AZ ESERNYŐ ÉS SZENT PÉTER

Igen, a Jézus elé térdepelt le a pap. A Jézushoz fordult - a mi urunkhoz, a Jézushoz.

Milyen szerencse az emberiségre ez a Jézus, ez az isten, aki ember volt. Az Istenrõl nem tudom, milyen, a Jézusról tudom. A Jézus ösmerõsöm, és mindenkinek ösmerõse. Tudom, mit csinált, tudom, hogy gondolkozott, még az arcát is ösmerem. Nem az tölti el lelkemet megnyugvással, hogy õ uram nekem, de az, hogy ismerõsöm.

Kétezer évnek elõtte élt ezen a földön egy ismerõsöm, milyen világokat összekapcsoló gondolat! Az akkori emberekbõl és az utánok valókból is por lett, a porból fû lett, a fûbõl tudja Isten, mi lett, de õ, az én ismerõsöm, mindig élt, mindig volt és mindig lesz.

Ha elutazom messze, idegen országokba, idegen népek közé, az arcok mások, az állatok is mások, a füvek is mások, az ég is más, minden más, már azt kell hinnem, kietlen, megborzasztó elhagyatottságomban és magányomban, hogy nem is ezen a világon vagyok többé, mikor egyszerre valamely emberlakta telep szélén elémbe bukkan egy kereszt és azon egy sebektõl vérzõ pléhember, az én ismerõsöm.

Ah, itt van õ! Még itt is itt van! És én nem vagyok többé egyedül és nem vagyok elhagyatva. Letérdepelek elõtte akkor én is és elmondom neki, éppúgy, mint most ez a pap, hogy a szívemet mi nyomja.

- Segíts meg engem, Uram Jézus - e gondolatokat terjeszté eléje János pap. - Anyám meghalt, kis húgomat elhozták, nekem kell õt fölnevelnem. Szegény vagyok, gyámoltalan vagyok, sohase tudtam, hogy egy gyermekkel mit kell csinálni. Ah, adj mentõ gondolatot, Jézus! S hajítsd le kimeríthetlen bõségszarudból az eszközöket, hogy õt táplálhassam, gondozhassam. Tégy velem csudát, uram, Jézus.

A pléhre festett Istenfiú mintha hallgatná az ima szavait, az árnyék és a fénysávok, amik az ablakokból, a falakból õreá verõdtek és õrajta rezegtek, mintha az õ arcának a megnyilatkozásai volnának, mintha õ mosolyogna sok szenvedései közepett és integetne a fejével:

- Jól van, jól van. Mindent tudok. Majd közbeavatkozom.

Sokáig imádkozott így elmerülve, újra meg újra kezdve, észre sem vette, hogy ezalatt, mint ahogy õszkor gyakran megtörténik, a tikkasztó, szinte természetellenes meleg után hirtelen beborul az ég, fekete felhõ jõ, vihar keletkezik. Mikor kilépett a templomajtón, óriási záporesõ zuhogott. A falu mögötti hegyekrõl szilajan nyargalnak le a vízzel megtelt patakok, s a barmok bõgve szaladgálnak az utcákon.

Jánost a rémület fogta el.

- A gyermeket ott hagytam az eszterhaj alatt. Jaj, annak vége van!

Mint az õrült rohant a lakóháza felé, s igen elcsudálkozott a látványra, amely elõtte kitárult.

A kosár ott állt még most is. A gyermek a kosárban ült és a lúd az udvarban szaladgált, s az esõ zuhogott egyre, zuhogott az eszterhaj alá is, patakban folyt ott is az esõvíz, de a gyermek szárazon maradt, sértetlenül, mert egy hatalmas, fakó, piros szövetû esernyõ volt a kosár fölé borítva. Folt hátán folt volt már az esernyõn, az alján is alig lehetett felismerni az apró virágos csíkot, mely köröskörül futott, régi idõknek divatja szerint.

A fiatal pap hálás szemeket vetett az égre, s fölkapván a gyermeket a kosárból, összecsókolta és bevitte az esernyõ alatt a szegényes szobákba.

A gyermek szemei most ki voltak nyitva, kékek voltak, és bámészan tekintettek a papra.

