VI. FEJEZET

MUJKÓ KIRÁLY ÉS UDVARA

A folyosóról egy előterembe léptek, melynek négy szögletében négy királyi testőr állt kivont karddal. A négy kard egyszerre mozdult meg tisztelgésre; olyan volt az, mintha az ég négy sarkán egyszerre villámlanék.

Aztán kitárultak a belső ajtó szárnyai, s szemkápráztató környezetben látható lett a király alakja, aki aranyozott trónszékben ült, kócsagtollas bíbor föveggel a fején - drágaköves kardját keresztbe fektetve a térdein. A többi nagyurak födetlen fővel álltak a trón körül félkaréjban.

Ah, sok volt egyszerre ez a látomány! Még Rostó uramnak is sok volt, hát még az asszonyoknak! Zavarodottan, tántorogva lépegetett előre az öreg.

Az asszonyok láttára sajátszerű hullámzás, mozgás támadt, a csodálkozásnak némi nesze, megcsörrent egy-egy kard, vagy egy félrecsúszott mente lánca. Az opálok, smaragdok, rubinok gazdag, kápráztató színpompában tündököltek a mentéken, a kardokon és a fövegek forgótartóin.

A király mosolyogva intett nekik, hogy jöjjenek közelebb.

Még három lépést tett Rostó uram, azután térdre vetette magát, úgyszintén az asszonyok. Ej no, szinte kár. Állva sokkal szebbek a délceg termetükkel. Asszonyt elcsúfít a térdelés. Mintha a tulipán éppen a harangjában törne ketté.

- Keljetek föl - mondá a király nyájasan.

Rostó Mihály uram fölemelkedett és elkezdte szavalni azt a bizonyos latin beszédet, amelybe a palatinusnál belesült. Ott az ötödik mondatig jutott el, itt már a harmadiknál belezavarodott, pedig olyan szépen volt kiszínezve benne ama szegény vidék szomorúsága, árvasága. A gazdátlan földek, melyeken nincsenek barázdák, az elátkozott falu, melynek gyepén nem játszanak apró gyerekek, mert nem születnek. Egy falu, ahol sohase hall senki altató dalt.

- Elég - szólt a király jóságos hangon. - Ösmerjük behatóan kívánságtokat és a nyomorúságot, amit a folytonos háborúk teremtettek; szívesen elengedjük szónoklatodat, derék öreg, ki floskulusok, similék és egyéb orátori figurák és ékességek helyett kellemesebb, eleven képeket hoztál magaddal.

Ezzel leszállt trónjáról és egyenesen a nők felé tartott. Csinos királyi alak volt, bíboros hermelin palástjában, arannyal hímzett fehér dolmányán nagy rubin-gombok ragyogtak, a sárgás csizmák rózsái helyett smaragdból formált lóhere-levelek. Hát még a mente-csat, az öv, mind végigrakva szikrázó tüzű drágakövekkel. Testvérek közt megért vagy tíz falut a külső burkolatja.

Gergely Annát szólítá meg legelőbb oláh nyelven:

- Özvegyasszony vagy-e, vagy leány?

Reszketve felelte:

- Csak magyarul beszélek, fölséges uram.

- Azt kérdeztem, hogy özvegyasszony vagy-e?

- Igenis, fölséges uram.

- Szeretnél-e újra férjhez menni?

Lángba borult az arca és hangja elhalt, susogva rebegte:

- Embere válogatja, fölséges uram!

A király sarkon fordult, ahogy szokás a cerclenél, és Schramm Máriához intézte a szavait magyarul:

- Mint van az, hogy Szelistyén annyiféle a népviselet?

- Csak németül beszélek, fölség - válaszolá félénken, a szemét lehunyva.

- Szász vagy? - tudakolá a király is németül.

- Igen.

- Neked sincs urad?

- Az égben van - felelte kenetesen.

- Mi volt az urad?

- Cserzõ varga.

- Nincs is az akkor az égben - jegyzé meg a király nevetve -, mert oda csak a tisztakezûek jutnak el.

