|
Sok esztendő
elmúlt, sok tutaj ment át azóta a Garamon, sok megváltozott Besztercén, de
minket az összes változások közül legjobban érdekel az a kis aranybetűs
táblácska a Gregorics-ház folyosóján, melyen ez van felírva: „Wibra György köz-
és váltóügyvéd.«
Megy a világ,
megy, megy… a kis Gyuri fiúból hírneves ügyvéd lett. Bölcs megyei urak kérik
véleményét, ha a tanácsban ül, muskátlis ablakoknál szép leányfejecskék
mosolyognak, ha az utcán jár. Igazán csinos ember és sok esze van. S mi kell a
világon egyéb? Fiatal, egészséges - nyitva előtte az egész jövendő.
Lehet abból valaha még talán követ is.
De ily messzire
nem járnak előre a kisvárosi fantáziák. Ők csak egy garádicsot
lépnek. S mi lenne az az egy garádics, ha nem az: hogy kit fog elvenni Wibra
Gyuri?
Hát biz ahhoz
elmenne a Krikovszky Katka is, pedig a legszebb lány a városban; két kézzel
kapna utána a Hupka Matild, pedig ugyancsak rátartós, gúnyoros jószág. Sőt
talán a Biky Mariska se adna neki kosarat, habár nemes leány és ötvenezer
forintja van. Nagyon olcsók mostan a leányok!
De Wibra Gyuri nem
gondolt mindezekre, nagyon komoly volt és elmélyedő. Az ismerősei
mintegy érezték, hogy valami más fől a fejében, mint a többi embernek. A
rendes szokás az, hogy az ember megszerzi először a diplomát, azután
irodát nyit, azután klienseket szerez, s a primitív fészek egyre tágul, míg
egyszer a nagy tágasságtól olyan üresnek látszik, hogy okvetlen kell valakit
belehozni. Egy szép női fejecske hiányzik, vagy szőke, vagy barna.
Így csinálja ezt a többi fiatal prókátor, akinek az Isten fölviszi a dolgát.
Gyurinak esze ágában se volt. Mikor egyszer a
Krikovszky-mama valami olyasféle kérdést tett, hogy mikor olvassuk már nevét a
hymenhírek között, valóságos méltatlankodással felelte:
- Bocsánat, de én nem szoktam házasodni.
Valóban, csak egy rossz szokás, de egy olyan szokás, amelyik
sehogy sem akar a divatból kimenni. Évezredek óta emberöltõk után új emberöltõk
csinálják végig, panaszkodnak is miatta, vakarják a fejüket, hogy bolondot
tettek, de okosabbá a világot mégse teszik. Amíg szép fiatal leányok nõnek,
mindig valakinek nõnek…
Az irodája pompásan indult, a szerencse mindenünnen
mosolygott feléje, de õ meglehetõsen savanyú képpel fogadta. Dolgozott, hiszen
dolgozott, de inkább megszokásból, mint ahogy az ember megmosakszik,
megfésülködik mindennap, úgy végezte az õ ügyvédi teendõit. A lelke valahol
másutt volt. De hol?
Ej, hát hová szokott járni ebben a korban a lélek?
Barátjai azt hitték, hogy tudják, s váltig unszolták õk is:
- Miért nem házasodol »öreg«?
- Nincs pénzem.
- De hiszen éppen azért; az asszony hozza a pénzt. (Ez a felfogás van a
lateiner-világban.)
Gyuri a
fejét rázta, szép, férfias oválfeje volt, lelkes, borongós fekete szemekkel.
- Nem igaz.
A pénz hozza az asszonyt!
Ah, milyen
asszonyt akarhat ez! Valami nagyralátó terveket véltek lappangani benne.
- Mennykõ nagy
stréber a Wibra Gyuri. Sokat akar, valami nagyot akar.
