AZ ÚJ PAP GLOGOVÁN

Az új tisztelendõ úr beköltözött. Egyetlen fakó szekeren hozták haza papjukat a glogovaiak. A szekér elé két kajla szarvú tehénke volt befogva. Útközben meg is fejte õket az egyházfi, Szlávik Péter, egy köcsögbe és megkínálta a fiatal papot.

- Nagyon kitûnõ a tej - mondá -, kivált a Bimbó teje. Az fölséges, mintha valami almázia volna.

Az új pap holmija kevésbõl állott; egy festetlen deszkaláda volt az egész, egy csomag ágynemû, továbbá két bot és pipaszárak, összekötve madzaggal.

Útközben a falvakon egyre kötekedtek a glogovaiakkal:

- Hát nem tudtak kendtek különb fogatot összeállítani a papjuknak?

Mi tûrés-tagadás, a glogovaiak restellték a dolgot, s inkább a fiatal pap rovására vágták:

- Ej, no! Elég jó az. Ezt a holmit bizony egy üszõbornyú is elhúzná.

De ha nem hozott fölös számú javakat Glogovára tisztelendõ Bélyi János, bizony ott se talált egyebet, csak a düledezõ parókiát - az elõbbi pap rokonai minden holmit elvittek, csak egy kutyát hagytak, a néhai plébános kedvencét, amely csak olyan kutya volt, mint a többi, alakjára, szõrére nézve, de szerencsétlen természete miatt bizonyos népszerûtlen külön állást kezdett most elfoglalni; ugyanis a pákosztaságából kifolyólag déltájban sorba járta az egész házsort, bepislantván a konyhákba, mivelhogy a megboldogult urának szokása volt, hogy minden napra más-más gazdához invitáltatta magát ebédre, és a kutyáját is magával vitte.

A kutya, név szerint Visztula (no, ugyan kár volt olyan messze menni folyamnévért, mikor itt a határon keresztül foly a csillámló Bjela-Voda), keservesen kezdte tapasztalni, hogy a pappal együtt ketten többet értek, - pedig azelõtt kutyafilozófiával azt gondolta, hogy a tisztelendõ úr fogyasztja el elõle az ennivalót. Úgy ám, de õ adta a tekintélyt és a befolyást! Most már kikergették Visztulát a konyhákból, mielõtt valami mûveletbe foghatott volna, sõt el is páholták néhanapján.

Szóval, nagyon cudar, sovány állapotban volt, mikor az új pap megérkezett, s mikor az egyházfi megmutogatta neki új otthonát, a négy csupasz falat, a labodával benõtt kertet, az üres istállót és ólakat.

A szegény fiatal pap elmosolyodott.

- És ez mind az enyém?

- Mind, mind, amit itt lát. Még ez a kutya is - mondá Szlávik Péter némi kedélyességgel.

- Miféle kutya ez?

- Ez bizony a megboldogult tisztelendõ hagyatéka. Õutána maradt. Már agyon is akartuk volna ütni a szegény alkalmatlan párát, de senki se meri, mert azt mondják, hogy hátha az égbõl nézi az öreg tisztelendõ, s kísérteni jön miatta.

A kutya szelíden, szomorúan, szinte könyörgõ szemekkel látszott az új papra nézni. Lehet, hogy a reverenda látása hozta ilyen melankolikus hangulatba.

- Megtartom magamnak - mondá a fiatal pap, s lehajolt és megveregette a sovány állat hátát. - Legalább lesz valami eleven teremtmény a közelemben.

- Hát az bizony jó lesz - humorizált az egyházfi. (Mert nagy élvezet parasztnak pappal évelõdni.) - Az embernek kezdeni kell valahol. Úgy is lehetne, hogy elõbb az õrizni valót szerzi meg, azután az õrzõt. De így is jó az, tisztelendõ úr.

Mosolygott, olyan rokonszenvesen tudott mosolyogni, mint egy leány. Maga is belátta, hogy az öreg Visztulára nem vár nagy hatáskör, valóságos magánzó lesz a kutyatársadalomban.

