ÖTÖDIK RÉSZ
A HARMADIK ÖRDÖG

A CZOBOR MÁRIA RÓZSÁJA, A FÖLDHASADÉK ÉS A VÉN KÖRTEFA

Madame Kriszbay a vidéket nézte, váltig kérdezősködve. Minden érdekelte, amit látott: a kidőlt-bedőlt akol a Liskovina szélén, bent az erdő sűrűjében szép fehér kérgű nyírfák közül kikandikáló kápolna. Veronka megmagyarázta: ott ütöttek agyon egyszer egy gazdag korcsmárost a zsiványok - szomorú özvegye kápolnát épített arra a helyre.

- Meglehet, örömében - tette hozzá Gyuri.

- Maga gonosz ember! - feddte meg Veronka.

A Liskovina széles, hosszú erdőség, közbe szép völgyekkel, hegyoldalakkal, smaragdzöld tisztásokkal, szinte olyan, mint egy angol park, csak a fákban kevés a változatosság, a szlávok kedvenc fája, a nyír van óriási többségben, éppen olyan melankolikus szőke a fák között, mint azok a lenhajú Ancsurkák és Bohuskák a leányok között. A Liskovina buja növényzete ellenben változatos, a hatalmas páfrányok szinte a fák derekáig nőnek, a borjúpázsit már elvirágzott, s elszáradottan beillatozza az egész erdőt. A növények társadalmában is van hát olyan gézengúz perszóna, hogy csak holta után élvezhető. Ah, mennyi változatosság ez élettelen élők között! A kard alakú gladiolusnak viszont a föld alatt van a becses része, a hagymája; aki megeszi, éjszakára megálmodja tőle a jövendőbelijét. Sokkal közlékenyebb az egyszerű marmancs, mert az teketória nélkül is megmondja az embernek, szereti-e, akire gondol; nagyon-e, egy kicsit-e, vagy sehogy sem - csak a hófehér virágfogait kell kitépdelni sorra, és vall a megmaradt utolsó.

Nem a kert utálatos neveltjei ezek, az anyaföldre ráerőszakolt idegen kölykök (némelyiket be sem fogadja, külön cserépben kell tartani), hanem a lelkéből lelkedzett saját magzatai, jószántából termi, megneveli, ahogy a téli pihenésében előre kigondolta, a többi idevaló teremtmények igényei szerint.

A vadszegfű kelyhe csapodár darázsok vendégfogadója, a turbánliliom madarak ivópohara, a nagy bugájú hámfű pillangók hintája. Mert nyájas erdő a Liskovina, bogárnak ágyat ad a karantyú harangjában, madárfészket kereső gyerekeket kínál szamócával; szolgál kinek-kinek, amint megérdemli, éneklő madárnak bogyót termeszt, fiatal vászonnépeknek bokrétát, öregasszonyoknak gyógyfüveket, a gonosz farkasnak sisakvirágot, ami gyilkos növény, híják is népnyelven »farkasölő sisaknak«.

Hogy ölt-e már farkast, az nagy kérdés. Mert a farkasnak is van ám magához való esze és bizonyosan tudja a botanikát is, közölvén nemzedékről-nemzedékre a farkasfiakkal: »Hozzá ne nyúljatok, gyerekek, az Aconitum Lycoctonumhoz, egyetek inkább húst!«

A Liskovinán keresztül legalább kellemes út esett az árnyékban. Madame Kriszbay ugyan örökké remegett, ha szaladó mókus megzörrenté a bozótot, váltig a zsiványokat várta, kik a gazdag korcsmárost megölték.

- De hisz az nyolcvan év előtt volt, madame, azóta elhaltak.

- Hát a fiaik?

Nyugodt csak akkor lett, midőn elhagyták a Liskovinát, s a nyitott oporci határ jött sovány zab- és pohánkaföldjeivel. Szomorú hely az ilyen, ahol karóra ülnek a petrencék.⁶

Egyébiránt nem soká lehetett nyugodt, mert az oporci határból megint egy erdő kezdődött, a híres »Zelena Hruska«, mely körtealakban húzódik Makova felé. Hátha itt bukkannak fel a nagy cserfák között a zsiványok!

