|
Gergely Anna
pedig (mint biztos forrásból írhatjuk) bent volt ezalatt a király kihallgató
szobájában.
Őfelsége
maga is el volt fogulva; de mit beszélek őfelségéről, nem a király
volt ő most, hanem csak egy bohó fiú.
Mikor megnyílt az
ajtó, megsuhogott a takaros rása szoknya, s vele üde szellő lopózott be,
felvillanyozva ugrott föl és elébe futott. Hogy ím, térdre akart esni, megfogta
a kezét és nem engedte.
- Ülj le inkább
ide, szépasszonyka, no, ülj le hát, ha parancsolom, és ne haragudj rám, hogy én
vagyok a király. Jöjj hát közelebb, még közelebb, ne félj. Hiszen a király nem
harap. És ha te jó volnál, el is felejthetnéd, hogy a király vagyok.
Ezzel átfonta a
karcsú derekát a karjával.
- Jaj istenem -
húzódozott Anna -, mit mondana a világ, ha látná, hogy királyi fölséged…
Lopva vetett egy
mélázó pillantást Mátyásra s felugrott, kisiklott a karjából, mint egy kígyó.
A király arca
kigyulladt, szürke kékes szemei lázas fényben csillogtak, s bajusztalan
ajkáról, mint színes pamut a gombolyagról, fejtőztek le lázas izzó szavak.
- Látod, hogy
milyen vagy! - szóla szemrehányón. - Mint egyszerű legény jó lettem volna
neked, most a királyt bünteted bennem. Pedig én nem vagyok oka. Viselem a
koronát, letenni nem szabad, mert nehéz. Gyönyörködöm a rózsában, mert édes és
könnyű, de nem emelhetem föl, mert a lehajlásban a korona esnék le fejemről.
Hiszen értesz engem.
- Eresszen el
fölséged, könyörgöm…
Mátyás szeme
vágyón tapadt rá, szinte nyelte, szinte marta.
- Hát nem tudnál
engem szeretni? Felelj nekem! Felelj õszintén, szabadon. Mintha csak
parasztlegény volnék, aki a kútnál megfog és kikérdez.
Az asszony
fölemelte a fejét és így felelt:
- Hiszen éppen
az, éppen az… hogy nem tudom úgy venni fölségedet (s lázas pirosság borította
el az õ arcát is). Mert akitõl én félek, azt én nem tudom szeretni, akit pedig
szeretek, attól én nem félek.
- Tehát félsz a
királytól? - sóhajtott Mátyás.
- Olyan
fönségesnek, olyan magasnak nézem, megfagy bennem a vér, ha meggondolom, hogy
vele beszélek.
Mátyás érezte
most, hogy itt taktikát kell változtatni.
- Hát jól van -
mondá színlelt közömbösséggel -, ha így van a dolog, a megváltozhatatlanba
belenyugszik a király. Sohasem szerettem, gyermekkoromban sem, a megfogott
madarat a kezemben tartani, fájt az én kezemnek az õ megriadt kis szívének
lüktetõ dobogása. Téged se tartlak én fogságban, se nem kényszerítlek semmire,
de ha már a többi társnõdrõl gondoskodtam, miért ne tegyek valamit érted is?
Gyere, no, ülj le hát még egyszer ide mellém, és beszélgessük meg nyugodtan,
barátságosan, hogyan gondoskodjam felõled.
Rábeszélõ szóval
megint csak arra vitte, hogy leült a szépasszony a márványpadkára a király
mellé.
- Mondd meg nekem
mármost, szeretnél-e férjhez menni?
- Az az asszony
sorsa - felelte szégyenlõsen.
- Választottál-e
valakit udvaromban?
- Hiszen tudja
fölséged, hogy kit - s álmatagon, szomorún siklott szeme végig a királyon.
- Hát azon kívül?
- Senkit, senkit.
- Ejnye,
válogatós, csúf asszonyka! - kiáltott föl Mátyás. - No, most már tégy valamit a
király kedvére is, vedd le azt az ortont a fejedrõl, hadd lássam még egyszer
csodaszép hajadat.
- Ugyan ne
izéljen! - felelte az asszony elmosolyodva és egy szempillanatra elfeledve,
hogy a királlyal beszél; jele, hogy a király végre eltalálta a hangot.
Aztán egy
rántással lehúzta az ortont a fejérõl.
Bizony
rajtaveszett világverõ Mátyás szeme azon a fekete hajkoronán, s csak úgy
gépileg motyogta a további kérdéseit.
- Talán otthon
van valakid?
- Van is, nincs
is - felelte a menyecske azon a nyegle, csalogató hangon, ami otthon a
kukoricafosztóban illeti meg a legszebb, legkényesebb menyecskét.
A hajkorona visszaadta a bátorságát. Az egyik korona szemben
a másikkal. Szörnyûképpen
megfogyott a távolság.
- Van is,
nincs is? Hogy értsem? A királyod elõtt nyisd ki a szívedet egészen.
Erre aztán
elmondta a menyecske, hogy igenis van egy székálló legény Berecken, aki
szívesen elvenné és akihez õ is hozzámenne, hanem hát az a baj, hogy hozománya
nincs, s a székálló csak olyan személyt hajlandó oltárhoz vinni, akinek a
ládájából a saját kezére nyithatna széket.
