GREGORICS PÁL HALÁLA ÉS HAGYATÉKA

Az eset egyébiránt csak késõbb, évek múlva nyert jelentõségében, mikor már senki sem emlékezett rá, mikor már Gyuri is elfelejtette, Kupeczkynek pedig éppenséggel nem juthatott többé eszébe, mert az öreg mentort arra a villámként lecsapott hírre, amit a sürgöny hozott egy napon Besztercebányáról, hogy Gregorics Pál meghalt, egyszerre kilelte a hideg, maga is ágyba feküdt, és így szólt zokogó tanítványához:

- Meghalok, Gyuri. Érzem, hogy meghalok. Gregorics tartotta bennem a lelket. Azaz én tartottam a lelkemet az õ kedvért, de mostan kieresztem. Végem van. Nem tudom, mi lesz belõled, szegény fiú! Gondoskodott-e rólad Gregorics? De énrólam nem gondoskodott. Hiába minden, érzem, hogy meghalok. Fogadni mernék.

És megnyerte volna a fogadást, mert az öregre csakugyan olyan leverõleg hatott a Gregorics halála és a késõbbi hírek, hogy soha többé nem kelt fel az ágyból. A temetésre hazautazott Gyurit egy hét múlva értesíté a gazdasszonya, hogy a mentor is meghalt, küldjenek temetési költséget.

De mi volt a Kupeczky halála a Gregoricséhoz képest? A vén molyra csakugyan nem volt többé szükség, jól tette, hogy elment, nem igen vette azt most észre senki. Szépen, szerényen vonult el a másvilágra, ahogy illik, míg élt, se zavart sok vizet. Itt volt, elment, punktum. Hanem Gregorics Pál ezt a dolgot is cifrán csinálta.

Éppen zöldcsütörtökön történt, hogy az öreg úgy déltájban gyomorgörcsökrõl kezdett panaszkodni, nagyon elsápadt és nagy fájdalmakat érzett, lefeküdt, melegített zabzsacskókat kért a gyomrára. Ancsura behozta a zabot és megigazgatta a vánkosait. Gyomorgörcsei csillapodtak egy kissé, de rettenetes bágyadtság fogta el, egész estig aludt.

Este felnyitotta a szemeit, és így szólott:

- Add ide, Ancsura, az esernyõmet, tedd ide a fejem alá. Így ni, most már jobban érzem magamat.

Egy picinyt elaludt ismét, de csakhamar felriadt eltorzult arccal.

- Borzasztó álmom volt, Ancsura. Azt álmodtam, hogy ló lettem, s elvittek a vásárra. Eljöttek a bátyáim, az unokaöcséim, és alkudtak rám. Én pedig szepegtem, hogy melyik vesz meg. A Boldizsár bátyám felnyitotta a szájamat, megnézte a fogaimat, és így szólt: »Nem való ez már semmire, csak a bõre ér öt forintot.« Amint így alkudoznak felettem, odajön egy kaszás ember, megveregeti a lapockámat. Jaj, még most is fáj tõle az oldalon. Érzem, Ancsura, itt veregetett meg. »Enyém a ló - mondá -, én megveszem.« Ránéztem a kaszás emberre, hát a halál volt. De a kötõféket nem adom - ellenkezett a gazdám. »Úgy se baj - hagyta rá a kaszás ember -, majd hozok én mindjárt egy kötõféket a szomszéd boltból, várjon rám, mindjárt jövök.« Erre ébredtem fel, Ancsura. Borzasztó ez!

A rõt hajszálai égnek álltak, s a halántékán halálos verejték gyöngyözött. Ancsura egy kendõvel törülgette.

- Ostobaság, higgye meg, hogy ostobaság. Az álom nem az égbõl jön, hanem a gyomorból.

- Nem, nem - nyögdécselte a beteg -, érzem, hogy végem van, érzem. Csak annyi idõm van, Ancsura, míg az a kötõféket elhozza. Ne vigasztalj engem, nem szeretem az üres fecsegéseket, hanem adj hamar tintát, papirost, egy sürgönyt teszek fel a fiúnak, a Gyurinak, hogy rögtön jöjjön haza. A gyereket bevárom. Igen, bevárom.