S amitől oly nagyon félt a madame, éppen olyan nagyon óhajtotta Gyuri. Amint szemben ült a leánnyal, mindinkább megérlelődött benne az elhatározás, hogy feleségül veszi - az esernyő végett. A leány igen csinos, de ha nem volna is, az esernyő megéri az áldozatot. Szent Péter tanácsolta, tehát megteszi, okvetlenül megkéri. Az ostoba babona, melyet ezelőtt annyira szeretett gúnyolni, őt is behálózta, és helyet szorított magának az egészséges gondolatok között. Érezte, hogy egy láthatatlan erő ösztökéli erre a lépésre.

Mi az az erő? Hát bizonyosan a Szent Péter, aki álmában ráparancsolt.

De hát hogy kell a dologhoz kezdeni? Ezen töprengett egész úton. Milyen jó volna egy kis romantika (mint a regényekben van), ha teszem azt, zsiványok támadnák meg õket az erdõn, s õ lelövöldözné a revolverével valamennyit, úgy venné vissza tõlük a Veronkát, aki aztán így szólana elérzékenyülve: »Megmentetted az életemet, tied vagyok koporsóm bezártáig.«

De így, minden elõzmény nélkül, nem mert közeledni hozzá, torkán akadtak a szavak, melyeket elméjében olyan szépen kifõzött. Kételyek fogták el: hátha nem rokonszenvezik vele? Hátha már van otthon valakije? Lehetetlen, hogy ne legyen. Hiszen csak látta már valaki, s ha látta… akkor bizonyosan bele is szeretett. Valami külsõ eseménynek kellene történnie, ami elõsegítené a dolgát.

De a zsiványok csak nem jöttek, talán nincsenek is. Szegény vidék ez nagyon, nincs itt kitõl lopni, rabolni, nem terem itt zsivány sem.

Túl a Zelena Hruskán kibukkant karcsú tornyával Szlatina, ódon kastélyával a hegytetõn, mely egy Czobornak volt egykor tulajdona, most a Koburg hercegeké. A korcsma elõtt etetni kellett; Veronka azt ajánlotta, hogy nézzék meg addig a kastélyt, melyet egy vén kapus õriz és mutogat az utasoknak. A korcsmáros azt állította, hogy néhány szoba még egészen úgy áll, ahogy a Czoborok hagyták, az udvaron egypár szakállas ágyú is tátong, a szobákban nagyszerû fegyvereket, különösen érdekes családi képeket láthatni, köztük egy kis leánykáét, Czobor Katalinét, aki hétéves korában eltûnt otthonról.

Veronka a leányka iránt érdeklõdött.

- És mi lett vele? - kérdé a korcsmárostól.

- Biz a szegény kisasszonyka még mai napig se került elõ - sóhajtott a korcsmáros.

- Hát mikor történt az eltûnése?

- Úgy vagy háromszáz év elõtt - felelte alattomos mosolygással, s aztán felkísérte vendégeit a domboldal meredek ösvényén, orgonabokrok között, az elhagyott õsi fészekbe.

Az elmúlás borongós hangulatával jöttek ki onnan. Madame Kriszbay az orrát fintorgatta: »milyen dohszag!« Veronka pedig lelkesült az emlékeken, s egy gyönyörû kinyílt rózsát pillantott meg a félig rommá vált bástyafal alatt.

- Jaj, de felséges virág!

A vén kapus arról is mondott legendát.

E rózsa helyén lehelte ki lelkét a szép Czobor Mária, aki leugrott a bástyáról, mert egy pásztorlegényt szeretett, s az apja egy császári brigadéroshoz akarta kényszeríteni feleségül. A pásztorlegény egy rózsafát ültetett el azon a helyen, s most az minden évben egyetlen bimbót fakaszt.

Gyuri visszamaradt, s félreintette a kapust.

- Szakítsa le nekem a rózsát.

- Ah, uram, mit gondol? Fölháborodnék a holt leány szelleme.

Kivette tárcáját és két ezüst forintost csúsztatott a markába, mire az szó nélkül kihúzta kését, s óvatosan levágta a rózsát.

- Hát mármost nem háborodik fel a szellem? - kérdé nevetve.

