és csak néha, igen ritkán jön megnézni. Gondolom, kétszer volt itt azóta. Mikor jön, egy sípot fúj meg a kapu elõtt, mire a kastély tornyáról kürtszó felel, s akkor megnyílik dübörögve a kapu. Más halandó elõtt csukva marad.

- Hogyan? - kiáltott fel Druzsba úr ijedten. - Hiszen akkor én se nézhetném meg?

- Semmi kétség, hogy önt se eresztik be. Képzelheti, hogy akadtak már vállalkozó szellemek, mert semmi se vonz úgy, mint a tilalmas és titokzatos, kik mindenféle csellel próbáltak beállítani vendégnek, de nem lehet; a kastély néma marad, minden kopogásra, kérésre, dörömbölésre, mint a sír.

Druzsba úr elszomorodott.

- Az én utasításom pedig arra szól, hogy részletes, kimerítõ jelentést tegyek a hagyatékról, különösen a lakóházról, tekintettel arra is, mennyiben volna alkalmas elaggott tanárok menedékházául. Beláthatja báró úr, hogy minden áron be kell jutnom.

- Hiszen én belátom, de ha nem lehet, hát nem lehet. Nincs rá mód. Csak ostrommal lehetne, de katonasága, úgy látom, nincs.

- Különös egy eset! - szólt a tanár gondolataiba merülve. - Egy ilyen romantika a XIX. század végén! És mit gondol, báró úr, mi az a személy és miért tartják ott?

- Én azt hiszem, és általában az egész környék, hogy politika van a dologban. Nem is lehet más. A kicsike valami trónkövetelõ hercegnõ, talán egy Orleans vagy egy Bourbon kisasszony, vagy isten tudja... de valami ilyenféle. Ide dugják, a világ egy elhagyatott zugába, hogy azután alkalmas órában elõvegyék. Valami nagy európai cselszövény készül és a machinációban benne van a bécsi udvar keze is. Egyébiránt ezeket ne tessék valahogy a jelentésbe fölvenni, mert ebbõl nagy komplikáció lehetne, s még a fejéért sem állnék jót...

- Az én fejemért? - szeppent meg Druzsba úr s borzadva gondolta el, mennyi növény latin elnevezése pusztulna el, ha az õ fejét levágnák.

- Én bizony nem bánnám, ha valami nagy világfelfordulás történnék - szõtte odébb gondolatait az idõsebbik Wildungen -, mert rosszabb már úgyse lehet. Azonfelül mi magunktól semmit se tudunk csinálni, ha mások ki nem kaparják nekünk a jobb idõket, mert élhetetlen a magyar. Locsog a szabadságról, de azt se tudja, mi fán terem. Azt hiszi, a szabadság azt jelenti, hogy nem kell dolgozni. Innen is van, hogy mikor pihenni akar, szabadságot kér. A pihenést nevezi szabadságnak. A kocsisom szabadságot kér, vagyis inni megy a kocsmába, az írnokom szabadságot kér, vagyis hazamegy az anyjához és két hétig alszik a méhesben. Ez nekik a szabadság. És ez így megy föl egész a miniszterig, az is szabadságot vesz, elmegy fürödni Ostendébe. Ilyen szabadsággal elpusztul aztán a nemzet, és sehol egy vezetõ szellem, aki ebbõl felrázza.

- Hát Szilágyi? - szólt közbe ifjabb Wildungen.

- Sok téglája van, de nem tud házat építeni - vágja le idõsb Wildungen.

Võneki félálomban morogja:

- Nem kellett volna megölni Kuthen királyt.

- Ej, menjen a pokolba! Azóta már úgyis meghalt volna magától.

- De a famíliája most is élne.

- Persze, Dorozsmán.

Így telt el az este, körömig égtek a gyertyák, a bakter éjfélt kiáltott, ideje volt lefeküdni, kivált Druzsba úr volt nagyon elfáradva s úgy aludt reggelig, mint a bunda.

Már a szûzies hegyvidéki napfény javában besütött a zsalunyílásokon, mikor fölébredt. Sietve kezdett öltözködni, hogy még délelõtt megtekinthesse a hagyatékot s délután hazaindulhasson. Ablaka alatt az ambituson a két Wildungen leányka reggelizett. Druzsba úr a következõ párbeszédet hallotta.

- Láttad az idegen bácsi óraláncán a disznót, Micike?

- Láttam. Nagyon szép: farka is van.

- Fölfelé kunkorodik, és azt hiszem, aranyból van.

- Szeretném - selypíté a kisebbik leány.

- Én is szeretném - mondta a nagyobbik -, és ha nekem adná, megmondanám neki, miképpen juthat a kastélyba.

- Ha tudnád! - szólt a kicsike gúnyosan.

Druzsba úr figyelmes lett. A gyermekek néha igazat mondanak. Abbahagyta a mosakodást, hogy a víz pocsogása ne fogja el a hangokat.

- Én tudom, Micike. Mikor tegnapelõtt a bányához mentem Gyurival, egy bányamunkás egy olyan nagy-nagy liliomot hozott, hogy olyan volt, mint a te fejed, sohase láttál te olyat, Micike. Csak az óriások országában teremhet olyan.