Azalatt egyre többen-többen gyülekeztek az udvarra, menyecskék, akik messzirõl nézték és azt mondták: »Istenem, milyen fiatal és már pap«. A férfiak egészen közel mentek hozzá, és kezet fogtak vele:

- Az isten hozta! Itt jó dolga lesz.

Egy öreg anyóka közbe kiáltott:

- Holtig itt lehet nálunk!

Az idõsebb asszonyok egyike így szólt:

- Csinos egy ember. Derék anya volt, aki szülte.

Egyszóval tetszett az új pap mindenkinek, nyájasan, szépen beszélgetett az idõsebb emberekkel egy kicsikét, majd azt mondta, hogy el van fáradva és átment a tanítóhoz, mert a tanítónál volt lakása addig az ideig, míg valami állapotba hozza a plébánialakot, s míg a jövedelmek befolynak.

A tanítóhoz már csak a fõbb emberek kísérték el, egyházi dolgokban bennfentesek, Szlávik Péter, Gongoly Mihály, a glogovai nábob, és a molnár, Klincsok György.

Ezektõl tudakozta ki azután behatóbban a hívságos földi körülményeket és feljegyezgette a jegyzõkönyvébe, hogy némi számítást csinálhasson.

- Hány lélek van a faluban?

- Nem sok híja van az ötszáznak.

- Mit fizetnek ezek a papnak?

A derék férfiak elsorolták hûségesen, mennyi a párbér, mennyi fa jár, hány véka rozs, mennyi a »zlevka«.¹

A fiatal pap mind szomorúbb, szomorúbb lett…

- Bizony kevés - mondá lehangoltan. - Hát mennyi a stóla?

- No, az bizony elég nagy - felelte a mindenben versatus Klincsok György -, temetés után, az a halottól függ, az esküvõ díja pedig olyan, amicsodás az összekötendõ pár (mert ilyenkor gavallér az ember), hanem a keresztlevél kivételéért egy pengõ forint jár… Az már valami.

- És mennyi esküvés van évenkint?

- Hja, az a krumpli mennyiségétõl függ. Sok krumpli, sok lakodalom. A termés határoz. De négy-öt mégis akad.

- No, az kevés. Hát haláleset mennyi van?

- Hja, az a krumplitermés minõségétõl függ. Rossz, beteges krumpli ha terem, sok halál van, jó krumpli mellett nincs halandóság. Senki sem bolond ilyenkor. Nem mondom, egy-kettõt mégis agyonüt évenkint egy-egy lefûrészelt fa az erdõben. Vagy szerencsétlenség történik, valaki felfordul a szekerével egy árokba és szörnyethal. Jobb esztendõkben azonban nyolcra is tehetõ a halálesetek száma.

- Csakhogy az nem a papé mind! - mondá a glogovai nábob, megigazítva kevélyen a hátul fésûre szedett copfját.

- Hogy-hogy? - kérdé a pap megütközve.

- Egy része a lakosságnak nem kerül soha a temetõbe. Fölfalják télen a farkasok, anélkül, hogy bejelentenék a parókián.

- A másik része pedig nyáron idegen országrészekben adja be a kulcsot - tódítá Klincsok György -, és csak egy irka-firka jön róluk a bíróhoz.

- No, ez ugyan rossz kilátás, de hát a parókia földjei? Mennyi földje van a parókiának?

De már erre aztán egyszerre akart beszélni mind a három. Klincsok György hátrahúzta az elõtérbõl Szlávik Pétert s maga állott oda az Isten szolgája elé.

- Föld? Hogy mennyi föld van? Amennyit csak parancsol. Ha száz hold kell…

- Mit, száz hold! Ötszáz hold! - kiáltá lelkesülten Klincsok. - Földet csak nem vonunk meg a papunktól!

A pap arcán valami örömféle kezdett derengeni, amit azonban nem tûrhetett sokáig a gonoszlelkû Szlávik.

