VIII. FEJEZET

AZ ASSZONYOK VÁLASZTANAK

Maga Mujkó is érezte már a fellegek tornyosulását, a trónus ingását. Annyit szedtek be a jóból, hogy nemcsak a funkcionáriusok engedetlenkedtek, de a terem is felmondta a szolgálatot, elkezdett velük forogni.

Az igazi király és az igazi urak visszatérése mégis arra ösztönözte Mujkót, hogy minden erejét összeszedve, tisztességgel oldja meg feladatát.

Intett a cigánynak »ácsi more«, aztán fölemelve a hangját, a beállott csöndben ekképpen szólt:

- Kedvelt híveink! Mielõtt elhagynók az asztalt, ezt a poharat ürítem a szép vendégeinkre, a szelistyei nõkre, kiknek boldogulását atyai szívünkön viseljük, azokét is, akik otthon maradtak, de még inkább emezekét, kiknek látása nekünk gyönyörûséget okozott. Fogadjanak el tõlünk egy-egy csekély ajándékot a mai nap emlékére, és válasszanak maguknak férjeket, természetesen csakis azokból az alattvalóimból, akik e teremben összegyûlvék.

A királynak ez a kijelentése nagy meglepetés volt az asztaltársaságra és nagy szöget ütött fejükbe, mert szándékosan csupa nõtelen személyzetbõl volt az arisztokrácia összeállítva, vadászokból, solymárokból, sáfárokból és a kutyafalka gondozóiból. Egyszerre kijózanodtak e szavakra. Az ördögbe, ennek fele se tréfa. Hisz itt az ember szép feleséghez juthat sub auspiciis regis.

A király most a szász menyecskéhez hajolt. Németül magyarázta meg neki elõbbi szavait, és felszólítá:

- No, fiam, válassz magadnak valami ajándékot.

A szász menyecske restelkedett, a lelógó csepesze fodrát rágicsálta zavarában.

- Halljuk, halljuk! - kiálták innen-onnan, és síri csönd lett újra.

A Rostó uram rozsdás hangja is megnyikordult.

- Hunyd be a szemedet és mondd ki; ne félj, nem dõl össze a világ.

A menyecske mosolygott, megtörülte a száját, ahogy már azt a szebeni vargánék szokták, ha nagy úrral esik szóbeszédjük, s ígyen szólt egyenesen a királyhoz:

- Azt adja nekem, amit nagy ünnepélyeknél a fején szokott viselni.

- Én? - kérdé Mujkó kacagva, ujjával a saját mellét megbökve.

A menyecske a fejével bólintott. Mire ellenállhatatlanul kitört a derültség, azt még az igazi király jelenléte se akadályozhatta, olyan kacagtató volt a kívánság. Hm, nem éppen szerény, de ugyan eltalálta szegényke. Maga Mátyás is mosolygott, csakhogy mindjárt sóhajtott is utána, mert amire a szász menyecske gondolt, az után õ maga is eleget epedezik.¹¹

- Megkapod - felelte kurtán, újra fölvéve a fejedelmi komolyságot -, most pedig te válassz, másik szép szomszédnõm!

Gergely Anna szétnézett a hosszú, széles asztal drágaságain, az ezüst, arany tálakon s egyéb drágalátos marhákon, a sótartókon és paprika-tartókon, melyek tömör arany szobrokat képeztek, a négy folyam, Duna, Tisza, Dráva, Száva, mind egy-egy leány képében, akinek a föltartott kötényében bors vagy só van. Nincs az az asszonyszem, akit el ne kápráztatna, de Annának eszébe jutott az öreg góbé tanácsa: »minthogy a nagy urak mindenben ellenkezõjét teszik annak, amit a közönséges okos emberek, hát mindenben azt tedd te is, leányocskám, amit nem akarsz, aminek épp az ellenkezõjét cselekednéd, ha nem volnál közöttük - így aztán, meglehet, minden jóra fog kiütni.« Amint e tanácsot forgatván elméjében, újra meg újra vizsgálná az asztalon lévõ billikomokat és kelyheket, szeme megütõdtek egy szép kis mázos cserép bögrén, mely talán nem ért egy-két dénárt, s melyet a táblalakájok langyos vízzel megtöltve, csupa megszokásból, ma is rendes helyére tettek, a király terítéke mellé, holott nem a rendes király evett ma ott.