Most Vucához közeledett, akinek a katrincája már útba igazította, milyen nyelven kell megszólítani. Denique a királysághoz is gyakorlat kell.

- Hány éves vagy, kicsike?

- Azt csak az apám tudná megmondani.

- De csak nem vagy menyecske már te is?

- Pántlika lóg a haján, fölséges uram - szólt közbe a közelálló Rostó Mihály.

Mire nyomban oldalba lökte az öreget egy fõúr (talán a horvát bán lehetett, ha nem a bosnyák király) azzal a halk figyelmeztetéssel:

- Tanulja meg kend a mórest. A királynak csak az felelhet, akit megszólít.

(Hm - dörmögte Rostó uram és megszégyenülve húzta be a fejét a dókájába.)

- Van-e valami kívánságod? - faggatta a király Vucát.

- Hogy minél elõbb hazabocsásson innen fölséged - felelte õszintén.

S meghajolt féltérdével, kecsesen, kacérkodón.

- Tudod-e, hogy sokkal csinosabb vagy, mintsem könnyen megválhatna tõled az ember?

- Tudom bizony, mondták már azt nekem otthon a pásztorok is.

- Igazi mezei virág - fordult a király Rostó uramhoz. - Mondhatom, öregem, hogy Szelistye nem vallott szégyent. Van-e még több ilyen odahaza?

- Egyre-másra ilyen a többi is - felelte az öreg, anélkül, hogy csak hunyorított volna is a szemével.

Õfelsége hosszabb beszélgetésre méltóztatott érdemesíteni az öreget, kinek arca szinte világolt a kevélységtõl.

Ezalatt a fõurak némán, tiszteletteljesen álltak egy csoportban, mintha templomban volnának. Ne adj isten, hogy csak egy is meg merte volna szólítani az asszonyokat, úgy néztek rájuk, mint a szentképekre szokás.

Annál föltûnõbb volt e nagy reverencia mellett, hogy messze a terem balszögletében egész fesztelenül locsogott, nevetgélt egy csomó alsóbbrendû ember, a felszolgáló személyzetbõl. Ilyenek ezek a mai cselédek. Köztük volt a nagyorrú legényke is, aki a menetet vezette odakünn.

Valami bolondos kép lógott a teremnek abban a szögletében. Egy asszonyságot, vagyis inkább egy asszonyság hátát ábrázolta a festmény. Azt nézegették azok a kópék odaát.

A nagyorrú magyarázta nekik:

- Ez egy ördöngös kép, amelynek szép legendája van.

- Ugyan!

- II. Endre királyunkkal egy Drumont nevû festõ is künn harcolt a Szentföldön, aki állítólag az ördöggel állt szövetségben. A király értesülvén neje megöletésérõl, felette siránkozék, hogy nejének egyetlen képe se maradt, sohase láthatja többé vonásait. Drumont lovag így szólt hozzá: »Én többször láttam a királynét Visegrádon és lefestem õt emlékezetembõl.« Festegetett hát rajta, s midõn egy csatában megsebesíté egy szaracén nyíl, és a király is odaugratott a haldoklóhoz, az így szólt a körülállókhoz: »Nyissátok ki a táskámat és adjátok a benne levõ vásznat a királynak«. A király megtekintvén a festményt, felkiáltott: »Valóban királyi nõm az, de mit tevél, szegény Drumont, hogy háttal festetted meg és arcvonásait többé mégsem láthatom.« A haldokló a félkönyökére emelkedett: »Ne aggódj, király, a képet akaszd föl belsõ termedbe, ahol az embereket fogadod, és ha vagy egyszer neked valaki igazat mond, a királyné asszony arccal fog felétek fordulni.«

- A királyné természetesen nem fordult meg - jegyzé meg egy szálas legény, aki parazol-tartó volt egy félóra elõtt.

