IX. FEJEZET

A ZSEBRÁKOK

Szerencsére senkit se érdekelt ez a kis jelenet. Mindenki nyugtalankodni kezdett. Az érkezõ lovascsapatok dobaja már közel hangzott, a fölvert por az úton hatalmas fölleggé alakult, s a kürt közvetlen a kapunál harsant meg élesen.

Majd sebesen loholt visszafelé Jobbaházy Benedek.

- No, mi az? - kérdé Mátyás, eleibe lépkedve.

- Gyõzelem! - kiáltá Jobbaházy harsányan. - Palóczy László és Czudar uraimék õkegyelmeik megverték Svehla vezért, s háromszáz cseh foglyot hoznak magukkal. Erre vivén útjuk, hódolatukat akarják bemutatni a királynak.

Mátyás fölvillanyozva emelte fel a fejét, s egyszerre más lett a hangja is.

- Éljenek derék vitézeink! Most pedig szakasszuk végét a maskarás tréfának. A bál, a lakodalmak és egyéb bolondságok elmaradnak. Elsöpörte a közbejött esemény. (A barátjaihoz fordult, akik savanyú arcot vágtak ehhez a kijelentéshez.) Ne haragudjatok, urak! Nem szabad léháknak mutatkoznunk a vezérek elõtt. Mit szólnának a kemény bajnokok, ha egy maskara királyt találnának itt? Vesd le hát a hermelin-köpönyeget, Mujkó, és eredj a pokolba! Ti is vetkõzzetek le, többiek, elégedjetek meg azzal, hogy egyszer volt felfordult világ Palotán. Lásson most már mindenitek a szolgálatához. A szakácsok, kukták fõzzenek, süssenek derék vitézeink számára. Tüzes nyelvek ünnepén szép asszonyszemeket akartunk ünnepelni, de még különösebb kegy az Istentõl, ha tüzes kardok diadalmát ülhetjük vidám lakomával. Pincemester uram, guríttasson fel néhány hordót a szomjas katonáknak. Kegyelmed, Jobbaházy uram, pedig nyittassa ki a kaput Palóczy és Czudar uraimék elõtt, fent az emeleten fogadom õket az agancsos teremben.

Leírhatatlan a zavar és mozgás, ami erre keletkezett. Rostó uram a fejéhez kapott, mintha golyó érte volna. »Jaj, végem van, meghalok.« Gergely Anna ájultan rogyott volna össze, ha a doktor idejekorán föl nem fogja: »Hozzatok egy kis vizet, hamar, hamar.« Mátyás észrevette, s meghagyta Valvasorinak, hogy vigye be a palotába és hagyja kicsit pihenni. De a legjobban elrémült Korják uram, lassú reszketegség fogta el inait, mikor egy szempillanat alatt mindent megértett, s odavetvén magát a király elé a porba, megtört hangon esengett föl hozzá:

- Grácia a fejemnek!

- Eredj, bolond korcsmáros! Mit kegyelmezzek én neked? Hiszen nem követtél el semmi bûnt, semmi hibát. Becsületes alkut kötöttünk. Két tallért adtál, én megszolgáltam: itt a mátkád. Én se vethetek a szemedre semmit, te se az enyimre. Hát kelj fel, jó ember, ne rontsd ok nélkül a nadrágodat!

Ezzel karonfogva lendvai Bánffy Istvánt, akit legjobban szeretett, sietve távozott a palota felé, de kisvártatva visszafordult s odaintvén Dersffy Miklóst, a testõrök kapitányát, fennhangon parancsolá:

- A szelistyeiek hadd várjanak, míg majd végleg intézkedem.

Mint a szétpattant buborék, nyomtalanul eltûnt a tarkabarka bohókás udvar. Volt, nincs és nem is lesz soha többé. A vakító pompájú zászlósurak kiki a maga lakásán hajigálja le magáról a bársonymentét, a brokát dolmányt vagy a selyem kabadiont és húzza le a szattyán csizmákat. Rostó Mihály uram elvonult a kertbe a sûrûségbe, mint a beteg szamár, a két szelistyei asszonyt eldugták a kastély balszárnyába, csak Vuca ült fel az üres szekérre, mint valami Korják-féle exterritoriumra, ott jól érezte magát, mert hát Korják uram is ott állt a lõcshöz dûlve. Volt elég beszélni valójuk az aranykulacsról, a szakácsról és sok mindenfélérõl. Ah, János, János, milyen történetek ezek! Mintha nem is valóság volnának, édes szívem, hanem csak a tündérek bocsátottak volna le színes álmokat…

Mire Czudar Simon és Palóczy László nehéz lépései alatt visszhangot adtak a komor falak, már vége volt fénynek és bolondságnak, csak az egyszerû, csendes puritán legény-udvar ötlött szembe.