Nem kellenek neki
ezek a szerény polgári leánykák! Talán egy Mednyánszky vagy egy Radvánszky
baronesz kóvályog fejében. Egyszóval nagy stréber, olyan, mint a vadszõlõ,
magasra kúszik elõször és csak aztán kezd virágozni. Pedig ha most nõsülne is,
emelkedhetnék. Lám, a futópaszuly együtt kúszik a virágaival…
Mind bolond
beszéd ez. Nem volt Wibra Gyurinak más baja, ami az õ pályafutásának
egyenletességét, egyéniségének összhangját zavarta, csak az a szerencsétlen
legenda az örökségérõl. Nem háborgatta leányarc, sem nagyravágyás, csak az a
legenda.
Mert legenda volt
az másoknak, de õneki majdnem valóság, mely fénylik elõtte, mint a lidércfény:
nem bírja sem elhagyni, sem elérni. Fut, fut utána a köznapi vágányból
kiterelve, fut izgatottan, szakadatlanul, eléje botlik mindenünnen, üldözi
ébren, álmában, egy hang kiált ki a falakból, az utcakövekbõl: »Hiszen te
milliomos vagy.« Mikor a nyomorult öt- és tízforintos kereseteket írja, egyszerre
csak rávigyorognak a kacskaringós betûk: »Csapd le a tollat, Wibra Gyurit, van
teneked elég kincsed, Isten tudja, mennyi kincsed. Hagyott az apád, mert a te
apád volt, neked gyûjtötte, a te jogos örökséged. Nagy úr vagy te, Gyuri, és
nem egy szegény kezdõ prókátor! Dobd a pokolba azokat az aktákat és láss a
kincseid után. Hogy hol keresd? Persze, hogy hol? Hiszen éppen ez az, amiben
meg lehet bolondulni. Meglehet, rajta ülsz, mikor fáradtan leheveredel
valahova, meglehet, éppen melegszenek a tenyeredtõl, mikor a kezedet
megtámasztod valamiben, és az sincs kizárva, hogy sohasem találod meg. Pedig
milyen úr tudnál lenni! Mennyit tehetnél azzal a pénzzel. Négy lovon járhatnál,
pezsgõt innál, inasokat tartanál. Más világ, más élet nyílnék meg számodra. Címeres
ajtóknak ezüstkulcsa megcsikordulna a lépteid neszére. És hogy ez így legyen,
csak egy kis eltalálás dolga. Az elmének egy szerencsés villanatja kell hozzá…
De minthogy ez nincs, csak írd tovább, barátom, a kereseteket, és egzekváld
nemes nyugalommal a szegény tót alpereseket.«
Valóságos
szerencsétlenség volt õrá nézve az eltûnt vagyon tudata. Maga is érezte ezt, és
sokszor óhajtotta, hogy bárcsak sohase hallott volna felõle. Sokért nem adná,
ha egy olyan részlet találna kibukkanni a homályból, mely kétségessé, sõt
valószínûtlenné tenné az örökség létezését. Bárcsak elõállna egyszer egy ember,
és így szólna:
»Láttam az öreg
Gregoricsot Monakóban, roppant összegeket vesztett!«
De nem, csupa
olyan részletek vágódtak ki, melyek még jobban bizonyítják az elrejtett
vagyont, s olyan emberek bukkantak ki, akik megbiztatták a fiatal ügyvédet:
- Nagy vagyont,
kétségtelenül nagy vagyont hagyott önre a megboldogult Gregorics Pál. Istenemre
mondom, sok pénzének kellett lennie. Igazán nem sejt ön felõle semmit?
Nem sejtett
semmit - de gondolata mindig rajta járt s megrontotta minden örömét, nyugalmát.
A jeles ifjú valóságosan csak félember lett,
mert két ember lelkiállapotát kellett viselnie. Egyik nap abban élt, hogy õ egy
szolgálónak a fia, az is csak törvénytelen. Érezni kezdte, hogy sokra vitte
saját eszével, egyéniségével, és boldog, megelégedett volt ilyenkor, a munka
nemes vágya hevítette. De egy szó kellett, egy gondolat, s a fiatal ügyvéd
átfordult más emberré. A dúsgazdag Gregorics Pálnak lett a fia, aki most
földönfutó, míg az örökséget meg nem leli. Idõrõl-idõre tantalusi szomj fogta
el e végzetes vagyon után; gyakran ott hagyta virágzó irodáját hetekre, s
elutazott Bécsbe, kutatni azoknál, akik egykor apjával üzleti összeköttetésben
állottak.