Odatoltak neki egy asztalt, s gyorsan, erõteljesen leírta egy papírra: »Jöjj gyorsan haza, apabácsika haldoklik, valamit át akar neked adni. Anyád.«

- Azonnal vigye az inas a sürgönyt!

Nyugtalan volt, míg az inas haza nem jött. Háromszor is kérdezte. Végre hazajött, de rossz hírrel. A távíró-hivatal már be volt csukva, nem lehetett a sürgönyt feladni.

- No, semmi az, majd feladjuk reggel. Az úr úgyis csak képzelõdik, nem lesz semmi baja, hanem annyira ideges, hogy nem szabad felbosszantani. Mondja csak odabent, hogy a sürgöny elment.

Ez a hazugság megnyugtatta, egészen megkönnyebbült. Kiszámította magának, hogy mikorra jöhet meg a fiú. Holnapután délre bizonyosan itt lesz.

Csendesen aludta át az éjet, reggelre fölkelt, nagyon sápadt volt, nagyon gyenge, de feljárt, tett-vett, rakosgatott a fiókjában, régi emlékei közt. Ancsura azt gondolta magában: »Fölösleges a sürgönyt elküldenem, nem lesz semmi baja, már most is jobban van, egypár nap alatt helyrejön.«

Egész nap csetlett-botlott, délután bezárkózott az írószobájába, megivott egy üveg tokaji aszút, és folytonosan írt. Ancsura egyetlen-egyszer kérezkedett be hozzá, megtudni, nincs-e valamire szüksége?

- Nincs.

- Nem fáj-e valamije?

- Az oldalom fáj, az a hely fáj, ahol a kaszás ember megveregetett álmomban. Odabenn fáj valami.

- Nagyon fáj?

- Nagyon.

- Ne küldjek orvosért?

- Ne.

Estefelé elhívatta a közjegyzõt, Sztolarik János urat. Nagyon víg volt, mikor a közjegyzõ jött, még nevetett is. Leültette, és még egy üveg tokajit hozatott.

- A februári termésbõl, Ancsura.

Ez még az apjától maradt rá, a híres borkereskedõtõl, abból az évbõl való bor volt, amikor kétszer szüreteltek Tokajban: egyszer februárban, egyszer októberben. Csak a királyok isznak olyat.

A »februári termés« az elõbbi évben korán beállott tél miatt künn volt a tõkén egész tavaszig. Képzelhetni, hogy a megtepedt szõlõnek micsoda sajátságos finom és erõs leve lett. A megboldogult Gregorics »Lebensretter«-nek nevezte ezt az italt, váltig mondogatván: »Ha az öngyilkos két kupicányit iszik meg belõle az aktus elõtt, ha nõtlen, násznagyot fut keresni, ha nõs: prókátort.« (Vagy nõsülni, vagy válni akar, de meghalni nem.)

Koccintottak az erõs eszenciával.

Gregorics a nyelvével csettentett.

- Pokoli jó. Ebbõl ivott keresztapám a születésem napján. Ez volt a kezdet, most én is ezzel szegem be a véget.

Azután újra koccintottak. A közjegyzõnek is ízlett a bor. Gregorics úr egy bepecsételt iratnyalábot húzott ki a zsebébõl:

- Ebben a végrendeletem van, Sztolarik úr. Azért hívattam, hogy átadjam megõrzés végett.

A kezeit dörzsölte és nevetett:

- Lesz benne cifra dolog is.

- Korán van ez még - jegyzé meg Sztolarik úr, átvéve az iratot. - Minek siet úgy?

Gregorics úr bágyadtan mosolygott.

- Azt már én jobban tudom, mint ön, Sztolarik úr. De igyék még egy kupicával, igyék még. Hagyjuk a halált. Az most a kötõfékre alkuszik. Érdekesebb az, Sztolarik úr, hogy miképpen jutott az én apám ehhez a borhoz. Az egy igen csinos dolog.

- Kíváncsi vagyok rá, Gregorics úr.

