AZ ÉJ TANÁCSOT ÁD

Míg ily bohókás apróságok foglalták el a fehérnépeket, s míg Klempa úr lepecsételt szakállal aludta az igazak álmát (senki sem álmodhat szebbeket, mint egy szendergõ gibic), addig Wibra György gondolatokba merülve virrasztott. Levetkõzött, lefeküdt, de nem aludt. Az õ levetkõzése (ne méltóztassanak megijedni) nem lesz leírva részletesen, mert az megbotránkoztató jelenet a mûvelt emberi fogalmakban. Hogy miért? Hát tudom is én. Csúnya, tehát leírhatatlan. A nõ levetkõzésében poézis van; ha jól van írva, a nõi test finom, bolondító illatát érzi ki a betûkbõl az olvasó a nyomdafesték helyett, de egy férfi levetkõzése, pfuj, említeni se merészelem. A szoknyához akár ódát, dithirambot szabad írni, de a nadrágnak »kimondhatatlan« a neve is. És miért? Hát isten tudja. És mit bizonyít? Talán azt, hogy a férfi inesztetikusabb teremtmény a nõnél? Alkalmasint csak azt, hogy aki az illõt és illetlent kigondolta, nagy szamár volt.

De végre is rosszabb dolog ennél, hogy hõsünk nem aludott. Nem a gyomra volt megterhelve a Mravucsánné ételeitõl, hanem a lelke, agyveleje telt meg a mai nagy eseménnyel. Mint alaktalan zûrzavar kóválygott a fejében a sok mindenféle benyomás. Néhány óra alatt, mintha néhány esztendõt élt volna át. Szent isten, milyen réges-régen volt, mikor még a Münczné padlásán kereste az esernyõt! Most végre megkerült. Gondviselésszerûen bukkant rá. Az isten egy angyalra bízta.

Itt az esernyõrõl az »angyalra« siklott át az esze. Csinos kis jószág, meg kell adni. Egy csöppet se kellemetlen, pedig ezek a többi kisasszonyok, akik a kamaszévekben járnak, feszesek, élettelenek, mesterkéltek, nincsen bennök semmi természetes. Veronka kivétel. Veronka helyes kis bakfis. És mintha rokonszenvezne is vele egy kicsit…

Visszaidézte eleitõl fogva minden szavát, úgyszólván minden mozdulatát, mely rá nézve kedvezõ volt, és újra meg újra átélvezte (csak még több méz volt benne most harmadszorra, vagy negyedszerre), de amint ment, ment a színes fonalon visszafelé, összerakva mosolyt, elejtett szót, meglágyult hangot, önfeledt pillantást, ösztönszerû taglejtést (milyen édes gyûjtemény volt ez), hát talált közte közönyt, hidegséget is, és elcsüggedten, mintegy erõszakkal áthajította magát az ábrándozás palánkján a színarany valóságba - az esernyõhöz.

Bizony szerencsésnek érezheti magát, s nem szükség tacskó leányzók éretlenségeit találgatni. Úr lett, nábob lett a mai nappal. Úgy éli majd a napjait, mint egy herceg, eljár télen át Budapestre vagy a Riviérára, nyáron át Ostendébe, Monacóba, szóval nagy úr lesz, aki oda se néz holmi paphúgoknak. (No-no, csak mindig visszatért a gondolata ahhoz a fityfiritty Veronkához.)

Álom nem jött a szemhéjaira, hogy is lehetne most aludni? Úgy röpködtek elõtte a szebbnél-szebb élettervek, mint a lepkék a glogovai erdõben. Õ csak kergette õket, egyre kergette… Ej, csak már virradna, hogy mehessen, mozoghasson.