A gazdag
kocsigyáros, aki a Gregorics Pál bécsi házát vette meg, csakugyan mondott is
egy jelentékeny adatot.
- Az ön atyja így
szólt elõttem egy ízben, midõn a vételárat kifizettem: »egy utalványra teszem
be a pénzt valamely bankba«, s kérdezgette tõlem az utalványok és csekkek
természetét.
Gyuri minden
banknál kutatott ezen az alapon, de eredménytelenül. Teljesen kifáradva,
elkedvetlenedve, azzal az erõs elhatározással tért vissza Besztercebányára,
hogy nem létezõnek veszi ezentúl az egész dolgot. »Nem járom többé a bolondját.
Nem engedem, hogy az aranyborjú örökké bõgjön a fülembe s mindenemet fölegye.
Egy lépést se teszek többé, úgy veszem, mintha álmodtam volna.«
De lehet-e azt
úgy venni? Lehet talán hamut kotorni a parázs fölé, de nem füstölög-e az mégis?
Nem fújja-e fel egy széláram untalan?
Egyszer ez
fecseg, másszor amaz. A mama, a jó öreg mama, aki már mankón jár, fölemlegeti a
régi jó idõket, bizalmasan, õszintén, meleg kandalló mellett. Régen volt,
mindegy már. Ki-kivallogatja, hogy mikor a jó Gregorics Pál haldoklott, sürgöny
útján kívánta volna Gyurit az ágyához.
- Jaj, de nehezen
várt, meghalni se tudott, míg te nem jössz. De én voltam a hibás.
- És miért várt
olyan nehezen? Nem
mondta?
- De bizony
mondta. Át akart neked adni valamit.
Hogy világosodik,
hogy szürkül a homály. Apró fehér pontok keletkeznek itt-ott. A bécsi
kocsigyáros elõadásából megállapítható, hogy bankutalványban kellett lennie a
Gregorics Pál vagyonának. Az öreg mama szavából kitetszik, hogy õneki, fiának,
akarta átadni az utalványt. Tehát nála volt. De hát hová lett? Melyik bankra
szólt? Hát lehet ezt nem kutatni? Lehet ebbe megnyugodni, józanul, higgadtan
elfelejteni örökre?
Nem, nem. Nem
veszhet el végképp, nyomtalanul. Hiszen egy búzaszem is, ha elesik, árok
szélére vagy bárhová, egyszer csak elõbúvik váratlanul, még a kabátzsebbõl is
kicsírázik. Hát még egy ilyen dolog! Egy szó fölszakítja, egy szikra
megvilágítja…
Nem is kellett
sokáig várnia. Egy nap a haldokló polgármesterhez, Krikovszky Tamáshoz hítták
Gyurit, végrendeletet csinálni. Jelen volt a városi fõjegyzõ és néhány
szenátor, akiket szintén hívatott utolsó órájához.
A város feje (ez
a makacs, parancsoló fej) bágyadtan, sárgán feküdt a vánkosokon, de még most is
volt benne egy ünnepélyes dikció, amellyel elbúcsúzott a tisztikartól, szívökre
kötvén a nemes város további gondozását, aztán kihúzván feje alól a város
hivatalos pecsétjét, egy mély sóhajjal nyújtá a fõjegyzõnek:
- Húsz évig
nyomtam vele az igazságot.
Majd a végrendeletét
diktálta le a Gyuri tolla alá, miközben mintegy áttekintvén egész életén,
forradalmi emlékeirõl kezdett beszélni.
- Teringette,
milyen idõk voltak azok! - szólt a szavait Gyurihoz intézve. - Az ön apjának
volt egy vörös esernyõje, amelyiknek a nyele ki volt fúrva. Abban az
esernyõlyukban hordta a legtitkosabb értesítéseket tábortól táborhoz.
- Úgy? Az esernyõ
- dadogta Wibra György, és a szemei megvillantak.
Villám gyanánt
ütött fejébe a gondolat. Oh, jaj! Ebben az esernyõben volt a bankutalvány! Vére
sebesen kezdett nyargalni ereiben, halántékairól izzadság csurgott, s elméje
tomboló diadalmassággal nyomult elõre a bizonyosság felé.
