HÁROM ÜSZÖG

Ön ott ül, madame, a kocsin, nem tud semmirõl semmit, csak azt érzi, hogy éhes. A gondjaira bízandó bakfis leugrik a kocsiról, elszalad, nyakába ugrik egy hosszú kabátos egyéniségnek, és beszélnek ott valamit a fa alatt élénk gesztusokkal, villogó szemekkel. A kis bakfis jön aztán vissza, vígan szökellve, mint egy bárány, nekipirulva, mint egy rózsa, karonfogva a fiatalemberrel, ki tegnap a fülönfüggõjét megtalálta. Mindez olyan váratlan és csodálatos. Míg a kocsi eltört tengelyét alátámasztják, felszerszámozzák és újra befogják a lovakat, addig a hosszú kabátos férfi, aki a bakfis testvére, megsúgja bizalmasan: »Az ön növendéke menyasszony lett.« Szent isten, mikor, hol? Hát most a fa alatt.

Ah, madame Kriszbay, érzem én jól, hogy önnek most el kellene ájulnia, részint mint finom hölgynek, pusztán az események hallatára, részint azért, mert ilyen tökéletlen népek közé jutott; de az otkolonos üvege nagyon mélyen bent van a bõröndjében, s így mégis jobb el nem ájulni, hanem elég a lelki megbotránkozás.

Mert a fa igen szép dolog flörtre, szerelmi ömlengésekre holdvilágos estén, de a leánykéréshez, eljegyzéshez (kivált a regényekben) szépen bútorozott szalon kívánatos. A leány kiszalad az ajtón, ha szégyenlõs, vagy letérdepel áldásért a szüle, esetleg gyám elõtt, ha nem nagyon szégyenlõs - de hova térdepeljen a fa alatt?

Borzasztó! A fa alatt! A vadházasokról mondják: »Fa alatt esküdtek.« - Micsoda szégyen! Mit fognak erre mondani? Hisz ha nem esküdtek is, de eljegyzésük a fa alatt volt! Ezt lehetetlen lesz eltagadni.

Mindez csupán madame Kriszbayt foglalkoztatta, Veronkát nem. Ellenkezõleg, arra gondolt, hogy ha szép idõk lesznek, valamelyik nap kijön ide a vázlatkönyvével, és megörökíti az öreg fát.

Ezalatt a kocsi csendesen gurult. A kocsis nem fért volt fel, azt leszállította Gyuri, menjen gyalog a kocsi után. Õ maga vette át a gyeplõt, s Veronkának melléje kellett ülni a bakra, mint a jukkerkisasszonyok szokták. Istenem, istenem, mit fognak mondani a faluban, ha így látják!

Kivackolódván a kettéhasított mákfejbõl, hol sûrûn váltakoznak szorosok, medencék, porhanyós üregek, lent a völgyben megint kibukkan kõrõl-kõre szökellve a Bjela-Voda s mindenütt a kocsi mellett szalad azután, mint egy cigánygyerek. Itt a jó úton sebesebben megy már a bricska, kedélyesen morognak a kerekek, s Gyuri lazára eresztvén a gyeplõt, elandalog lelkével a történteken… Nem csak álom-e mindez? Nem, nem, hiszen mellette ül Veronka, és hátul tisztelendõ Bélyi János úr beszélget madame Kriszbayval, törve a gallusok nyelvét. Igen, tiszta valóság ez. Amit tud, azt látja is. Hihetetlenebb, mint egy regény, de mégis valóság. Hitte volna-e még tegnap, hogy még mielõtt a nap kétszer lenyugszik, föltalálja örökségét, s még tetejébe feleséghez jut. Összesen huszonnégy óra története. Tegnap ilyenkor még nem tudta, van-e Bélyi Veronka a világon. Furcsa! S utána kezdett gondolni, milyennek is nézett ki a világ Veronka nélkül? Megfoghatatlan, hogy tegnap ilyen tájban semmi hiányt sem észlelt. Hogyan lehet az? De a bolond kerekek olyan veszettül zörögtek, hogy nem bírta a tegnapi énjét összeállítani… Csodák ezek! Egy legenda (az esernyõé) összetört, de másik támadt helyette. Ég és föld jelentkeztek ügyvédjéül, hogy örökségéhez segítsék. Az ég álmot küldött, a földhasadék egy protektort.

