III. FEJEZET

A KOLLEKCIÓ

Téves hitet szórtak el az írók, a színpadok és a régi festők a hajdani urak viseletéről. Másképp képzelni se tudjuk őket, mint gálában, a papagáj összes színeiben, paszomántos bársony vagy brokátselyem mentékben, csörömpölő fringiákkal. Úgy, de e régi főurak se ültek örökké a piktor előtt, se nem lépegettek koronázási menetekben; Czobor gróf vagy Gara úr néha kiment az istállóba a lovakat és a mezőre a vetéseket megnézni, s kivált ha özvegy volt, néha bekukkantott a falusi parasztházakba is, egy kicsit legyeskedni a szép vászonnépséggel, s ahhoz nem húzott se páncélinget, se gyémántforgós csalmát, se brokát dolmányt. A gálaruha éppen oly mellékes volt akkor is, mint aminő ma, s nem is minden úrnak volt gálaruhája - vagyis legalább nem volt fényes; a családból sokszor három nemzedék is egy ugyanazon krispinben járt fel az udvarhoz, mely bizony meg is volt foltozva a könyökön, vagy egyebütt.⁴

Íróink, tudósaink, akik tanulmányokat tettek e téren, folyton csak a gálaruhákat kutatják, s így most már egészen tiszta tudomásunk van őseinknek arról a viseletéről, amit nem viseltek, de amit viseltek, arra nem vet ügyet senki.

A főurak hétköznapi viselete csak a posztó finomságában különbözik a kis urakétól. Ippri posztó, csemelet, fusztán, dorniki vagy tournai-i szövet-e? Ez jelenti, ki milyen módú. Többnyire kék vagy fekete, lengyeles szabású, rézsút hasított köntös fedte a felső testet némi kevés zsinórral. Ezt »kabadion«-nak hívták akkor. Maga Mátyás is ilyet hordott fekete bársonyból; a maihoz hasonló szűk magyar nadrág egészíté ki ezt és csalma.

Csak a gálaruha változott sűrűn az egyes királyok alatt, rendesen a különféle külföldi befolyások ereje alatt, míg a hétköznapi viselet stagnált századokon át. A hopmesterek nem tartották érdemesnek hozzányúlni, de nem is lehetett volna, mert hiszen a díszkertek növényeit könnyű változtatni, de a véghetetlen rétségek füve mindig csak az marad, ami volt.

Egyes divatdolgokat, az igaz, fölkapott a kisnemesség is, sokszor anélkül, hogy jelentőségét tudná. Így például most a structollak helyett a darutoll jött általános használatba, mégpedig a csalma hátulsó részébe szúrva. Egy kis szelíd talpnyalás az egész. A megboldogult Hunyadi János viselte így.⁵

Hát igen. Az egész ország úszott a lojalitásban, és az oligarchia is átcsapott egyik végletből a másikba. Az imént még lenézték a Hunyadi-családból származó királyt és ezt nem is titkolták, de amióta az a nagybátyját elfogatta s a Fridrikkel szövetkező pártos urakat megtörte, megszeppenve borultak a lábaihoz. Ohó, hát harapni is tud a kis király? Hisz az akkor más.

A budai udvarnál felütötte fejét a bizantinizmus. Nagy fény és kápráztató pompa vonult be vele; mindenki igyekezett a király kedvét keresni s közelebb férkõzni a bizalmához különféle pretextusok alatt.

Nem csuda, ha Dóczynak is eszébe jutott a király tréfás szava, hogy küldjön egy kis mustrát a szelistyei asszonyokból.

Különben is fösvény cape-rape ember volt, a nép el is nevezte »éhes Dóczy«-nak. Egy denár haszonért képes lett volna a szúnyogot is megnyúzni. Már pedig nem csekély értékemelkedés lenne a birtokain, ha a szelistyei asszonyok bohókás kívánsága révén egypár-száz férfijobbágyhoz jutna. Akkor még a birtok nem aszerint számított: hány hold, hanem hány lélek. Egy asszony a férjével együtt a földesúr szerint két lélek, de csak egy test, a papok szerint két test, de egy lélek.

Dóczy tehát nem volt rest, kiadta a rendeletet az embereinek, hogy hajkurásszanak fel a széles környéken valahol valamely tökéletes szépségû asszonyszemélyeket. Mert nem kell okvetlenül szelistyeieknek lenni. Hiszen a probléma megoldásának a módja egészen világos. Nem minden szelistyei asszony lehet szép asszony, de minden szép asszony lehet szelistyei asszony. Est modus in rebus.