A király egy félóráig tartó kihallgatáson fogadta a vezéreket, eleibök ment az elõterembe, s kétszer-háromszor is megszorította a kezeiket.

- Isten hozta bátyámuraimékat. Üljenek le nálunk kegyelmetek.

De a vezérek tudták az illedelmet s állva tettek jelentést a viszontagságos csatározásokról és ostromokról, a ravasz Svehla vakmerõ garázdálkodásairól, makacs védekezésérõl és menekülésérõl.

- Volt-e elegendõ ágyújuk?

- Velünk volt a Varga-ágyú is.¹²

- Hány embert vesztettünk?

- Harmincnégy halott van és mintegy húsz sebesült.

- Ez utóbbiakat itt fogjuk ápolni - mondá a király.

- A sebesülteket széthagytuk, fölséges uram, különbözõ helyeken, csak a foglyokat hozzuk magunkkal.

- Mennyi a fogoly?

- Háromszáz és nehány.

A királyt láthatólag kielégítette ez a szám, újból megszorongatá a vezérek kezeit.

- Megszolgáljuk kegyelmeteknek jó szívvel, mihelyt Budára érünk. Nem is képzelik, mennyire eltalálták kívánságunkat. Királyi szavam köt körülbelül éppen ennyi fejre nézve. Egy telepítésrõl van szó, Erdélynek egyik vidékén, hol a munkás kéz hiánya visszás állapotokat teremtett.

- Kemény, szálas legények - mondá Palóczy László -, kezük van erõs, de hogy fognak-e tudni dolgozni e zsebrákok, nem tudom. Azoknak csak az esik jól, amit erõvel elvesznek valakitõl. Kétlem, hogy megelégednének azzal, amit az anyaföld viszonzásul a gondozásért önként ád.

- Én hiszem, hogy beválnak - vélte Czudar. - Érintkeztem velök útközben, nagyon meg vannak törve, s megunták az efféle kenyeret. Se nem rabló, se nem katona, egyszer hopp, másszor kopp. Szomorú élet ez. Õhozzájuk képest még az üldözött farkas is tekintetes úr. Nyilván õnekik is kapóra jön a fölséged terve, a tûzhely-alapítás. Az ember rendesen arra vágyik, amitõl legmesszebb áll.

- Még ma útnak szeretném õket indítani.

- Akár e percben indulhatnak, fölség.

- Egy megbízható hadnaggyal, akit kegyelmetek kijelölnek.

- Legjobb lesz Szily István csapata.

Az audiencia ezzel véget ért, a király szívélyes búcsút vett tõlük, s megkérdezte, nem lennének-e vendégei vacsora idejére?

- A katona helye a táborban van, fölség, a legénység közt - felelte Palóczy. - Bizonyára ránk férne a szép asszony fõztje, ahogy mondani szokás, de a hadiéletnek az az egy titka, hogy a vezér ne egyen libapecsenyét, mikor a közember fekete kenyeren rágódik. Itt a palota alatt, a község balszélén ütjük föl a sátorokat, ott pihenünk hajnalig, és ott étkezünk a bográcsokból a többiekkel.

- Ha már így van - szólt Mátyás -, és nem akarnak vendégeim lenni, én szeretnék lenni a kegyelmetek vendége.

- Hódolattal várjuk királyi felségedet!

- Ott leszek, bátya - mond a király -, de a foglyokat hadd vezényelje ide az udvarba Szily hadnagy. Külön óhajtok velök beszélni.