- No, ez nagy szerencse - mormogta a pap -, hogy ez a gyermek át nem ázott, úgy áthûlhetett volna, hogy bele is hal, tekintve, hogy nem tudnék rá száraz ruhácskát adni.

De honnan kerülhetett föléje ez az esernyõ? Megfoghatatlan! Glogován nincsen esernyõje senkinek.

A szomszéd házakban a parasztok barázdákat ástak az udvarokon, hogy azokon a víz lefolyjon. A tisztelendõ úr sorba kikérdezte.

- Nem látták-e, hogy volt valaki a gyermek mellett?

A gyermeket látták, de mellette tudtukkal senki sem fordult meg.

Az öreg Adamecz Mátyásné, ki a mezõrõl menekült haza, lepedõt borítva a fejére, látta, hogy valami vörös gömbölyû éppen akkor ereszkedett alá az égbõl. Kõvé változzon át mindjárt, ha nem úgy van (már tudniillik Adameczné mondja), hogy a Szûz Mária maga eresztette le azt a szerszámot az árva védelmére.

Ostoba fecsegés az Adamacznéé! Adameczné szeret felhörpenteni a garatra, nem csoda, ha többet lát, mint kellene. A múltkor nyáron is, Péter-Pál éjszakáján megnyílt elõtte a menny, hallotta énekelni az angyalok seregét, s látta õket, amint processzióval járulának Isten õ szent felsége elé, ki karbunkulus trónján ült. Ott ment a processziós népség között az õ harmadéve elhalt unokája, Plachta Jankó is gyolcs gatyácskájában, veres mellénykéjében (melyet maga Adameczné varrt annak idején), s a közelebbi évtizedben elhalt glogovaiak közül is megpillantott néhányat, amint ott lépkedének a mennyei énekszó mellett, lassan, ünnepélyesen, szakasztott azokban a ruháikban, amelyekben eltemettetének.

Képzelhetni, hogy Péter-Pál napja után, mihelyest a látomány híre szétment, mennyire kapós volt a szent özvegy: sorba jövének hozzája, kiknek elhalt kedveseik vagynak a föld alatt, ha nem látta-e azokat fent az égben? Hát az én lányomat? Hát az én apuskámat? Hát az én szegény uramat?

Hitték, mert van benne valami ésszerû, hogy Adamecznénak többet megmutatnak a mennyei hatalmak, mint akit más anya szült. Mivelhogy az Istenben boldogult apjával, Flinta Andrással, aki nagy tolvaj hírében állott, valóságos csuda történt. Midõn a glogovai temetõbõl országútnak szakítottak el egy darabot nyolc éve, felásták a sírját, hogy újba tegyék át, s megnézvén az öreget, csodálkozva látták, hogy szakálla nõtt a sírban, noha halálakor, öt tanú bizonyítja, szép tisztára megborotválta Gundros Tamás, a tehénpásztor.

Hát hogy az öreg Flinta most az égben van, az annyi, mint kétszer kettõ, s ha ott van õkigyelme, amilyen ravasz imposztor volt, bizony nyitva hagyja némelykor az ajtót egy kis bekukkanásra az õ Agnisa leányának…

Igaz ellenben, hogy Kvapka Pál, a harangozó, mást állít. Kvapka Pál azt mondja, hogy mikor a vihar kitörésekor a felhõk ellen harangozott, amint egy picinyt hátrafordult, egy vén zsidóforma alakot látott cammogni az úton a parókia irányában, s annak a kezében volt az a piros, óriás vászontányér, melyet a tisztelendõ úr a kosáron talált. Kvapka természetesen nem sokat ügyelt a dologra, mert álmos is volt, a szél is verte a képébe a port, csak úgy homályosan emlékszik, de amire emlékszik, arra esküt is merne tenni (pedig Kvapka Pál szavahihetõ ember).

Ezt a zsidóforma alakot mások is látták. Öreg volt, hosszú, õsz hajú, meghajlott hátú, a fogantyújánál malacfark módjára kunkorodó bot volt a kezében. A Pribilék kútjánál a szél lekapta a kalapját a fejérõl, s egy akkora fehér kopaszságot lehetett a fejebúbján látni, mint egy kantár-karika.