Úgy dagadt a szíve, forrt, édelgett, dõzsölt a nagy szerencsében: Hej, ha tudnád, kisleány, milyen gazdag úrnak adod a kezedet!

Ringatta, emelgette, csiklandozta ez a gondolat, s mosolygott titkon, mint egy álruhába öltözött királyfi: Ha megtudja majd a kicsike!

A kopanyicai hegynyelven túl, mely mint valami spanyolfal nyúlik be a völgybe, hipp-hopp, egyszerre csak kiugrik bogárhátú házacskáival Glogova.

- Itthon vagyunk - mondja Veronka.

- Merre van a parókia?

- A falu túlsó végén.

- Majd mondja meg aztán, hol kell jobbra vagy balra térni.

- Jó, jó, kocsis úr; csak hajtson most egyenesen.

Levendulaillat csap ki az útra. Rendre elõtünedeznek az ismerõs kis kertek liceumkerítéseikkel, hórihorgas napraforgóikkal, köcsögök a karókon, kiteregetett fehér ruhák a lészán. A vesszõbõl font kapuk elõtt pendelyes gyerekek játszanak a fazekak letört füleivel lovasdit, bent az udvaron csöngettyûs csikó fickánkol.

Úgyszólván néptelen a falu: aki kezét bírja, kint a mezõkön dolgozik, a vászonnép pedig megfõzvén az ételt, kivitte a gazdának. Csak az iskola elõtti gyepen van élet, zsibongás, de már nem olyan egyöntetûek külsõ dolgában a gyerekek, mint valaha, Majzik tanító úr fiatalabb korában; szõkék, barnák, nyurgák, tömzsik, vegyesen, s magyarul kiáltják a dicsértesséket a cséza felé.

A férfiakból csak a »mágnások« lebzselnek otthon. Csinos, cserepes ház tornácáról Gongoly uram lengeti a kalapját, cudarul meghízott: olyan potrohja van, mintha tíz évig ült volna vasban.⁷ A kovácsmûhely elõtt Klincsok üldögél, csöndes pipaszóval, míg a kovács a ráfot húzza a kerekére.

- Hová, hová? - kiáltja kedélyesen, kézzel-lábbal integetve a tisztelendõnek. - Már mi más papot választottunk! (Látszik, hogy a pap elmaradása élénk feltûnést kelthetett a községben.)

Teringettét, mennyit haladt ez a Glogova! Fent a dombon a Krizsánék háza mögött ott fehérlik a kálvária tizenkét stációval. Aztán a templomra is milyen szép sugár tornyot húztak pléhfedéllel! Nincs hozzáfogható egész Losoncig. Csakhogy a losoncin kakas van!

A falu közepén vendéglõ emelkedik. »A Szent Esernyõhöz« címezve, túl rajta vadszõlõvel befuttatott, oszlopos, feltûnõ szép házacska áll (a Sztrelnyik Mihályék régi fundusán), fehér, mintha cukorból lenne kifaragva; hátul sorompós kert, elöl sudar fiatal topolyfák állnak kevélyen sort, mint valami gránátosok.

- Kinek a háza ez? - kérdé Gyuri hátrafordulva.

- Ott a bakon ül a gazdája.

- Ah, úgy! A magáé Veronka?

Némán, szégyenlõsen bólintott a fejével.

- Egy kis rossz földbirtok is van hozzá - tette hozzá a pap nemes dicsekvéssel.

Gyuri fitymáló arcot vágott.

- Bizony mi pedig nem visszük el innen. Legyen csak a bácsié. Ugye, Veronka?

Majd újra hátrafordult és azt mondta a papnak:

- Van a Veronkának olyan nagy hozománya, hogy egy grófnõnek is elég lenne, de azt se a tisztelendõ úr nem tudja, se õ maga.

Ezen a rejtélyes mondaton úgy elgondolkozott a pap is, Veronka is, hogy észre sem vették volna a hazaérkezésüket. Gyuri tovább is hajtott volna, ha a Visztula kutya rájuk nem ugrik örvendezõ vinnyogással, s ha a kapuban sírdogáló Adameczné föl nem sikolt:

- Szentséges Szûz Mária, meghallgattad alázatos kérését szolgáló leányodnak!

