Epilóg,

melyben a szerző részint újságokból, részint a Ház naplójából
és egyéb összeszedett apróságokból kiegészíti és befejezi a történetet

A „Tyúkketrec”-ben, a fiatal festőóriások tanyáján, még ma is tartja magát a rege, hogy volt egyszer egy kép, mely lefőzte volna Európát, ha egy őrületes kéznek nem esik áldozatul. Valami Topánfalvy Győző műve volt, aki kedvét vesztve, ezután soha többé nem festett semmit. Ilyen tönkrement remekművek gyakran előfordulnak az olyan nemzeteknél, ahol az épségben megmaradt művek nem remekek.

A dolog pedig úgy történt, hogy Druzsba Tivadar tanár úron egy idő óta búskomorság jelei mutatkoztak. Mióta felvidéki utazásából hazatért, emberkerülő lett és minden szokását megváltoztatta. Nem ment sehová, régi barátjait az utcán elkerülte, napokon át bolyongott egyedül a Gellért-hegyen, vagy a budai erdőkben. Gyakran beszélgetett magában, de másokkal éppen nem beszélt, még a gazdasszonyával is többnyire jelekben nyilvánítá akaratát.

De hát ez fel se tûnt. „Valami nagy bánata lehet szegénynek - mondogatta a gazdasszony -, de hiszen azelõtt is mindig különös úr volt.”

Egy reggel, éppen mikor mosakodott, benyitott hozzá Topánfalvy Gyõzõ fiatal festõ, a szokásos hosszú hajjal, a meghagyott „légy”-gyel az ajka alatt, bársony zekében, s utána egy hordár hozta a Jahodovska arcképét, vászonnal letakarva.

- Kész a kép, uram - szólt a piktor a leplet lehúzva. - Reménylem, meg lesz ön elégedve.

Druzsba úr megfordult és amint megpillantá Jahodovskát, kinek homlokáról dicssugarak ragyogtak, arca elvörösödött és eltorzult, szemei vérbe borultak, odarohant a képhez, felrúgta azt s cipõje sarkával beszakítá, aztán ráugrott, taposta, gyúrta, tombolt rajta.

- Pusztulj hazugság, pusztulj, pusztulj! - kiáltozá. - Ördög õ, nem anya. Vesszen a papírra vetett árnyéka is.

A megrettent mûvész, ellenkezni próbált:

- Az isten szerelmeért, mit tesz ön? Tudja-e, hogy ez több mint gyilkosság? Ha száz embert megöl, nem árt annyit az emberiségnek.

Szerette volna tettleg megakadályozni a rombolást, de nem merte; a dühöngõ ember szemei oly félelemgerjesztõen forogtak üregeikben, hogy tanácsosabbnak vélte elrohanni és lármát csapni lefelé menet a grádicsokon:

- Megõrült a tanár, fogják meg; jaj, oda van nagy alkotásom!

De miután maga a mûvész látszott olyannak, mint aki megõrült, a garádicson és az udvaron járókelõk egyszerûen vállat vontak. A mûvész azonban futkosott a panaszával Pontiustól Pilátusig, úgyhogy a tanár urak is értesültek a festmény szomorú sorsáról és Druzsba úr abnormis viselkedésérõl. Különbözõk voltak a nézetek. - Megbolondult - szóltak ellenségei -, mindig is ideges volt szegény. - Ej, talán megharagudott a piktorra - állították a jó barátok. - Vagy talán az asszonyra, akit a festmény ábrázol. Lermer tanár úr votum separatumot adott, hogy azt mondta, nyilván szerelmes abba az asszonyba, mert csak a szerelmes gurulhat ilyen éktelen dühbe. Ez ellenében Krug tanár úr a paralysis progressiva tüneteit látta fennforogni a búskomorságban és az apathiában, melybe egy idõ óta süllyedt.

Augusztus vége lévén, minthogy a diligentia még nem kezdõdött meg, Lermer és Csetneki tanár urak bízattak meg, hogy látogassák meg Druzsba urat valamely gyengéd ürügy alatt, személyesen gyõzõdjenek meg hogylétérõl. Kik is eleget tévén e feladatnak, megnyugtató híreket hoztak:

- A kolléga feltûnõen mélabús ugyan, de aggodalomra nincsen ok. Csendesen dolgozik otthon a jelentésén, melyet a tanári karnak nyújt át a zsámi birtok állapotáról. Velünk igen szépen és értelmesen elbeszélgetett. A kényes témát a képrõl természetesen nem hoztuk elõ, minélfogva erre nézve nem is nyilatkozhatott.