- Akármi legyek - mondotta az egyházfi (õ látta így, kalap nélkül) -, ha nem úgy nézett ki, mint a templomi képek között a Szent Péter. Szakasztott olyan volt, csak éppen a kulcsok hiányoztak a kezébõl.

A Pribilék kútjától átcsapott egyenest a Stropov István lucernásának, ahol is a Krátkiék kajla tehene, mely oda beszabadult, fel akarta öklelni az öreg zsidót, mire az a botjával megütötte, s azóta a tehén (kérdezzék meg kendtek a Krátki-familiától) tizennégy icce tejet ad naponkint. Azelõtt istenes volt, ha négyet adott.

A falu legvégén meg is szólította a molnár szolgálóját, hogy merre visz az út Lehotádra. Az Erzsi leány megmondta neki, mire megindult a kitaposott gyalogúton fel a hegynek. Úgy rémlik most utólag Erzsinek, hogy aligha ott nem volt feje körül, amint ment, a fénykarika is…

Hát persze, hogy a Szent Péter volt! Miért is ne lett volna? Hiszen eleget járt, eleget csütlött-botlott itt azelõtt Krisztus urunkkal. Maradt is annyi krónika az itt viselt dolgairól, hogy a századik emberöltõ is meséli még. S ami egyszer nem volt lehetetlen, másodszor is megtörténhetik. Fülbõl fülbe szállott a csodás hír a faluban, hogy a pap kis húgocskájának egy vászonsátrat küldött le az Úr a nagy felhõszakadás óráján, hogy meg ne ázzék. Magát az öreg Szent Pétert szalasztotta le az árvák és gyámoltalanok gondviselõje.

Bezzeg lett erre jó dolga a gyermeknek. Legott divatba jött. A falu öregasszonyai nekigyürkõztek: nosza, hamar kalácsot dagasztani, tejbekását fõzni, mákos patkót sütni, hogy a kis jövevénynek vihessék. Alig gyõzte a tisztelendõ úr az ajtót nyitogatni, napközben olyan sûrûn hordták hótiszta szakajtókendõkkel betakart tálakban a sok finomabbnál finomabb elemózsiát. János pap ámult-bámult, amint egyre jöttek.

- Jaj, lelkem, tisztelendõ úr, egy kis nyalánkságot hoztam. Azt hallottuk, hogy a kis húga megjött, hát azt gondoltam, hogy jól fog neki esni egy-két ízes falat. Bizony lehetne különb is, de hát aminõ telik szegény embertõl. A szívünk kitûnõ, lelkem tisztelendõ úr, de a lisztünk bizony nem mundliszt, az a zsivány molnár megégette egy kicsit, már azt a részét legalább, amit el nem lopott belõle a gyehennára való. Szabad a kis angyalkát meglátni? Jaj, azt mondják, hogy valami remek jószág.

A tisztelendõ úr hogyne engedte volna meg, hogy sorba odajáruljanak a csepp Veronka elé, simogassák, becézgessék, összefalják-nyalják. Némelyik még a lábacskáját is megcsókolta.

A pap gyakorta elfordult, hogy észre ne vegyék hívei a könnyeket, amik elérzékenyülésében a szemeibõl kiszivárogtak, s amellett a lelkiismeret is mardosta, szemrehányásokat tett magának:

- Mennyire félreismertem ezeket az embereket. A kerek világon nincsen jobb nép, mint a glogovai, s hogy szeretnek! Bámulatos, mennyire szeretnek!

Öreg uzsonna táján elõjött Adameczné is, aki pedig nem sokba nézte eddigelé az új tisztelendõt, s aki azon a réven, hogy az apja szakálla kinõtt a holta után (ami által némileg a szentek közé keveredett), joggal vélt avatkozni az egyház dolgaiba.

- Tisztelendõ atyuska - mondá -, a gyermekhez valami gondviselõné kellene.

- Hát az bizony kellene - szólt a pap elgondolkozva -, de szegény az eklézsia.

- Szegény az ördög - pattant fel Adameczné -, mert lelke nincs. Nekünk pedig van lelkünk. S végre is a tisztelendõ úr nem tudja a leánykát sem felöltöztetni, sem megmosdatni, sem a haját befonni. S aztán az enni kér napközben is, a kántornál nem lehet kosztolni egy gyermekkel. Itthon kell fõzetni, szent atyuskám. Azt én mondom, az öreg Adameczné. A harangozó meg jó arra, hogy takarítson, de mit értene az a mamlasz egy gyerekhez.

