|
Igenis, az öreg Müncznét elvitték zsidónak Bábaszékre,
negyven váltóforint fizetéssel, mivelhogy Bábaszéken nem volt zsidó, és
okvetlenül keríteni kellett egyet.
A dolog voltaképpen úgy áll, hogy Bábaszék ama kolibri
városkák egyike, melyek csak abban különböznek a szegényes felföldi falvaktól,
hogy a bírájukat polgármesternek titulálják, s hogy az év egyik napján
odahajtanak a »laz«-oknak nevezett tanyákról és a szomszédos falukból egy-két
üszõt, tinót és néhány görhes lovacskát, s ugyancsak e napon eljön a zólyomi
mézeskalácsos, Plokár Sámuel is s kirakodik a sátorában; mézeskalácsból való
szíveit, huszárjait és bölcsõit gyorsan szétkapkodják s viszik a környékbeli
leányoknak és gyermekeknek. Egyszóval, vásár van Bábaszéken. És erre századok
óta rátartó minden bábaszéki bennszülött, kétfelé osztván a naptári esztendõt
és a világeseményeket, olyanformán, hogy az egyik részük történik a vásár
elõtt, ennyi és ennyi héttel vagy hónappal, a másik részük ellenben a vásár
után következik be, mint ahogy például a Deák Ferenc halála éppen két napra
esett a bábaszéki vásár után.
Mindennek pedig okai a régi királyok, kik a zólyomi vagy a
véglesi várban vadászgatván, a szomszéd falvakat borravaló helyett városokká
emelték.
Hát végre is szép
privilégium. A városban
minden többet ér, többet mutat, a fundus, a kert, sõt maga az ember is.
Mégiscsak polgár az ember, s ez már valami. Ha beválasztják a tanácsba, hát
szenátor, a szalmafedeles ódon ház, ahol a tanács ül, városháza, a bocskoros
»kisbíró«, dolmány helyett ámbár rézcsatos tüszû van a hasán, hajdúnak
neveztetik. A hajdúnak még dobolni is kell tudni, mert a városkának saját dobja
van - sõt a gazdagabb városok még vízipuskát is szereznek. Hiába, rang a rang -
de fenn is kell azt tartani.
Kivált mert
olyan szelek kezdenek fújni a megyeháza felõl, hogy a kis nyolc-kilencszáz
lakosú városkák nagy részét eltörlik, megindult ennélfogva a versengés
közöttük, mindenik mutatni akarván életképességét, mindenik siet nagy lóra
ülni, pedig a zabos tarisznyája csak egy csikófejhez való… Nem lesz ennek jó
vége; meglátja, aki megéli.
Jó Zólyom
városa Tótpelsõc ellen tör.
- Hiszen
nem város ez, még patikája sincs.
Megfojtaná
Zólyom egy kanál vízbe Pelsõcöt. (Pedig én istenem, hiszen nem lehet minden zug és szöglet Beszterce vagy
London!)
De Pelsõc is
kutya, õ meg a nyomorult Bábaszék ellen ugat és acsarkodik:
- Hiszen nem
város az! Még zsidó sincs benne! Ahova pedig zsidó nem telepszik, annak a
helynek nincs jövõje, az már csakugyan nem városnak való.
Bábaszék ismét a
nálánál kisebbeket marja… De nem azért vagyok én most itt, hogy ezt a csúf
birkózást kifessem, csak azt akarom röviden megjegyezni, hogy Bábaszék érdemes
elöljárósága, okulván az ellenség irigy piszkolódásából - mint ahogy a méh a
mérges növénybõl is ki tudja szedni a mézet -, alkudozásba lépett vala az
említett özvegy Müncz Jónásnéval aziránt, hogy átjöjjön lakni Bábaszékre,
nyitván ott a piac kellõ közepén boltot, szemben a kovácsmûhellyel, hogy minden
átutazónak legott szemet szúrjon, kelendõk lévén kiváltképpen a következõ
árucikkek: szappan, ostor, pirosító, kékítõ, lókefe, vakaró, ár, szög, só,
kocsikenõcs, sáfrány, gyömbér, cimet, csiriz, kenderolaj, szóval mindazon
cikkek, melyek Bábaszék határában nem teremnek és Bábaszéken nem is
készíttetnek, s valóban a felsoroltakon kívül is van még néhány ilyen a
világon.
Így került
Münczné Bábaszékre, hol is nagy tisztelettel fogadták s mindenben kényeztették,
majdhogy a tenyerükön nem hordták (ami egyébiránt nem lett volna tréfa, mert
Rozáli asszony nyomott vagy két mázsát).
Eleinte soknak
visszatetszett, hogy a magisztrátus nem zsidót szerzett, hanem zsidó asszonyt,
mert mégiscsak szebb lenne, lélekemelõbb lenne, ha így szólhatnának: »A mi
zsidónk ezt mondta, azt mondta. A mi Móricunk vagy Tóbiásunk azt tette, emezt
tette«, de csak annyit mondhatni, hogy »a mi zsidóasszonyunk, a mi Rozáliánk«,
az semmi, ez túlságosan szerényen hangzik. Egy szó mint száz, zsidót kellett
volna hozni Bábaszékre, nagy szakállút, görbe orrút, ha lehet vörös hajjal - az
az igazi.