- Nem, mert az összeg feléért misét mondatok a plébánossal.

Mint valami kinccsel futott Gyuri a rózsával a hölgyek után, valóságos diadalérzettel nyújtotta át Veronkának.

- Itt a Czobor Mária rózsája! Cserébe a szegfûért, kisasszony.

Veronka hátratette a kezét és hûvösen mondta:

- Volt lelke leszakítani?

- Volt a maga kedvéért. Hát nem cserél?

- Nem. A világért se tûzném fel, azt hinném, hogy a holt leánytól loptam.

- Igazán nem fogadja el tõlem?

- Nem.

Elkeseredett erre Gyuri, és elhajította a rózsát nagy mérgesen, az lefelé gurult a meredek domboldalon, füvek, bozótok, vadvirág-testvérei között csúszott alá az út porába.

Veronka szánakozva nézett a virág után, amíg csak láthatta.

- Hát illik az, amit tett? - korholta azután. - Vétett magának az a szegény rózsa valamit?

- Vétett - felelte az ügyvéd indulatosan.

- Ugyan mit? Megszúrta?

- Agyonszúrt. Valami olyat adott tudtomra, ami kellemetlen.

- Ugyan mit?

- Megsúgta a mai álmom folytatását.

- Oh, a kis fecsegõ!

Kedves pajkosság csengett a hangjában, s nagy szemei nevetve tapadtak Gyurira.

- Kosarat kaptam volna.

Veronka hátravetette a fejét, a szemeit az ég felé fordította, mely azúrkék színben tündökölt, mialatt egész arcát meg tudta valahogy hosszabbítani sopánkodóra.

- Oh, szegény Wibra úr, milyen szerencsétlen! (s hamiskásan mosolygott hozzá). Kosarat kapott volna álmában.

- Jó, jó, csak gúnyoljon is! - szólt az ügyvéd kiérezhetõ keserûséggel.

- És biztos ön abban, hogy csakugyan kosarat kapott volna?

- Igen, most már biztos vagyok - felelte szomorúan -, hiszen gyaníthatja, kit kértem meg.

- Én? - szólt elhalványodva, és a nevetése egyszerre elhalt. - Hogy én? - rebegte, de nem szólt többet, hanem csak ment, ment csendesen lefelé, hallgatagon, lesütött fejjel a keskeny gyalogúton a madame után.

Szoknyáit fölemelte kissé, giz-gaz, tövis, bozót hogy meg ne tépje, szabadon látszottak formás lábacskái, egyikkel lép, másikkal lép, szépen, ritmikusan csikorognak a pici topánok: füvek, mezei virágok meghajlanak, meggyûrõdnek alattuk, de össze nem törnek; kiegyenesedvén még tán frissebbek is, kevélyebbek is lettek a lába nyomában.

Egy gyík jött keresztbe, szép ruhájú, ezüstös páncélba volt öltözve. A kecskerágó bokorból jött, és a fekete bogyós borzagok liliputi erdejébe akart átsuhanni. De mi sors érte a kis páncélos lovagot? Éppen arra ment egy haragos óriás (a besztercebányai híres ügyvéd) dúlva-fúlva, »hadd pusztuljon minden állat«, a cipõsarka élével egyet dobbantott és elszelte a kis gyík derekát a fejétõl.

Veronka hátrafordult, meglátta és szinte kedve lett volna megsiratni a szegény gyíkot, de semmit sem mert mondani, immár õ is félni kezdett a rettenetes Góliáttól, és csak magában morogta, az igaz, hogy félig hallhatóan: »Hóhér«!

Mikor azonban leért a dombról és elvitte õt útja a kis rózsa mellett, mely ott hevert, megtépve a kövektõl, piszkosan a portól, amelyben meghömpölygött, míg lezuhant, isten tudja, mit gondolt magában, hirtelen lehajolt és fölemelte, rálehelt, megfújta azzal a szép pici szájával, aztán odatûzte a mellfodra közé. Olyan volt rajta, mintha ott nõtt volna.

Egy szót se szólt, rá se nézett a rettenetes Góliátra, hanem elfordította tõle a fejét, hogy ne lásson arcába, és a Góliát most azzal is megelégedett, hogy csak a rózsát lássa, melegséget érzett a szíve környékén és valami olyan jóságot, hogy nem adta volna száz forintért, ha a gyíkvitéz testét vissza tudja ragasztani újra a fejéhez, de azt többé nem lehetett.