(Az ellopott Victoria regia, gondolta Druzsba úr.)

- A liliomot odaadta Gyurinak. „Magának hoztam, mérnök úr.” Gyuri pedig elvitte a bányába. Azt gondoltam, hogy nekem adja és én viszem a mamának. De ha nekem akarta adni, akkor miért vitte a bányába, ahol belepi a kõszénpor? Talán elfelejtette, hogy itt vagyok. Vártam rá, míg kijön, lepkéket fogdostam a környéken, el is aludtam egy fa alatt, újra elmentem a bányához, megkérdeztem, bent van-e még a bátyám. Mondták, hogy még ki nem jött. Sok-sok idõ telt el, mire végre haza indultam a virág nélkül s amint az útra érek, mit látok, képzeld el Micike, no, képzeld el...

- Nem tudom - felelte Micike.

- Hát a kastélybeli kisasszony jött ki a kastélyból a pónikocsiján, a szerecsen hajtotta a picike lovakat, a kisasszony bent ült a selyem baldachin alatt, és amint elrobogott mellettem a kis kocsi, õ rám nevetett és hát mit tartott a kezében, képzeld el, no, képzeld el...

- Nem tudom, Rózsika, nem tudom...

- Hát a roppant nagy liliomot tartotta, amit Gyuri bevitt a bányába.

- És aztán, aztán? - sürgette Micike.

- Aztán az, hogy „nagy csacsi a Micike, az õ esze picike”. Mert lássa, Mici kisasszony, ebbõl azt okoskodja ki a maga testvérkéje, Róza kisasszony, hogy Gyuri úr azon idõ alatt a kastélyban volt és minthogy a bányából azon idõ alatt ki nem jött, tehát a bányán keresztül volt a kastélyban egy olyan titkos úton, aminõrõl az apa mesélt a törökök idejébõl.

- De hátha az más ilyen virág volt? - ellenveté Mici, egy kis szünet után.

- Csakhogy nem volt ám, mert Gyuri nem hozta ki a bányából a magáét, s mikor megkérdeztem, azt mondta, hogy meggyûrõdött, összetört, elcsapta.

Druzsba úr megborzongott.

Most már két veszedelmes titkot tud. Az egyiket Kutorai is tudja és alkalmasint ki fogja fecsegni; már ezért is leüthetik a fejét. Most meg itt van a másik, amelyikért szintén leüthetik... De minthogy csak egy feje van, hát mindegy; gyorsan végzé öltözködését, aztán megreggelizett az ebédlõben, ahol a fiatal mérnök várt rá és Kutorai.

- Atyám a bányába ment, de rám bízta, hogy önnek megmutogassam a Kopál-féle fekvõséget - szólt a fiatal Wildungen udvariasan.

- Köszönöm, báró úr, menjünk.

Elhagyták a telepet és a kis falut, mely alig állt egypár szalmafödeles házból, s eléjük tárult egy fekete világ. A kõszénpor belepte a földeket, a növények és fák leveleit, s olyan szomorú volt az egész környék, mint egy partécédula, csak messze, egy fenyõerdõfolt közepén csillogott ki kedvesen a ragyogó napfényben a kastély veres fedele, meg a tornyocska pléh orma.

- Ott a kastélyuk, uram!

Druzsba úr fölfalni látszott a szemeivel.

- Oda is el kell mennem - jegyzé meg szomorúan.

- Az lehetetlen.

- El fogok menni - mondá eltökélten, s ajka zord és keserû volt.

A falu szélén egy malom kelepelt, keskeny patak hajtotta a kövét, és annak a vize is olyan fekete volt, mint a tinta.

Kiértek a mezõre. Wildungen megmutatta a Kopál-tagját, árkos, szakadékos földek, itt-ott egy tábla satnya vetemény, bokáig érõ rozs, másutt már rég arattak, ez még zöld s kalászát keresztül lehetne húzni a pipaszáron; arra csakugyan jó volna. Ami nincs bevetve, azon a borzag nõ az õ fekete bogyóival, meg a boróka lepi el, az is a fekete bogyóival.

Jó nagy darab föld volt, patkó alakjában elterjedt egész a fenyõerdõig, ahol a kastély állt, magas, imponáló kõfallal körülvéve; valaha felvonó hídja is volt.

Végigmentek az egész tagon, Druzsba úr pedáns ember, fölásta a talajt és pontosan bejegyezte a noteszébe, hogy vörös agyag, lerajzolta a figuráját, megjelölte az árkokat és kikérdezte a mérnököt.

- Nincsen-e itt is kõszén a föld gyomrában?

- Fúrtam, kerestem, de nincs ott már semmi, csak még a pokol.

Eközben megkerülték a fenyõerdõt és egy nagy ívet járván be, a falu túlsó oldalára jutottak a bányához; Kutorai egy kissé hátramaradt, a professzor szalasztá el valami pirosló növényért, mely a hegyszakadék túlsó végérõl lóbázta a virágát.

- Báró úr - szólt Druzsba, midõn magukra maradtak - vezessen el engem most a kastélyba.

A fiatalember elmosolyodott.

- Hát azt hiszi, hogy nekem szárnyam van és a levegõben tudok szállni?