Azon idõben a magyarok még kézzel ettek, a pecsenyés tálból a kacsacombot a kezével vette ki az ember és úgy harapdálta le róla az ízes részeket. A villát csak a Pón túl ösmerik - írja Galeotto. Mivel pedig minden sültet lében tálaltak föl, a sáfrányos folyadék végigcsurgott az ujjakon is, sõt a brokát köntösökre is jutott belõle (jó világ járhatott a pecséttisztítókra). Mátyás azonban fölötte kímélte ruháit, és igen tisztán tudott enni, ujjaira minden fogás után az eléje tett bögrébõl langyos vizet öntött.

Gergely Anna a kis cserépbögréhez nyúlt.

- Instálom fölségedet, én ezt a bögrét viszem emlékül, ha nem volna akaratja ellen.

A csodálkozás moraja zúgott végig a termen. Ez megint egy meglepetés! Az egyik elvinné az ország legdrágább kincsét, a másik pedig választ tündöklõ ékszerek, kincsek között egy semmiséget, egy cserép bögrét. Hát meg van ez az asszony bolondulva?

Rostó uram a fejét csóválta.

- Hosszú haj, rövid ész.

Mujkó király azonban ezzel sem esett ki a komolyságából. Egykedvûen mosolygott, mert egy királynál egyre megy a cserép meg az arany.

- Legyen a tied - mondá. - És most már rád kerül a sor, kicsike!

Ah, Vuca! A kis Vuca fog most választani. Minden fej kíváncsian hajolt elõre. Az még csak az igazi eredeti kölyök.

Vuca megigazította a selyem pestimánt a derekán, mert az ülésben összegyûrõdött, fölkelt, mint egy iskolás leányka, s bátor, csengõ hangon felelt:

- Fölséges uram, én azt kívánom, adja nekem egy esztendõre ajándékba a fõszakácsát.

- Emlékül? - kérdé Mujkó király megzavarodva.

Mindenre gondolt volna, csak ilyesmire nem. Mármost mi az ördögöt csináljon? A király szakácsát oda nem ígérheti. Ez nem volt megbeszélve. Aggodalmasan indítá el szemeit a terem balszögletébe, ahol az igazi király állt barátai közt, karjait mellén összefonva.

Mátyás gyorsan megértette, hogy mit akarhat a leány. Intett titkon a szemével Mujkónak, hogy adja oda.

Mujkó király fennhangon jelenté ki:

- Pogra András fõszakácsunk ezennel a leányzó tulajdonába megy át egy esztendõre, járandóságait és illetményeit ez idõ alatt is a királyi kincstárból húzván.

A gyorsan váltakozó kis epizódok egészen felvillanyozták a jelenlevõket. A jóllakott ember hamar megunja magát, de hamar is lebilincselhetõ. Egy légy röpülését meg lehetett volna hallani, mindenki feszülten figyelt, pedig már kiállhatlan, fülledt levegõ volt a teremben, tele gomolygó lila gõzökkel az ételek párájából és az emberi lélegzetekbõl, a híres Pobjebrád-féle óra homokszemei pedig már az öreg uzsonna idejét pergették.

- Térjünk át most a férj-választásra!

Az érdeklõdés tetõpontra hágott. Lassú, alig észrevehetõ hullámzás támadt, mint mikor lágy szellõ átsuhan a rozsok fölött. Aztán még a lélegzetöket is visszafojtották, csak az öreg Rostó, aki vörös volt az italoktól, mint a megfõtt rák, szólta el magát valahogy öntudatlanul, alkalmasint hangosan gondolkozván:

- Hát velem mi lesz?

- Ej, mi lenne? - torkolta le a mellette ülõ fõkóstoló - férj lesz kendbõl, ha megválasztják.

- És az ajándék? - hebegte az öreg, de ezt már csak a közelülõk hallották.