- Hja, az én apám nagy selyma volt. Furfanggal dolgozott, ahol az egyenes út nem használt. Valamit én is örököltem ebbõl a furfangból. De az nem az igazi. Ami egyébiránt úgyis mindegy. Egy nábob lakott Zemplénben, egy nagyon gazdag gróf, aki amellett nagy szamár volt. Azaz, hogy csak jószívû ember volt, szívesen okozott másoknak örömet. Hát iszen éppen ezért volt nagy szamár. Az apám borokat szokott vásárolni tõle, s ha jó vásárt csináltak, mindig megkínálta ebbõl a nektárból egy liliputi pohárkával. Mint szenvedélyes borkereskedõ, természetes, hogy egyre molesztálta a grófot, adjon el belõle vagy két akót, de az hallani se akart róla: »Ferenc császárnak sincs annyi pénze, hogy azt megvehesse«. Hát egyszer, amint éppen ily áldomást innának a lebensretterbõl, csak elkezd az én megboldogultam sopánkodni: »Oh, de felséges nedv, oh, de remek jószág, jaj ha a szegény beteg feleségem ebbõl ihatna naponként, ha csak egy gyûszûnyivel vagy két hétig, tudom, helyrejönne.« Mire elérzékenyült a nemes gróf, és legott hívatta a pincemesterét, parancsolván: »Töltesse meg a Gregorics úr kulacsát a »lebensretter« hordóból.« Rá néhány napra vendégei jöttek a grófnak, csinos úri dámák, meg akarta õket kínálni a konty alá való tündéritalból, jelenti azonban a pincemester: »Nincs már abból egy csöpp se.« - Hát hova tette? - riadt fel a gróf csodálkozva. »Mind belement a Gregorics kulacsába, még elég se volt.« Az öregem ugyanis egy háromakós kulacsot csináltatott itthon a Pivák kádárnál (az öreg Pivák még ma is él, és emlékszik rá), azt vitte el külön béresszekéren Zemplénbe, hogy ezen az úton jusson a borhoz. Hanem igaz-e, hogy nagyon jó? No, igyék még az útra, Sztolarik úr, egy kupicával.

Amint a közjegyzõ elment, behítta a Matykó inast.

- Eredj el rögtön a kolompárhoz, és végy meg nála egy üstöt. Aztán keress nekem akármi pénzért két kõmûvest. De el ne mondd senkinek a világon, hogy miben jársz.

Hej, pedig éppen ez volt a Matykó gyenge oldala. Csak legalább meg ne tiltották volna. Akkor még talán lehetséges volna hallgatni.

- Gyorsan járj, gyorsan végezz! Itt legyen az egyik lábad.

Gyertyagyújtás elõtt ott voltak a kõmûvesek is, az üst is.

Gregorics Pál behítta a két mesterembert a legbelsõbb szobájába, és gondosan becsukta az ajtókat.

- Tudnak-e kendtek hallgatni?

A kõmûvesek összenéztek, gondolkoztak, végre felelt az idõsebbik:

- Hát hallgatni csak tud az ember, hiszen mindjárt azon kezdi, mikor a világra kerül.

- És addig nem is nehéz, amíg beszélni meg nem tanul.

- Azután is meg lehet vele próbálkozni - mondá a fiatalabb kõmûves -, ha érdemes.

- Hát érdemes. Ötven-ötven forintot kapnak, ha ma éjjel egy olyan nyílást építenek a közfalba, amiben egy üst elfér, és azt úgy elcsinálják, hogy nem lehet ráösmerni.

- Csak ennyi?

- Csakis ennyi. S azontúl minden esztendõben ötven-ötven forint jár ki a ház gazdájától, amíg hallgatnak a dolog felõl.

A kõmûvesek újra összenéztek és felelte az idõsebbik:

- Megcsináljuk. Hol kell a munkát végezni?

- Majd elvezetem.

Gregorics egy rozsdás kulcsot akasztott le a szögrõl, aztán elöl eresztvén a munkásokat, kiment velük az udvarra, pedig terhére esett a járás.

- Jöjjenek utánam.

Végigment a kerten. A kert háta mögött állt a »Libanon«, egy kis kõházikó kétholdas telekkel, mely tele volt ültetve almafákkal. Fölséges zamatú almák termettek itt. Ezeknek a kedvéért vette meg a kis házat Gregorics az özvegy papnétól, és a kis Gyurinak ajándékozta, mindjárt a nevére is írták. Míg itthon volt Gyuri, õ tanyázott benne Kupeczkyvel, azóta lakatlan, elhagyatott.