A zsebórája vígan ketyegett a feje mellett levõ asztalkán, megnézte, éppen éjfélt mutatott. Lehetetlen, hogy még csak annyi legyen! Talán rosszul jár? Valahol a harmadik udvaron egy kakas kukorékolt, mintha mondaná: »Jól jár az órája, Wibra úr!« A »Megfagyott birká«-ból idehangzott elmosódva a muzsika. Valami duhaj pásztorember elõénekelte keservesen a híres tót juhászdalt, melynek az eleje pongyolán fordítva ilyenformán hangzik:

Nem juhász az, aki a mért húst kedveli,
Nem azé a birka, aki fölneveli.

Gyuri szivarra gyújtott, s a bodros füst mellett ez a bolond nóta a gondolatjának szép piros szövetjét a visszájára fordítá.

Csakugyan, sokszor nem azé a birka. Lám ez az esernyõ is honnan került elõ. Azaz, hogy még meg sem került. Hiszen nincs még a kezében. Sõt ha jól fölvesszük, nincs is valami sokkal közelebb hozzá. Eddig attól tartott, hogy mint jelentéktelen rongyot, eldobták valahol a szemétre, ahol megrothadt, s azért volt kevés reménye hozzájutni. Mi történt most? Mindössze megfordult a dolog. Most már az a baj, hogy valóságos klenódium az esernyõ, templomi ereklye. Lássuk csak, hogy lesz, mint lesz? Mit mond õ a glogovai papnak holnap? Azt-e, hogy »eljöttem az esernyõmért«? A pap bizonyosan kineveti, mert vagy bigott, rajongó és akkor szentül hiszi, hogy Szent Péter hozta a húgának; vagy ámító farizeus, és akkor nem bolond, hogy hagyja magát leleplezni.

Künn szél mozdult, haragos dérrel-dúrral besüvített a rossz ablakú, rossz ajtajú kamrába, ahová Mravucsánné hálásra elhelyezte. A bútorok is mozogtak, ropogtak. Jól lehetett hallani a Liskovina erdõség távoli zúgását. Ugyancsak dolgozik benne az akasztott ember, akit Mravucsán említett. Gyuri ismét eloltotta a gyertyát, melynek lángjával kellemetlenül incselkedett a szél, bebújt a dunyha alá, behunyta a szemét, képzelete meghízott a sötétben, látni vélte az akasztott embert, amint hajladozik ide-oda a fán, s vigyorogva bólingat feléje: »Bizony kinevetik, Wibra úr, a glogovai parókián.«

- Átkozott bonyodalom! - hajtogatta magában, nyugtalanul hánykolódva a hótiszta párnák között, melyekrõl a tavaszi napfény meghatározhatatlan illata áradott ki (nem hiába voltak ma a lészán kiterítve). - Mindegy - szõtte a gondolatait -, az esernyõ mégiscsak az enyém. Hiszen be lehet bizonyítani végsõ esetben a bíróság elõtt is. Tanú rá Sztolarik, Münczné, a fiai, egész Beszterce városa.

Itt egyszerre felkacagott keserûen:

»Azaz dehogy lehet bebizonyítani; hol jár az eszem? Hiszen az ernyõ nem az enyém, a Münczéké. A Münczék apja vette rendes árverésen a Gregorics hagyatékából, a hasznavehetetlen holmik közt. Az esernyõ tehát a Münczéké, engem csak az illet, ami a belsejében van. De lehet-e azzal is elõállnom? Mondhatom-e a papnak: Fõtisztelendõ úr, az esernyõ nyelében van egy két- vagy háromszázezer forintos bankutalvány, tessék csak kérem ideadni, mert engem illet…«

Gyuri most elkezdte sorba elemezni, mit tesz erre a pap.

Vagy hiszi a szent legendát az esernyõrõl és így szól: »Eredj a pokolba! Majd bolond Szent Péter, hogy neked bankutalványt hozzon a mennyekbõl.« Ha pedig csakugyan kísértetbe jön, megnézi és benne találja a felnyitható nyélben, akkor azt mondja: »Ha mégis hozta, akkor bizonyosan nekem hozta«, kiveszi az utalványt és õ maga értékesíti. Miért is adná Gyurinak? Mivel tudná bizonyítani, hogy az övé?