Mujkó király figyelmen kívül hagyá az intermezzót, s ugyanolyan sorban, mint elõbb, fölszólítá a fehérszemélyeket, hogy válasszanak maguknak férjeket.

- Férjeket? Helyes - dohogta a doktor, Antonio Valvasori. - Reménylem, azok is hozzám fordulnak majd elõleges megkóstolás végett.

Schramm Mária gyönge, alig hallgató hangon szólt, mintha csak egy méh döngése lenne:

- Három órai meggondolási idõt kérek felségedtõl.

- Oh, a kis cirkumspektus! - szólt közbe egy selyma hang valahonnan a cselédség közül. - Addig tudakozódni fog.

- Te következel most, Gergely Anna!

A szép asszony fölkelt, mint egy pörgettyû, s körülhordozva csillámló szemeit, egyenest a terem balszögletének tartott. Minden szem rátapadt a hajlékony, kevély termetére, fölhevülve a nagy melegtõl, egyre följebb-följebb nyomogatta fején a selyemfátyol ortont, úgy, hogy meglazult és hátul lecsúszott, amint odakapott, hogy visszahúzza, kioldózott a kötés és lehullt a fejérõl; a kontya pedig fölbomlott, s lezuhant a nagy, dióbarna hajtömeg - elborította egész a térdéig. Csak istennõnek lehet ilyen köpenyegje.

Lehajlott az ortonért (ah, hunyjátok be a szemeiteket, akik nem akartok elkárhozni), félívben még szebb volt a fölséges termet a kidomborodó formás idomaival, s a hajerdõ sziszegve csapódott a márványkövekkel rakott padozathoz.

Aztán fölkelt, két-három határozott lépéssel Mátyás elé toppant s kicsike kezét rátette annak karjára.

- Én ezt választom.

Az elszörnyûködés visszafojtott nesze volt érezhetõ, nem annyira nesz, mint inkább az ellenkezõje, valami nehéz, zsibbasztó, kínos csönd - amit Anna is észrevett, csak nem bírta megmagyarázni.

A királyra nézett, annak az arcán rémület cikázott, kapkodott a fejével, ajka mozgott, mintha szavakat keresne; a választottra nézett, aki mosolygott, és intett kezével Mujkónak, hogy ne szóljon:

- Eligazítottam én már nehezebb dolgokat is - mondta vidáman.

Majd odanyújtotta a kezét a szép menyecskének és nyájasan súgta a fülébe:

- Köszönöm, galambom, hogy én jutottam eszedbe, mert te az enyémben már dél óta motoszkálsz. Van egy kis baj, az igaz, hanem azt majd megtanácskozzuk közösen. Ülj le ide a párnára addig!

Most a kis Vucát szólította föl Mujkó választásra.

Vuca némán szegezte le szemeit, olyan fehér lett, mint a fal, szíve hangosan dobogott az izgatottságtól, érezte, hogy mit kellene mondani, de egyetlen szót se talált.

Mátyás most sebesen az asztalhoz iramodott és megállt Mujkó elõtt. Ravasz, pajkos mosoly játszott a bajusztalan ajkai körül. Anna messzirõl bámulta, hogy milyen bátor legényt választott, hogy megáll a király elõtt, mint egy fõnemes, még csak a fejét se hajtja meg.

- Arra kérem mindenekelõtt fölségedet, kegyeskedjék kimondani, hogy ez az ebédlõ-terem ötezer négyszögöl terjedelmû a fölséged ülõhelyétõl számítva köröskörül.

Egy lélek se értette, mit akar, de mindegy; Mujkó király ráhagyta kegyteljesen:

- Ezennel kijelentem, hogy ez a terem ötezer négyszögöl területû.

Mátyás Vucához lopózott és figyelmeztette a fordulatra:

- Eredj, siess, leány, kimondta a király, hogy az egész udvar az istállókkal együtt a teremhez tartozik, tehát választhatod a kocsmárost is.

- Igaz ez? - kérdezte a királytól oláhul, s amint az igent intett, felugrott, mint egy mókus, szaladt ki az ajtónak, kip-kop, kip-kop, ropogtak-kopogtak a picinyke bocskorkái a köveken, a folyosón, az udvaron.