A kis házikóba vezette Gregorics a kõmûveseket, kijelölvén a helyet a közfalban, ahová a fülkét vájják, meghagyván nekik, hogyha készen lesznek, jöjjenek el érte, hogy akkor elvihessék a katlant - annak a befalazásánál jelen akar lenni õ maga egész végig.

Éjfélre készen volt a lyuk. A kõmûvesek eljöttek és megkopogtatták az ablakot. Gregorics beeresztette õket. Már akkor a szoba közepén állt a katlan. Nem látszott a tetején semmi, csak fûrészpor, de azért szörnyû nehéz volt, alig bírta vinni a két erõs kõmûves. Belül volt, ami volt.

Gregorics mindenütt a nyomukban ment. Aztán el nem mozdult addig, míg csak be nem építették, míg csak be nem malterozták.

- Ha holnap bemeszelteti az úr, az ördög se találna rá holnapután.

- Meg vagyok elégedve - mondá Gregorics Pál, és kifizette nekik az ígért összegeket.

- Most már elmehetnek.

Az öregebb kõmûves csodálkozni látszott, hogy ilyen könnyen eleresztik.

- Azelõtt másképp ment az efféle - mondá némi fitymálással. - Olvastam is, hallottam is ilyen dolgokról. Azelõtt rendesen kiszúratták ilyen alkalmakkor a kõmûvesek szemeit, hogy õk se találhassanak többé oda, de az is igaz, hogy nem ötven forintot adtak érte, százszor annyit.

- Az még a régi jó világban volt! - sóhajtott fel a másik.

De Gregorics Pál nem állott velök többé szóba, bezárta a házikó erõs tölgyfa ajtaját, és hazament lefeküdni.

Reggelre megint fölléptek a gyomorgörcsök, ordított, sokat szenvedett fájdalmában. A borostyáncsöppek és a hasára rakott mustárpapír csak pillanatnyira csillapították. Rettenetesen bágyadt lett és a szeme karikáiban valami tompa, kísérteties homály jelent meg. Nyögött, sziszegett és csak egyszer-egyszer mutatott érdeklõdést a külsõ világ iránt.

- Jó ebédet készíts, Ancsura, jó ebédet. Mákos csík is legyen, mert a fiú megjön délre.

Egy félóra múlva újra odaszólt Ancsurának:

- Mézzel legyen a mákos csík, Ancsura, mert a fiú úgy szereti.

Maga számára savanyú vizet kért, folyton ivott, egyszerre felhajtott egy egész üveg savanyú vizet, nagyon jólesett neki, rettenetes belsõ forrósága lehetett.

Déltájban még erõsebbek lettek a görcsök, s vért kezdett hányni. Ancsura megijedt, sírásra fakadt. Kérdezte, ne küldjön-e orvosért vagy papért?

Gregorics a fejét rázta.

- Nem, nem. Én már készen vagyok. Mindenem rendben van. Csak még a fiút várom. Hány óra most?

Éppen a déli harang kondult meg a székes templomban.

- Ilyenkor jön meg a postakocsi az utasokkal. Eredj, mondd meg a Matykónak, álljon ki a kapu elé, várja be a Gyurit, hogy behozza a táskáját.

Ancsura a kezeit tördelte kétségbeesésében. Bevallja-e, hogy a sürgönyt nem küldte el a fiúnak? Istenem, milyen nehezen várja.

Nem merte bevallani, inkább csak folytatta az alakoskodást, hogy jól van, kiküldi a Matyit.

De a beteg egyre türelmetlenebb lett:

- Vidd ki Matyinak a tülköt, Ancsura. (Egy óriási szarv lógott zöld zsinóron felakasztva a falon.) Fújjon bele, mikor a fiú megérkezik, hogy azzal is elébb tudjam.

Hát biz a szarvat is le kellett venni és kivinni, de Ancsura mostan még kevésbé merte megvallani a mulasztását.