- Igenis, azt hiszem, hogy önnek szárnya van éspedig nem az angyaloké, a kék, hanem amolyan rózsaszínû, az Ámoré, és hogy tud vele szállni is, ha a levegõben nem, hát a föld alatt. Vezessen el engem a föld alatti úton.

A fiatal Wildungen elsápadt.

- Ön álmodik - mondá zavartan, de mégis csillogó és mélyreható tekintettel.

- Én mindent tudok - felelte Druzsba síri hangon.

Wildungen arcán a halványságot égõ pirosság váltotta fel.

- Én mindent tudok - ismétlé Druzsba úr csendesen -, és soha semmit se fogok elárulni. Isten engem úgy segéljen!

A fiatal mérnök meghajtotta magát, annak a jeléül, hogy kész engedelmeskedni ebben a kényszerhelyzetben.

- Meg fogom kísérelni, uram. Várjon rám a nyírfák alatt, egy óra múlva itt leszek a válasszal, úgy lehet.

- Nem vihetne magával?

- Lehetetlen. Hanem amit tehetek, megteszem.

A fiatal mérnök sietve ment le a bányába, Druzsba úr a fák árnyéka alá húzódott, a szénpajták háta mögé, leült a fák alá s rágyújtván egy kassai kubára, hallgatta a talicskák csikorgását; egy öreg munkás valami tót dalt dúdolgatott:

Mikor gyerek voltam, az asszonyok a kemencére híttak maguk mellé,
Mikor legény lettem, én híttam õket;
Most, hogy öreg vagyok, semmit se szólunk egymáshoz,
Csak a talicskámat biztatgatom:
Gurulj, gurulj, kis taligám,
Te vagy az én tápláló dajkám.

Addig-addig dudorászta, hogy Druzsba is megtanulta és csupa unalomból át akarta önteni magyar szövegbe, kínosan viaskodék a rímekkel és caesurákkal, s midõn odaért Kutorai, haragosan inté le.

- Pszt! Ne zavarjon szellemi foglalkozás közben!

De Kutorai meg nem állhatta, hogy elõ ne villogtasson egy szarvasagancsot.

- Nini, tekintetes uram, mit találtam.

- Hol?

- A szakadékban.

- Hm - veté oda bosszúsan -, magának nagy szerencséje van a szarvakhoz, Kutorai.

Kutorai elszontyolodott e szavakra s oly mély töprengésbe merült a fához támaszkodva, mint akinek valami rébuszt adtak fel, Druzsba pedig tovább építé a bohókás dalocskát, miközben úgy eltelt az idõ, hogy egyszerre csak ott toppant a kis mérnök s rejtélyesen intett Druzsbának, hogy kövesse.

A mérnök bevezette a deszkabódéba, amit irodának neveznek; egy hivatalnok volt ott, aki számba vette a kiaknázott és az elszállított szénmennyiséget. Ifjabb Wildungen egyszerûen kiküldte a hivatalnokot.

- Magam akarok lenni ezzel az úrral, legyen oly jó, kedves Bihács úr.

Bihács úr eltávozott, a füle mellett lúdpennával, ifjabb Wildungen pedig körülnézett, hogy a deszkanyílásokon nem néz-e be valaki, aztán így szólt Druzsbához:

- Minden rendben van, uram, hanem mindenekelõtt üljön le ide a székre és egy szelet papirkára írja fel azt a néhány szót, amit diktálok, lehetõleg nyomtatáshoz hasonló betûkkel.

Druzsba leült s az ifjú báró ezt diktálta:

- „Egy úr érkezik ma a kastélyba, mutassák meg neki az épületet és a kertet.”

- Megvan.

Ekkor a báró zubbonya alá nyúlt, kivett onnan egy hófehér galambot, mely vidoran mereszté apró, serétszerû szemét Druzsba úrra. A báró rákötötte keskeny selyempántlikával az összehajtogatott levélkét és átnyújtotta Druzsbának, mondván:

- Rejtse a kabátja alá a galambot, aztán ha olyan helyre ér, ahol senki sem látja, eressze el.

- És aztán? - csodálkozék Druzsba úr.

- Nos, hát a galamb elszáll a kastélyba, ott a major domus megkapja a levelet és azt hiszi, hogy a parancs onnan jön, ahonnan kapni szokta. Délután aztán ön odamegy és õ minden megmutogat.

- Nem értem.

- Pedig egyszerû. A kastélyba se nem írnak, se nem kapnak soha postán levelet. Ezt a galambok teljesítik.

- De hisz ezzel az állam van megkárosítva.

- Persze, de ezt most ne feszegessük. Elég az, hogy így van.

Druzsba úr még mindig habozott.

- De hátha a galamb ahelyett, hogy a kastélyba röpülne, a levéllel egyenest ahhoz a titokzatos nagy úrhoz száll Bécsbe vagy Párizsba, mit tudom én...

- Dehogy. A galamb azokból való, amelyek idehozzák az üzeneteket, vagyis...

- A galambjának galambja - segítette ki Druzsba úr.