S mit lehetett egyebet tenni, hajrá, utána, fölkerekedett Mujkó király és az egész udvari társaság, mert így kívánja ezt a férjválasztási ceremónia.

Futott-futott egyenesen az istállók felé, s mikor már közel volt, elkiáltotta magát:

- Korják János!

Bizony meghallotta volna Korják János uram a föld alatt is az õ hívó hangját, de miután csak egy hársfa alatt hûsölt, így még jobban meghallotta, elõ is jött nyomban, de mennyire meghökkent, a Vuca után a sietõ fényes urakat szemlélve.

- Jaj, szívem, talán kergetnek? - kiáltá eléje.

- Dehogy, dehogy - kiáltá ez lelkendezve -, szabad lesz hozzád férjhez mennem.

S azzal hátrafordult és a nagyorrúra mutatott.

- Ennek az okos, derék embernek köszönhetjük.

Mátyás éppen felelni akart, amidõn egyszerre összerezzent: künn a várpalota kapuja elõtt hadi kürtök rivalgása hangzott, s egyszerre megremegett a föld, mint mikor hadi csapatok és ágyúk közelednek messzirõl nagy dübörgéssel.

Mátyás elfeledkezve minden szereprõl és tréfáról, idegesen rántotta meg az egyik »fõúr« rozsdavörös mentéjét, nevezetesen Jobbaházy Benedek viceõrnagy uramét.

- Siessen kegyelmed a kapu elé és tegyen azonnal jelentést, miféle csapat közeleg.

A szebeni prefektus, aki hallotta a nagyorrú szavait, fölötte csodálkozék a szemtelenségen (különben is foga volt már a minden lében kanál nagyorrúra) és várta az elmaradhatatlan visszatorlást, de még jobban csodálkozott azon, hogy uccu, szaladni kezd erre a fõúr, mint egy eszeveszett, a kapu felé.

Mujkó király semmit sem vett észre ezekbõl, nyugodtan végezte a teendõit, az ámuló és elérzékenyült Korjákhoz fordulván:

- Íme a leányzót ünnepélyesen neked adom és rendelem, hogy huszonnégy óra alatt annak rendje és módja szerint az egyházi szertartás is megtörténjék.

Korják átfogta a Vuca nyakát szerelmesen.

- És senki sem veheti el többé tõlem?

- Az istenen kívül senki többé!

Hatalmasan süvített ez a szó a levegõben. A túl boldog Korják hálás pillantást vetvén a hermelinpalástos, ragyogó ruházatú lovagra, a maga egyszerû modorában kérdé:

- Ugyebár Dóczy György uram õnagysága kegyelmed? (Mert hiszen tudtával annak a jobbágya volt Vuca.)

- Oh, te szamár, te szamár! - kiáltá Rostó Mihály. - Hát nem látod, hogy a király õfelsége elõtt állsz?

Korjákban fölforrt a méreg, kitört belõle az indulat.

- Tegye kelmed bolonddá az öregapját, de nem engem. Úgy nem király õ, ahogy én nem vagyok az.

Mujkó látván, hogy a fölfedezés veszedelme fenyegeti, úgy tett, mintha nem hallotta volna a kocsis szavait, hátat fordított az összeboronált párnak és a fõkóstolójával kezdett olasz beszélgetést, míg másrészrõl Vucát, megértvén, mit beszél az õ Jánosa, halotti sápadtság borítá el a rémülettõl, s lábujjhegyre állván, mialatt kis kezével befogta a »szörnyû ember« fölségsértõ száját, ajkait a füléhez szorítva súgta neki:

- Térdepeljen le kend, mert még elveszít mindkettõnket.

Korják zavarba jött, fejet csóvált, gyanúsan méregette a daliás »királyt«. Azután kihúzott a zsebébõl egy új veretû fényes tallért, és mutatta Vucának a király pénzét.

- Ehol van ni, lelkem, Mathias rex. Ez a fej, ez a váll. Hát ugyanaz az ember volna ez?

A Vuca elkacagta magát és kedélyesen oldalba ütötte jövendõbelijét a könyökével.

- Bolondság, bolondság, hiszen ez a nagyorrúhoz hasonlít.