Tényleg szorgalmasan dolgozott ez iraton, melynek terjedelme ívekre ment. Nem egyszerû gazdasági jelentés volt ez, hanem egy rettenetes vádirat a hatalmasok ellen, kik égbekiáltó istentelenségek elkövetõi. Beleöntötte egész háborgó lelkét, lefestette eleven színekkel a fölfedezett bûnt. Megnevezte a piperkõc nagyurat, ki a király és a nemzet tiszteletét bírja, de isten elõtt alább jön a koldusnál, ki tízezer forinton vásárolta meg özvegy Jahodovsky Józsefnétõl annak hajadon gyermekét s akit a kastélyban hermetice elzárva tart, még hat hasonló szépségû és korú ártatlan leányka társaságában, szóval, leírta a jelentésben elbeszélésünknek kis kivétellel majdnem egész második részét.

Mikor a rendkívüli tartalmú memorandumot szeptember 3-án délután, a vakáció utáni elsõ tanári konferencián (melyre Druzsba úr nem jelent meg) felolvasták, nagyon vegyesen nyilvánultak a vélemények.

- Most már csakugyan félek, hogy valami baja van - vélte az igazgató. - Per amorem dei, ez csak mégse lehet mind igaz.

- Én meg most már nem félek - ellenveté Lermer tanár úr, a cvikkerjével játszadozva -, mert megvan a kép megsemmisítésének a magyarázata. A kép ugyanazt a Jahodovskynét ábrázolta, ki a jelentés szerint leányát az öreg grófnak adta el. A legnemesebb rúgó, az erkölcsi felháborodás dolgozott a kollégában.

- De lehet-e ilyen tekintélyes, hófehér jellemû fõúrról olyasmit föltenni? - szörnyûködött Krug tanár.

- Lárifári - pattant fel az öreg Tóth Gedeon, a fizika tanára. - Sötétben minden tehén fekete és minden excellenciás úr fehér. Világosságnál azonban másképp is lehet.

Disputa támadt pro és contra és nem lett volna baj, ha inter muros marad, de a tanár urak a konferencia után szétszéledtek, ki-ki a maga kávéházába, ott elbeszélték a zsámi dolgot, s reggelre már két lap közölte, garmond ritkítva: „Egy felvidéki kastély rejtelmei” és „Hárem a hegyekben” címek alatt. Mint ahogy a méh éppen a mézanyagot szedi ki a virágból, a lapok is csak a pikáns részt szippantották ki, a kocsánt, a szárat és a gyököt otthagyva, gyönyörûen kiszínezték a zsámi kastély paradicsomát, közölve a fõúr nevének kezdõbetûit is, afféle diszkrét körülírásokkal, amiket a bolond olvasó spanyolfalaknak néz, de amelyek voltaképpen tükrök, hogy azokban az elfedett alak a maga legteljesebb meztelenségében látszassék. A közlemények nagy port vertek fel. Az egész városban errõl beszéltek. A kaszinóban, ahol az öreg excellenciást fiatalabb éveiben kaszinói zsargonban félig magyarul, félig németül „Zupajkos”-nak nevezték, megnõtt a renoméja, hanem, hm, mit szól majd az excellenciás asszony? És mit szólnak az udvarnál, ahol grata persona? Sapristi, ez nem olyan egyszerû eset!

Várták, hogy majd csak történik valami, cáfolat, párbaj, tovább való bepillantás a dolog meritumába, de hetek múltak el és semmi se történt, mindössze a miniszter bekérte a gimnáziumtól az ominózus jelentést.

S az erre következõ napon este nyolc órakor egy kétlovas bérkocsi állt meg a Puttony utca amaz egyemeletes háza elõtt, ahol Druzsba úr lakott.

Egy finom öltözékû úr ment fel a lépcsõkön s minthogy Druzsba tanár urat lakásán találta, illõen meghajolva bemutatta magát, hogy õ a miniszter nevében jön, aki olvasván az õ zsámi jelentését, érdeklõdik a további részletek iránt, minélfogva sürgõsen magához kéreti. A kocsi lent vár a kapu alatt.

