|
Maga Mujkó
is érezte már a fellegek tornyosulását, a trónus ingását. Annyit szedtek be a
jóból, hogy nemcsak a funkcionáriusok engedetlenkedtek, de a terem is felmondta
a szolgálatot, elkezdett velük forogni.
Az igazi
király és az igazi urak visszatérése mégis arra ösztönözte Mujkót, hogy minden
erejét összeszedve, tisztességgel oldja meg feladatát.
Intett a
cigánynak »ácsi more«, aztán fölemelve a hangját, a beállott csöndben ekképpen
szólt:
- Kedvelt
híveink! Mielõtt elhagynók az asztalt, ezt a poharat ürítem a szép
vendégeinkre, a szelistyei nõkre, kiknek boldogulását atyai szívünkön viseljük,
azokét is, akik otthon maradtak, de még inkább emezekét, kiknek látása nekünk
gyönyörûséget okozott. Fogadjanak el tõlünk egy-egy csekély ajándékot a mai nap
emlékére, és válasszanak maguknak férjeket, természetesen csakis azokból az
alattvalóimból, akik e teremben összegyûlvék.
A királynak
ez a kijelentése nagy meglepetés volt az asztaltársaságra és nagy szöget ütött
fejükbe, mert szándékosan csupa nõtelen személyzetbõl volt az arisztokrácia
összeállítva, vadászokból, solymárokból, sáfárokból és a kutyafalka
gondozóiból. Egyszerre kijózanodtak e szavakra. Az ördögbe, ennek fele se
tréfa. Hisz itt az ember szép feleséghez juthat sub auspiciis regis.
A király
most a szász menyecskéhez hajolt. Németül magyarázta meg neki elõbbi szavait,
és felszólítá:
- No, fiam,
válassz magadnak valami ajándékot.
A szász menyecske
restelkedett, a lelógó csepesze fodrát rágicsálta zavarában.
- Halljuk,
halljuk! - kiálták innen-onnan, és síri csönd lett újra.
A Rostó
uram rozsdás hangja is megnyikordult.
- Hunyd be
a szemedet és mondd ki; ne félj, nem dõl össze a világ.
A menyecske
mosolygott, megtörülte a száját, ahogy már azt a szebeni vargánék szokták, ha
nagy úrral esik szóbeszédjük, s ígyen szólt egyenesen a királyhoz:
- Azt adja
nekem, amit nagy ünnepélyeknél a fején szokott viselni.
- Én? -
kérdé Mujkó kacagva, ujjával a saját mellét megbökve.
A menyecske
a fejével bólintott. Mire ellenállhatatlanul kitört a derültség, azt még az
igazi király jelenléte se akadályozhatta, olyan kacagtató volt a kívánság. Hm,
nem éppen szerény, de ugyan eltalálta szegényke. Maga Mátyás is mosolygott,
csakhogy mindjárt sóhajtott is utána, mert amire a szász menyecske gondolt, az
után õ maga is eleget epedezik.11
- Megkapod
- felelte kurtán, újra fölvéve a fejedelmi komolyságot -, most pedig te
válassz, másik szép szomszédnõm!
Gergely
Anna szétnézett a hosszú, széles asztal drágaságain, az ezüst, arany tálakon s
egyéb drágalátos marhákon, a sótartókon és paprika-tartókon, melyek tömör arany
szobrokat képeztek, a négy folyam, Duna, Tisza, Dráva, Száva, mind egy-egy
leány képében, akinek a föltartott kötényében bors vagy só van. Nincs az az
asszonyszem, akit el ne kápráztatna, de Annának eszébe jutott az öreg góbé
tanácsa: »minthogy a nagy urak mindenben ellenkezõjét teszik annak, amit a
közönséges okos emberek, hát mindenben azt tedd te is, leányocskám, amit nem
akarsz, aminek épp az ellenkezõjét cselekednéd, ha nem volnál közöttük - így
aztán, meglehet, minden jóra fog kiütni.« Amint e tanácsot forgatván elméjében,
újra meg újra vizsgálná az asztalon lévõ billikomokat és kelyheket, szeme
megütõdtek egy szép kis mázos cserép bögrén, mely talán nem ért egy-két dénárt,
s melyet a táblalakájok langyos vízzel megtöltve, csupa megszokásból, ma is
rendes helyére tettek, a király terítéke mellé, holott nem a rendes király
evett ma ott.