- Hopp, álljunk meg! Itthon vagyunk. Nyissa ki a kaput, Adameczné.

Adameczné letörülte a könnyeit, keblébe eresztette az olvasóját s ment nyitni a kaput.

- Van-e ebéd, Adameczné? - kérdezte mohón a tisztelendõ úr.

- Jaj, dehogy van, dehogy! Kinek fõztem volna? Azt hittük mindnyájan, hogy elveszett a tisztelendõ úr. Bizony isten, tüzet se gyújtottam ma. Mert minek? Úgyis eloltottam volna a patakzó könnyeimmel.

- Jól van, jól, Adameczné, tudom, hogy búsult miattam, ösmerem a jó szívét, de most aztán lásson ám valami ebédhez, de gyorsan, kedves öregem, mert mind éhen halunk.

Veronka gyanút fogott az Adameczné szavaitól és vallatóra fogta a bátyját, hogy mi baja volt, végre pedig sírva fakadt, nagy duzzogással kikelve Gyuri ellen is, hogy valamit titkolnak elõtte. Végre el kellett neki mindent beszélni, amitõl majd megszakadt a kis szíve, elgondolva, milyen veszélyben forgott testvére.

Nagy sürgés-forgás közt fõtt ezalatt künn a konyhában az ebéd, volt dolga a két szolgálónak meg a mindenesnek.

- Hamar verd a habot, Hanka! Hozz egy kis sót, Borbála, Hát a liba meg van-e már kopasztva? Ejnye, ti Mátyás lustái! Lódulj, fordulj, egy, kettõ, három. Andris, szakíts hamar a kertbõl egy kis petrezselymet. Oh, istenkém, de sovány nevelõnét hozott a kisasszony! Láttátok? No, Adameczné (szólt önmagához), lesz megint munkád ezt a meszelõrudat kihizlalni! Add ide hé, azt a tepsit! Nem azt, a másikat! Te pedig reszelj, Borbála, egy kis zsemlyét. Hanem az a fiatalúr csinos ám, aki velök jött, hogy hol szedték fel, mire szedték fel, nem bírom eltalálni. Mondtál valamit? Hogy te se? Szamár! Ha én nem tudom, mit tudnál te, csirke. Annyi azonban bizonyos, de magunk közt maradjon, hogy van valami furcsa a kisasszony szemeiben. Van ott valami történet. Görbüljek meg, ha nincs. Csak nem tudom elolvasni.

Sokat locsogott Adameczné, jót is, rosszat is, de fõzni csak jót fõzött; olyan ebédet tálaltatott fel nemsokára, hogy még a szerelmesek is jó étvággyal ettek belõle.

Ebéd után Gyuri lovas embert fogadott, aki levelet vitt Sztolarik törvényszéki elnöknek Besztercére.

»Kedves gyámatyám! (így szólt a levél). Nagy dolgokról értesítem, de csak röviden, részleteket majd élõszóval. Atyám örökségét, illetve az esernyõt megtaláltam, némileg Münczné által, némileg a vakesetnél fogva. Jelenleg itt vagyok Glogován, a papnál, kinek a húgát, Veronkát, feleségül kértem. Igen csinos leány, s azonfelül csak úgy juthatok örökségemhez, ha elveszem. Különös körülmények vannak. Küldjön kérem, e lovas ember által két arany karikagyûrût Huszák Sámuel aranymûves boltjából, és a keresztlevelemet, mely az ön gyámi iratai közt megvan. Azt szeretném, hogyha már holnapután megtörténhetnék az elsõ kihirdetés. Maradtam stb.«

Biztatta a lovas embert, hogy siessen.

- Sietnék én, de a ló nem akar.

- Hát nógasd!

- Hja, az Isten nem teremtett sarkantyút a bocskorra!

Rossz lova volt a tót legénynek, hanem az idõnek volt nagyon gyors lova. Úgy elfutott egy nap, mint egy perc. Csak megzördül másnap odakünn egy hintó, s ki jön be a tornácon? Hát a törvényszéki elnök, Sztolarik úr.