Ott volt, ott
volt, biztos, hogy ott volt! Egyszerre eléje toppant a tiszai jelenet, mikor az
ernyõ leesett a csónakról a szép szõke vízbe, hogy elrémült az öreg, hogy ígért
nagy jutalmat az esernyõért.
Ah, biztos,
biztos! Meg is csendültek fülében a Gregorics akkori szavai: »ha egyszer majd
hozzád kerül az esernyõ, jó lesz a felhõk, esõk ellen«, megcsendültek és
kongtak-bongtak, mintha most frissen jönnének a másvilágról.
A szenátorok el
nem bírták gondolni, mi lelte a fiatal ügyvédet, mi izgatja fel annyira a
Krikovszky uram haldoklásában, hiszen végre is jól teszi, ha elmegy, úgyis csak
ímmel-ámmal húzta már idefent a csúzos lábait, jól teszi, ha fiatal erõknek
enged helyet; bizony nem élt hiába, megfestetik arcképét a tanácsterem számára,
s ezzel szépen bevégzé - ha még új tíz évig tartaná a város gyeplõjét, akkor
sem érhetné több, mint hogy az arcképét megfestik, de a kép már akkor csúnyább
lenne.
Még jobban
meglepte a szenátorokat az a furcsa, sõt valóságosan bamba kérdés, melyet
dacára az ünnepélyes pillanatnak, a haldoklóhoz intézett:
- És nagy volt az
üreg, kedves polgármester úr?
- Miféle üreg? -
kérdé a haldokló, aki már elfelejtette, mit mondott.
- Az
esernyõnyélnek a lyuka.
Üveges,
meghomályosodott szemeit bágyadtan, csodálkozón emelte rá, miközben kapkodva
szítta be a levegõt a fogain keresztül.
- Bizony nem
tudom, sohasem kérdeztem az apjától.
Majd behunyta a
szemeit, s halk hangon hozzátette, azzal a sajátságos hányaveti kedélyességgel,
mellyel csak a magyar ember tud meghalni:
- De ha vár egy
kicsit, mindjárt megtudakolom tõle.
S amit ígért, meg
is tehette, mert alig hogy eltávozott az ügyvéd és a tanácsbeliek, egy félóra
múlva már nagy fekete zászlót illegetett Privoda hajdú a városház homlokzatára,
s a katolikus tornyokban rendre megkondultak a halottat sirató harangok.
Wibra Gyuri pedig
ezalatt hazaérkezve, lázban, izgalomban szaladgált föl s alá irodájában. Szíve
majd mámorosan ugrált az örömtõl: »Megvan a kincs, megvan«, majd összeszorult
reménytelenül: »Azaz megvolna, ha az esernyõ kéznél lenne. De hol van?«
Se enni, se inni, se aludni nem tudott addig, míg ennek a
végére nem jár. Legelsõbben az anyját kérdezte ki. Az öregasszony erõltette is
az emlékezõtehetségét, de csak annyit bírt mondani:
- Ki tudhatná már azt, édes fiam, annyi esztendõ után? És minek is volna neked az a rongy
esernyõ?
Gyuri
felsóhajtott:
- Kiásnám
én azt most a föld mélyébõl is öt körmömmel, ha lehetne.
Az asszony
vállat vont és a fejét csóválta.
- Talán a
Matykó tud róla.
A Matykót
könnyû volt megkeríteni, most is ott pipázgatott a »mladi pan« (fiatal úr)
elõszobájában, mint annak inasa, de õ is ugyanabból a kottából énekelt, hogy az
esernyõnél nagyobb dolgokat is elfelejtett azóta, de arra emlékszik, hogy a
megboldogult öreg úr még haldokolva is odakérte magához. A jó Isten tudja,
miért vigyázott rá olyan nagyon.
(Tudja már
azt más is, nemcsak a jó Isten.)