Azon idõben
a magyarok még kézzel ettek, a pecsenyés tálból a kacsacombot a kezével vette
ki az ember és úgy harapdálta le róla az ízes részeket. A villát csak a Pón túl
ösmerik - írja Galeotto. Mivel pedig minden sültet lében tálaltak föl, a
sáfrányos folyadék végigcsurgott az ujjakon is, sõt a brokát köntösökre is
jutott belõle (jó világ járhatott a pecséttisztítókra). Mátyás azonban fölötte
kímélte ruháit, és igen tisztán tudott enni, ujjaira minden fogás után az eléje
tett bögrébõl langyos vizet öntött.
Gergely
Anna a kis cserépbögréhez nyúlt.
- Instálom
fölségedet, én ezt a bögrét viszem emlékül, ha nem volna akaratja ellen.
A
csodálkozás moraja zúgott végig a termen. Ez megint egy meglepetés! Az egyik elvinné
az ország legdrágább kincsét, a másik pedig választ tündöklõ ékszerek, kincsek
között egy semmiséget, egy cserép bögrét. Hát meg van ez az asszony bolondulva?
Rostó uram
a fejét csóválta.
- Hosszú
haj, rövid ész.
Mujkó
király azonban ezzel sem esett ki a komolyságából. Egykedvûen mosolygott, mert
egy királynál egyre megy a cserép meg az arany.
- Legyen a
tied - mondá. - És most már rád kerül a sor, kicsike!
Ah, Vuca! A
kis Vuca fog most választani. Minden fej kíváncsian hajolt elõre. Az még csak
az igazi eredeti kölyök.
Vuca
megigazította a selyem pestimánt a derekán, mert az ülésben összegyûrõdött,
fölkelt, mint egy iskolás leányka, s bátor, csengõ hangon felelt:
- Fölséges
uram, én azt kívánom, adja nekem egy esztendõre ajándékba a fõszakácsát.
- Emlékül?
- kérdé Mujkó király megzavarodva.
Mindenre gondolt
volna, csak ilyesmire nem. Mármost mi az ördögöt csináljon? A király szakácsát
oda nem ígérheti. Ez nem volt megbeszélve. Aggodalmasan indítá el szemeit a
terem balszögletébe, ahol az igazi király állt barátai közt, karjait mellén
összefonva.
Mátyás gyorsan
megértette, hogy mit akarhat a leány. Intett titkon a szemével Mujkónak, hogy
adja oda.
Mujkó király
fennhangon jelenté ki:
- Pogra András
fõszakácsunk ezennel a leányzó tulajdonába megy át egy esztendõre,
járandóságait és illetményeit ez idõ alatt is a királyi kincstárból húzván.
A gyorsan
váltakozó kis epizódok egészen felvillanyozták a jelenlevõket. A jóllakott
ember hamar megunja magát, de hamar is lebilincselhetõ. Egy légy röpülését meg
lehetett volna hallani, mindenki feszülten figyelt, pedig már kiállhatlan,
fülledt levegõ volt a teremben, tele gomolygó lila gõzökkel az ételek párájából
és az emberi lélegzetekbõl, a híres Pobjebrád-féle óra homokszemei pedig már az
öreg uzsonna idejét pergették.
- Térjünk át most
a férj-választásra!
Az érdeklõdés
tetõpontra hágott. Lassú, alig észrevehetõ hullámzás támadt, mint mikor lágy
szellõ átsuhan a rozsok fölött. Aztán még a lélegzetöket is visszafojtották,
csak az öreg Rostó, aki vörös volt az italoktól, mint a megfõtt rák, szólta el
magát valahogy öntudatlanul, alkalmasint hangosan gondolkozván:
- Hát velem mi
lesz?
- Ej, mi lenne? -
torkolta le a mellette ülõ fõkóstoló - férj lesz kendbõl, ha megválasztják.
- És az ajándék?
- hebegte az öreg, de ezt már csak a közelülõk hallották.
Mujkó király
figyelmen kívül hagyá az intermezzót, s ugyanolyan sorban, mint elõbb,
fölszólítá a fehérszemélyeket, hogy válasszanak maguknak férjeket.