Druzsba úr csodálkozott és valami balsejtelem mardosta, mindenféle kifogásokat hozott fel, hogy most este illetlen, hogy nincs a frakkja kivasalva, hogy nagyon gyengének és kábultnak érzi magát, de az erõszakos úriember mindenben sarokba szorította; izzadt a homloka, erei kidagadtak, egész arca kínlódást, gondolkozást fejezett ki. Izgatottan csavarta le a lámpát, mivelhogy füstölt, azután megint felcsavarta, mert nem eléggé világított, ötölt-hatolt, érthetetlen félszavakat morgott, végre nagy szorultságában megragadta az utolsó szalmaszálat:

- Tetszik-e tudni, hogy ma péntek van és nem volna tanácsos pénteken... Még valami szerencsétlenséget hozna õexcellenciájára, ha engem pénteken fogadna.

Az idegen mosolygott.

- Ön áldott jó ember, Druzsba úr, de ne féltse õexcellenciáját, mert régen elvitte volna az ördög, ha azok a felek mind szerencsétlenséget hoznának rá, akikkel õ pénteki napokon tárgyal, hehehe. És végre is, ami fõ, õexcellenciája kívánságának nem lehet ellenszegülni.

- Hát ez igaz, no, ez igaz - hagyta rá Druzsba úr gyámoltalanságba esve és minden ellenszegülést abbahagyva, akkor hát megyek is.

Lement s hagyta magát beültetni a kocsiba, mely legott megindult. Robogott, robogott, érezni lehetett, amint befordul utcáról utcára, vagy valamely másik fogatnak kitér. Odakünn piszkos, sárgásfehér õszi köd gomolygott, csak a gázlámpák fénye hatolt át rajta s az is csak olyannak tûnt fel a kocsi ablakain, mintha egy gyertyának a fénye tojáson át világítana. A kocsi ment-ment, Druzsba úr behúzódott a jobb szögletbe és egy szót se szólt, elhagyta magát, mintha nem is élne, s ahogy a kocsi kátyúba zökkent vagy félredõlt valamely kiálló kövön, az õ teste is aszerint dõlt, hajlott jobbra-balra. Innen is, onnan is sajátságos hosszú árnyak jöttek elõ, melyek hangtalanul osontak tova. Hovatovább rejtélyes zúgás keletkezett, aminõ az erdõkben van. S valóban, az ablakon kitekintve, különös alakú, százcsápú szörnyek látszottak úszni a ködben, mint bogarak a tejben.

Végre megállt a kocsi egy pillanatra, egy vaskapu megnyílt elõtte és begördült egy udvarra: a kapu ismét becsukódott.

- Itt vagyunk - mondá az idegen úr. - Ah, ön elaludt?

- Nem, csak elgondolkoztam - szólalt meg Druzsba úr, letargiájából fölrázatva.

Aztán õ is lekászmálódott és egy nagy kastély parkjában találta magát, éppen a bejáratnál.

- Ez nem a minisztérium - mondá sötéten.

- Õexcellenciája nyaraló villája - felelte az idegen.

A lépcsõzetnél nyájas öregúr mutatkozott bojtos házisapkában, körülötte néhány szolga lámpással.

Barátságosan kezet fogott a jöttel, aztán a karjára fûzte.

- A miniszter már várja önt. Cudar idõnk van, uram.

Druzsba úr nem felelt semmit, szelíden hajtotta le a fejét és hagyta magát vezettetni, ment, ment, egyik lábát a másik után emelgetve, lépcsõrõl lépcsõre fölfelé a nagy eleven sírba, melynek a neve tébolyda.

Néhány nap múlva kommüniké jelent meg a lapokban, hogy a zsámi kastélyról forgalomba hozott pikáns hírek, melyek közéletünk egy tisztes, kimagasló alakját is kellemetlenül érintették, egy megtébolyodott tanár, Druzsba Tivadar megbomlott agyában keletkeztek, vagyis ennek jelentésébõl szivárogtak ki, s természetesen minden alapot nélkülöznek. Az illetõ tanár jelenleg a lipótmezei tébolydában van gyógykezelés alatt.

Ezzel aztán végképp el is aludt volna a „zsámi ügy”, ha a vánkosokat ki nem rángatja alóla az ellenzék. Ezek az urak mindent megtudnak, mindent megéreznek, és olyan jó szakácsok, hogy még a csontot is kitûnõ mártással tudják körülönteni és delicia azt a közönségnek szopogatni.

