|
Özvegy tanítóné
halt meg Halápon.
Mikor
tanító hal is meg, szomjasan maradnak a sírásók. Hát még mikor az özvegy megy
utána? Nem maradt annak a világon semmije, csak egy kecskéje, egy hizlalás
alatt levõ libája és egy kétéves leánygyereke. A libának még legfeljebb egy
hétig kellett volna híznia, de úgy látszik, ezt se várhatta be a szegény
rektorné asszony. A libára nézve meghalt korán, de a gyerekre késõn. Annak meg
se kellett volna születnie. Bár akkor vette volna magához az Úristen, mikor a
szegény urát. (Istenem, micsoda szép hangja volt annak.) A kis poronty az apja
halála után született, de nem késõre, egy vagy legfeljebb két hónap múlva.
Megérdemelném, hogy a nyelvemet kivágják, ha rosszat mondanék. Se nem mondok,
se nem gondolok.
Jó,
becsületes asszony volt - de mire való volt már neki ez a vakarcs? Könnyebben
ment volna a másvilágra, ha magával vihette volna a terhet, mintsem hogy itt
hagyja.
Aztán meg nem is
illett, Isten bûneül ne vegye.
Hiszen uramfia,
egy nagy káplán fiuk volt már a tanítóéknak. Az bizony jó fiú, kár, hogy nem
segíthette még anyját, mert maga is csak káplán volt eddig valami igen-igen
szegény plébánosnál, messze Tótországban, hanem most, vagy két hete, úgy verik
a hírek, önálló plébános lett egy Glogova nevû falucskában, valahol a
selmecbányai és a besztercei hegyek között. Van is olyan eleven ember a
faluban, Kapiczány János uram, aki ökörhajcsár korában megfordult ott egyszer,
hogy azt mondja, utálatos egy fészek.
Ím most, mikor
már egy kicsit talán segíthette volna a pap fiú, kellett meghalnia a
kántornénak.
De hát biz azt
föl nem támasztjuk többé semmiféle lamentációval, ennélfogva csak azt akarom
elmondani (becsületére legyen nemes Haláp községének), hogy tisztességesen
temették el a jó lelket. Elég pénz ugyan be nem gyûlt a temetési költségre, még
a kecskét is el kellett adni, hogy kiteljen, hanem a lúd megmaradt, de minthogy
kukorica nem maradt hozzá, tehát lesoványodék, lassú pihegése helyett
visszatért rendes lélegzetvétele, lomha járását a nagy hasa miatt fölcserélte
hajdani fürgeségével, szóval menekedék a közeli halál elõl, éppen egy másik
lénynek a bekövetkezett halála által. Isten bölcs végzése, mikor életet olt is,
életet menthet, mert higgyétek meg nekem, hogy a mennyei jegyzõkönyvekben éppen
úgy be vannak jegyezve az oktalan állatok, mint az okos állatok, s gond vagyon
ezekre talán éppúgy, mint a királyokra és hercegekre.
Isten õ szent
felsége mindenesetre jó, bölcs és hatalmas - de bíró uram se csekélység.
Elrendelte legott a temetés után, hogy a csöpp leányzó (Veronka a keresztneve)
soros legyen a falusi gazdáknál, s a tizedes vigye mindennap más-más portára,
hol is illendõ ellátásban részesítendõ.
- És meddig fog
ez így tartani, bíró uram? - kérdék a tanácsbeliek aggódva.
- Míg nem
méltóztatom másképp intézkedni - felelte Nagy Mihály kurtán.
Így is volt a
dolog vagy tíz napig, amikor aztán egyszerre híre ment, hogy Billeghi Máté és
Koczka Ferenc uraimék Besztercebányára viszik eladni a búzájukat (merthogy azt
mondják, arrafelé még nem oly okosak a zsidók, mint minálunk).
Kapott a jó alkalmon Nagy Mihály.
- No, ha
oda viszik a gabonájukat, akkor hadd vigyék el a gyereket is, a pap bátyjának
Glogovára. Arra esik valahol az a Glogova.
- Dehogy
esik arra, dehogy - ellenveték ezek.
- Arra kell
esnie, punktum - döntötte el a bíró.
Szabódtak,
okoskodtak õkelmeik, hogy így-úgy, nagy kitérõ és nagy alkalmatlanság az úton,
de meg kellett lenni. Ami parancs, parancs. Egy szerdai napon föltettek a
zsákok tetejére a Billeghi uram szekerén egy kosarat és abba a Veronkát, meg a
libát, mert az mint örökség, vele jár. A felsõvég fehérnépjei pogácsát,
marcifánkot sütöttek az árva kis jószágnak az útra a borzasztó idegen világba,
és teleraktak egy szeredást aszalt körtével, szilvával, és mikor a nehéz szekér
megindult, még meg is siratták a parányi gyereket, aki nem tudta, hova viszik,
miért viszik, csak azt látta, nagy mosolygással, hogy a cocók megindulnak és õ
nem mozdul egy zsák tetejérõl, a kosárból, de a házak, kertek, mezõk és fák
idébb jönnek.
|