- De igen. A legenda azt mondja, hogy a kép az Endre tanácstermében volt fölakasztva valamikor (apám egy dalmát zárdából szerezte), a kép úgy maradt, ahogy van, hosszú idõn át; egyszer azonban az aranybulla alapján, valamely sérelem miatt, egy megbõszült köznemes rohant föl a király termébe meztelen karddal: »Te vak és gonosz vagy, király - most meglakolsz« mire megfordult a kép, s Gertrudis arccal nézett a királyra és a köznemesre, ki úgy megijedt erre a csodalátványra, hogy hanyatt-homlok rohant ki a palotából.

- Az ördögbe is - szólt egy másik ama vakmerõ lakájok közül -, ha õfelsége volnék, Budára vitetném ezt a képet, egyenesen a belsõ tanácsterembe.

Mire elmosolyodott a nagyorrú legényke és így szólt halkan:

- Hagyd el, barátom. Vagy nem igaz a képhez fûzõdõ babona, és akkor nem érdemes, hogy elhurcoltassék. Vagy pedig igaz a kép ördöngössége, és akkor a tanácsosaimat kellene minduntalan kidobálni a terembõl, amiért nem akarnak igazat mondani - vagy a képet, mely nem akar megfordulni.

E pillanatban a hermelinpalástos király egyenest a beszélgetõk felé tartott, mire a nagyorrú néhány lépést eléje tett.

- Meg van elégedve fölséged? - kérdé a király halkan.

- Egészen jól csináltad, Mujkó. Mindig mondom én, hogy királynak csak meglenni nehéz, a többi aztán könnyen megy.

- Mit tegyek most?

- Hát most mindenekelõtt ígérd meg Szelistyének a férfiakat. Aztán menjetek ebédelni. Mi majd a szomszédos teremben eszünk és én gyakran benézek oda. Átkozottul csinosak az asszonyok. Csak félénkek egy kicsit.

- Az a csöpp oláh leány olyan bátor, mint egy tigriskölyök.

- Sokkal szebb a székely menyecske.

- Ebéd után aztán mit tegyünk?

- Természetesen elvonultok és nekünk hagyjátok a tért, te azonban, mint király, részt veszesz szolgáid mulatságán fejedelmi szeszélybõl.

- S az ajándékok?

- Hát igen, Mujkó. Ez már vele jár a királysággal. Az ebéd végén azt fogod nekik mondani, hogy mindenik válasszon magának férjet és valami ajándékot.

- De ha a legnagyobb aranytálat választja valamelyik?

- Hát elviszi.

- De hát a választott férjjel mi történik?

- Azt majd meglássuk. Vagy elveszi az illetõ, akit választ, vagy el nem veszi. De hogy elvegye, arról én gondoskodom. Mert csak van annyi eszük, hogy közületek választanak, akik aranyos köntösökben vagytok.

Mindez úgy tûnt föl messzirõl, mintha parancsokat osztogatna az uralkodó, a nagyorrú legott el is hagyta a termet, a király pedig beült a trónusba s így szólott ünnepélyesen:

- Tiszteletreméltó öreg és ti, szelistyei asszonyok! Meggyõzõdtünk úgy a veletek való beszélgetésben, mint egyébként, hogy kérelmetek jogosult és kifogástalan, minélfogva vigyétek el királyi üdvözletünket kedvelt hívünknek, Dóczy Györgynek, a szebeni grófnak, és abbeli ígéretünket, hogy a legelsõ fogolyszállítmány Szelistyén fog megtelepíttetni. És most elbocsátunk isten hírével, hozzátok mindenkorra hajlandók maradván.

Leszállott a trónjáról és méltóságos, lassú léptekkel elvonult, utána húzódván az egész udvara.

Csak egyetlen cifra úr maradt ott, bizonyosan a fõasztalnokmester, aki e szavakat intézé Rostóhoz és az asszonyokhoz:

- Õfelsége szívesen látja kegyelmedet egy kanál levesre, titeket is, szelistyei asszonyok!

S ezzel levezette õket a földszintre, ahol már terítve volt a nagy ebédlõ-teremben, ezüstre-aranyra. Virágok illatától volt terhes a levegõ, s száz lakáj sürgött-forgott az asztal körül.