A zsámi ügy emellett nem is volt puszta csont; sokan suttogták, hogy a szegény Druzsba tanár olyan jó eszû, mint akárki, de igazat mondott, tehát be kell törni a fejét. Mégpedig az övét belülrõl volt a legkényelmesebb betörni. A hosszú kezû fõurat csak nem is lehetett kiszolgáltatni a rossz nyelveknek. Hisz azért vette fel a kormány programjába a jogállam kiépítését, hogy még nincs kiépítve. Ha a fõurat elesni hagynák s Druzsbát szabadon járni a leleplezéseivel, akkor már megvolna a jogállam. A kormány tehát csak következetes. A képviselõházi folyosó tele volt ilyen diskurzussal; maguk a Zólyom megyei követek is titokzatosan húzogatták fel a szemöldjeiket:

- Hja, ha mi szólhatnánk, szólnánk. De ha szólnánk, bolondok volnánk.

Így kujtorgott és settenkedett a zsámi ügy hetekig, hónapokig, uzsonnaasztaloknál, korcsmákban, klubokban, folyosókon, míg végre egy nap kipattant a Ház plénumában, mint interpelláció.

Mély csöndben hallgatta a jobboldal, a szélsõbal nyugtalanul fészkelõdött, különösen annál a passzusnál, hogy a tébolydába hurcolt tanár a kormány ellen szavazott a múlt választásoknál. (Zajos közbeszólások: Mindjárt gondoltuk!)

A zsámi ügy tehát fel lett bolygatva, bár az interpelláció magában csak annyi, mint mikor az alvó medve a másik oldalára fordul aludni.

Így feküdt a zsámi ügy a másik oldalán sokáig, elfelejtkeztek róla. Közbejöttek más nagyobb dolgok, a húsvéti szünnapok is, úgyhogy a miniszter csak május egyik szerdáján válaszolt.

Nagy, zsúfolt karzat jött össze, öreg, elõkelõ dámák, strucctollas kalapokkal (csak úgy sustorgott a tömérdek selyem), kaszinótagok, fõrendek (csak úgy villogtak a monoklik), a „Páva” törzsvendégeibõl is kivillant néhány ismerõs fej. Nini, Mliniczky úr. Nini, Kovik úr. Amott meg az éneklõ kanonok úr.

Nem lehet feladatunk kiszínezni az ülést, egyszerûen közöljük a Ház naplójából a miniszter beszédének elbeszélésünkhöz szükséges részét:

...A t. képviselõ úr interpellációja két részbõl áll, t. Ház, egyik, mely a zsámi kastély rejtelmeire vonatkozik, a másik, mely a Druzsba Tivadar tanárral szemben tanúsított eljárást érinti. (Halljuk, halljuk!) Úgy a fõispántól, mint egyéb közegeimtõl beszerzett hivatalos adatok alapján a következõket hozhatom a t. Ház tudomására.

A zsámi kastélyt, az elõttem fekvõ eredeti szerzõdés szerint, néhai Kopál ügyvéd zólyomi lakostól bizonyos Catherina Maylingen nevû, poroszországi illetõségû koros úrhölgy bérelte ki több évre, ki is rendes személyzetével a múlt nyáron késõ õszig orvosai rendeletére ott tartózkodott. November elején azonban visszament hazájába s azóta a zsámi kastély üresen áll. (Egy hang balról: Ne errõl beszéljen, hanem a grófról!) Hiszen õróla is beszélek, mikor konstatálom, hogy nem õ bérelte a kastélyt, hogy neki ahhoz semmi köze, hacsak azt nem vesszük, hogy egyszer-kétszer, de tudomásom szerint csak egyszer, látogatást tett a tiszteletreméltó koros úrhölgynél, ki berlini attasé korából esmerõse. (Nyugtalanság balról.) De ez nem olyan eset, t. Ház, mely egy miniszterre bárminemû intézkedés és közbelépés szükségét hárítaná. (Derültség és helyeslés a jobboldalon.)