- Igaz, igaz, de hol vegyem…

- Hol vegye? Hát nem vagyok én itt? Engem az Isten is papszakácsnénak teremtett, minthogy már énbennem a gyanú meg nem botlik.

- Igen, igen - ötölt-hatolt a pap -, de honnan vegyem én a fizetését?

Adameczné a csípõjére ütött két oldalról a két tenyerével.

- Hagyja ezt kettõnkre, édes lelkem; énrám meg az Istenre. Majd megfizeti õ azt nekem az atyuska helyett. Még az este beállok a szolgálatba s elhozom magammal az edényeimet is.

A pap egyre nagyobb bámulatba gurult. Hát még Urszinyi, mikor estefelé átjött látogatóba, s a pap elbeszélte neki a mai nap történetét, az Adameczné ajánlatánál összecsapta a kezeit:

- Az Adameczné? Az az öreg boszorkány? Fizetés nélkül? Hogy majd az Isten fizet meg érte? No, János, ilyen csoda még nem történt, hogy glogovai ember készfizetõ kezesnek az Istent fogadta volna el. Te valóban megbabonáztad ezeket az embereket.

A pap csak csendesen mosolygott, s mély áhítat rezgett lelkében. Õ is érezte, hogy csuda történt. Hiszen minden olyan rendkívüli, olyan megfoghatatlan. De sejtette a változások forrását. Az ima, melyet a Jézushoz intézett a hideg templomi kövön térdepelve, meghallgatást nyert odafönt. Jézus beszedte a glogovaiak önzõ lelkét és mindeniknek a magáéból küldött. Jézus lehelete érzik ez emberek arcán, viselkedésén… Valóban csoda történt!

Az esernyõrõl forgalomba jött híreket részint nem hallotta, részint mosolygott rajtok. Igaz, hogy nem értette, miképpen került oda az esernyõ, egy percig csudálkozott rajta, de aztán nem törõdött vele s odatámasztotta egy szögletbe, ha a tulajdonosa jelentkeznék érte. Ámbár iszen összevissza nem ér öt garast.

Hanem a mai nap eseményei mindezzel ki nem merültek. Este villám gyanánt terjedt el a hír, hogy Gongoly Mihályné, a glogovai nábob neje belefúlt a Bjela-Vodába, mely a felhõszakadástól átkozottan megáradt. A szerencsétlen asszony át akart menni a padlón, hogy a túlsó parton rekedt libáit visszahozza. Vissza is hozta már a gúnárt meg egy fekete bóbitást a hóna alatt, de amikor újra átment a másik kettõért, valahogy megcsúszott a lába, s belepottyant a tajtékozva nyargaló folyamba. Uramfia, még reggel víz se volt benne, egy kecske is kiitta volna egyhuzomra s délre már õrült folyammá dagadt, s a szegény asszonyt, senki sem lévén a közelben, örökre elnyelte. Keresték egész délután, hova lett, tûvé tettek érte csûrt, padlást, pincét, mikor aztán este Lehota mellett kivetette a víz a holttestét.

Ott bukkantak rá lehotai emberek, fölismerték, s lóháton nyargalt ide az egyik híradással Gongoly Mihályhoz:

A rémeset nagy izgatottságot keltett a községben. Az emberek csoportosan gyülekeztek egyes porták elé:

- Hja, az Isten bír a gazdagokkal is!

Klincsok György bezörgetett a paphoz is.

- Nagy temetése lesz holnapután.

A harangozó betért, egy kupica pálinkát remélve a hírért, a kántorhoz:

- No, kántor uram - mondá -, most szedje össze az eszét. Kövér halott van. Szép versek fognak kelleni.

Harmadnap csakugyan megvolt a temetés. Régen volt már ilyen Glogován. Gongoly uram a lehotai papot is elhozatta, hadd sirassa két pap, a koporsót Besztercérõl hozták váltott lovakon, a keresztet elvitték Kopanyicára, hogy az asztalos befesse feketére, fehér betûkkel ráírván a megboldogult nevét és vízbefúlásának napját. Rengeteg nép volt, hátha még szép idõ lett volna, de amint már éppen megindult a pap teljes ornátusban a minisztránsokkal a halottasház felé, hát egyszerre megint nagy záporesõ kerekedék, mire vissza is szalasztotta Kvapkát.