Csakhamar ki is vetõdött Szebenben egy Schramm Mária nevû, lenhajú özvegyasszony. A gondviselés két heti házasság után vette magához az urát, egyszerû vargaembert. Õ is jól járt, mert nem kell több csizmát varrnia, isten nyugosztalja meg, Dóczy is jól járt, mert megvolt most már a fundamentum. Egy káprázatos szõke asszonyka. Finom, hosszúkás arca volt, fehér, gyöngéd, mint a hab, ahhoz járultak a legszebb kék szemek, és olyan termet, mint a szarvasé. Dóczy házat és három telket ajándékozott neki Szelistyén, ha oda megy lakni s vállalja a Budára való menetelt, ami végre is jó pünkösdi mulatság, tejben-vajban fürösztik, sõt bizonyosan meg is ajándékozza a király.

Mikor megvolt a legszebb szõke, Dóczy azt parancsolá a prefektusának, Rostó Mihály uramnak:

- Keressenek hozzá egy szép feketét!

- Az a legkönnyebb. Csak sorba kell vennem vasárnaponkint az oláh templomokat, mikor a kiöltöztetett fehérnépek együtt vannak.

Az öreg Rostó kevély volt arra, hogy õ szakértõ az asszonyokban, s csakugyan sorba vette az oláh templomokat. Mert ott kell azt keresni - mindennek megvan a maga helye. Ezekben a kis templomokban még a Szûz Mária is megbarnult.

Hát talált is Marginenben olyan gyönyörûséges »fátá«-t, hogy a király szemét is megbabonázza. Egy kecskepásztornak a Vuca (Veturia) nevû hajadon leányzója, olyan szemekkel, mint a bogár, s olyan hajjal, mint a korom, s mégis, ha a napfényen nézte valaki, úgy látszott, mintha sajátságos kék zománca lenne, akár a vasvarjú szárnyának. Olajbarna arcbõrén rózsák nyíltak, mint ahogy a vérbélû barack hamván átütõdik a belsõ pirosság.

Csakhogy a Vucát nem könnyû volt megszerezni a szelistyei lakosnak, mert az apja a havasalföldi vajda jobbágya, s a leány már el volt szerzõdve a következõ mindszentektõl a vajda udvarába. Emiatt most már tárgyalásokat kellett megindítani. A vajda látatlanban három nemes paripát követelt a kecskepásztorért és leányáért. Meg is adták Rostóék két kézzel.

Omne trinum perfectum. Harmadiknak most már egy gesztenyeszínû vászonszemély kellene.

Vert is a hír egyrõl, valami Gergely Annáról, Málnáson, Háromszéken. Ezt szerezze meg kend a kollekcióba, ha ember kend a talpán, Rostó uram!

Nagy, tagbaszakadt menyecske, hatalmas csípõkkel és olyan termettel, mint a Fridrik császár egy-egy landsknechtje, de amellett olyan pici lábakkal, kezekkel, mint a piskóta, és olyan üde, édes arccal, mint a harmat. Ej, de lehetett anya, aki szülte!

Hát még az a fölséges dióbarna szeme, hosszú haja - nagy kár, hogy orton alatt van, mert ha kibontaná, a bokáját verné. A szemei pedig - soha még ezeknél csalókább szemeket: ha õ néz velük, sötétzöldek, ha más néz azokba, sötétkékek.

Rostó Mihály uramnak annyira föl volt birizgálva az ambíciója, hogy nem pihent addig, míg Gergely Annát is rávette a budai útra, tyúkkal és kaláccsal.

Pünkösd elõtt egy héttel útra kelhettek végre, nagy pompával, fölpántlikázott lovakon, maga a prefektus uram kísérte õket Budára. Dóczy nem is látta õket, mert azt tanácsolta neki Rostó:

- Ne nézze meg kegyelmed, mert úgy segéljen, egyet se küld el a királynak. Fogadja tanácsom.

A szép teremtések maguk is hozzákészültek a nagy eseményekhez, melyek rájuk várnak.

Schramm Mária, aki mindig csak arra a nagy ajándékra gondolt, amit a király ad neki, ahogy a mesékben elõfordul: »Válassz, lányom, valamit, ami a szívednek, szádnak tetszik«, aziránt kérdezte meg nagy szemérmetesen a szebeni szász papot, hogy a király összes portékái közül melyik a legtöbbet érõ?