- Férjeket?
Helyes - dohogta a doktor, Antonio Valvasori. - Reménylem, azok is hozzám
fordulnak majd elõleges megkóstolás végett.
Schramm Mária
gyönge, alig hallgató hangon szólt, mintha csak egy méh döngése lenne:
- Három órai
meggondolási idõt kérek felségedtõl.
- Oh, a kis cirkumspektus!
- szólt közbe egy selyma hang valahonnan a cselédség közül. - Addig tudakozódni
fog.
- Te következel
most, Gergely Anna!
A szép asszony
fölkelt, mint egy pörgettyû, s körülhordozva csillámló szemeit, egyenest a
terem balszögletének tartott. Minden szem rátapadt a hajlékony, kevély
termetére, fölhevülve a nagy melegtõl, egyre följebb-följebb nyomogatta fején a
selyemfátyol ortont, úgy, hogy meglazult és hátul lecsúszott, amint odakapott,
hogy visszahúzza, kioldózott a kötés és lehullt a fejérõl; a kontya pedig
fölbomlott, s lezuhant a nagy, dióbarna hajtömeg - elborította egész a térdéig.
Csak istennõnek lehet ilyen köpenyegje.
Lehajlott az
ortonért (ah, hunyjátok be a szemeiteket, akik nem akartok elkárhozni),
félívben még szebb volt a fölséges termet a kidomborodó formás idomaival, s a
hajerdõ sziszegve csapódott a márványkövekkel rakott padozathoz.
Aztán fölkelt,
két-három határozott lépéssel Mátyás elé toppant s kicsike kezét rátette annak
karjára.
- Én ezt
választom.
Az elszörnyûködés
visszafojtott nesze volt érezhetõ, nem annyira nesz, mint inkább az
ellenkezõje, valami nehéz, zsibbasztó, kínos csönd - amit Anna is észrevett,
csak nem bírta megmagyarázni.
A királyra
nézett, annak az arcán rémület cikázott, kapkodott a fejével, ajka mozgott,
mintha szavakat keresne; a választottra nézett, aki mosolygott, és intett
kezével Mujkónak, hogy ne szóljon:
- Eligazítottam
én már nehezebb dolgokat is - mondta vidáman.
Majd odanyújtotta
a kezét a szép menyecskének és nyájasan súgta a fülébe:
- Köszönöm,
galambom, hogy én jutottam eszedbe, mert te az enyémben már dél óta
motoszkálsz. Van egy kis baj, az igaz, hanem azt majd megtanácskozzuk közösen.
Ülj le ide a párnára addig!
Most a kis Vucát
szólította föl Mujkó választásra.
Vuca némán
szegezte le szemeit, olyan fehér lett, mint a fal, szíve hangosan dobogott az
izgatottságtól, érezte, hogy mit kellene mondani, de egyetlen szót se talált.
Mátyás most
sebesen az asztalhoz iramodott és megállt Mujkó elõtt. Ravasz, pajkos mosoly
játszott a bajusztalan ajkai körül. Anna messzirõl bámulta, hogy milyen bátor
legényt választott, hogy megáll a király elõtt, mint egy fõnemes, még csak a
fejét se hajtja meg.
- Arra kérem
mindenekelõtt fölségedet, kegyeskedjék kimondani, hogy ez az ebédlõ-terem ötezer négyszögöl terjedelmû a fölséged
ülõhelyétõl számítva köröskörül.
Egy lélek se
értette, mit akar, de mindegy; Mujkó király ráhagyta kegyteljesen:
- Ezennel
kijelentem, hogy ez a terem ötezer négyszögöl területû.
Mátyás Vucához
lopózott és figyelmeztette a fordulatra:
- Eredj, siess,
leány, kimondta a király, hogy az egész udvar az istállókkal együtt a teremhez
tartozik, tehát választhatod a kocsmárost is.
- Igaz ez? -
kérdezte a királytól oláhul, s amint az igent intett, felugrott, mint egy
mókus, szaladt ki az ajtónak, kip-kop, kip-kop, ropogtak-kopogtak a picinyke
bocskorkái a köveken, a folyosón, az udvaron.