Majd így okoskodék hõsünk tovább:

»Talán beavassam élettörténetembe, elmondjak szögrõl-végre mindent, anyámról, atyámról, halálozási körülményeirõl? Tegyük fel, elhiszi alfától omegáig: mit ér az? Kiviláglik-e mindebbõl, hogy a kincs az enyém? Bizonyára nem. De ha belátná is, hogy enyém, ideadná-e? Hiszen a pap is csak ember! Pereljem talán, ha ide nem adja? Nevetséges! Az utalványt kiveszi szépen, s milyen bizonyítékkal álljak én aztán elõ, hogy az esernyõnyélben benne volt?«

A verejték csurgott a Gyuri homlokáról, a vánkosát harapta dühében. Ilyen közel lenni az örökségéhez, és mégis olyan mérhetetlen távolban tõle!

…Fekete éjszaka, adj tanácsot!

És az éjszakához érdemes folyamodni. Jól tette Gyuri, hogy õtõle kért tanácsot. A tépelõdõk és gondolkozók jó barátja õ.

Az arany-tanácsok közé lehetne írni: »Minden nagy dolgodat gondold meg éjjel is, habár már nappal határoztál felõle.« Mert az embernek van éjjeli esze és nappali esze. Hogy melyik a jobbik esze, azt nem tudom.

Hogy nem tökéletes egyik sem, gyanítom. A nappali verõfény szövi, mint egy takács, a maga színeit a gondolatokba, az éj is közéjük hullat fekete szárnyaiból egy-egy tollazatot. Festenek, pepecselnek, nagyítanak, kicsinyítenek, tehát falsifikálnak mind a ketten. Az éj szebbnek mutatja kedvesed alakját, mint aminõ, ellenségedet erõsebbnek, bajodat nagyobbnak, örömödet kisebbnek. Nem szép eljárás tõle, de hát az éj szuverén, nem tartozik felelõsséggel senkinek.

Vedd olyannak, amilyen, de ne mellõzd, jámbor tûnõdõ, amikor az igazságot keresed… Azaz dehogy keresed te az igazságot - ha szembe jönne is, kikerülnéd. Rosszul fejeztem ki magam, ne mellõzd az éjt, mikor a kivezetõ utat keresed.

Csak látszólagosan hallgatag õ. Úgy súg neked, hogy észre nem veszed. Ha nem teheti másképp, lábujjhegyen csendesen elhozza az álmot és abba göngyölgeti kimeríthetetlen leleményességgel, amit tanácsol.

Egyszer csak elállt a szél, a muzsika elhalt a »Megfagyott birká«-nál. Gyuri nem hallott többé csak lassú ritmikus zsongást - aztán úgy rémlett neki, hogy más vidéken jár, a glogovai erdõben lepkéket fogdosnak Veronkával.

Amint mennek-mennek a csalitok között, eleibök toppan az ösvényen egy öregember, kunkorgós aranybottal, glóriás félkörrel a feje fölött, a kalapja madzagra akasztva lógott le a nyakáról.

»Ön Wibra úr?« - kérdé az aggastyán.

»Igen, és ön?«

»Én Szent Péter vagyok.«

»Mi tetszik?«

»Egy nyilatkozatot akarok aláírni az ön javára.«

»Az én javamra?«

»Értesültem, hogy nem juthat az esernyõjéhez, Gregorics barátom megkért, hogy segítsem ki. Tehát szívesen írok alá egy nyilatkozatot, hogy az esernyõt nem én adtam a kisasszonynak.«

»Szép öntõl, de itten se papírom, se tintám. Gyerünk vissza a faluba!«

»Az nem lehet, nincs annyi idõm. Tudhatja, hogy én a kapunál állok strázsát, mennem kell.«

»De hát akkor én mit csináljak? Miképp jussak az esernyõmhöz?«

Szent Péter vállat vonva visszaindult a szederindás ösvényen. Egy irdatlan nagy cserfánál mégis megállt, és intett Gyurinak, hogy jöjjön közelebb.