A nagyorrú hamarább hagyta ott az elfogadó termet, elfogta valami ellenállhatatlan csatangolási vágy; ki a levegõre, a szabadba… Nagy, kerek arcán a megelégedés sugárzott. Érezte a fiatalság édes bizsergését az erekben, zömök testalkata duzzadott az erõtõl, tele tüdõvel szívta be a fenyõk illatát a kertben. S mikor meglátta magát a tó tükrében, kopottas, egyszerû ruhájában, szinte tombolt a lelke: De jó, de pompás ez a kis szabadság! Mintha szárnya volna az a ruha.

- Milyen bolond vagyok - dörmögte aztán magában -, mert nincs rajtam a ruhám, elhitetem magammal, hogy nem én vagyok én, s futkosok ide-oda a saját palotámban, mint egy, a csínyekben pákosztás bohó fiú. Pedig mit ér az álruha, ha mindenki tudja, hogy ki vagyok, ama jámbor falusiakon kívül? Bizonyára szabadabb volnék bíbor dolmányomban, ha senki se tudná, kit fed.

Ilyen csendes bölcselkedések között lépegetett végig a külsõ udvaron, észre sem vette, hogy utánasettenkedik valaki, csak mikor mellette állt az ember, akkor rezzent össze.

- Mit akar, földi?

- Egy-két szavam volna az ifiúrral, vagy minek tiszteljem?

- Jól mondta, barátom. Ugye, az erdélyi kocsis?

- Igenis, az erdélyi kocsis. Egy szívességre kérném, mert látom, hogy bennfentes itt a királyi cselédség között; nem ötödik kerék.

- Tagadhatatlan, van itt a házban egy kis hatásköröm.

- Éppen az. Amellett olyan becsületes, nyílt képe van, hogy egyszerre bizodalmam támadt a kívánságom iránt.

- Mi volna az?

- Hallom, hogy az asszonyok, akiket hoztam, ott fognak ebédelni a királyi asztalnál, a fõrangú urak közt.

- Miért ne? A király nem veti meg, szívesen ülteti asztalához a szegény embert is.

- Kivált, ha szoknya van rajta.

- Hm. Maga harapós nyelvû ember, úgy látom.

- Egy szót se mondtam, ha haragszik az úr.

- Most már csak mondja el, ha elkezdte.

- Hát azt gondoltam, ha ebéd lesz, akkor ott evõk lesznek és fölszolgálók.

- Persze. És azután?

- És akkor módját lehetne ejteni, hogy én is ott legyek, a szolgák közt, csak a lakáj-ruhát kellene rám föladni.

- Hm - felelte a nagyorrú -, hiszen nem éppen lehetetlenség, de…

- Nem kívánnám ingyen vagy mi… - hozakodott elõ Korják a dolog kényesebb oldalával, s kikotorászván két tallért a zsebébõl, körülnézett elõbb, ha nem látja-e valaki, s azzal odapottyantotta egyenként finoman a nagyorrú zöldes zekéjének zsebébe.

A nagyorrú elmosolyodott ezen a mûveleten, amit Korják uram jó jelnek vett.

- Nem sokból áll az egész, és lássa, nekem mégis… nagyon fontos. Észre se vesznek engem a sok lakáj között.

A nagyorrú habozni látszott, kivette a két tallért és nézegette.

- Az a baj - szólt aztán -, hogy a király haragra lobban, ha megtudja, hogy idegen tanú van jelen.

- Ej, iszen nem kell megtudnia.

- De mégis csak meg kellene õt csalnom.

- No, bizony. Talán nem csalják meg mindennap százszor?

- Megcsalják? A királyt? Mit mond kend? Ugyan ki csalná meg?

Korják uram nevetett, ahogy egy naiv gyerek beszédjén szokás.

- Hát mindenki.

- Az lehetetlen - mondá a nagyorrú meggyõzõdéssel.