S mit lehetett
egyebet tenni, hajrá, utána, fölkerekedett Mujkó király és az egész udvari
társaság, mert így kívánja ezt a férjválasztási ceremónia.
Futott-futott egyenesen
az istállók felé, s mikor már közel volt, elkiáltotta magát:
- Korják János!
Bizony
meghallotta volna Korják János uram a föld alatt is az õ hívó hangját, de
miután csak egy hársfa alatt hûsölt, így még jobban meghallotta, elõ is jött
nyomban, de mennyire meghökkent, a Vuca után a sietõ fényes urakat szemlélve.
- Jaj, szívem,
talán kergetnek? - kiáltá eléje.
- Dehogy, dehogy
- kiáltá ez lelkendezve -, szabad lesz hozzád férjhez mennem.
S azzal
hátrafordult és a nagyorrúra mutatott.
- Ennek az okos,
derék embernek köszönhetjük.
Mátyás éppen
felelni akart, amidõn egyszerre összerezzent: künn a várpalota kapuja elõtt
hadi kürtök rivalgása hangzott, s egyszerre megremegett a föld, mint mikor hadi
csapatok és ágyúk közelednek messzirõl nagy dübörgéssel.
Mátyás
elfeledkezve minden szereprõl és tréfáról, idegesen rántotta meg az egyik
»fõúr« rozsdavörös mentéjét, nevezetesen Jobbaházy Benedek viceõrnagy uramét.
- Siessen
kegyelmed a kapu elé és tegyen azonnal jelentést, miféle csapat közeleg.
A szebeni prefektus, aki hallotta a
nagyorrú szavait, fölötte csodálkozék a szemtelenségen (különben is foga volt
már a minden lében kanál nagyorrúra) és várta az elmaradhatatlan visszatorlást,
de még jobban csodálkozott azon, hogy uccu, szaladni kezd erre a fõúr, mint egy
eszeveszett, a kapu felé.
Mujkó király
semmit sem vett észre ezekbõl, nyugodtan végezte a teendõit, az ámuló és
elérzékenyült Korjákhoz fordulván:
- Íme a leányzót
ünnepélyesen neked adom és rendelem, hogy huszonnégy óra alatt annak rendje és
módja szerint az egyházi szertartás is megtörténjék.
Korják átfogta a
Vuca nyakát szerelmesen.
- És senki sem
veheti el többé tõlem?
- Az istenen
kívül senki többé!
Hatalmasan süvített ez a szó a levegõben. A túl boldog
Korják hálás pillantást vetvén a hermelinpalástos, ragyogó ruházatú lovagra, a
maga egyszerû modorában kérdé:
- Ugyebár Dóczy György uram õnagysága kegyelmed? (Mert hiszen tudtával annak a
jobbágya volt Vuca.)
- Oh, te
szamár, te szamár! - kiáltá Rostó Mihály. - Hát nem látod, hogy a király
õfelsége elõtt állsz?
Korjákban
fölforrt a méreg, kitört belõle az indulat.
- Tegye
kelmed bolonddá az öregapját, de nem engem. Úgy nem király õ, ahogy én nem
vagyok az.
Mujkó
látván, hogy a fölfedezés veszedelme fenyegeti, úgy tett, mintha nem hallotta
volna a kocsis szavait, hátat fordított az összeboronált párnak és a
fõkóstolójával kezdett olasz beszélgetést, míg másrészrõl Vucát, megértvén, mit
beszél az õ Jánosa, halotti sápadtság borítá el a rémülettõl, s lábujjhegyre
állván, mialatt kis kezével befogta a »szörnyû ember« fölségsértõ száját,
ajkait a füléhez szorítva súgta neki:
-
Térdepeljen le kend, mert még elveszít mindkettõnket.
Korják
zavarba jött, fejet csóvált, gyanúsan méregette a daliás »királyt«. Azután
kihúzott a zsebébõl egy új veretû fényes tallért, és mutatta Vucának a király
pénzét.
- Ehol van ni,
lelkem, Mathias rex. Ez a fej, ez a váll. Hát ugyanaz az ember volna ez?
A Vuca elkacagta
magát és kedélyesen oldalba ütötte jövendõbelijét a könyökével.
- Bolondság,
bolondság, hiszen ez a nagyorrúhoz hasonlít.
|