Azzal átvette a madarat, elrejtvén a tubákszínû kabátja alá, elsietett, s mint egy hõs, ki rendkívüli dolgok elkövetésére van elkészülve, eltökélt lépésekkel egyenest egy földszakadéknak tartott és leereszkedvén ott, ahol nem láthatta emberi szem, fölhajította a madarat a levegõbe.

A galamb kifeszíté szép hófehér szárnyát, megrázta magát, mire rögtön helyreigazodék fölborzolt, összegyûrt tollazata, s gyorsan emelkedett föl, föl a magasba, ott egy darabig keringett, himbálózott, mintha tájékoztatná magát, aztán mint a kilõtt nyíl, mint a szent lélek szállt, szállt a kastély felé...

Míg a fehér galamb elvégzi a dolgát, addig Druzsba úr is végezni akart. Komoran, gondterhelten tért vissza a faluba a direktorhoz, ahol még ebéd elõtt tollat és tintát kért:

- Vezesd el a bácsit az írószobába, Micike!

Útközben Druzsba úr lecsatolta óraláncáról a kis ezüstmalacot és odaajándékozta a leánykának, aki szépen meghajlott és egy pacsit adott érte a Druzsba úr nagy tenyerére.

- Nem tud röfögni? - kérdé a leányka s próbálta nyomogatni.

- Nem, aranyoskám, nem tud - mondta Druzsba úr jóságosan.

- Hát mit tud?

- Semmit se tud - felelte röstelkedve, mintha õ lenne annak az oka. - Hanem azt mondják, szerencsét hoz.

- Hogy hoz, ha nem tud járni? - faggatta a gyermek.

De már erre Druzsba úr se tudott megfelelni és nem is volt olyan hangulatban. Remegõ kézzel fogta meg a lúdtollat (itt még olyannal írtak) s a következõket vetette papírra:

„Ha meghaltam, a kötelesség és pontosság áldozata vagyok,  imádkozzatok értem, isten veletek, kollégáim. Ami csekély  ingóságaim vannak, azokból tanártársaim válasszanak egy-egy  emléket, aranyórámat, pecsétnyomó ametisztgyûrûmet és megtakarított  pénzemet, ezerhétszáz forintokat hagyom Jahodovsky Józsefné  asszonynak, a „Páva’’ vendéglõsnõjének, azon föltétel alatt,  hogy minden évben keresse fel egyszer síromat, ha az általában  feltalálható lészen, s személyesen tegyen rá egy szegfûvirágot.  Ez végakaratom. Amen.

Druzsba Tivadar

Ui. Növényeimet hagyom a Nemzeti Múzeumnak, ruháimat Kutorai pedellusnak, jegyzeteimet a Tudományos Akadémiának, hatágú penecilusomat a házmesterném kisfiának, ki azt sóvárgó szemmel nézegeti, valahányszor faragok vele.”

Egy könnycsepp esett le a papírra, mely elmosta és elpiszkítá az egyik szót, de Druzsba úr már meg sem nézte, melyiket, hirtelen behajtotta az iratot, spanyolviaszkot csöppentett rá és lenyomta az ametiszt pecsétgyûrûvel.

Ebédnél egy kis bátorságot ivott, de a feketekávát már nem várta be, intett Kutorainak és elindultak a kastélyba, hiába tartóztatta idõsb Wildungen gúnyolódva, hogy úgyis hiábavaló fáradság, csak az ördögnek tartozik egy úttal.

Közeledvén a kastélyhoz, a fenyves szélén egyszerre így szólt, nem minden érzékenység nélkül, ünnepélyes zordonsággal:

- Most pedig elválunk, Kutorai. Ön itt marad, én pedig tovább megyek végzetes utamon. Isten tudja, mi vár rám, Kutorai. Fegyvert nem viszek magammal, mert úgyse merném elsütni, megyek azzal a tiszta szándékkal, hogy amit elvállaltam, a hagyaték részletes megtekintését, azt életem árán is kész vagyok teljesíteni. Mert nem a kíváncsiság visz, Kutorai, de a kötelesség. Ön itten megvár egy-két óráig, ha visszajövök, jó, ha vissza nem jövök addig, akkor már baj van. Akkor üljön ön kocsira és hajtasson el Besztercebányára még az éjjel, ott jelentse az esetet a fõispánnak és a katonai parancsnokságnak és kérje megszabadításomat. Ha megszabadítanak, jó, ha pedig már késõn érkeznek (s most megint egy könnycsepp gurult le a Druzsba arcán) akkor, akkor... ebben az esetben isten önnel, Kutorai, viselje magát jól és legyen tisztelettel a tanári kar iránt és akkor... vigye el azt az írást, amit adok, a budai járásbíróságnak, ebben van a végrendeletem. Mondja el barátaimnak, hogy Druzsba Tivadar ember volt a talpán, elõre tudta a halált és mindent elrendezett. Nota bene! minden ruhámat magának hagytam, Kutorai.

- Köszönöm - mondta a pedellus a helyzethez illõ sóhajjal és elmélázott, mintha azt számítgatná, hány kabátja és mellénye van a tanár úrnak, aztán kisvártatva hozzátette:

- A bundát is?

- Azt is.