- Ej no, hát talán én beszélek bolondokat? - pattant föl Korják. - Itt van mindjárt a mai eset. A szelistyei asszonyok. Úgy szelistyeiek azok, lelkem, mint ahogy szelistyei az a torony vagy ez az ugrókút. Az egyik háromszékbõl való, a másik Fogarasból, a harmadik Nagyszebenbõl. Csak a királyt teszi bolonddá az öreg Rostó, hogy õk szelistyeiek. De nehogy elmondja az ifiúr valakinek, amit én itt bizalmasan említettem.

- Magyar ember vagyok.

- Látom, iszen látom, hogy magyar anya szülte, azért fordultam az úrhoz.

A nagyorrú összeráncolta homlokát s villám cikázott át a szemein. Korják észrevette ezt a zöldes fényt s ösztönszerûleg elkapta a tekintetét. Volt valami ezekben az átható szemekben, ha haragot lövelltek, abból a félelmetes fénybõl, melytõl az állatok is megreszketnek.

- Úgy segéljen, nem merek a szemeibe nézni, úgy szúrnak, mint a csalán.

- Nagyon kinyitotta õket, kocsis gazda - mosolyodott el a nagyorrú.

- Bizony kinyithatom még jobban is - felelte rejtelmesen Korják. - Mert nem igaz egy ilyen királyi palotában semmi. Még az se, hogy én kocsis vagyok.

- Hát mi?

- Én vagyok a »Kelempász madár« korcsmárosa Budáról.

A nagyorrú meg volt lepetve, de nem árulta el magát.

- Ugyan ne beszéljen! Hát akkor miért bújt volna ebbe a libériába?

- Egy kis sora van annak. Mert az igazság az égben nõ, ifjú uram, de a hazugságok gyökerei mind úgy a ház táján, a napi élet körül tenyésznek. Az ördög hordja alájuk a trágyát. Hát pünkösd szombatján beszállnak ezek az asszonyok a vendéglõmbe. Mi tagadás benne, vén szamár létemre beleszerettem a kis oláh lányba, õ se volt irántam idegen, kimondtuk hát az áment, az öreg Rostó is beleegyezett, ámbár még tartok a fintáitól, mert székely ember, két esze van. Hát jól van, rendben van idáig - de még a leányt el kell, azt mondja, a királyhoz vinni. Most légy észen, János. Gondoltam magamban, ki nem bírom otthon a nagy bizonytalanságot, hát a kocsis helyett én jöttem el kocsisnak.

- Eszerint mátkája kendnek az oláh fáta? Kezdem már érteni a dolgot…

- Azért szeretnék ott lenni az ebédlõteremben, hogy lássam, mi történik vele.

- Ej, ugyan mi történhetnék? Hiszen nem eszik meg.

- Nem úgy van az, ifjú uram - ellenkezett a korcsmáros. - Egy hónapos rózsánk volt a minap az ablakban, cserépben, hát a szegény anyám tévedésbõl nem a vizes kancsóból öntözte meg, hanem a terpentinesbõl. A rózsának nem lett semmi baja, nem ette meg ezzel, csak éppen hogy illat helyett kellemetlen szaga lett ezentúl. Utoljára kihajítottam az utcára.

A nagyorrú elgondolkozott.

- Ösmeri a királyt? - kérdé kisvártatva.

- Láttam vagy kétszer, de ezer közül is megösmerném.

- Vajon? - szólt kétkedõ tekintettel. - Nos, milyen hát?

- Szõke, zömök legényke, egy kicsit ferdén tartja a fejét.

- Hát lássa, abból semmi se lehet, hogy lakájruhában bejöhessen, mert a lakájok mind ösmerik egymást, s idegent látva Izraelben, zajt csapnának, hanem ha nálam akarja hagyni a két tallérját, én elvállalom, hogy vigyázok a mátkájára és rögtön értesítem, ha veszély fenyegetné.

- Becsületére mondja?

- Itt a kezem rá.

- De ne legyen aztán disznóláb - jegyzé meg Korják, kedélyesen megrázva a finom, kicsiny kezet.

Már régebben megkondult volt a harang a rezidencia bal tornyán, mely összehívta a vendégeket az ebédlõbe; most egyszerre megdördültek a mozsarak is a kapunál, annak jeléül, hogy az ebéd megkezdõdött.