De Konopka uram,
a legeszesebb szenátor, aki Müncznével az alkudozásokat folytatta, s maga ment
el érte, meg a holmijáért Besztercére a kirendelt szekerekkel (még fel is bokrétázta
a lovakat, melyek az asszonyt hozták), kegyetlenül levágta az elégedetleneket
olyan argumentummal, hogy a Dávid parittyájából kirepült kõ se sújtott jobban.
- Ne legyenek
ostobák, kegyelmetek! Ha egyszer egy asszony király lehetett Magyarországon,
miért ne lehetne másszor egy másik asszony zsidó boltos Bábaszéken?
Igaz, ami igaz,
lecsillapodtak lassanként, sõt még magasztalni is kezdték a magisztrátus
választását, midõn az elsõ purimkor s azután is minden sátoros ünnepen
összejöttek a világ minden részébõl a Münczné fiai, számszerint heten, s látták
õket ünneplõ úri öltözetekben, fûzõs cipõkben a lábukon, magas, fazékalakú
kalapokkal a fejeiken, végigsétálni a piacon.
A bábaszéki
polgárok kiálltak ilyenkor mályvarózsás kertjeikbe, s büszkeségtõl dagadozott a
szívük, amint utánok néztek, azt mondogatván egymásnak a liceum-kerítéseken
keresztül:
- No, ha már ez
se város, koma, akkor a denevér is csak muslinca!
- Tíz évig se
látni ennyi zsidót Pelsõcön - válaszolta a hasát simogatva a másik koma.
Az öreg Münczné a
boltajtóból legeltette szemeit a fiain, mert rendesen ott üldögélt, kötögetve a
boltajtóban, rezes pápaszemmel az orrán (már maga ez a pápaszem bizonyos
elõkelõ, városias külsõt kölcsönzött Bábaszéknek), de különben nyájas,
kellemetes arcú öregasszony volt Münczné, s hófehér fodros fõkötõjében úgy
odaillett a piachoz, a fehérre meszelt épületekhez, a városház méltóságteljes
homlokzatához, hogy senki se tudott elmenni mellette kalapemelés nélkül, éppúgy
nem, mint a Nepomuki János szobra mellett. (Hiszen végre is csak ez a két
nevezetes látnivaló volt Bábaszéken.) Mindenki ösztönszerûleg érezte, hogy a
kis gömbölyû anyóka beleszövõdik Bábaszék felvirágzásának terveibe.
- Jó napot,
ifiasszony. Hogy van, ifiasszony?
- Jól, édes
gyermekeim.
- Hogy megy
a bolt, ifiasszony?
- Jól, édes
gyermekeim.
Úgy
örültek, de úgy örültek, hogy az ifiasszony fürge, mint a gyík, egészséges,
mint a makk, s hogy vagyonosodik szemlátomást; el is dicsekedtek vele
mindenfelé, amerre csak jártak a furmányos szekerekkel.
- A mi Rozáliánk gyarapszik. Teringette, egyre tollasodik a
mi Rozálink. De hát lehet is Bábaszéken! Bábaszék aranyszék. Bábaszék szûz
hely… Bábaszéken lehet még élni.
Valóságosan kényeztették Rozáli ifiasszonyt. Már a hetvenbe
járt, de mégis csak úgy hítták »mlada pani« (ifjú asszony). És ebben is van
logika. A király magához kaparintotta az összes értéktelen címeket, és csak
õneki szabad azokból adományozni, a nép fogta magát (érezvén, hogy õ is
szuverén), a fiatalságot adományozza címnek. Hát mondom, nagyra becsülték,
kényeztették Rozáli ifiasszonyt, s mikor néhány évre az ideköltözése után egy
kõház építéséhez fogott a piacon - az összes szekeres gazdák szívességbõl
ajánlkoztak egy-egy forduló útra, kõért, fáért, a zsellérek pedig egynapi
ingyenmunkára vállalkozának; alig akadt egy-két lustább, aki húzódék vagy el
nem jött, bezzeg azokat is hogy lehurrogták az okosabbak és elõkelõbbek.
- Hitvány ember - mondták az olyanról -, nem becsül az
semmit; se istent, se papot, se zsidót.
Sõt annyira ment a városi hatóság respektusa, hogy a
határtagosításnál a messzetekintõ Mravucsán János polgármester felszólalására
külön kihasítottak két darabot a beltelkekbõl, egyet egy esetleges
zsidótemplom, egyet pedig zsidó temetõ számára - holott csak az az egy zsidó
asszonyuk volt.
De mindegy. Hiszen a jövõ elõttük áll, s ki tudja, mi
fénylik abban? És végre is olyan jól esik beleszõni az idegenekkel való
közönséges beszélgetésekbe »a bábaszéki zsidótemetõ mellett egy kõdobásnyira«,
vagy ilyesmit: »a bábaszéki zsidótemplom fundusa mellett menve« stb.
Mindezeket pedig nagy irigykedéssel és mérgelõdéssel
hallgatták a Bábaszéknél is kisebb szomszéd városkák, ekképpen nyilatkozván a
hátuk mögött:
- Ah, ezek a bábaszékiek! Nagyzási hóbortba estek a
nyavalyások.
|