Ami mármost az interpelláció másik részét illeti, a Druzsba tanárra vonatkozó részt, az elsõ részre adott felelet egyszersmind indokolása az eljárásnak, mely irányában követtetett. Eltekintve az orvosi megfigyelésekrõl tett jelentésektõl, melyek elmekór fennforgását plauzibilissé teszik maga az a jelentés, amit a szerencsétlen tanár a zsámi kastélyban tett tapasztalatairól szerkesztett, nagyban és egészben nem lehet más, mint egy kóros elme túlfeszített mûködésének fantasztikus szüleménye. (Úgy van, úgy! a jobboldalon.) Annyival inkább tisztelt Ház, mert abból semmi sem bizonyult valónak, sem a hírbe került fõúrnak szereplése, aki nekem is igen tisztelt barátom, s akitõl távol áll minden ilyen inkorrektnek nevezhetõ üzelemnek még árnyéka is, sem pedig ama budai polgárleánynak - hogy is mondjam csak - kényes kalandja, ki azon idõ alatt krakkói rokonainál tartózkodott, most pedig csöndben és szeplõtlen hírnévben özvegy anyja házában él. Világos tehát, hogy mindez a légbõl, sõt nem is a légbõl, de egy lázas, megbomlott szerkezetû agyból kikerült vízió szükségessé tette, hogy a nevezett tanár, mint elmebeteg, a megfelelõ ápolásban ott, azon a helyen, ahol van, részesüljön.

Kérem válaszomat tudomásul venni. (Általános, zajos helyeslés.)

A Ház a választ felállással tudomásul vette.

Mikor az ülés végén, mint köpûbõl a méhek, kifelé tódultak a képviselõk, a korridoron, a karzatról levezetõ lépcsõn egy erõs, rekedtes hang verte ki magát a formátlan zsivajból:

- Meg mernék rá esküdni, hogy egy szóig igaz, amit Druzsba állít.

Többen fölnéztek a hang irányában. Egy kifent bajuszú, robusztus alak jött le, köpcös hölgyet vezetve karon. Senki se ösmerte, csak a „Páva” törzsvendégei. Manusek Vince volt, aki, úgy látszik, új özvegyasszonyra akadt azóta.

Nem tudni azonban, a miniszter szavaiban való kételkedésnek vegyük-e, vagy csak túlságos lelkiismeretességnek, a megszavazott dolgok fölötti meditálásnak, hogy egy csomó képviselõ, kivált a fiatalja, összebeszélt, hogy a „Pává”-ba megy vacsorálni és megtekinti az interpelláció egyik tárgyát.

Szép csöndes májusi este volt, hát el is mentek, és lett nagy sürgés-forgás a „Pává”-ban erre a megrohanásra. A sok elõkelõ úr a fényes cilinderekben valami ünnepies pompát kölcsönzött a „Pává”-nak.

Lótott-futott Jahodovska, majdhogy százfelé nem szakadt. A sipsirica is segített. Nagyon csinos volt, jaj, de megenni való volt a tarka perkálszoknyájában, rózsaszín almavirággallyal a hajában, csak az a kár, hogy olyan szomorúnak látszott, mint egy apáca.

A képviselõk próbáltak vele incselkedni, de nem is igen felelt, csak éppen mosolygott bágyadtan, betegesen.

- Nem csoda - magyarázta Mliniczky, aki átült egy kis triccs-traccsra a képviselõk asztalához. (Az efféle imponál a többi törzsvendégeknek.) - A leányka sokat szenvedte lelkileg, mióta került haza Krakkóból, emiatt a szerencsétlen pletyka miatt. Az ilyen fiatalka jobban érezi dolgokat. Hogyne, hogyne? Ma is kerülte ház pokrócára, akarok mondani szõnyegre. Fáj az neki. Szégyenli.

- Hát nem igaz, ugye, hogy az anyja eladta volna?

- No, persze, hogy nem igaz, - kiáltott fel Mliniczky megbotránkozva s hevesen hadonászva a kezével. - Oh, hogyisne! Csak õrült ilyet kitalálhatta. Az anyja? a Jahodovska? Hiszen imádja, hiszen reszket érte. Milyen anya! Remek egy anya! Több. Egy szent. És annak tartotta Druzsba is. Hanem hát elveszett az esze és nem is érdemes megkeresni többé, mert ha megtalálna õtet, jobban megbolondulna, amint megtudna vele, hogy milyen galyibát csinálta nélküle... Hej, sipsirica, lelkecském, hozza nekem is egy fröccset!

.oOo.

* Bizonyosan a „pünktlich” szó rossz fordítása.