- Menjen kend hamar, és hozza el az esernyõt, az almárium mellé van támasztva!

Kvapka Pál bámész szemeket vetett a tisztelendõre. Tudta is õ, mi az az esernyõ!

- Ej no - mondá a pap türelmetlenül -, azt a nagy vászonkarika-formát értem, amit a kishúgom kosara felett találtunk tegnapelõtt.

- Most már értem.

A tisztelendõ úr, nehogy megázzék, behúzódott a Majgó Péterék eresze alá, míg kisvártatva hozta az esernyõt a gyorslábú Kvapka, melyet õtisztelendõsége, mindnyájok nagy bámulatára, kezének egyetlen mozdulatával kipeckelt szélesre, kerekre, hogy úgy nézett ki, mintha száz denevérszárny volna egymásba forrasztva. Aztán megfogván nyelénél, felemelte a feje fölé, s ment lassan, méltóságteljesen, anélkül, hogy ázott volna, az esõszemek haragosan cuppogtak-kopogtak a furcsa alkotmányon, de a tisztelendõ testéhez nem férhetvén, szép csendesen lefolytak róla.

A temetésen is mindenki az esernyõt bámulta. Errõl suttogtak egymással az asszonyok és a férfiak.

- Ezt hozta Szent Péter!

Csak a kántor úr szép versei vonták el egy pillanatra a figyelmet, s feltört a zokogás itt-ott a gyülekezet közt is, amint a legérzékenyebb búcsúszavakkal szólaltatta meg a halottat:

Búcsúzom, búcsúzom felsõ, alsó szomszédomtól, Lajkó Pál komámtól, Klincsok György sógortól.

Lajkó Pál egész házanépe sírni kezdett, Klincsokné elragadtatva felkiáltott:

- Istenem, hogy bírta ilyen szépre kigondolni.

Amely felkiáltás nagy animót öntött a kántorba, s följebb emelvén a hangját, még szebben, még érzékenyebben szólongatta a halott nevében a többi ismerõsöket és rokonokat. Nem maradt itt talán egyetlen szem sem szárazon.

Alighogy elkaparták Gongolynét, még ki sem beszélhették magukat a falu öregasszonyai a temetési pompáról, Gongoly özvegységérõl és, uram fia, bocsásd meg nekik a fecsegésüket, hogy már a temetésen keresgélte volna héjaszemeivel a Tyurek Anna szép arcát, amirõl a vak is megjósolhatja, hogy a Gongolyné híres »mentyék«-je² nem sokáig marad gazdátlanul, mondom, hogy alig józanodtak ki a sírásók a sok pálinkától, amit a torban bevettek, mikor már ismét új sírt kellett ásni. Gongolyné után meghalt a Srankó János, aki azelõtt is sokat settenkedett Gongolyné körül, mikor az még helyes menyecske volt. Most aztán, mintha összebeszéltek volna, együtt mentek. Szinte így várta már ezt az ember. Azelõtt is, beszélték, némelykor a mezõn eltûnt a Gongolyné a rozsokba, aztán kisvártatva valahonnan csak elõbukkant Srankó, és az is eltûnt a rozsokba. Ó, azok az istentelen rozsok! Olyan magasra megnõnek, hogy minden bolondságot eltakarnak!

Most is egymás után tûnt el a két árnyék a végtelen semmibe… Srankót meghalva találták a temetés után való reggelen az ágyban, úgy látszik, a halál »mennyköve«, a guta suhintotta meg.

Srankó is jómódú ember volt, »mágnács«,³ háromszáz birkája legelt a határban és sok földet szántott, neki is fényes temetés járt. De nem is volt fösvény a Srankóné, maga ment el a tanítóhoz, paphoz, s megrendelte, hogy minden úgy legyen, ahogy a Gongolyné temetésén volt. Kerül, amibe kerül, de a Srankó familia se kisebb, mint a Gongolyék.

Két pap legyen a temetésen, négy minisztránsgyerek fekete szoknyácskákban, folytonos harangozás. És a többi meg a többi.