A beteg elcsendesedett ezután, nem nyögött, nem szuszogott, hanem figyelt, föl-fölemelve fejét a párnákról, és a fejéhez támasztott kopott esernyõ nyelét megsimogatva a kezével, mintha enyhülést szerezne neki.

- Nyisd ki az ablakot, Ancsura, hogy meghalljam a Matykó tülkölését.

A kinyitott ablakon beözönlött a napsugár, s a lengedezõ szél mámorító akácillatot hajtott maga elõtt. Gregorics beszítta, és a lelkének egy réges-régen eltompult érzékét még egyszer fölbirizgálta a napsugár és akácillat.

- Simogasd meg a homlokomat, Ancsura, a tenyereddel - lihegte alig hallhatóan -, hadd érezzek még egyszer asszonyi kezet a testemen.

Behunyta a szemét, míg Ancsura rajta tartotta kezét a halántékain, úgy látszott, mintha jólesne neki, hogy a feje pántok között van. Egy csepp forróság se mutatkozott a homlokán, még inkább hideg volt és száraz, nem volt meg a bõrnek a rendes nedvessége, szinte porzott, hámlott.

A beteg sóhajtott:

- Nem elég sima a kezed, nem elég… El van durvulva a kezed, Ancsura!

Azután hozzátette:

- Hanem a fiúcskáé, az olyan puha és olyan meleg…

Mosolygott bágyadtan, és újra kinyitotta a szemeit:

- Semmit se hallottál?… Pszt! Mintha tülkölne a Matykó…

- Nem gondolom, semmit se hallok.

Gregorics ingerülten mutogatott a kezeivel a másik szobába:

- Az a kutya óra zörög ott, az zavar, az bosszant. Állítsd meg, Ancsura, hamar, hamar…

Egy õsi óra ketyegett a szomszéd szobában a szekrény tetején. Szép óra volt, még a Gregorics apja vette, mikor egy Szentiványit licitáltak Gömörben. Ébenfa elõcsarnokot ábrázolt, két alabástromoszloppal, aranyos lépcsõsorompókkal, s az elõcsarnokban egy nagy karikájú inga lóbálódzott az egyik faltól a másikhoz, tompa, recsegõs ketyegéssel.

Ancsura egy székre állott, felágaskodván, megállította az ingát.

Ebben a pillanatban egy hörgõ kiáltás hallatszott a beállott csendben, egy idétlen, érthetetlen hang, mintha azt kiáltaná fuldokolva: »Hallom a tülköt, hallom«, aztán újra egy hörgés és egy zuhanás.

Ancsura leugrott és a hálószobába rohant. Már akkor minden csöndes volt, az ágy el volt öntve vérrel, s Gregorics ott feküdt meghalva, fehéren, nyitott, merev szemekkel. Egyik keze lelógott, és az esernyõt tartotta görcsösen.

Így ért véget a szegény Gregorics Pál. A rokonok és a szomszédok közt gyorsan híre futott a halálának. A városi orvos gyomorfekélybõl származottnak mondotta a halálát. Valami olyat kotyogott latin szavakkal megtarkítva, hogy a gyomorfal átlyukadt, innen a vérömlés, s ha elõbb hívatták volna, segíthetett volna a dolgon. Boldizsár testvér csakhamar ott termett, valamint Gáspár is az összes gyerekeivel. Ellenben Panyókiné (szül. Gregorics Eszmeralda), a megboldogultnak legidõsebb féltestvére, ki nyáron falun lakott, és csak estefelé értesült a szomorú esetrõl, kétségbeesetten ordított fel:

- Milyen csapás, milyen csapás, hogy nyáron kellett meghalnia! Mindig imádkoztam, hogy télen haljon meg és ne nyáron, s íme mégis most hal meg. Hát érdemes a mai világban imádkozni? Istenem, milyen csapás! Az a két tolvaj mindent ellop azalatt énelõlem.

Rögtön befogatott, nagy lóhalálában ment, csak éjjel ért oda, mikor már Boldizsár és Gáspár átkutattak, összeturkáltak mindent, átvéve teljesen az uralkodást, még az Ancsurát is kikergették. Hiába ellenkezett a jámbor lélek, hogy övé a ház, az õ nevére van írva, itt õ az úr.