Ezzel kiszedte zsebébõl tárcáját, aranyóráját, a bepecsételt iratot, s átadta Kutorinak és megindult a kastély kapujához vezetõ, páfránnyal, cickóróval fölvert gyalogúton.

Kutorai visszatartotta.

- Tekintetes tanár úr - szól, merészen eleibe lépve -, tessék nekem megmondani, mert nincs azóta nyugtom tõle, és ha vissza nem térne, holtomig kínozna, mire értette délelõtt, hogy nagy szerencsém van a szarvakhoz?

Druzsba tanár úr zavartan, de mégis szigorúan nézett rá:

- Ne legyen szemtelen, Kutorai, hogy ebben a végzetes pillanatban ilyen lappáliákkal áll elõ. Mondtam, mert mondtam. Tudom is én, mért mondtam? És ha tudom is, mért akarja tõlem harapófogóval kihúzni? Mindenemet szétadtam, valamit én is csak magammal vihetek a másvilágra... No, nézze meg az ember.

Meg sem állt többé, csak a kapunál. Egy miatyánkot mormogott csöndesen, miközben meglátta Kutorait, hogy egy fa mögül les rá, közelebb intette s így szólt reszketõ, tompa hangon:

- Az órát minden reggel pont nyolckor kell felhúzni; ha késik, meg kell egypárszor rázogatni napközben, az a természete.

Kutorainak feltûnt, hogy nagyon sápadt volt és izgatott, úgy rémlett neki, mintha ama néhány perc óta sokkal havasabb lenne a feje.

Végre fölemelte esernyõje nyelét, mely egy réz kacsafejben végzõdött és megkopogtatta vele a kastély szögekkel kivert izmos tölgyfa kapuját, mire az legott csikorogni kezdett, mint valami élõlény, és megfordult sarkaiban.

- Tessék belépni! - szólt valaki belülrõl, németül.

Druzsba úr belépett, szíve hangosan vert.

A kapu bezáródott utána, s õ szemben találta magát egy medvével, aki fölágaskodott, fölemelte a két elsõ lábát, mintha parolázni nyújtaná az egyiket.

Druzsba úr rémülten tántorodott hátra.

- No, no, ne tessék félni - szólalt meg, de nem a medve, hanem egy oldalt álló, szürke ruhába öltözött katonás tartású öregúr, kit eddig Druzsba úr nem vett észre.

- Bligi jó állat, szelíd állat, ki nem bánt senkit. Mindössze három embert evett meg valamikor, de most már öreg, nincsenek meg a fogai, és istenhez tért, meg van szelídülve. Bligi, eredj be a odúba! (Bligi morogva távozott egy vasrostélyos házikóba, melynek lelapult fehér homlokzata orgonabokrok közül kandikált ki.) És mos térjünk a dologra, uram, megkaptam a parancsot és mindent készségesen megmutatok önnek. Tessék engem követni. Nem kíván elõbb valami frissítõt?

- Köszönöm - nyöszörögte Druzsba úr, még mindig zsibbadtan a kiállott izgalomtól.

Fölséges nyári délután volt, az egész természet nevetett, szikrázott a verõfényben. Egy csöpp szellõ se fújt, a fák levelei nem mozdultak, a virágoknak, melyekkel tele volt az udvar ültetve, az illata lent terjengett, a mozdulatlan levegõ föl nem verte, szét nem vitte, valami holt dolognak látszott az egész, mintha festve vagy elátkozva lenne.

Csak a méhek és a darazsak éltek, döngtek, keringtek, játszottak és szerelemtõl részegen fetrengtek a rózsák kelyheiben.

Druzsba urat végigvezette a kert egy részén, melyben ritka növények egész serege volt látható, egy lépcsõzethez, mely a verandára szolgált. Két nagy cövek volt a veranda két oldalához verve s a cövekhez egy-egy véreb láncolva. A vérebek egyszerre ugrottak fel, hogy magukat letépjék, s rettentõ morgással vicsorították fogaikat az idegenre.

- Láncon vannak - szólt az öregúr, nevetve a Druzsba úr megrökönyödésén -, csak éjjelre szoktuk szabadon ereszteni. Tessék, kérem, felsétálni. Ez a feljárat. Másutt két kõoroszlán szokta helyettesíteni ezeket a falánk fenevadakat, vagy két kaktusz. De õk szebbek, nem igaz? Nézze a kinyújtott piros nyelveiket, mintha két virág lenne. Két lihegõ virág, hahaha!

Druzsba úr, kikerülendõ az egyik kutyát, bal lábával belépett a buja növényzetbe, egyszerre valaki elköhögte magát a lába alatt, körülnézett, nem látott senkit.

- Mi volt ez? - hebegte összerázkódva - ki köhintett?

- A növény - felelte a major domus, akinek a kiejtésén meg lehetett ösmerni a lengyelt, hangján és kiégett tekintetén a korhelyt, tartásán a kiszolgált katonatisztet. - Köhécsel szegényke, köhécsel. Tetszik tudni, a klíma. Hahaha, a klíma. Köhögnek a növényeink.

Druzsba úr csodálkozva nézett a major domusra, mint egy túlvilági kísértetre, de olyan jóízû bonhomia ült annak a barázdás arcán, a tokáján, a szeme körül, hogy éppen nem lehetett ijesztõnek mondani, csak furcsának.