- Mert tetszik tudni, úgy van az, hogy a glogovai határ még a mai napig is tagosítatlan. Rendes telekkönyv nincsen; volt valami összeírás a földekrõl, de 1823-ban elégett a község ládája és vele az összeírás. Mindenkié annyi hát a határból, amennyinek a megmûveléséhez elég igavonó és kézi ereje van. Ki-ki szántja a magáét, s ha évek folytán elromlik, elárkosodik, összehasadozik a földje, keres magának más szántani való területet. A fele határ mindig gazdátlanul áll, persze a rosszabbik fele, amelyikben nem érdemes babrálni.

- Értem - sóhajtott fel a pap -, ebben a felében van a parókia földje.

Vékony kilátások voltak ezek a jövõre nézve. De csak mégis megnyugodott apránkint, ha aggodalmak szorongatták, leöblítette õket egy imádsággal. Az imádság volt a domíniuma, örökké termõ földjével; minden percben mindent kaszálhat rajta, amire szüksége van: türelmet, reményt, vigasztalást, megelégedést. Lassan hozzálátott a lakása rendbehozásához, hogy végre egyszer a maga ura lehessen. Csak egy káplán tudja, hogy mit jelent az. Szerencsére a szomszéd faluban, Kopanyicán, egy iskolatársát fedezte fel. Urszinyi Tamás volt ez, nagy brontes ember, nyers, egyenes szavú, de jószívû. Urszinyi segíté némi kölcsönnel.

- Glogova kutya fészek - mondta Urszinyi. - Hja, biz az nem a nyitrai püspökség, de ki tehet róla? Sovány nyáj, sovány pásztor. Ki kell állani. Dániel még rosszabb helyen volt az oroszlánokkal. Ezek végre is csak birkák.

- Akiken nincsen gyapjú - jegyzé meg a tisztelendõ nevetve.

- Még az is van, de neked nincsen hozzá ollód.

Kevés napok alatt bebútorozta magát a kölcsönvett pénzzel, és egy szép õszi délutánon beköltözött végre a saját parókiájába. Micsoda boldogság volt az, a saját házában járni-kelni, rakosgatni, s milyen édes álom esett tulajdon ágyában - azokon a vánkosokon, amelyeknek tollúját még az édesanyja fosztotta. Úgy elgondolkozott, hosszan elábrándozott ezen: lefekvés elõtt megolvasta a gerendákat, hogy el ne felejtse, mirõl fog álmodni.

Nem is felejtette, nagyon széprõl álmodott. Szülõfaluja rétjein pillangót kergetett, fészket szedett, ürgét öntött, pajkos leány- s fiú-pajtásokkal, össze is kaptak a Szabó Palival, jól el is náspángolta volna a Palit, éppen emelte már a vesszõjét, amikor megzörögtette valaki az ablakot kívülrõl.

A pap felriadt, összerezzent, s kezdte az édes álmot kitörülgetni a szemeibõl. Reggel volt már, a nap besütött.

- Mi az? - kiáltá.

- Nyisd ki az ajtót, Jankó!

Jankó! Ki szólítja õt Jankónak, te-nek, magyarul? Mintha a pajtások valamelyike volna, akiktõl csak az imént vált meg az álomban.

Kiugrott az ágyból hirtelen, és az ablakhoz szaladt:

- Ki van odakünn? Ki szólít?

- Én volnék, a Billeghi Máté uram, otthonról. Gyere ki, Jánoskám, azazhogy tessék egy kicsit kijönni, tisztelendõ úr, hoztam valamit.

A pap sietve rángatta fel ruháit. Szíve lázasan dobogott. A rossz hír elõszelét talán már megérezte gyöngéd lelke. Kinyitotta belülrõl a pitvarajtót, és kilépett az eresz alá:

- Itt vagyok, Billeghi Máté uram. Mit hozott kegyelmed?

De Billeghi uram, már akkor nem volt ott, hanem künn az úton állott, a zsákokkal megrakott szekere mellett s a kosarat kötözgette le, melyben a kis Veronka ült és a lúd. A lovak, a Sármány és a Fecske, bágyadtan eresztették le fejüket. A Sármány szeretett volna egy kicsit ledõlni, próbálta is, de a kocsirúd miatt nem tehette. Amint féloldalra billent, érezte a hám köteleit bõrébe vágódni, s a lóbecsület nem engedi, hogy addig kényelembe helyezkedjék, míg a hám rajta van. Nagy dolognak kell annak lenni, hogy a fölszerszámozott ló lefeküdjék. A lóban nagy kötelességérzet van.