Lent a korcsma elõtt már azóta megetetett János, a kocsi készen várta az utasokat, akik be is helyezkedtek, de valami sajátszerû zavar, nyomasztó hangulat nyûge alatt. Hallgatagon ültek szemben, ha egyik a vidék balrészét nézte, a másik szeme a jobboldali hegyek acélszürke ormán volt elmenekülve, ha véletlenül mégis találkozott a tekintetük, hirtelen elkapták egymásról. Amennyiben szóltak, mind a ketten Kriszbaynéhoz intézték a mondandókat, aki lassankint szimatolni kezdte, hogy történt köztük valami. De mi? Ej, hát mi is történt? Hát semmi, csekélység, egy pár gyerekes szó, amit az õ fiatalos eszük kitágított, megszélesített, mint egyszer az ördög Debrecenben a Hatvani professzor uram szûk celláját - hogy végre belefért az egész város. Hát ebbe az egy pár szóba is belefért minden, minden…

És még több is történt azután, sokkal több. Miért, miért nem, gondolom valami gombostûje esett le, egyszer csak lehajolt Veronka a fejecskéjével, mintha meg akarná keresni a kasban, s íme csak kipottyant hajából a megkívánt szegfû, és odaesett magától a Gyuri ölébe.

Gyuri fölemelte, hogy visszaadja - Veronka a kezével intett, hogy csak hagyja.

- Legyen a magáé, ha már oda esett, ha már nem akart a hajamban megmaradni.

Igazán nem akart-e? Ezen töprengett Gyuri, amint szagolgatta. Milyen csodálatos, édes illata van! Mitõl lehet? A hajtól. S milyen illata lehet magának a hajnak a szegfû nélkül!

A bricska pedig csak gurult, egyre gurult ezalatt, hol le, hol fel a Brána-hegy alatt. Hej, a Brána, a híres Brána, elzárja a világot, mint a kapu az udvart, azért is híják Bránának (kapunak). A Brána nem akárki. Õ már mágnásféle a hegyek között - szép idõben is kalapot visel -, felhõ ül a feje búbján. De meg izzadós is az öreg: csergedezõ vízerek és sziklák üregébõl kibugyogó források folynak le barázdás sárga hátán a Kvetyina-rétre, melyen tüzesen törtet keresztül füzeskerítésû, kavicsos fundusán egy nagy szöszke patak.

- Ez már a Bjela-Voda - magyarázza Veronka Kriszbaynénak. - A glogovai víz. Nem vagyunk már messze!

Csak még egy erdõn kell keresztülmenni, aztán mindjárt ott lesz kis fehér házikóival Glogova, a völgy mélyében. Hanem aztán ez a legkutyább út, görbe, mint az ördög lelke, tele hasadékkal, sziklával és néhol olyan keskeny, hogy alig fér a kocsi, a fergettyû a sziklát horzsolja.

Hátrafordult János nagy fejvakarással:

- Lõcs a király ebben a tartományban!

A lõcs. De a csézán nincs lõcs - tehát a csézával veszedelemben forognak. Mindezt ilyen kerülõ úton jelenti a gazdájának.

- Vigyázz, János, hogy fel ne dõljünk!

Minduntalan leszáll kereket kötni vagy oldani, a lovak csak lépést mennek, néhol olyan mélyen bevágott úton, hogy csak az ég látszik.

- Madárnak való pátria ez - mormogja János.

- Nem tetszik a vidék?

- Nagyon himlõhelyes a pofája - véli János -, nem házasodni való hely!

Gyuri összerezzent. Ez már észrevett volna valamit?

- Miért, János?

- Mert az elõbbeni gazdám, a báró (János egy sárosmegyei bárónál szolgált elõbb) azt szokta mondogatni fiainak, pedig okos úr volt: »Ne menjetek soha házasodni olyan helyre, ahol szúnyog nincs, jó levegõ van és savanyú víz terem.«

De már erre Veronka is nevetni kezdett, nemcsak Gyuri.