- Ah, igen! - kiáltott fel Druzsba úr és a homlokára ütött. - Olvastam errõl a növényrõl valamit. Ez a tussiens eutada, a köhögõ sás.

És haragudott magára, hogy úgy megijedt egy növénytõl. Õ, a nagy botanikus. Tehát mégis az oktalan állat van felül az emberben és a tudós alul.

A major domust (mert annak kellett lennie) lehetõleg meglepte, sõt bosszantotta, hogy a látogató még a latin nevét is tudja a növénynek, s fürkészõ tekintettel méregette, mialatt az óvatosan lépegetett fel a márványlépcsõkön a verandára.

- No, most nézzük meg a szobákat. Csinos kis fészek, ugyebár? És kedélyes. Teringette, nagyon kedélyes.

A verandáról egy nagy szalon nyílt XIV. Lajos korabeli selyembútorokkal, rozsdavörös, vastag brokát-függönyökkel. A mennyezeten gazdag színpompájú freskókép a magdeburgi asszonyokat ábrázolta, akik a hátukon viszik ki férjeiket.

A némileg magához tért Druzsba urat a kép kötötte le.

- Ki festette ezt? - kérdé.

- Ohó! - szólt a major domus. - Elfelejtettem megmondani, hogy semmi kérdés. Ez a szabály ellen van. Amit szükségesnek tartok, én mondom meg. Ön mindent megnézhet, de semmit se kérdezhet. Mert nagyon kellemetlen helyzetbe kerülhetnénk. Udvariatlannak kellene látszanom önnel szemben. S ez nekem nagyon fájna. De menjünk tovább. Most egy kedves kis boudoir következik.

S ezzel szeretetre méltó meghajlással elöl ereszté vendégét.

Druzsba úr rátette kezét az ajtókilincsre, mire egy fájdalmas szisszenéssel hátraugrott.

- Az ördögbe is, mi baja van? - csodálkozott a major domus, rettentõ komoly arcot erõltetve.

- Egy villamáram ütött meg - dadogta Druzsba.

- Bohóság, bohóság, képzelõdés.

S ezzel õ maga sietett az ajtót kinyitni s elõre indulván, keresztülmentek a kék selyemmel kárpitozott szobán, melynek ablakaira egy nagy bignonia húsos levelei és fehér virágfürtjei borultak, enyhe félhomállyá tompítva a nap szemvakító ragyogását.

Innen egy ebédlõterem nyílt szárnyas ajtókkal a délnek fekvõ oszlopos tornácra. Az ebédlõ ónémet divatban volt berendezve, nagy szekrények, gót stílû székek, a falak kemény fával burkolva s azokon evésre-ivásra vonatkozó elmés német versecskék voltak fölvésve. Druzsba megállapodott egy percig ezeket olvasni, midõn egyszerre csak megszólal, mintha a falból jönne, egy síri hang:

„Ne menj tovább, ha az életed kedves!”

Druzsba összerezzent, úgy rémlett neki, mintha régen elhalt apja hangját hallaná. Ráemelte szemeit a major domusra, tekintetében meggyötrött lelke vonaglott.

- Ön szólt? - kérdé bárgyún, kidülledt szemekkel.

- Én? Dehogy.

- Hogyan, ön nem hallotta?

- Természetesen nem, hisz nincs itt senki - felelte a major domus csodálkozva -, ön hallucinál, uram, nincs másképp.

Druzsba úr nem felelt, vakon, gépileg követte vezetõjét még egy csomó szobán keresztül. Lépteik kísértetiesen kopogtak, sehol se mutatkozott élõ lény, mint az elátkozott kastélyokban, csak egyetlen szobában ült a karszékben a tükör elõtt egy csimpánzmajom és borotválkozott.

A majom felriadt az idegen láttára és a villogó borotvával ide-oda hadonászva, a Druzsba úr hóna alatt, annak a karját érintve rút fejével, a nyitott ablakhoz rohant és azon ugrott ki.

Druzsba úr idegességéhez most az undor és szörnyülködés is hozzájárult, a major domust azonban mindez felette mulattatta.

- Ni, a Brok. Az akasztófára való Brok. Hol keríthette azt a borotvát? Nem bírom leszoktatni róla. Bécsben vettem a Brokot egy borbélytól, ahol annyira belejött a dolgokba, hogy tyúkszemeket operált. Igen ügyes egyéniség mondhatom. Nincsenek önnek tyúkszemei? De igaz, nekem se szabad kérdezõsködni. Ami szabály, szabály. Csinos kis terem ez is. Ez az empire-berendezés. Olyan kedélyes itt minden. Ugye, hogy nagyon kedélyes? Hát még a következõ benyíló, a toilette-szoba. Ezt tessék aztán megnézni.