Gyuri szót fogadott.

»Tudja mit, barátom uram, ne okoskodjék sokat, vegye el a Veronkát feleségül, s vele együtt magáé lesz az esernyõ.«

»Jöjjön! - mondá Gyuri és megfogta erõsen a szent palástját. - Kérje meg a számomra!«

Húzta, húzta Gyuri, de ebben a percben mintha valami erõszakos kéz megragadta volna hátulról és rettentõ erõvel magával rántaná -, fölébredett.

Kopogás hangzott az ajtón.

- Szabad - morogta gépiesen, ködös fejjel.

A Mravucsánék szolgálója nyitott be ásítva, nagy kosztrosan.

- Bejöttem a cipõkért.

Gyuri kitörölte szemébõl az álmot. Reggel volt. Az ablakon a napsugár nevetett be.

Emlékezete gyorsan futott végig az illanó álom részletein. Még szinte látni vélte a foszladozó ködben a részletek halvány vonalait. Minden olyan eleven, friss volt még. Úgyszólván a haraszt recsegett még a Szent Péter talpa alatt, s ünnepélyesen kongott a jóságos hangja: »Vegye el, barátom, a Veronkát feleségül, és akkor magáé lesz az esernyõ.«

- Különös egy álomlátás - tûnõdött Gyuri -, és mennyi logika van benne. Biz ez magától is eszembe juthatott volna.

…Ej, mintha bizony magától nem jutott volna eszébe! Az éj csak parancsolt: »Jöjj, álom, építs neki összefüggõ mesét abból az anyagból, ami benne forr.«

*

Mire Gyuri felöltözött, nem volt már nagyon korán. Az egész Mravucsán-ház izgett-mozgott, mint a népes köpû. Egyik köcsögöt vitt, másik szûrõ szitát (a kifejt tejjel bajlódtak), a kapunál, melyet az éjjeli szél kiszakított az ütközõjébõl, ott pipázgatott a Gyuri kocsisa, és segített csodálkozni a többinek a szél erején: észrevevén urát, megemelinté nyalka strucctollas kalapját.

- Befogjak?

- Nem tudom még. Hollá, kisleány! Fölkeltek a kisasszonyék?

- Már reggeliznek is a kertben - felelte egy szarvastermetû fehércseléd, ki egy tepsit vitt forralt tejjel. - Tessék erre jönni.

- Akkor hát befoghatsz, János.

Egy diófa alatt, nagy kerek kõasztal körül találta Gyuri valamennyiöket. Már a reggeli végén voltak, csak még a madame rágcsálta a pirítós kenyereket.

Nagy nevetgéléssel fogadták. Veronka felkiáltott pajkosan:

- Itt jön a friss ember!

- De már a friss ember titulust nem hagyom - ellenveté Mravucsán -, az engem illet. Mert én le se feküdtem, egész reggelig kártyáztunk. A szegény Klempa még most is ott alszik a két könyökén, az asztalon, a leragasztott szakállával.

- Szép is olyakat tenni! - pirongatta Mravucsánné.

- Jó reggelt! Jó reggelt! - Mindnyájan kezet fogtak Gyurival, Veronka is felállt, és csintalanul hajladozott.

- Jó reggelt, friss ember! Jó reggelt. No, mit néz reám olyan nagyon?

- Nézem - mondá zavartan Gyuri, a leány szépségén felejtve a szemeit -, hogy… izé … mennyire megnõtt.

- Egy éj alatt?

- Tegnap még kisleány volt.

- A maga szeme káprázott.

- Káprázik az ma is.