Hanem biz õneki, akármilyen nagy úr és kedves ember volt is, csak a pap örült meg. Veronka inkább megijedt tõle. Mintha hideg, fagyasztó légáram jött volna be vele. Miért jött ez most ide?

Az elnök pedig elég szíves, elég nyájas volt hozzá.

- Ez az a kis Veronka?

- Ez bizony - mondá Gyuri diadalmasan.

A »bizony« jelezte a diadalmasságot. (Oh istenem, de édes ez a mi nyelvünk!)

Az elnök nagy pacsit csattantott a kis tenyerébe, s ahogy ez már jól áll az ilyen öreg uraknak, megcsípte pajkosan az elhalványodott arcát - de nem bírt az azért piros lenni. Rossz sejtelem nehezedett szívére: Miért jött ez most ide?

Maga Gyuri is meg volt lepetve. A nehezen mozdítható elnök eljövetele legalábbis különösnek látszott.

- Elhozta? - kérdé tapogatózásképpen.

- El.

Veronka megkönnyebbült lélegzetet vett. (Gyuri már napközben beavatta, hogy a gyûrûket várja Besztercérõl.)

- Adja ide!

- Majd azután - szólt vontatottan az elnök. - Elõbb beszélnem kell veled.

Elõbb kell beszélnie! Tehát olyant akar mondani, amit nem lehetne utóbb (értsd: a gyûrû odaadása után). Veronka a világot érezte süllyedni maga alatt.

Gyuri kedvetlenül emelkedett fel helyérõl, Veronka mellõl, akinek kezei izgatottan kezdtek ide-oda mozogni a horgoló tûkkel.

- Jöjjön át a szobámba, gyámatyám!

Gyuri szobája az L-re épített parókia végén volt. A hajdani világban, mikor még nem épült volt fel az iskola, ez volt a tanterem (az öreg Adameczné például még itt tanulta az abc-ét). Már az elõbbi pap kettéválasztotta a pajtányi szobát egy csinos deszkafallal, vendégszobát csinált az innensõ, nagyobb felébõl s éléskamrát a másikból.

Veronka csak azt érezte most, hogy végtelenül boldogtalan, s hogy mindenét odaadná e percben, ha hallhatná, hogy mit beszélnek… Hiszen minden, de minden ettõl függ. Valami démon, aki nyilván nem járt soha nevelõintézetbe az apácákhoz, s nem tanulta meg, hogy hallgatózni illetlen, sarkallni, biztatni kezdte: Szaladj, hamar, Veronka, az éléskamrába, ott majd meghallod, hogy mit beszélnek, ha szép csendesen meglapulva odateszed fülecskéd a vékony falhoz.

Veronka pedig nem kérette magát, ment, rohant. (Hihetetlen, mennyi méz van a gonosz sugallatú démonok nyelvén.) Ez a jól nevelt, finom gyermek képes volt odakuporodni az uborkás hordóra, a zsírbödönök és eleséges zsákok közé, s idegeit megfeszítve figyelni minden hangra.

A mélységes csöndet csak szívének dobogása zavarta, meg a gerendáról lecsüngõ oldalszalonnák csöpögése. A nagy melegtõl ezek is elkezdtek sárgulni, avasodni és olvadni, poty, poty, poty. Pottyant, csöppent a szép, rezedaszínû ruhájára is - de ki törõdnék most azzal?…

- Denuque hozzájutottál az esernyõhöz, amint mondod - hallatszott tisztán az elnök hangja -, de láttad-e már?

- Minek? - felelte Gyuri. - Az értékhez úgyis csak az esküvõ után juthatok.

- Miért nem elõbb?

- Mert nem akarom elõtálalni az esernyõ történetét igen sok okból.

- Például?

- Elõször azért, mert köznevetség tárgya lenne a pap.

- Mit törõdsz te a pappal?

- Másodszor, mert gyöngédtelenség lenne Veronka iránt; azt hinné, hogy csak az esernyõ miatt akarom elvenni.

- De hisz úgyis megtudja késõbb.

- Sohasem mondom meg neki.

- Van-e még valami okod?

- Van. Az, hogy talán ide se adnák a bankutalványt, hiszen nem névre szóló, mivel bizonyítsam, hogy az enyim. Inkább az övék, akiknek a kezében van. S még esetleg a leányt se kapnám meg; ha annyi a vagyon, mint mi hisszük, minden ujjára talál mágnásokat.