Egy picinyke szoba tárult ki; kápráztató, tündéri látvány. A Pompadour asszony híres toilette-szobája, hû utánzatban, üvegfalak jégcsapszerû fogakkal, melyekre százféle színû illatszerekkel telt kristályos üveggolyók voltak rászúrva. A golyók kivájt alja teljesen beillett a fogakba. Ide csak a poéta lépjen be, aki a velencei tükörhöz és a rózsaszín selyemmel bevont pipereasztalhoz hozzá tudja képzelni azt is, aki itt fésülködik. A szoba egyik falán le voltak szedve a golyók, minélfogva olyan lett, mintha egy óriási sündisznónak üveggé változtatott bõrével volna behúzva.

Druzsba úr az elõbbi undorból a legnagyobb extázisba esett.

- Valami remek! - kiálta fel.

- No, ugye kecses kis zug, mi? Megenni való bolondság, mi? És az van benne, hogy az ezer meg ezer kristálygolyóban mindben más és más színû folyadék van. Itt egy grupp smaragdzöld, amott közbül a hét fehérnek egy sárga (gondolom, mandolaolaj), mintha a hét együtt egy margarétavirág volna. Az ember denique mégis okos lény, hogy ilyeneket kitalál. De ha meggondoljuk, hogy egy csinos nõi pofácska kedvéért erõlteti meg magát ennyire, hát mégsem okos lény. Nos, ez a tapétaajtó egy intim szobához vezet, de oda nem szabad belépni, reménylem, meg fogja ön érteni...

- Ah, igen, értem, a fenség hálószobája.

- Mi? Hogy? Kié? - kapkodta a fejét ide-oda a major domus, kivicsorítva a két árván maradt fekete szemfogát felsõ állkapcsán, miközben mélyen bent ülõ mogyorószínû szemeibõl mefisztói gúny villogott ki.

- A szobát dicsértem, hogy fenséges - javította ki magát Druzsba úr, megszeppenve észrevevén, hogy olyasmit mondott, amirõl nem szabad tudnia.

- Úgy? No, jó - fecsegett tovább a major domus -, hát menjünk át a folyosóra és fussunk át az épület másik szárnyán, ott is csak éppen ennyi szoba van, de legkevésbé se érdekesek, a komornák lakószobái, az én barlangom is arra van, meg a biliárdozószoba is.

A folyosóra jutván, ott mérges diskurzus folyt három papagáj közt. Mindenik külön bronzállványon gubbaszkodott, finom vékony láncon. Egy szürke jákópapagáj egyre azt kiabálta: „Egy korty whiskyt, egy korty whiskyt”, a zöld amazonpapagáj ráfelelte: „Te lump, te lump”, a harmadik, egy kékbe játszó arapapagáj idétlen hangon rikácsolta: „Kikiriki, kikiriki”. Ami azonfelül, hogy kellemetlenül érintette Druzsba úr idegeit, kivel immár túlságosan sok történt a mai napon, egyszersmind mélyebb bepillantást engedett a papagájok múltjába. A jákó nyilván angol hajón jött Európába s a matróz, aki gondozta, sokszor emlegethette a whiskyt, a zöld amazon valami áspis természetû asszonyé lehetett, aki férje ellen oktatta kedvencét, míg a kék szárnyú ara egy tyúkól közelében, annak jóvoltából nyerte magasabb kiképzését.

Hogy még nagyobb legyen a zaj és csatara, a majom is ott száguldozott nyitott borotvájával a folyosón, mint aki halálra keres valakit. A folyosó egyik kiugrójában állt egy négyszögû rácsos alkotmány, minõ az állatkertekben szokott lenni s abban egy körülbelül ötéves parasztfiú üldögélt, tökmagot ropogtatva. Csinos pitykés mellénykét viselt s tarka szoknyát, pufók arcán a legnagyobb elégedettség honolt, mert alkalmasint úgy áll a dolog, hogy incselkedett a majommal, mire az megkergette a borotvával, s õ a majom elõl nagy szorultságában éppen a majom házába menekült s magára reteszelvén a házikó ajtaját belülrõl, a teljes immunitást élvezte, ami borzasztón kihozta Brokot a sodrából, de méltán. Mert mégis szemtelenség, hogy az õ tulajdon házából hány neki fittyet a fiú.

Talán így volt, talán másképp volt, de bizonyos, hogy Druzsba úr a megkonfundált fejével, mely úgyis kóválygott, zúgott és lüktetett, mintha kalapáccsal ütnék, nem gondolt az elõzményekre, hanem egyszerûen csak észrevette a kalitkába zárt gyereket.

- Nini, egy gyermek - figyelmezteté a major domust. - Istenem, hogy jutott ide?

- Hízlaljuk - felelte kurtán a major domus.

- Mi végbõl? - kérdé Druzsba sajátszerû komorsággal.

- Hogy megegyük - szólt amaz természetes egyszerûséggel. - A kisasszony igen szereti a fehér gyerekhúst. De jó is. (És étvágygerjesztõen csettentett a szájával.)

- Ön tréfál - mondá Druzsba úr csendesen, de amellett gyanakvó és borzalmat kifejezõ pillantást vetett a major domusra, ki a neheztelés bizonyos árnyalatával felelt, mint az olyan megsértett ember, akinek szavában kételkednek:

- Higgye azt, ami önnek tetszik. Én azzal a nyíltsággal beszélek, ami kötelességem egy úrral szemben, kit urunk ideküld, a többi az ön dolga. Menjünk, uram!