Billeghi Máté most megfordult, és észrevette a papot a küszöbön.

- Hopp, Jankó. Jaj, de megnõttél! Ejnye, de nyurga legény lettél. De elcsodálkozna az anyád, ha élne. Az ördög vigye el ezt a kötelet, ugyancsak erõs görcsöt csináltam rajta.

A pap egy-két lépést tett elõre a szekér felé, hol Billeghi uram még mindig a kosár leoldozásán fáradozék. A szó »ha anyád élne«, egyszerre a homlokára zuhant, mint egy éles kõ, feje zúgni kezdett, lábai megtagadták a szolgálatot.

- Anyámról beszél kegyelmed? - dadogta sápadtan. - Anyám meghalt?

- Letette szegény lélek a kanalat. De ímhol (kivevén zsebébõl a fanyelû bicskát, elnyisszantotta vele a kötelet) a húgocskád, vagy uram bocsáss, mert olyan kurta eszem van, mint a csirkének, mindig elfelejtem, hogy a tisztelendõ úrral beszélek… elhoztam a tisztelendõ úrnak a húgocskáját. Hová tegyem le?

S ezzel leemelte a kosarat, melyben a gyermek aludt szép csendesen, nyugodtan a liba mellett. A liba úgy vigyázott rá, mintha valami pesztonka lenne, kergetvén el mellõle örökké izgó-mozgó nyakával jobbról-balról a legyeket, amelyek szívesen szálltak a lányka piros szájacskájára, mint a mézre.

Az õszi nap elaggott fénye beragyogta a kosarat és az alvó gyermeket. Máté gazda kérdõn függesztette vízszínû szemeit a papra, várta, hogy az szóljon valamit.

- Meghalt? - kérdé aztán nagy sokára. - Lehetetlen az. Nem éreztem meg.

A homlokához kapott és felkiáltott fájdalmasan:

- Senki, senki sem értesített. Ott sem lehettem a temetésen!

- Magam sem voltam ott - mondá Billeghi uram. Talán vigasztalni akarta azzal, hogy õ se volt ott, aztán hozzátette jóakaratúlag: - Isten õfelsége magához vette, az õ trónusához szólította. Nem hagy az itt egyikünket se. Ej ni, ezek a rusnya békák, hogy ráléptem az egyikre!

A paplak labodával, maszlaggal benõtt udvarán vígan ugráltak, cuppogtak a békák, melyek a templom lyukacsos, nedves fundamentumából járnak ki ide sütkérezni.

- Hova tegyem le a gyereket? - ismétli Billeghi uram, de miután nem nyert választ, szép óvatosan leeresztette a kosarat az eszterhaj alá.

A pap le volt sújtva, érzéketlenül, megzsibbadt lélekkel állt ott szemeit a földre szegezve. Úgy érezte, mintha szaladna a föld a házakkal, a líceumkerítésekkel, Billeghi Mátéval, a kosárral együtt, és õ csak állna, egyre állna rajta, képtelen mozdulni akár ide, akár oda. A háttérbõl az Ukrica-erdõ fenyvesei zúgtak, mintha valami csodálatos, szívet összefacsaró szózat szövõdnék a zúgás közé, az édesanyja hangjához hasonló. Reszketett és figyelt, ezeket a hangokat igyekezett különválasztani, s mikor már szinte sikerült egyet-egyet felismerni, megkülönböztetni, egy idegenszerû búgás kettécsapta, magába mosta. Pedig csitt, csitt! Ni, most is az anyai hang szólt ki az erdõbõl: Neveld a gyermeket, Jankó, Jankó!

De míg a túlvilági hangokat kapkodta János pap, Billeghi Máté uram megorrolta a szótlanságát, legalább egy barátgarast mégiscsak megérdemelne, ha egyebet nem (barátgarasnak a »köszönöm«-öt híják arrafelé).