- Az, amit nagy ünnepélyeken a fején visel.

A Vuca nem kérdezett semmit se. Ostoba kis golyhó volt. Csak nevetgélni tudott. Tetszett neki, hogy a király elé viszik, hogy sok vidéket, sok várost lát, hogy szép új ruhákat kap, és csengõs lovakon, kocsin fog utazni, mint egy kastélyos kisasszony. Aztán folyton pecsenyét eszik és cukros süteményeket az úton. Hát mi jó is lehetne még ezenkívül a világon?

Az okos Gergely Anna, mielõtt indultak volna, nagyapjával tanácskozott, hogy miképpen viselkedjék a király házában, az õ színe elõtt.

Az öreg furfangos góbé sokáig gondolkozott, míg végre eléje loccsantotta a követendõ magatartást.

- Ne egyél, csak ha kínálnak, ne szólj, csak ha kérdeznek, és minthogy a nagyurak mindenben az ellenkezõjét teszik annak, amit a közönséges okos emberek, hát mindenben azt tedd te is, leányocskám, amit nem akarsz, aminek épp az ellenkezõjét cselekednéd, ha nem volnál közöttük.

Így indultak meg vígan, egy társzekérrel mögöttük, tele eleséggel és egy fõzõ asszonnyal. A társzekéren volt sátor, kondérok, üstök, ágynemûek, ott ütötték fel a vendéglõt a mezõkön, ahol nekik tetszett, leginkább források mellett. Együtt is háltak egy sátorban. Öröm volt még akkor utazgatni. Szegény Rostó Mihály uram, de sokszor gondolta: »Hej, ha most fiatalabb volnék vagy húsz évvel!«

Kedves hiú portékák voltak, meg kell adni; a végén is kisütötte Rostó uram, hogy nem annyira a Budára való érkezést várják nagy nehezen epedezve, hanem az utolsó éjjeli állomást, amikor aztán reggelre kelve fölbontják a nagy ládát, mely a társzekér alján piroslott borjúbõrös külsejével. Abban voltak a szemvakító nagy kincsek. Az új ruhák, amiket az utolsó reggel fölvesznek, hogy azokban vonulhassanak föl Budavárba. Igazi mesterek varrták Szebenben, csupa drágalátos finom kelmébõl.

Valami is volt az, mikor felöltözködtek! Rostó uram apró szemei valóságos bögölyszemekké híztak a gyönyörûségtõl. Schramm Mária hosszú morit-szoknyát⁶ kapott, sötétkék kacabajkát, ezüst csatokkal, ugyancsak olyan csat volt a cipõcskéin is. Az aranyos sárga haját csepesz⁷ takarta el féloldalt, mely az arcot félkör-alakban vette körül s egész vállig lenyúlt az alsó fodraival.

A kis Vuca ellenben fölvette a földkerekség legcsinosabb katrincáját, karcsú dereka körül finom lenge szövetbõl való pestimánt csavart. Ehhez járult a szép filigrán bocskorka, piros karmazsin bõrbõl, melynek a szíjai egész a térdéig kígyóztak a formás lábikráin. Meg lehetett abba a találgatásba bolondulni, hogy melyik a különb közülök.

Hát még Gergely Anna! Oh, Mária, Szent József, de szép volt! Piros pettyes, kék falú rokolyájában, rojtos, suhogó kötényében, melynek a fele fel volt hajtva, kackiásan, ingerkedõn, sárga szattyáncsizma illett ehhez, a fejére pedig fátyolos ortont kötött.

Ma már nem is igen tudják, mi volt az orton. Azok a szép asszonyok, akik abban kényeskedtek, páváskodtak valaha, ma már csak növény alakjában élnek. De mit beszélek én, hogy »csak«, mikor azt is mondhatnám: »megint«. Megint élnek növény alakjában, s megint ad a természet a tetejökbe rózsát, virágpártát, vagy valami színes csecsebecsét a zöld egyéniségük fölékesítésére. Csont lettek, hamu lettek, por lettek, most már növények, és még isten tudja mire vihetik, csak asszonyok nem igen lesznek többé. Az ortont csak õk támaszthatnák föl, pedig az orton nincs is eltemetve, itt õgyeleg, de csak a negyedik rend asszonyainak a fején, ahol sokkal mélyebben van elásva, mintha öt század feledékenysége takarná. Az orton nem volt más voltaképpen, mint a fejkendõ, melyet ma is használnak a mesterasszonyok és parasztnõk, de valamint a turbán is csak fejkendõ, míg a megkötés módja nem teszi turbánná, úgy a fejkendõ is ortonná vált, ha már a fej benne volt. Mátyás idejében ortont viselt minden asszony, a királyné, a grófné, a kántorné és a parasztasszony. Csak a megkötés változott.