- Csak a négy fal a magáé - feleselt vele Gáspár úr. - Azt majd megkapja. Minden egyéb a mienk. Nincs itt semmi keresete egy tisztátalan életû személynek! Takarodjék innen!

A Gáspár fiskális volt és bõbeszédû ember, dehogy bírt volna vele az Ancsura. Csak sírt, sírt, aztán vette a kendõjét, ládáját, batyuit, és áthurcolkodott a Matykó anyjához, de elõbb még a holmiját is átmotozták az istentelen Gregoricsok, nem visz-e közte kincseket, takarékpénztári könyveket s más effélét.

Harmadnap eltemették Gregorics Pált. Sovány, szegényes temetés volt, senki se sírt, csak a szegény Ancsura, aki közel se mert menni a koporsóhoz a gonosz rokonság miatt, hanem csak úgy hátul ódalgott valahol. A fiú nem jött meg Szegedrõl. (Jobb is, hogy elkésett, mert talán még az udvarból is kilökdösték volna.) De ha hátul volt is az Ancsura, mégiscsak õt nézték, szembetûnt mindenkinek; a nagy, úrias Gregorics-ház, mely õrája maradt, még sokkalta jobban, s amint véletlenül elejtette a könnyáztatott zsebkendõjét, a gyászgyülekezet valamennyi özvegy embere (köztük egy tanácsbeli is) rohant azt felemelni.

A leesett kendõ volt a mértéke annak, hogy õ mennyit emelkedett az emberi véleményekben a mai nappal.

Harmadnap összegyûlt az egész rokonság Sztolarik közjegyzõnél, ahol a végrendeletet felbontották. Hát biz ez egy kicsit furcsa volt.

A magyar tudós akadémiának hagyott az öreg kétezer forintot.

Hagyott továbbá mindazon nõszemélyeknek, akiket jobban ismert, vagy akikhez eljárogatott valamikor, vagy akiknek udvarolt, egyenként két-kétezer forintot. S ilyen asszonyságot név szerint kilencet sorolt fel, a hagyományozott összeget pedig, húszezer forintot o. é.-ben odacsatolta készpénzben a végrendelethez, Sztolarik közjegyzõt bízva meg annak kiosztásával.

A rokonok lélegzetelfojtva hallgattak idáig, s Boldizsár testvér, vagy néha Gáspár testvér, az egyes tételeknél kifejezték megnyugvásukat egy fejbólintással, esetleg valamely ilyenforma közbeszólással:

- Hát ez is helyes.

- Méltányos.

- Isten neki.

- Jól tette.

Csak a Panyókiné vigyorgott gúnyosan, mikor a kilenc asszony neve elhangzott.

- Ah, no! De különös… de különös!

Boldizsár testvér, aki azt tartotta, hogy nem érdemes a kicsinységeken fennakadni (hiszen teljes életében bolond volt a megboldogult Pali), nagylelkûségét fitogtatva kiáltott fel:

- Tessék tovább olvasni, közjegyzõ úr!

A közjegyzõ kurtán felelte:

- Nincs tovább.

A csodálkozás felszisszenése hangzott. Egyszerre a végrendelethez rohantak.

- Az lehetetlen.

A közjegyzõ vállat vont:

- Pedig egy betû sincs több.

- De hát a többi vagyona? A csehországi uradalom?

- Arról nem végrendelkezik. Én csak annyit olvashatok, amennyi írva vagyon. Ezt az egyet beláthatják az urak.

- Megfoghatatlan! - hörögte Gregorics Gáspár.

- Az egészben az a különös - vélte Boldizsár -, hogy a szakácsnéjáról és annak a porontyáról nem emlékezik meg, pedig az egész világ belát a szita alá.

- Igen, igen - bizonyítá Gáspár -, ebben valami turpisság van.

A közjegyzõ sietett õket megnyugtatni:

- Az végre is mindegy az uraknak. Ami vagyontöbblet van, az mindenesetre a testvéreké.

- Igen, igen - jegyzé meg Gáspár -, ami az ingatlant illeti. De hol a készpénz? Mert sok, igen sok készpénzének kellett lennie. Félek, hogy ezzel valami suskus történt.

Panyókiné gyanakodva nézett a testvéreire.