- Õfelsége most ül az asztalhoz - jegyzé meg Korják, aki mint budai ember érdeklõdött az udvari ceremóniák iránt, s hozzátette gondolatban: »Az én szegény Vucám is ott ül köztük.«

- Igen - felelte a nagyorrú -, ma pompás ebéd lesz. Majd kendnek is kerítek egy palack bort.

S azzal sietett az ebédlõ felé, hánytorgatván elméjében a hallottakat. Hm, tehát Dóczy György uram be akarta csapni a királyt, a jó bolondot, aki mindent elhisz. Hát jó van, legyen úgy, színleg elhiszi a király - de olyan gondot akaszt a nyakába, hogy arról koldul õkelme. »Csak azért is megteszem, amit kíván, hogy örökös szepegésben tarthassam.«

A nagy ebédlõ tündéri fényben úszott, már túl voltak a levesen a vendégek, amikor a nagyorrú belépett, nehány dologtalan, bámészkodó szolga közé elegyedve.

Az asztal szinte görnyedt a billikomoktól, az arany, ezüst virágtartóktól és tálaktól. Elöl a király ült, mellette jobbról Gergely Anna, balról Schramm Mária, szemben pedig a kis Vuca nevetgélt rájuk. Mikor pedig a karzaton a muzsikusok rárántottak egy víg nótára, nem állhatta meg, hogy egyre ne billegesse magát a taktus szerint, miközben a pántlikás varkocsa sziszegve csapkolódott ide-oda. Mindenik asszony háta mögött két apród állt, az egyik, aki édes ürmöst vagy tokaji aszút töltött, a másik, aki legyezgette.

Azután jöttek sorba az ételek - a káptalan se gyõzné azokat elsorolni. Mindez nagy, nehézkes pompával történt. Az ételeket a kukták hozták az elõterembe, ott huszárok vették át tõlük, akik az ebédlõbe vitték.

Minden fogásnál fölállt a fõasztalnokmester, egy sáfrányszín atillás, õsz hajú ember, aki Vuca mellett ült, s az egyik huszártól átvette a tálat és a királyhoz járult vele, hogy megkínálja, meghajtván féltérdét mindannyiszor.

Õfelsége vagy elutasító mozdulatot tett, hogy nem parancsol, vagy pedig az asztal végére mutatott, ahol a fõkóstolómester ült Rostó uram mellett. Mire aztán odavitték a tálat, a fõkóstolómester kivett egy csipetnyit, megízlelte, csemcsegett egy kicsit (mindez a ceremóniához tartozott), aztán kijelenté:

- Habet saporem.

Akkor újra visszavitte maga az illetõ zászlósúr a tálat a királyhoz, ki most már bátran szedett ki abból, amennyit akart.

Soha még uralkodó nem félt úgy a méregtõl, mint a mai napon I. Mujkó király õfelsége - majd minden tál ételt elvitetett a fõasztalnokmesterrel (aki, mellesleg legyen mondva, kertész volt a kastélyban) a fõkóstolóhoz, Antonio Valvasori olasz doktorhoz, akihez egyre átbeszélgetett olasz nyelven, mindenféle bolondos históriákat a híres Lyrilla királynéról, aki ha megbetegedett, mindig kiadta a rendeletet: »Ha pedig meghalnék, a két doktorom velem temettessék el elevenen.« No persze, hogy aztán összeszedték sütnivalójukat a gyógyításnál. De végre mégis csak meghalt, és amit parancsolt, megtörtént, nyugszik a szép királyné a jó puha orléansi földben, lombos olajfák árnyékában, illetlen módon ugyan, de csöndesen a két doktor közt.

- Okos asszony volt - felelte a fõkóstoló -, s a kollégák is jól jártak: királyi sírokban feküsznek.