- Igazi sárosi észjárás. De látod, megharagítottad a kisasszonyt.

- Eszerint én örökös pártában maradjak? - panaszkodott Veronka tréfásan.

Kézzel-lábbal ellenkezett János.

- Jaj, szentem, dehogy marad, dehogy, hiszen ha…

Valami nagyon szépet akart mondani, csak az illendõ szót kereste, de az isten úgy akarta, hogy egy nagy káromkodásban törjön ki, mert abban a percben belevágódtak a zökkenõnél valami kiálló sziklacsúcsba, s nagyot roppanva, reccsenve lehasalt a kocsi elõrésze.

- Tyû, az ebugattát! Eltört a tengelyünk, tekintetes uram.

A nõk megijedtek, Gyuri leugrott, megvizsgálta a tengelyt. Hát biz az eltört alaposan, éppen a rúd balsó szárnya irányában.

- Mit csináljunk mármost? - sopánkodott János. - Mondtam, hogy madárnak való ország, aki nem jár se gyalog, se szekéren.

- Semmi az - felelte Gyuri, akit most semmi se hozhatott volna ki a jó hangulatából, se egy tengely, se száz tengely. - Add ide a fejszét! Te csak tartsd addig a lovakat, majd mindjárt vágok én egy nyújtót a tengely alá.

Kurtanyelû balta volt a kocsiülés alatt, átvette, megnyugtatván a hölgyeket, hogy segít õ mindjárt - csigavér az ilyen bajnak -, átugrott a garádon, végiggázolt a sûrû iszalaggal összegubáncozott bozóton a fákig. Fák is csak úgy voltak, mint agg ember koponyáján a hajszálak. Egy satnya nyír, nagy darabon mogyoró- és vad csipkebokrok, aztán semmi, aztán elvétve egy-egy vén fa, mintha valami elszaladt erdõ itt felejtette volna. Nem is a föld teste már ez a vörös-barna agyag, kiégett abból a termõ erõ. (Csak gombát hoz és árvalányhajat.) A föld testén a var ez a glogovai hegy.

Nehéz volt kikeresni alkalmas támasztófát. Ez túlságosan vastag, amaz túlságosan vékony - ment hát beljebb, beljebb. Itt egy hasadékot kellett megkerülnie, majd egy, a víz által kimosott árkot. Olyan messzire ért, hogy a kocsi eltûnt elõle, csak a Veronka ernyõje piroslott távolról, mint egy királygomba.

Végre egy nyírfára vetett szemet, mely egy szakadék szélén nõtt magányosan. Husángnak már nagy, fának még kicsi. Valóságos bakfis volt a fák között, szép növésû, sokat ígérõ. Mindegy, halál fia vagy, kis bakfis! Belevágta a baltáját.

De alig csattant egy-kettõt a balta, midõn felhangzott ez a szó: Reta! Reta! (Segítség! Segítség!)

Gyuri összerezzent, megfordult. Ki kiáltott? A hang közelrõl látszott jönni, de se közel, se távol nem volt senki, pedig nagy darabot lehetett belátni. Újra hallatszott a segélykiáltás rekedten, tompán, mintha a föld alól jönne. Most már világos volt, hogy a mély hasadékból kiált valaki.

Gyuri szaladni kezdett a hasadék mentén.

- Itt vagyok! kiáltozá. - Ki vagy? Mi baj van?

- Itt vagyok - szólott fel a mély hasadékból az elõbbi hang -, segíts rajtam, ha keresztény lélek vagy.

Gyuri lenézett a hasadékba, s egy kabátos alakot látott az alján guggolni, de csak keveset láthatott az emberbõl, mert a laza talajnak egész a szélére lépni veszélyes lett volna.

- Ez nevezetes! Hogy jutott oda?

- Beestem tegnap este - nyöszörgött a kabátos ember.

- Hogyan, már tegnap este? És nem tud kijönni?

- Lehetetlen, mert nincs mibe fogózni, ha megkapaszkodom valamely cserjében, kiszakad a földbõl tövestül s minduntalan visszaesem.

- Teringette! Ön kutya állapotban van! És senki se ment azóta erre?