Míg a
menyecske belemélyedt a részletekbe, hogy mit üzent neki a székálló legény,
Gábor Palkó nevû, Málnási Jánosné asszonyomtól múlt húsvétkor, és õ mit üzent
vissza a székállónak, azalatt a király keze odatévedt háta mögött a
hajfonatokhoz, föloldotta õket, azután szépen kifonta, s ott babrált, dúskált a
keze a csiklandozó hajszálak közt - és hallgatta, hallgatta édesdeden a
székálló viszontagságait és jövendõ terveit.
A menyecske
nyelve úgy forgott, úgy pergett (a téma is nagyon érdekes volt), hogy észre se
vette a király csintalanságát - ha egy bolond velencei tükör meg nem mutatja.
- Jaj,
mindjárt sikítok, felséges uram - kiáltott föl ijedten.
- No, csak
ne okoskodj. Hiszen látod, hogy a jövõdrõl beszélgetünk. Hát mit is mondasz?
Hogy nincsen hozományod. Ugye, ilyen valamit mondtál akadálynak?
- Igenis,
fölséges uram.
- No, hát
adok én neked - biztatá meg a király. - Annyi földet kapsz tõlem a kövér, sepsi
fennsíkon, amit ti »szép mezõnek« neveztek, amennyit a tömérdek hajaddal körül
tudsz keríteni, ha minden egyes szálát egymás mellé illeszted mértéknek.
Anna szeme megcsillant, megittasodott a vére, megbizsergett
ettõl a gondolattól. (A székely vér földdel van keverve.)
- És az mind az enyém lesz?
- Hogyne!
ha a király neked adja.
Elgondolkodott
révedezve, látszott, hogy képzelete ott jár valahol Sepsi-székben, ahol a hegység
alföldnek álmodja magát, mert a délibáb is játszik rajta, akit viszont a Nemere
tengernek tart, mert oda jár szilaj kedvében dudorászni. Még ezeknek a fönséges
titokzatos elemeknek is vannak csalódásaik.
- Hisz az
nagyok sok föld lesz! - ujjongott Gergely Anna.
- Nem bánom
én, ha negyven falu lesz is - mondá a király.
- Az Isten
áldja meg fölségedet, hanem iszen akkor - és most egyszerre elsápadt a szép
asszony, keble hullámzani kezdett - le kellene minden hajamat tövébõl vágatni.
A király
vállat vont.
- Persze;
mert másképp hogy tudnánk meg, mennyi föld jár neked.
- Oh, jaj
nekem, de hiszen ez borzasztó!… Én a hajamtól váljak meg? Hogy bír fölséged
ilyen kegyetlenséget kigondolni? Kegyelem a hajamnak!
A király
nevetett és a rettentõ nagy hajkévét a saját nyaka körül csavarta.
- Hát
mondok valamit, szépasszony - enyelgett a király. - Egyetlen mód van, ha
elfogadod. Az egyik hajszáladat, a leghosszabbat, kitépem, a többit aztán
megolvassuk, és ahány szál lesz, annyiszor vesszük a kitépett hajszál hosszát,
jó lesz-e?
- Oh uram -
szólt a menyecske ravasz mosolygással -, de ki lesz az a szerencsétlen ember,
aki az én hajamat egyenként számba veszi?
- Ilyen
fontos föladatot senkire se bízhat a király. Ez biz az én dolgom lesz.
Az
asszonyka olyan buta pofácskát tudott erre vágni, mint egy kis csacsi.
Bizonyosan tudta, hogy illik neki az e fölötti csodálkozás.
- Fölséged
szánná magát erre? Oh, de jó ember!
Hanem ezt
már incselkedõ hangon tette hozzá, egy kicsit gúnyosan.
- Én legalább meg nem csallak, és ha okos leszesz, és jó,
két hajszálnak veszem némelyik hajadat.
- Oh, felséges
uram. Mit gondol még ki? És hát soká tartana az?
- Hja bizony, lelkem, ennyi hajhoz sok idõ kell. Vagy egy
esztendeig bizonyosan eltart, de különben tovább is, ahogy te akarod. Hát jó
lesz-e? Mi?
A gyönyörû asszony lassan, némán, gondolkozón csavarta le
haját a király nyakáról, megrázta a fején, hogy beborította elöl-hátul, aztán
így eltakarva, mintha valami fekete sátorból beszélne, így szólt:
- Kezdje meg fölséged mindjárt. Tépje ki mértékül a
leghosszabbat. Ezt ni. Ez van vagy másfél rõfös. Jaj, jaj! Fáj. Mindjárt a
kezére ütök…
Sírásra illegette a száját, de mikor már künn volt a haj,
édesdeden, csábítón mosolygott a királyra, és miután az, kíváncsi lévén a
hosszára, a két kiterjesztett karjához mérte hozzá a kitépett szálat,
önkéntelenül odaszaladt õ is a hajhoz, és tûrte, szemeit lehunyva, hogy a két
kar hirtelen összecsukódjék a hajlékony, ringó dereka körül.
|