Legtöbbet értek
özvegy Bothárné megjegyzései, aki még mindig bérlõje a kis szatócsboltnak a
Gregorics-házban, s jelen volt, sõt segített a megholt Gregorics megmosásánál
és felöltöztetésénél. Mennyre-földre esküszik a derék asszonyság, hogy az
esernyõ ott volt a halottnak az összeszorított merev kezében, úgy kellett az
ujjait szétfeszíteni, hogy kivegyék, helyébe tevén, amint illik, a szent
feszületet.
Az ügyvéd
elfordult, egy-két lepergõ könyût morzsolt szét a szemében e részleteknél.
- Igen,
igen, ott volt a kezében az esernyõ - ismétlé özvegy Bothárné -, soha ne
mozduljak errõl a helyrõl, ha nem igaz.
- Nem ér
semmit - dörmögte Gyuri úr -, azt kellene tudnunk, hogy hol van most.
- Nyilván
elkótyavetyélték, mint a többi holmit!
Ez volt a
legvalószínûbb. Nosza, szaladt Gyuri a levéltárba, ott még meg kell lennie a
hagyatéki iratok közt az árverési jegyzõkönyvnek. Meg is találta csakhamar az
eladott tárgyak jegyzékét: ki vette meg és mennyiért a szekrényeket,
asztalokat, székeket, volt ott elõsorolva bunda, puska, vadásztarisznya, botos,
hurkatöltõ, de esernyõ nem fordult elõ. Tízszer átolvasta, hasztalan, nincs
semmi nyom, ha csak a következõ sort nem vesszük annak:
»Hasznavehetetlen tárgyak 2 forint. Megvette
a fehér zsidó.«
Ki tudja ez-e az? De csak ez lehet. E hasznavehetetlen
tárgyak közt lehetett az esernyõ. Megvette a fehér zsidó. Nos, fel kellett
tehát a fehér zsidót keresni. Ez az elsõ teendõ.
De ki voltaképpen a fehér zsidó?
Mert a boldog bányavárosokban még az árverés idejében ritka
volt a zsidó. Egy-kettõ ha akadt, könnyû volt megkülönböztetni. Az egyik sárga
volt, a szõke hajánál fogva, a másik fekete, a harmadik esetleg vörös, vagy ha
megõszült, fehér; ezzel a négy színnel a város valamennyi izraelitáját meg
lehetett különböztetni - de azóta több száz családra növekedtek Besztercén, a
hajszínek szaporításáról ellenben nem gondoskodott az Úristen.
Mégsem volt nehéz kisütni, öregebb emberek emlékeztek rá,
hogy hajdanában Müncz Jónást hítták fehér zsidónak, és annál inkább valószínû,
hogy õ volt, mert a város ócska nadrágjai és mellényei az õ Búza utcai kis
boltjába gyûltek össze, mielõtt földi szereplésük második korszakát
megkezdenék. Még sokan emlékeznek e kicsi boltra, melynek cégéréül vedlett
csizmák, krispinek, szûrök és gubák voltak felakasztva a következõ (szénnel az
ajtóra írt) felirattal: »Csak a mezõk liliomai ruházkodnak olcsóbban, mint ezen
boltban lehet.«
(Ez bizony igaz is volt, azzal a hozzáadással, hogy a mezõk
liliomai valamivel szebben is ruházkodtak, mint ezen boltban lehetett.)
Gyurit mind e magyarázatok nemigen elégítették ki, s bár nem
volt eltelve vérmes reménységgel az esernyõ feltalálására nézve, mégis átment a
levéltárból a törvényszéki elnökhöz, nagyságos Sztolarik úrhoz, tudakozódni
bõvebb részletekrõl, minthogy õ hosszú ideig volt a városban közjegyzõ, s
ösmert minden embert, minden viszonyt.
Õszintén és részletesen elbeszélte fölfedezését, hogy a
Gregorics Pál vagyona, mely minden valószínûség szerint egy külföldi bankban
van letéve utalványra, majdnem megkerült.
Az utalvány, semmi kétséget nem szenved, a Gregorics Pál esernyõjének a
nyelében volt eldugva, az esernyõt meg valószínûleg megvette az árverésen
valami Müncz Jónás nevû zsidó.
Mindezt lihegve, gyorsan, egy szuszra hadarta el Gyuri az
egykori gyámjának.
- Ennyit sikerült megtudnom. De mármost mitévõ legyek?