A gyermek rájuk bámult és egyre hasogatta a tökmagokat, a fehér héjaikat kihajigálván a rácsozaton.

A major domus sietve ment elöl a folyosó keleti végébe, ahol egy ajtót nyitott ki:

- Íme, ez a biliárdterem. Parancsol talán egy karambolt?

Druzsba úr balsejtelmekkel, bizonytalan kínos benyomásokkal megterhelt és lehorgasztott fejét gépiesen emelte föl s egy önkénytelen szórakozott pillantást vetett be.

Rémülten tántorgott az ajtófélfának, arcát halott sápadtság borítá el.

Ez már sok volt idegzetének. A biliárdteremben, szemben az ajtóval, megpillantá a falon életnagyságban Jahodovskát.

Õ volt, Jahodovska volt. Szakasztott abban a fehérvirágos, cimetszínû batisztruhában, melyben múlt vasárnap látta, az a csipkés nyakkendõ a gránáttûvel leszorítva, a kackiás fõkötõ a fején, éppen ahogy vasárnap volt.

Lehetetlen és mégis úgy van. Látja és akármit csinál, látja. Pedig bizonyos, hogy nincs ott, hogy csak beteg agya varázsolja elé, világos tehát, hogy meg van tébolyodva. Szemei megüvegesedtek, halántéka lüktetett, s egyszerre csak kezdett a Jahodovska körüle forogni õrült sebességgel, úgyhogy húsz Jahodovskát látott egyszerre.

Behunyván káprázó szemeit, a major domus felé nyújtá reszketõ kezét, mohón, mint a vízbe fúló.

- Rosszul vagyok, szédülök. Kérem... vezessen ki a szabadba... levegõre.

A major domus úgyszólván vonszolta egy oldalajtón a parknak abba a részébe, hol a tó volt.

Két õs platán állt a kijáratnál egymás mellett, összeboruló lombokkal, hûs árnyékot vetettek az alattuk levõ fonott székre, melyen egy angóramacska ült.

- Üljön le ide - mondá a major domus és elkergette a macskát. - Én majd elszaladok egy pohár borért.

Druzsba úr lankadtan roskadt a székbe. Egyedül maradt. Azaz a macska se ment el, leguggolt egy verbénabokor mellé és nézte Druzsbát. Idegei már ezt se tûrték, lassan-lassan magához tért, de hogy a macska ránéz, tûrhetlenül nehezedett kedélyére.

Bár az okosabb alkalmasint a macska volt, ebben az esetben mégis Druzsba úr engedett, felkelt s odább támolygott, abban a hitben, hogy a közelben másik padot talál; vagy tíz lépést ment elõre s kitárult elõtte a tó, mint egy nagy ezüstkarika. Jobbról a versailles-i park mintájára szépen nyesett magas gyertyánfalak fedték el a kilátást, balról érdekes faóriások mintegy apró csoportokra oszolva szépíték a pázsitos területet.

A tó csendes volt, sima volt, mint egy politúrozott asztal, rá aranysávot hintett az izzó verõfény. Meneteles partjain tulipánok, liliomok, íriszek, nárciszok lógatták be harangjaikat, turbánjaikat, akinek mije van.

A tó egy hegyi patakból nyerte vizét, mely kacskaringós pályafutásra kényszeríttetett a parkban, csak azért, hogy sokáig ott csatangoljon. Pisztrángtenyésztés céljából kisebb tavakra alakították át, míg végre befolyt a ház melletti nagyobb tóba, melynek fölöslegét levezették a kastélyt kerítõ bástyafal alatti csatornán a szabadba. A kis pisztrángok a kisebb tavakban növekedtek fel s mint diákok klasszisból klasszisba, ezek is fokozatosan jutottak a kicsi vízbõl egyre tovább, míg végre a nagy tóban találták magukat (ámbár iszen az se volt nagy) és itt ért a pálya véget. Innen már csak egy stáció van: a rost vagy a pecsenyéstál.

A tó partján elég pad kínálkozott. Druzsba úr leült az egyikre, elbódult fejét tenyerébe hajtva, midõn megkondult a kastély tornyában a harang. Kongott-bongott a néma csöndben, mélyen, szûziesen, kísértetiesen, mintha a túlvilág szózata lenne.

E hangra közel és távol egyszerre elevenedni kezdett minden. Léptek hallatszottak, gallyak zörrentek, emberi beszéd nesze rezgett a levegõben. A kastély felõl egy öreg huszárféle alak jött elõ, egy fadeszkán húshulladékokat hozva. A gyertyánfalak mögül pedig, mint egy õzike, kilépett egy szép fiatal leány és egy pirosbársony vánkost hozott a hóna alatt.

Követte egy másik leány, ki zsámolyszéket lógatott a kezében.

Utána ismét két leány bukkant ki, egy zöld selyemmel bélelt óriási japánernyõt emelve, melynek két nyele volt.

Mind olyan volt ez, mintha valami tündérmesében olvasná Druzsba úr. Egyik szebb, mint a másik. Járásuk, tartásuk mintha zene volna. Valahol messze a fák közt harkály kalapácsol. Az ördög vinné, mit zavarja az embert - a nézésben.