- Nem jár erre senki. Már el voltam készülve a legborzasztóbbra, midõn felhangzottak a fejszecsapások a közelben. Oh, hála neked, én istenem! Segítsen rajtam jó ember, aki ott fenn van, akárki legyen is, meg fogom jutalmazni.

- Nagyon szívesen. Oh, hogyne. Csak a módokon gondolkozom. Ha talán leeresztenék egy hosszú fát, fel tudna-e rajta mászni?

- Nagyon el vagyok gyengülve az álmatlanság és éhség miatt - felelte a mélybõl a sok kiabálástól ércevesztett, elgyötört hangon.

- Ah, szegény ember! Várjon csak!

Eszébe jutottak az almák, amiket reggel Mravucsánné rakott a zsebébe.

- Halló! Vigyázzon! Egypár almát dobok le addig is, míg valamit kifõzök.

Sorba kiszedegette az almákat, és behajigálta a hasadékba. Egyszerre megijedt. Jaj, közte van a Veronkáé is. Hátha megharagszik.

- Megtalálta?

- Meg. Köszönöm.

- Ne egye meg, kérem, azt a pirosat, mert nem az enyém.

- Nem fogom megenni.

- Ön, úgy látszik, a mûveltebb osztályból való.

- A glogovai plébános vagyok.

Gyuri meglepetve tántorodott hátra. Szent Isten: a glogovai plébános! Nem hallhatott volna semmi csodálatosabbat a világon.

- Majd mindjárt segítek, tisztelendõ úr, csak egy kicsit várjon.

Nosza, szaladt vissza a kocsihoz, mely veszteg állt lent a völgyben, a jobbról-balról emelkedõ terméketlen, árkos hegyoldalak között. Úgy nézett ki onnan a vidék, mint egy kettéhasított mákfejnek a belsõ része. Egész a kocsihoz nem kellett mennie, amint meghallhatták a hangját, rákiabált Jánosra:

- Szedd le gyorsan a hámot a lovakról, és hozd utánam, a lovakat pedig kösd valami fához!

János szót fogadott, de nagy dörmögéssel, fejcsóválással. Sehogy se tudta eltalálni, mi történhetett, mire kell a hám? Hallott ugyan valamikor olyanforma mesét a fonóban, hogy a Fatépõ Gábor két medvét fogott egyszer a szekere elé az erdõn. Csak tán nem ilyesmire kell a hám?

Mindegy. Kell, amire kell. Vitte vállán az úr után a hasadékhoz. Ott aztán a két hámot összekötötték egybe, a kisafa-szíjaknál fogva, s leeresztették a mélységbe.

- Fogózkodjék bele, plébános úr! Mi meg ketten, János, húzzuk fölfelé!

Úgy tett a pap, ahogy Gyuri mondta: megfogózkodván végsõ ereje megfeszítésével az így meghosszabbított hámba, és bár most is omlott lába alatt a hasadék meredek fala, mégis szerencsésen kikapaszkodott a föld felületére.

De hogy nézett ki! Csupa por, csupa piszok, arcán a keservesen átélt éj dúlása, amihez hozzájárult a kimerültség és éhség. Nem volt azon szegényen emberi ábrázat. Mi (t. i. én és olvasóim), kik fiatalon láttuk utoljára, hiába keresnõk szép, hamvas puha arcát, borostás képû férfi volt már, gesztenyeszín haja fehér szálakkal fölverve; - hosszabb keresgélés kellett, míg egy-egy ismerõs vonást ragadott ki a szem. Csak egy volt a régi, a jóság és szelídség, mely e sovány, komoly, igazi papi arcot mintegy beragyogta.

Meg volt lepetve, mikor egy finoman öltözött fiatal urat látott maga elõtt. Valóságos csoda itt a glogovai erdõ szélén.

- Ah, hogyan háláljam meg jóságát? - kiáltá ama bizonyos pátosszal, melyen rajta van a prédikáló-szék szaga.

Egypár lépést tett a vízér felé, hogy abban megmosakodjék, de lába megcsuklott, s éles fájdalmat érzett derekában.

- Úgy tetszik, megütöttem magam esés közben, nemigen tudok menni.