János pap megelégedetten bólintgatott a fejével.

- Meglesz, minden meglesz.

- És mibe kerül az egész? - kérdezte Srankóné.

János pap kiszámította krétával, hogy mibe kerül.

- Úgy ám - szólt Srankóné -, de adja még hozzá tisztelendõ uram azt a pirosat is, hadd lássuk, hogy azzal vajon mennyivel lesz drágább.

- Miféle pirosat?

- Hát amit a Gongolyné temetésén tartott a feje fölött. Gyönyörû volt az.

A pap meg nem állhatta, hogy el ne nevesse magát.

- Hiszen az lehetetlen! Oh, oh!

Srankóné megneheztelve pattant fel, hátraszegve a nyakát kevélyen.

- Miért volna lehetetlen? Az én pénzem is csak olyan, mint a Gongolyé. Hát nem úgy van?

- De édes Srankóné, hiszen akkor az esõ esett; holnap pedig valószínûleg szép idõ lesz.

Srankónét azonban nehéz volt leverni a lábáról a kapacitálással, õ maga jobban értvén a dialektikához, mint a tisztelendõ.

- Hogy akkor az esõ esett? Hát annál inkább hozhatja, lelkem szent atyuskám, a pirosat, mert legalább nem ázik a drága jószág. Aztán megérdemli a szegény boldogultam. Nem volt ám az érdemetlenebb ember, mint a Gongolyné. Bíróviselt ember volt az én uram, az anyaszentegyházra is áldozott, most öt éve õ hozta azokat a tarka gyertyákat az oltárra Besztercebányáról, a nagy fehér oltárterítõt pediglen az õ testvérhúga slingelte. Hát meg kell lenni a veresnek.

- De csak nem tehetem magam nevetségesnek, hogy esernyõ alatt temessek derült napfényes idõben. Hagyjon fel ezzel a hóborttal, Srankóné!

Srankóné azonban erre sírva fakadt, hogy mivel érdemelte meg õ azt a szégyent, hogy az Isten szolgája megvonja azt a tisztességet, ami a holtnak jár, s ami az élõnek is jól esik. Mit fognak mondani a faluban? Azt fogják mondani: »Srankóné még a tisztességes eltakarítást se adta meg az urának, belökette a gödörbe, ahogy a koldusokat szokás.«

- Tegye meg, tegye meg, tisztelendõ uram - könyörgött, s míg a nedves szemeit törülgette a keszkenõjével, addig-addig morzsolgatta az ujjaival annak egyik csücskét, míg azon a bog kioldózott, s kihullott belõle egy tízforintos bankó.

Srankóné fölemelte a földrõl és odatette finom szerénységgel a pap asztalára.

- Ezzel még megtoldom, csak meglegyen a teljes pompa, kérem alássan.

Erre a jelenetre betört a konyhából Adameczné is kötényben, fõzõkanállal, hozzácsatolván a maga kérését.

- Úgy, úgy, édes tisztelendõ úr, a Srankó istenes ember volt. Nem igaz ám az a sok pletyka, amit róla beszélnek. De ha igaz volna is, akkor ez az igazság éppen a Gongolynét sújtaná - Isten nyugosztalja. Ha hát az egyiknél ott volt a szent esernyõ, bátran ott lehet a másiknál is. Vagy már haragszik az Istenke eddig is s akkor mindegy, hogy egy kicsit jobban haragszik, vagy még nem haragszik, és akkor most sem fog megharagudni.

- Ugyan, ugyan, Adameczné, nem szégyenli magát ilyen ostobaságokat beszélni. Hagyjanak nekem békét az efféle babonákkal! Az egész kívánságuk egyszerûen nevetséges.

Hanem a két asszonyt ugyancsak nem lehetett lebeszélni: »Tudjuk mi, amit tudunk, minket a tisztelendõ úr el nem ámít«, s addig-addig rimánkodtak, okvetetlenkedtek, míg végre beleegyezett, hogy Srankó Jánost is az esernyõ alatt fogja temetni, hozzátévén:

- Ha addig el nem viszi a gazdája. Mert az tény, hogy valaki itt hagyta, s ha érte jõ, oda kell adnom.