- Mert még álmos. Hát ilyenkor kell felkelni?

A játszi, enyelgõ hang, mint valami édes csiklandozás, fölvillanyozta Gyurit, s kezdett is bõbeszédû lenni, védte magát, tréfásan, széles jó kedéllyel.

- Elaludtam egy kicsit, sõt ha a szolgáló rám nem kopogtat, most is alszom. Bárcsak ne nyitott volna be csak még öt percig.

- Ugyan? - szólt Mravucsánné. - Olyan szépet álmodott? Mit parancsol? Kávét vagy hideg sültet?

- Kávét kérek.

- Hát nem mondja el, mit álmodott?

- Házasodtam álmomban. Illetõleg megakadt a dolog a leánykérésnél.

- Hogyan? Kosarat kapott? - kérdé Veronka, elõretolva a kíváncsi fejecskéjét, melyet ma még szebbé tett a fölépített gazdag hajkorona, a hajkoronát pedig még szebbé tette egy beletûzött pünkösdi szegfû.

- Kérdés, hogy mi lett volna. Éppen a döntõ pillanatban költött fel a szolgáló.

- Úgy? Már szinte azt hittem, nem tetszett a személye a személyének - szólt Veronka átcsapva a mesei stílusba. - Milyen kár, hogy most már nem tudhatjuk.

- Biztosítom, megtudja.

- Miképpen?

- Úgy, hogy megmondom.

- Ugyan ne beszéljen! Hiszen az álmok nem mennek át egyik éjjelrõl a másikra folytatásokban, mint a regények az újságokban.

Gyuri megitta a kávéját, rágyújtott, és nagy füstfelhõbõl szólt ki titokzatos arccal, szemeit az ég felé fordítva tréfásan:

- Vannak olyan álmok, majd meglássa. De hát maga hogy aludott?

No, csak ezt kellett említeni: menten kapott rajta Mravucsánné, szélesen elõadva a macska históriáját, aki miatt nem mert a Veronka este levetkõzni.

Gyuri elképzelte a bájos jelenetet, édelgett rajta a lelke, Veronka irult-pirult, Mravucsán kacagott, Mravucsánné pedig egy pár oktató szót fûzött hozzá, amint illõ idõsebb, tapasztaltabb asszonyoknak:

- Nem jó, galambocskám, a jóból se a nagyon sok. A szeméremben is árt, ami túlontúl van az elégen. Hozzá kell szokni az ilyesmihez! Hát mikor ura lesz, szívecském? Az bizony becsámpáskodik ám a hálószobába, és maga fûzi ki az asszonykája ruhaderekát. Azon keresztül kell esni.

- Jaj, néni, néni! Miket beszél, néni!

Bedugta a füleit, felugrott és elszaladt a ribiszkebokrok felé. Egy picinyke gally beleakaszkodott a szoknya fodrába, s úgy megrántotta, hogy kiszakadt a ráncaiból.

No, lett ebbõl nagy eset! Hamar tût, cérnát! Növelte még a zavart, hogy a Wibra kocsija elõállott. Két nyugtalan nyakú fekete ló, rézkulcsos hámmal. Hej! Csak jó mesterség a prókátoroké! (Olyan fiatal és már ilyen fogatot hazudott össze.)

Volt dolga Mravucsánnénak és mindenféle élõ léleknek a háznál. Hamar kösd be, Anka, egy szalvétába a sonkát, amit az útra fõztem! Te pedig szaladj, Zsuzska, a kalácsért! De hátha nincsen késök? Hozzatok hamar egy szarvasnyelû kést! Ne készítsünk a saroglyába egy kis aszalt gyümölcsöt? Jó lesz rágogatni, lelkem, útközben, kivált az idegen asszonyságnak. Hát egy csipetnyi lekvárt ne tegyek egy bögrikébe? De bizony teszek.

- Ugyan, ugyan, néni - szabadkozott Veronka -, hiszen ebédre hazaérünk.