- Támaszkodjék rám, kedves tisztelendõ úr - biztatta Gyuri. - Szerencsére a kocsim nem messze van. Te pedig, János, vágd ki addig nyújtónak ezt a kis fát, míg mi lassan megyünk.

Már az igaz, hogy lassan mentek; a pap a ballábát nem bírta jól emelni, minduntalan megbotlott a földbõl kimosott fagyökerekben, melyek keresztül-kasul fonódtak mindenfelé, mint a szultán névaláírása; - úgy látszik, alul a föld alatt még érintetlen az erdõ. - Itt fent azonban az egykori nagy fák helyén törpék uralkodnak: a hályogmogyoró meg a kányafa, két nyomorult cserje, két kis útonálló. Az egyiknek legalább szép fehérvereses virágja van, lóbázza is kevélyen a lecsüngõ fürtöket, de a másik egészen csak arra való, hogy az embernek alkalmatlan legyen járás közben.

A kocsi messze állt, ráértek odáig beszélgetni, néha meg is kellett pihennie a papnak, volt elég szék, elég fatönk az úton.

- Csak egyet mondjon meg, tisztelendõ úr, hogyan került ide éjjel, egyedül?

Elbeszélte, hogy a húgát várta tegnap, ki a nevelõnõért ment a távol fekvõ vasúti állomáshoz. Miután nem jöttek meg idõre, nyugtalanság, türelmetlenség fogta el estefelé, s mint akárhányszor tette, kisétált az erdei ösvényen eleibök. Ment, ment, mindig tovább, fokozottabb aggodalommal kémlelve a dombokról az utat, s figyelve, amint beesteledett, nem hall-e távoli kocsizörejt? Egyszerre eszébe jutott, hogy hátha a Pribalszky-malomnál letértek a hosszabbik, de szebbik útra, mely Uhlyavnán keresztül visz Glogovára? Veronka (úgy hívják, kérem a húgomat) rajong az árnyas erdei utakért. Igen, így lesz, bizonyosan így lesz. Azóta már régen otthon vannak, míg õ itt aggodalmaskodik. Legjobb tehát menten visszatérni, s szerencsétlenségére, hogy minél hamarább otthon lehessen, egy kurtább gyalogútra tért. A sietség ördöge bajba vitte, a sötétben valahogy félrelépett, és belezuhant a hasadékba.

- Szegény kis húgocskám - sóhajtott fel -, mennyit szenvedhet most miattam.

Gyuri mindenáron kedélyesre szerette volna fordítani a pap bús hangulatát.

- Ej, majd megvigasztalódik a kisasszony, jót állok érte, s a tisztelendõ úr is kiheveri, ha egyet alszik rá. Két-három nap múlva úgy fog föltûnni, higgye meg, mint egy mulatságos kaland.

- Mely azonban könnyen végzõdhetett volna a legborzasztóbb halállal, ha önt nem küldi a gondviselés.

- Bizonyára köze volt hozzá a gondviselésnek. Eltört a tengelyem az úton, anélkül nem jöttem volna e helyre.

A pap elérzékenyülve emelte tekintetét az égre.

- Ha száz évig élek, sem felejtem el gyöngéd szívességét, nevét imáimba foglalva. De, oh, én háládatlan, hiszen még nem is kérdeztem a nevét.

- Wibra György.

- A besztercei híres ügyvéd? Istenem, ilyen fiatal! Örülök, uram, mert egy derék emberrel szoríthatok kezet, kit egész Beszterce magasztal, de százszor jobban örülnék most, ha egy szegény vándordiák állna elõttem az elõkelõ úr helyett, mint megmentõm, akit megjutalmazhatnék illõ módon. De hogy rójam le hálámat önnel szemben? Tudom, el nem fogadna tõlem semmit…

Gyuri ajkai körül ravasz mosoly hasadozott.

- Kérdés! Tudja-e, hogy az ügyvédek nagyon kapzsik?

- Ah, szóljon, szóljon! (Bizonytalanul, gyanakodva nézett a szeme közé.) Igazán? Nem tréfál velem?

Az ügyvéd nem felelt mindjárt. Némán tettek egypár lépést föl a dombra egy villámhasított vadkörtefa felé, melynek irányában állott a kocsi.