Adameczné jelentõségteljesen hunyorgatott Srankónéra:

- No, afelõl nyugton alhatunk, aki azt elhozta, minden ezer esztendõben egyszer szokott megfordulni a planétánkon.

Valóban az esernyõért senki sem jelentkezett, úgyhogy másnap, bár száraz, szép délután volt és egy csöpp felhõ sem mutatkozék a mennybolton, a fiatal tisztelendõ úr mégis kinyitá az esernyõt a koporsónál s az alatt menve, kísérte a beszentelt koporsót a temetõbe.

Négy erõs férfiú: Szlávik, Lajkó és a két brontes Magát testvér vitték vállukon a szentmihálylovat, melyen a koporsó nyugodott. Isten akarata úgy rendelé, hogy a kovácsmûhely tájékán az egyik Magát megbotlott egy kõbe és leesett, mire megijedt az utána ballagó Lajkó Pál, megrázkódott, elveszté lélekjelenlétét, a szentmihálylova félrebillent, és a koporsó lezuhant a kövekre.

Nagyot reccsent, meghasadott, összetört, megvillant egy percre a slingelt szemfödõ, majd késõbb látható lett a halott is, aki a nagy rázkódás következtében felocsúdván a tetszhalálból, mély lélegzetet véve, megmozdult és felsóhajtott:

- Istenem, hol vagyok?

Lõn nagy ámulás-bámulás, népek csodálkozása, mire a kovácstól dunyhát, vánkosokat hoznának sebesen, s ágyat vetvén egy, az udvaron talált, vasalás alatt levõ kocsira, oda tették fel az Isten különös csodatétele által feltámasztott halottat, s átváltozván gyászmenetbõl Istent dicsérõ processzióvá, templomi zsolozsmák éneklése mellett kísérték haza a szegény Srankó Jánost, aki már útközben annyira magához tért, hogy otthon mindjárt enni kért.

Egy köcsög tejet hoztak neki. A fejét rázta. Lajkó feléje nyújtotta a pálinkásbutykost, mely a tor szempontjából meg volt töltve. Mosolygott.

E nevezetes eseménytõl kezdõdik voltaképpen az esernyõ legendája, mely szállt, szállt, keresztül a fenyves erdõkön, az égnek meredõ sziklákon, mindig messzebb, messzebb, megnövekedve, fölfrissítve, újabb és újabb részletekkel megaranyozva.

Ha a sziklán egy mélyedést találtak, az a Szent Péter lába nyoma volt, s ha különös színû virág nyílt ki valahol a határban, oda a Szent Péter botja ért. Minden, de minden hirdette, hogy Szent Péter nemrég Glogován járt. Mégis nagy dolog az, atyafiak!

S magát az esernyõt a miszticizmus csodálatos fénye ragyogta be. A titokzatosság köde voltaképpen csak azt a körülményt takarta, hogy miképpen került a kis Veronka kosara fölé. De ez elég volt. A babona keresi a ködöt, a köd vonzza a babonát. Ezek kettek osztoztak meg a prédán, a rozoga esernyõn.

És híre ment messzire, amerre csak a Bjela-Voda folyik, s egyszerû tót emberek mesélik a pásztortüzeknél, vagy a fonókban, ami fantáziájuknak imponáló, ami érdeklõdésüket megragadja, a bámulatra keltõt, a rendkívülit. A népszerû Szent Pétert, a mennyország kapusát látni vélik, amint elhozza az esernyõt, hogy a pap húgocskája meg ne ázzék. Vajon hogy ereszkedett le az öreg az égbõl? Bizonyosan ráült valami felhõre, az lehozta szépen s valamelyik hegyre letette.

Aztán elbeszélik az esernyõ csodás erejét, hogy a holt ember felkelt, amint megpillantotta, és így száll a legenda mindig tovább, tovább, magával hömpölygetve a glogovai pap alakját és a kis húgáét. (Hej, milyen legény lesz az, aki azt majd egyszer feleségül veszi!) S ha módos ember hal meg, még a tizedik faluba is elhozzák János papot a temetésre a dalmatikával és a szent esernyõvel, amely immár ereklye lett. De nemcsak a temetésekre viszik, hanem gyóntatni is nehéz, reménytelen nyavalyásokat, néha kétnapi járóföldre, azzal a kikötéssel, hogy a Szent Péter esernyõjét borítsa a beteg fölé, amíg az gyón. Lehetetlen az, hogy ne használjon, vagy meggyógyul az ilyen beteg, vagy ha meg nem gyógyul, hát legalább üdvözül.