- Ez sok, ez több, mint amennyit hittem volna. Most már csak
tovább kell kutatni!
- De hol kutassak? Hiszen már Müncz sincs meg. S ha megvolna
is Müncz, ki tudja, melyik szemétdombon rothadt meg azóta az esernyõ.
- Mégsem szabad a fonalat elejteni.
- Ösmerte, gyámatyám, Müncz Jónást?
- Hogyne! Igen becsületes zsidó volt, azért nem vitte
szegény semmire. Gyakran megfordult nálam, mintha most is látnám kopasz
fejével, lengedezõ fehér hajával a széleken. Istenemre mondom (s itt felugrott
Sztolarik, mint egy kecske), a Gregorics Pál veres esernyõje volt a kezében,
mikor legutoljára láttam. Hallod-e, Gyuri, most már tisztán tudom, meg mernék
rá esküdni, még tréfáltam is vele: »Talán bizony a másvilágra is eljár házalni,
Jónás, és ott vette ezt az esernyõt Gregoricstól?« Mire õ nevetett, és
kedélyesen ellenveté, hogy annyira még nem vitte, õ csak Zólyomban és Hontban
jár, a többi megyéket felosztotta a fiai közt, Móricé Trencsén, Nyitra, Számié
Szepes, Liptó, a legkisebbik kölyök, a Kóbi, csak a múlt héten kapta Bars
vármegyét, de a másvilágra sem õ nem szándékozik, sem a gyerekeket nem ereszti,
ha nem muszáj.
A Wibra Gyuri szemei megcsillantak az örömtõl:
- Bravó, kedves gyámatyám! - kiáltott fel (de beillett az
rikoltásnak is). - Ilyen memóriája csak az isteneknek volt!
- Szerencsés fickó vagy, Gyuri. Valami elõérzet súgja nekem,
hogy most jó nyomon vagy, hogy megtalálod az örökségedet.
- Most már én is hiszem - lelkendezett az ügyvéd, ki éppoly
könnyen hajlott az optimizmusra, mint az ellenkezõre -, de hát mi lett a
szegény Münczcel?
- Van egy keresztény legenda a zsidókról. Hogy minden
hosszúnapon elvész a világban nyomtalanul egy zsidó. Így veszett el az öreg
Jónás is, most vagy tizennégy esztendeje õrá esett a sor. (Ne félj, a
Rotschildok közül egy sem vész el.) A felesége, a gyermekei csak várták, csak
várták, de Jónás nem jött. Akkor aztán elindultak a fiai nyomról-nyomra a
fölkeresésére, s kisült, hogy az öreg Jónás megtébolyodott s mint ilyen
kóválygott szanaszét a tót falvakban, egy darabig itt látták, ott látták, a
keresõ fiúk elõtt fel-felbukkant a híre, míg végre egy napon kivetette
holttestét a Garam.
Az ügyvéd szép arcán a kedvetlenség és elcsüggedés borulata
futott végig.
- De hisz
akkor az ernyõ is a Garamba veszett.
- Hátha
nem. Miért ne hagyhatta volna otthon? S ha otthon hagyta, most is ott heverhet
ócska holmija közt - mert azt ugyan nem vehette meg senki. Próba szerencse,
fiam, Gyuri! Ha neked volnék, most rögtön kocsira vetném magamat, s mennék,
mennék, míg csak…
- Mennék én is,
de hová menjek?
- Hát persze, persze. (Sztolarik elgondolkozott.) A
Müncz-fiúk szanaszét vannak a világban, - a gyufapaklik, melyekkel kezdték,
azóta talán házakká dagadtak valahol, a Müncz-fiúkról semmit sem hallottam,
hanem tudod mit, eredj el Bábaszékre, az özvegy anyjuk ott lakik.
- Merre esik Bábaszék?
- Mindjárt Zólyom mellett, a
hegyek közt, azzal csúfolják, hogy kánikulában megfagyott Bábaszéken a birka.
- És bizonyosan tudja, hogy Münczné ott lakik?
- Egész bizonyosan. Egy pár év elõtt megfogadták és elvitték
zsidónak Bábaszékre.
|