- Hát igen - mondá aztán elfogódott, majdnem remegõ hangon -, valamit szívesen elfogadnék.

- Csak, kérem, beszéljen tartózkodás nélkül!

- Eszembe jutott, hogy valamije van a kocsimon.

- Az ön kocsiján?

- Amirõl ön nem tud, és amivel engem boldoggá tenne.

A pap mohón odanyújtotta mind a két kezét.

- Bármi legyen is a világon, ím, az öné.

Egy fél perc se kellett, ott voltak fenn a körtefánál.

- Amott áll ni, a kocsim!

A pap odanézett, egy piros napernyõ szúrta meg a szemét legelõbb, alatta egy kis fekete szalmakalap, fehér margaréta-virágokkal és még lejjebb egy tündöklõ arc. Minden olyan ismerõs volt elõtte, az ernyõ, a kalap, a margarétavirágok és az arc.

Összerázkódott, mintha álmot látna, azután felkiáltott, az ügyvéd karját megragadva:

- Istenem, az én Veronkám!

Az ügyvéd szelíden mosolygott, meghajtotta fejét a lelkész elõtt s kezeit esengve tette össze.

- Illetõleg az ön Veronkája - javította ki magát a pap jóságos hangon -, ha õ is úgy akarja.

Ekkorra már Veronka is felösmerte bátyját, leugrott a kocsiról, s gyorsan felfutott hozzá, vidám kiáltással:

- Itt vagyok. Nincsen semmi bajom. Jaj, mennyit aggódhattál. De a kocsink, az eltört. Jaj, ha láttad volna a lovainkat. De még mi minden nem történt. Madame Kriszbayt is elhoztam.

A pap megölelte. Örült, hogy az õ bajáról nem tud semmit. (Milyen derék ember ez a Wibra, hogy nem ijesztette meg a gyermeket.)

- Jó, jó, kis szívecském, majd mindent elbeszélsz egymásután.

De Veronka egyszerre akart mindent elmondani, a kocsi összezúzódását Bábaszéken, a Mravucsánék vacsoráját (igaz, a Mravucsán bácsi tiszteltet), a mai út részleteit, a smaragd-függõ elvesztését és megtalálását…

A plébános, ki lassan-lassan érteni kezdte az összefüggést, enyelegve szakítá félbe.

- Hát a becsületes megtalálónak adtál-e valamit?

Megütõdött a váratlan kérdés fölött; elhallgatott, mintha egy pergõ rokka kerekébe beletesz valaki egy dorongot.

- Nem, nem. Hogy gondolod ezt? - felelte gyanútlanul, zavartan. - Hiszen nem illik, de õ nem is akart semmit.

- Csodálom, mert tõlem már bekövetelte.

- Lehetetlen - hüledezett Veronka, félszemmel Gyurit fürkészve. (Valami különös, megnevezhetetlen gyanú kezdett a szívében támadni.) - És mit kér? - tette hozzá elfátyolozott hangon.

- Biz az sokat kér.

- Sokat? - dadogta elhalványodva.

- Kéri vissza a fülbevalót, amit talált, de gazdájával együtt - mondá ünnepélyesen. - És én már oda is adtam neki!

Veronika lehajtotta fejét, mintha a nyakánál letört volna, arca kigyulladt, mint a fáklya, keble lázasan emelkedett, orrcimpái mozogtak… Jaj, mindjárt eltörik a mécses!

- Hát semmit se felelsz? Jól tettem-e, hogy odaadtalak? Mi? Felelj hát, Veronka!

Gyuri is hozzálépett, csendes, bátortalan hangon kérte:

- Veronka kisasszony, esedezem, csak egy szót!

Félénken hátrált a korhadó körtefa alá, melynek egyik vihartört gallya lecsüngött szinte a földig és némileg eltakarta.

- Jaj, úgy szégyenlem magamat - rebegte elhalón -, de úgy szégyenlem…

Nem szólt egy szót se többet, egyetlen szót se - csak zokogásra fakadt hirtelen. Egy szélroham jött most a Brána felõl, megrázta derekasan a vén fát, mely aztán engedelmesen ráhintette fejére, ruhájára a halványpiros virágait, talán a legutolsókat, amiket vén napjaira még hozhatott.