A házasuló párok is, ha nagy parádét akarnak kifejteni, pedig azok mindig akarnak, azonfelül, hogy otthon a saját papjuk összeesketi õket, még ráadásul elzarándokolnak a glogovai parókiára, hogy ott az esernyõ alatt még egyszer egymáséba kapcsolják a kezöket. És ez aztán az igazi. Kvapka harangozó tartja fejük fölött a szent vászongombát, amiért aztán az õ tüszõjébe is csordul néhány hatos. Ami pedig a glogovai papot illeti, ahhoz csak úgy dõl a pénz meg az ajándék, mintha zsákból öntenék.

Eleintén eleget szabódott, de lassankint aztán maga is hinni kezdte, hogy a veres esernyõ, mely napról napra fakóbb, vedlettebb, isteni eredetû lehet. Nem egyenesen az õ imádságára lõn-e odateremtve a lányka védelmére, s nem ebbõl ered-e jólétének, vagyonának, melyért imádkozott, minden forrása?

»Uram Jézus - mondá azon a szomorú reggelen -, tégy csodát, hogy a gyermeket nevelhessem.«

S íme, a csoda megtörtént. Pénz, jólét, gazdagság árad az egyszerû, rongyos esernyõbül, mintha a mesebeli bárányka volna, mely ha megrázza magát, aranyok potyognak a gyapjából.

Az esernyõ híre a magas körökig is feljutott. Maga a besztercei püspök õméltósága is kíváncsi lett rá, s maga elé idézvén a papot az esernyõvel egyetemben, miután megvizsgálta és elmondatta magának a történetét, ájtatosan keresztet vetett magára:

- Deus est omnipotens - mondá.

Ami azt jelentette, hogy õ is hisz az esernyõben.

Néhány hét múlva még többet is tett a püspök. Rendeletet adott ki János papnak, hogy az ereklyét ne magánál tartsa ezentúl, hanem a sanctuariumban, a templom holmijai között helyezze el.

Mire János pap nyomban visszafelelt, hogy az említett esernyõ voltaképpen a húgát, kiskorú Bélyi Veronkát illeti, és neki nincs joga azt elvenni, hogy a templomnak adja. Mihelyt azonban nagykorú lesz a leányka, semmi kétség, a templomnak fogja ajándékozni.

De nemcsak a papnak vált javára az esernyõ, ki csakhamar igavonó barmokat szerzett be, s nagy gazdaságot kezdett mûvelni, néhány év múlva pedig csinos kõházat építtetett, fogatot tartott, hanem Glogova községét is emelte. Nyarankint egész rajokban jártak a környékbeli fürdõbõl úri asszonyok, sokszor grófnék is (többnyire vén grófnék), hogy az esernyõ alá állva, egy imádságot elmondhassanak, s ezek számára egy vendéglõ is épült, szemben a paplakkal, a Csodatevõ esernyõhöz címezve. Egyszóval Glogova szemlátomást emelkedni kezdett, a haranglábat a sok látogató miatt megrestellték a helybeliek, s takaros ólomfedeles tornyot húztak fel a templomra, abba két új harangot hozatván Besztercérõl. Srankó János a halál országából való visszatérése emlékéül egy gyönyörû Szentháromság-szobrot faragtatott a templom elé. A nevelõnõ (mert Veronka mellett kalapban járó nevelõnõt tartott idõvel János pap) teleültette a pap udvarát georginákkal és fuksziákkal, aminõ virágokat még glogovai szem nem látott. Minden megszépült, megcsinosodott (kivévén Adamecznét, mert az még csúnyább lett azóta), s annyira ment a glogovaiak dölyfe, hogy vasárnaponkint délután, mikor az emberek ráérnek összevissza fecsegni mindenfélét, immár azt kezdték feszegetni, nem jó volna-e egy kálváriát építeni Glogován, olyanformát, aminõ Selmecen van, hogy a búcsús népek ide seregelvén, koronkint pénzt és elevenséget hoznának õnekik.