- Hátha elõadja magát valami? Sohasem lehet tudni.

Térült, fordult a jó Mravucsán néni, hol elszaladt, hol elõkerült, mint a karika - mialatt Mravucsán mindenféleképpen kapacitálta õket, hogy maradjanak ebédre, vagy ha nem, legalább még egy óráig. Utoljára már csak egy félórát könyörgött, biztatván õket, hogy akkoráig okvetlenül fölébred Klempa, amihez fogható látványosságot maga a király sem pipált.

Nem ért semmit, megmaradtak csökönyösen az indulás mellett, felültek a csinos kis csézára; a hölgyek hátulra, Gyuri a kocsis-ülésre befelé fordulva, úgyhogy a térdei máris odasúrlódtak a Veronka lábacskáihoz… Nem tudom én, hogy lesz ez egész Glogováig.

- Glogovára megyünk - parancsolta Gyuri a kocsisnak.

János megpattintotta az ostort, a lovak megiramodtak, de alig gurult ki a kocsi a kapu dobogóján, lelkendezve futott utánuk Mravucsánné, tele tüdejébõl kiabálva:

- Hó, hahó! Megálljanak!

A kocsi megállt, a hölgyek ijedten nézegettek körül, mi baj lehet. De nem volt semmi baj. Mravucsánné egy pár ép almát fedezett még fel valahol az éléskamrában; azokat a féltett kincseit hozta a kötényében, s megrakta vélök, minthogy a hölgyek ruháin nem volt zseb, a Gyuri kabátját, kikötvén, hogy ezt a szép vöröset, igazi sercikát, a Veronka egye meg.

Erre aztán csakugyan megindultak nagy kendõ- és kalaplobogtatások közt, míg csak egy kanyarodónál teljesen el nem tûnt a nyájas Mravucsán-porta összes népeivel, nagy diófájával, füstölgõ kéményével. Új és új képek bontakoztak ki a rohamosan haladó Bábaszék utcai életébõl. A bolt elõtt Münczné állt bodros, hófehér fõkötõjében, s kedvesen bólingatott tiszteletre méltó õsz fejével, melyet egyenes vonalban osztott két egyenlõ részre a csillogó pápaszem. A kovácsmûhely elõtt nagyban kalapácsoltak a glogovai papék eltört kocsiján. A vízzel leöntött izzó vasak sziszegtek, mint a kígyók. Távolabb a mesteremberek rakták el nem adott áruikat háromszögletû nagy ládáikba. Lassankint rendre elmaradoztak a tulipános kapujú házacskák gazdáik koszorúba írt névbetûivel. Az utolsónál, melynek ablakai a leendõ zsidó temetõre néznek, a liceumkerítés mellõl, drum-brum, két pisztolylövés rezzenté meg a lovakat.

A glogovai utasok odapillantottak: hát Mokry úr állott ott az õ újdonatúj kék ruhájában, melyet a besztercei híres Kléner varrt; egyik kezében a kalapját lengetve búcsúzásul, másikban a tiszteletükre eldurrantott pisztolyt emelvén a magasba. A túlsó oldalon a veszedelmes szélmalom ijesztõ szárnya vetett sötét árnyékot a mosolygó, piros virágos lóherésre. Szerencsére most mozdulatlan, mint egy gombostûre tûzött óriás légy.

Egy csepp szél se volt. A búzák nem dajkálták kicsiny satnya kalászaikat, hanem álltak veszteg a perzselõ napsugarakkal elöntve, mozdulatlanul, egyenesen, mint a granátos katonák. Köröskörül a mezõn mélységes csönd ült.

Csak a lovak patkói csattogtak a köveken; és a Liskovina erdõség olyanformán rémlett, hogy amint egyre közelebb-közelebb húzódik eléjük lomha, sehol nem végzõdõ zöld testével, mintha csendesen lélegzene.