Ah, orton, orton! Te minden ruhadarabok közt a legfecsegõbb. A renaissance minden poézise benned van, te irigy kendõcske, mely fölszíttad a haj illatát, és elárultál némelyeket, amiket a mostani kalap eltitkol. Az orton megkötési módja mindig jelentett valamit, a koron és hangulaton kívül is, mert hiszen kort és hangulatot a mai nõi öltözék is kifejez. De az orton azontúl is fecsegett.

Másképp kötötte az ortont a matróna (elöl lógott a kendõ két csücske), másképp kötötte a bánatos özvegy (körülcsavarta széleivel a nyakát), és másképp a csintalan menyecske (hátul volt a bog a kontyon s hátul lógtak le a kendõ szélei). Egyebet jelentett, ha az orton lejött a homlokra (ez a lemondás: nem vagyok látható), ha a homlok szabadon maradt, az a tetszeni vágyás, ha az orton hanyagul lecsúszva a hajból is látni engedett valamit, az akkor annyi, hogy »itt vagyok, olvadok«. Aztán jött a színek szerinti beszéd: piros orton, kék orton, sárga orton, fehér orton; hozományt jelzett az özvegynél, ha csipkével volt körülszegve. A vagyoni állapotot ellenben a kelme határozta: a gyolcs, a tafota vagy a fátyolselyem, mely utóbbi csak a fõúri asszonyoknak dukált, akik nagy parádé alkalmával az orton vagy a csepesz fölé még kalapot is tettek a fejükre.

Hanem ez egyszer hiába öltöztek ki a mi asszonyaink. Öreg Budavárban (már akkor is öreg volt) a fõkapunál útjokat állták a lándzsás õrök:

- Mi járatban vagytok, jó asszonyok, szép asszonyok?

Rostó uram felelt helyettük:

- A király elé megyünk.

- Nincs itthon a király.

- Hát hol van?

- Várpalotán, de oda nem szabad utána menni.

Rostó uram megvakarta a fejét, s dohogott valami olyanfélét, hogy a királynak mindig Budán kellene lennie, mint ahogy a vizes korsó, amibõl az ember a szomjúság ellen iszik, mindig egy helyen áll a pitvarbeli padkán.

- Ejnye, fikom-adta! Mit csináljunk most már, kecskebéka leányocskák?

Nagy népcsõdület támadt körültük, tele van az utca ilyen helyen léhûtõkkel. Csinos lovagok, leventék megállottak; ahol méz van, ottan mindjárt vannak legyek is.

Egyik-másik beszédbe próbált ereszkedni, de milyen szemtelenek ezek a városi urak!

- Mit hoz, bátya?

- Azt már csak a királynak mondanám meg - felelte Rostó uram begombolkozva -, elég baj az, hogy nincsen idehaza.

- Itthon van a helyettese, a palatinus.

Gondolta Rostó uram: - No, csakugyan. Elmegyek a palatinushoz. Ha nem használ, nem árt.

Nem könnyû volt bejutni a palatinushoz. Irdatlan nagy úr ám Országh Mihály uram. Jó egy óra hosszat vártak, míg végre a janitor kinyitotta az ajtót, hogy bemehetnek.

A palatinust, görnyedt, õsz hajú, fehér szakállú öreg urat, láthatólag meglepte a három szépség, mintha csak a gráciák állnának elõtte kecsesen, félénken, elbûvölõn.

Rostó uram egy latin orációba kezdett, de mindjárt a harmadik szóba belesült.

- Sohase kínlódjék kend - szakítá félbe a nádorispán, majd nyájasan fordult a nõkhöz: - Miféle küldöttség vagytok?

- Nem küldöttség ezek, kegyelmes uram, instálom, de mustra.

- Mustra? - csodálkozott a palatinus. - Meg van kend kompolyodva? Nem értem.

Mire Rostó uram nagy zavarban, meglehetõsen akadozva elmondta az egész tényállást elejétõl végig, hogy õ a szebeni gróf prefektusa, s minthogy a király mustrát kívánt a szelistyei asszonyokból, ím, itt küldi a szebeni gróf mutatónak az ide mellékelt vászonnépséget annak a bizonyságául, hogy csinosak, és a többi meg a többi. De mivel a király õfelsége nincsen Budán, hát azért jöttek el a király helyetteséhez.