- Ha már így van, így van - szólt õkigyelme bosszúsan, és megsuhintotta az ostorát. - Az Isten áldja meg, tisztelendõ úr! Gyí, Sármány!

János pap még mindig nem válaszolt, észre sem vette nagy fájdalmában, ami körülötte történik, a lovak már meg is indultak, mellettök gyalog Billeghi uram, mert dombnak megyen az út, lassú haragos mormogással, hogy ez se valami különös ám a világrendben, ha a kiscsirkébõl páva lesz, mert a csirke állapotjára nem emlékszik. Fölérvén a dombra, még egyszer visszapillantott, s meglátván a még mindig mozdulatlan kántorfiút, hogy mintegy nyugtatványozza magának az elvégzett kötelességét, rákiáltott:

- Aztán átadtam ám, ami átadni való volt!

Felocsúdott a kiáltásra, megrázkódott. Lelke visszatért a szomorú barangolásból. Mert messze barangolt az anyja után. Elsõ dolga volt anyját fölkeresni, vele töltötte azt az idõt még egyszer, amit már vele töltött azelõtt, és azután vele töltötte képzeletében azt az idõt is - amitõl a távolság megfosztotta. Ott volt a haldokló ágyánál, térdepelve, imádkozva, és amire akkor az anyja gondolt, ami mondanivalója volt, utolsó sóhaját a levegõ átvette, a szélnek odaadta, szél az erdõ által kikiabáltatta: Neveld a gyermeket, Jankó!

Nem szükség a gyermeknek otthon lennie, hogy a haldokló szüle utolsó akaratát, vágyát megtudja. Papirosra nem kell azt tenni, nem baj, villamos drót ha el nem viszi, vannak arra különb erõk, nagyobb erõk.

Jánosnak az volt az elsõ ösztöne, utána futni Billeghi uramnak, hogy álljon meg, beszéljen el mindent az anyjáról, amit tud, hogy élt utolsó két évében, hogy halt meg, miképpen temették el, mindent, mindent, de a halápi szekér már messze járt, s e percben a kosarat pillantotta meg, az lekötötte a figyelmét.

A kosárban kis húgocskája aludt. A fiatal pap még nem is ösmerte, sohasem látta a gyermeket. Apja temetésén volt utoljára otthon, anyja szekeret küldött érte, most senki se értesítette, a kis Veronka még nem volt akkor a világon, csak édesanyja leveleibõl tudta, hogy van, s e levelek is oly szégyenlõsek, oly szûkszavúak voltak.

János odalépett a kosárhoz s megnézte a pufók, rokonszenves arcocskát. Van benne valami a mamából, gondolá, s amint nézte, nézte, tovább nézte, kezdett ez az arc nõni, változni, s vibráló szemei elé egyszer csak vonásról-vonásra elõpattant az anyai arc. Szent Isten, milyen csoda ez, milyen káprázat ez! Csak egy fél percig tartott az egész. Újra a kicsi gyermek volt. Ó! csak kinyitná a szemecskéit. Úgy szerette volna János, ha kinyitná, de nem nyitotta ki, csak hosszú pillái serkedtek ki a két hasadékból, mint fekete selyem rojtok.

És most ezt nekem kell felnevelnem!? - tûnõdött János, s végtelen melegség futotta el a szíve táját - és föl is fogom nevelni. De mibõl? Istenem, mibõl? Hiszen magamnak sincs mit ennem. Mihez kezdjek, mihez?

Mint ahogy eddig is, ha lelkét a csüggedés szállta meg és a tanácstalanság, az imádságra gondolt; most is azt tette, hogy átment a templomba imádkozni. Éppen nyitva volt az Isten háza, két öreg anyóka meszelte a belsejét.

János pap nem ment az oltárhoz, mert éppen ott pepecselt a két anyóka, hanem mindjárt kívül, a szenteltvíztartó mellett állt a Jézus alakja fából és pléhbõl, elõtte térdepelt le.