Alighogy elmentek a vezérek, boldogan a kegyes fogadtatás után, csakhamar megtelt az udvar különös, marcona alakokkal, akik láncokkal, szíjakkal voltak egymáshoz kötözve. Nagy, öles termetû emberek voltak ezek a »zsebrákok«, akik se nem nyiratkoztak, se nem borotválkoztak éveken át, be voltak szõrrel nõve, mint az õsemberek, némelyiknek szinte övig ért a bozontos szakálla. A ruha cafatokban lógott rajtuk, mint a koldusokon. Úgyhogy sehogy se lett volna ajánlatos viselõs asszonynak rájuk nézni.

Megtekintvén õket a király, kedvetlenül mondá a barátainak:

- Borzasztó kinézésük van. Félek, világul futnak tõlük a szelistyei asszonyok.

- Az egész csak csalódás, fölség - jegyzé meg Báthory -, mert mögöttük állnak lóháton a Szily nyalka huszárjai. Ha megmosakodnának, jó gúnyát kapnának és a huszárok nem elõlgetnének nekik, a legszebb férfiaknak lehetne õket tartani. Nézze csak meg fölséged a vállaikat, a termetüket, a bátor elszánt arcvonásaikat, hiszen szoborhoz lehetne mintának venni némelyiket.

A király magához intette a hadnagyot.

- Hadnagy, e foglyokat elkíséred csapatoddal Nagyszebenbe, Dóczy György szebeni grófhoz, ott megtisztítjátok, kiöltöztetitek õket Dóczy György költségén, ezek után gondoskodol róla, hogy Szelistyére telepíttessenek olyan módozatok mellett, amelyek lehetõleg biztosítsák, hogy ott megélhetvén, hasznos alattvalókká lehessenek.

Mátyás a mögötte álló Vojkffyt tolta elõre.

- Te jobban beszélsz csehül, mint én, tarts nekik egy kis beszédet és magyarázd meg atyai szándékaimat irányukban.

A király már elõbb parancsolá volt, hogy a szebeni gróf prefektusát legott keressék meg és küldjék a dolgozó szobájába.

Vojkffy belekezdett a beszédbe, a király pedig elvonult ezalatt szobájába, ahol már ott találta Rostót és egyik íródeákját.

Rostó térdre borult elõtte és bocsánatot kért, ha megsértette volna.

- Keljen föl, öreg, ne csináljon komédiákat; az ügy, amelyben sántikál kend, megoldáshoz jutott. Az udvaron háromszáz cseh katona áll, akik még ez órában indulnak Szebenbe, illetve Szelistyére. Kendnek nem esik semmi bántódása. Befogathat és elmehet a csapattal. Az asszonyok ittmaradnak. Azokat férjhez adom. Egyedüli büntetése az lesz, hogy most végig kell hallgatnia a levelet, amit az urának íratok.

Ezalatt, úgy látszik, nagyszabású beszédet tarthatott Vojkffy a zsebrákoknak, akik szörnyûképp lelkesedhettek, mert dacára a vastag falaknak, behallatszott a meg-megújuló rivalgás: »Slava Mathias kralu!«

- Most pedig írjad, Kelemen - mondá a király elfordulva Rostótól, s diktálni kezdte a következõket:

- Mathias, Dei Gratia Hungarorum Rex etc.

Bonum mane Dóczy!

Ibi te viros admitto; feminae a te missae pulchrae insignesque sunt, sed non Szelistyeienses esse narrantur. Doceo te, nosmet Szelistye venatum autumnale ad reliquas aspiciendas proficiscemur judicando an missas easque uno nido enatas essent -

Si non - capitis perderis.

Jó reggelt, Dóczy!

Itt küldöm a férfiakat; az asszonyok, akiket küldtél, szépek, jelesek, de mesélik, hogy nem Szelistyérõl valók. Tudatom veled, hogy õszkor, vadászatnak idején magam megyek Szelistyére, és megnézem az otthon maradtakat, megítélendõ, hogy egy fészekbõl vannak-e a küldöttekkel. Ha nem - fejedet veszted.

- Megvan? - kérdé a király.

- Igen, fölség.

- Elég - mondá szelíden, s átvevén a diáktól a kalamust, odakanyarította a nevét: »Mathias Corvinus«, majd fölpillantván Rostóra, aki halálsápadtan állt, mint egy kísértet, hidegen intett neki a kezével: »Isten hírével elmehet kend.«