A palatinus elmosolyodott. A hagyomány szerint megcsipkedte a szép kis Vuca állát, aztán így szólt volna õsz bajszát sodorgatva:

- Jaj, lelkem, lelkem, hiszen igaz, hogy a király helyettese vagyok, de nem minden ügyekben bírom õt helyettesíteni. Úgy rémlik nekem, hogy ez is azokhoz tartozik.

- Hát mármost mit tanácsol, kegyelmes uram?

- Várják be a királyt, míg megjön.

Aminthogy nem is lehetett egyebet tenni józan fõvel. Rostó uram tehát egyelõre szállás után látott, jól ismervén itt Budán a dörgést, minthogy fiatalabb éveiben itt szolgált Baumkirchner Andrásnál, a mostani pozsonyi grófnál, mint komornyik. Tudta, merre van a két vendégfogadó, a »Kelempász madár« és a »Fekete bivaly«. Hát biz azok farkasszemet nézve szemben álltak egymással azon a helyen, ahol a mostani pénzügyminisztérium van, de még a Mátyás-templom telkének is egy része a »Kelempász madár«-hoz tartozott.

Odaérvén, habozva álltak meg a két egyforma kinézésû alház elõtt.

A »Fekete bivaly« környékén nagy nyüzsgés, elevenség mutatkozott. A kinyitott ablakon át nagy zsongás-bongás hangzott, és sûrûn voltak láthatók emberfejek, míg a »Kelempász madár« csöndesnek, kihaltnak látszott (pedig csak az imént harangozták el a delet a Boldogasszony-templom tornyában), mint valami elátkozott épület. - Nem lehetett ott egy vendég se, mert a korcsmáros maga is künn ült a padkán és hegedült.

- No, hova szálljunk, kis csirkék?

- Szebb a kelempász, mint a bivaly - mondá Gergely Anna, aki a vendéglõ ajtaja fölötti mélyedésbe beillesztett dombormûvû mókust nézegette, vagyis a kelempász madarat, mert így nevezték azelõtt mókus urat a kalimpáló taglejtései miatt.

- Hm - felelte Rostó uram -, de a bivaly erõsebb.

- A Kelempász csendesebb hely - vélte a szende Schramm Mária.

- Hm - felelte Rostó uram -, de a Bivalyban bizonyosan jobb bort mérnek, mert különben nem tódulna oda a sok vendég.

- Ah, istenem, micsoda gyönyörû muzsika! - kiáltá a kis Vuca, a Rostó kedvence, elragadtatva - gyerünk ide, ugyan gyerünk ide, nemzetes nagyuram!

Ennek aztán nem bírt ellentállni Rostó, és a »Kelempász madár«-ba szálltak be, amin fölötte csodálkozék a korcsmáros, egyszerre abbahagyva a hegedülést.

- Kit keresnek? - kérdé kíváncsian.

- Ebédet és kvártélyt - felelte Rostó -, a lovaknak pedig istállót és takarmányt. Kapunk-e vagy nem?

Mire lekapta a sapkáját és bekiáltott lelkendezve:

- Anyó, anyó! Vendégek vannak! - Aztán a jöttek felé fordult: - Mindjárt lesz minden, csak tessék beljebb kerülni.

A korcsmáros kiáltására egy öreg anyóka tipegett-tapogott elõ, ropogós gyolcs csepeszben, csoszogó papucsokban, csörömpölõ kulcsokkal a fehér köténye mellé szúrva. Látszott rajta, hogy nem hitt az egyszerû szónak, kijött személyesen megnézni a csodát, hogy vendégek vannak a »Kelempász madár«-ban.

- Oh, no, oh no, csakugyan… Jaj, lelkecskéim, jaj, lelkecskéim (figyelmesen nézegette meg a gyönyörû jövevényeket.) Még a helyet is megfúvom, ahová leültök, ha már így megtiszteltetek bennünket. Olyan csirkéim, libáim vannak, mint egy-egy medve.

S ezzel térült, fordult, mint a karika, egy-két vén szolgáló is mozgásba jött, s olyan sercegés lett negyedóra múlva, hogy a Szentgyörgyiék és Garáék kutyái mind odagyûltek a konyhaablak mellé, a finom illatokat szagolni.