Ezalatt a fõpohárnokmester egyre töltögette a király billikomát. Ezt már nem tette ki annyi szekatúrának, sõt egyenesen kijelentette: hogy soha még fejedelmet nem mérgeztek meg borral; mert lehetetlen, hogy olyan megátalkodott gonosztevõ akadjon, aki ne sajnálná a jó bor ízét megrontani.

Az ebéd voltaképpen feszes volt és unalmas. Gondolta magában Rostó uram: többet ér Szebenben egy disznótor. Pedig dehogy ér többet. Majd másképp fog õ beszélni Szebenben errõl az ebédrõl, a hosszú téli estéken a disznótorokban.

Az bizonyos, hogy csak a király beszélt, mindig csak õ, a többi ember úgy tûnt föl, mint megannyi kiöltöztetett mamlasz, holott egy jó ebédnek az a karaktere, hogy mindenki egyszerre beszél. Ez az úgynevezett amabilis confusio, mikor a szõlõnedv színes párákká, tarka gondolatokká válik a koponyákban.

Pedig a szõlõnedv jó volt, de hát nem engedte érvényre jutni az a nagy udvari illedelem - egye meg, aki kitalálta. Rostó uramnak és az asszonyoknak egyébiránt elég mulatsága telhetett a nézegetésben. Istenem, ennyi nagy úr! Annyi mente, annyi drágakõ. Hogy villog, csillog némelyik, mint a tükör, ha sebesen forgatják. De maga a terem se kutya! A mennyezet a kék égboltot ábrázolta, a szférákkal és csillagokkal, abból a pillanatból véve föl, mikor Mátyás a világra jött. A falakat körös-körül velencei tükrök födték, s annyi Vucát látott az ember, ahányfelé nézett. Hát még az ablakok! Tiszta színüvegbõl, ami akkor nagy ritkaság volt. Itt is csak ennek az egy teremnek voltak üvegbõl az ablakai, a többi szobákban lakkos vászonból, olajos papírokból vagy festett selyemfátyolból voltak az ablakok.

Körös-körül porfir-márványból faragott pad övezte a falakat, melyre arannyal szõtt párnákat raktak, mert a kõ Mátyás idejében is kemény volt.

Ezeken a padokon üldögéltek egy csoportban ama többször emlegetett léhûtõ szolgák, vagy, amit úgy is tudunk, az igazi nagyurak az igazi királlyal - szóval a Gyeennárium aranyifjúsága.

Ezek legalább jól mulattak, trécseltek, nevetgéltek, szinte hangosan. És nem is volt megbotránkoztató, mert a zene elnyomta a diskurzust.

- Hogy adja a királyt a kötnivaló - csodálkozik Mujkón az ifjú Báthory István.

- Meg lehet ezen pukkadni.

- Nagyon is túloz - vélte Czobor -, tehát mégse adja jól. Amelyik király sohase felejti, hogy õ király, az rendesen nem elég ember.

- Mondasz valamit - hagyta rá Mátyás.

- Nézzétek, nézzétek a zsiványt, milyen epedõ tekintetet vet a szász menyecskére.

- Attól tartok, urak, hogy Mujkó király csak felül csinálja a királyságot, az asztal alatt ellenben plebejus módra nyomkodja a menyecske lábát. Nézd, hogy irul-pirul az asszonyka.

Bánffy vállat vont.

- Nyomtató lónak nem lehet a száját bekötni.

- Hm, csak nem ültethettük oda Lábatlan Gergelyt - elménckedett Báthory.

Mátyás összeráncolta a homlokát a tapintatlan elméncségre, mert ez eszébe juttatta hû várnagyát, Lábatlan uramat, akit a Szilágyi Mihály szakácsa olyan szégyenletesen lefõzött, mirõl gúnyversek is röpködtek akkoriban, a királyt is megcsipkedõk.

- Igaz, ni - szólt közben élénken Vojkffy (látszott, hogy õ is tapintatlan ember, mert nyilvánvaló, hogy a Szilágyi szakácsáról jutott eszébe) - hát mi sohase ebédelünk? Az én gyomromban már harangoztak.

- Nem bánom - mondta Mátyás -, vessük el a gondját. A kerek asztal van megterítve.