Veronka szédült. Elképzelte, hogy így verték a Jézus Krisztus testébe a szögeket… így verték. Nem értett õ sokat ebbõl a zagyva beszédbõl, esernyõ, bankutalvány, nagy vagyon. Milyen vagyon? De egyet érteni kezdett, hogy õ csak eszköz valami eltalálhatatlan, rejtélyes cél elérésére.

- Jó, jó - kezdé az elnök némi szünet után -, a dolog mindenesetre bonyodalmas ez ideig, de a legnagyobb bonyodalmak talán még ezután jönnek.

- Ej, mi jöhetne? - kérdé bizonytalan hangon Gyuri.

- Ne vágj most közbe, várd be az ötórai vonatot. Mindenekelõtt azzal legyünk tisztában, szereted-e a leányt?

Szegény Veronka úgy reszketett a búvóhelyén, mint egy didergõ madár. Behunyta a szemét, mint az elítélt a tõkén, kit egy balga ösztön vezet, hogy a lecsapódó pallos nem olyan szörnyû így. Jaj, mit fog felelni?

- Azt hiszem, szeretem - felelte Gyuri bizonytalan hangon. - Olyan csinos! Magának nem tetszik?

- Hogyne, hiszen én sem vagyok kenyérbélbõl. Hanem az a kérdés, megkérted volna-e, ha nincs az az esernyõhistória? Felelj õszintén!

- Eszembe se jutott volna.

Egy sikoly hallatszott most a szomszéd helyiségbõl s valami zörgés utána, mint mikor bútort feldöntenek.

Az elnök figyelmessé lett, s a falra mutatva, kérdé:

- Nem tudod, mi van odaát?

- Gondolom, éléskamra.

- Mintha sikoltott volna ott valaki.

- Meglehet, egeret látott valamelyik fehércseléd.

Hát igen. Így néz ki egy tragédia a szomszéd szobából, ha vékony fala van; - ha nincs vékony fala, még úgy se. Egy egeret látott meg valami vászonszemély, vagy egy szív zúzódott össze. Ki tudhatná; a kétségbeesésnek és a kedélyes ijedtségnek egy hangja van. Veronka a szívébe tört tövissel futott ki a szabad levegõre, többet már nem akart tudni, csak ki innen, mert megfúl, el, el, ki tudja, hova, akárhova… S ez mind úgy látszik a szomszéd szobából, hogy Adameczné vagy a Hanka egy egérre talált rálépni. Mindegy, akárhogy látszik, hiszen csak egy fél percig látszik, azután elfelejtik, beboronálja a fontos beszélni valójuk.

- Azt mondod, eszedbe sem jutott volna megkérni… Éppen ez az. Nem szabad elhamarkodnod a dolgot a gyûrûvel, még kevésbé az esküvõvel. Lássuk elõbb a medvét, az esernyõt, illetve a tartalmát, azután lehet beszélni.

Gyuri egykedvûen sodort egy cigarettát, s gondolta magában: Öregszik Sztolarik, hogy annyi hóbortosságot fecseg össze. Igyekezett mégis gyöngéd lenni hozzá.

- Meggondoltam én ezt, kedves gyámatyám, nem lehet itt mást csinálni, csak elvenni a leányt.

Sztolarik felkelt a székérõl, odaállt a fiatalember elé s ravasz pislogású szemeit mereven szegezte rá: mintha valami nagy argumentumot akarna elsütni.

- De hátha Veronka nélkül is hozzájuthatsz az örökségedhez?

El nem nyomhatott egy fitymáló mosolyt.

- Hiszen éppen most fejtettem ki - szólt türelmetlenül -, hogy nem lehet, de ha lehetne, se zárnám ki az örökségbõl, mely félig-meddig lelet, mert a gondviselés mintegy szándékosan feléje hömpölygette.

Sztolarik megfordította most a kérdést.

- De hátha Veronka által se juthatsz örökségedhez?

- Az szinte kizártnak látszik.

- Úgy? Akkor hát ide figyelj, Gyurka öcsém, mert most mindjárt bedübörög az az öt órai vonat, amit elõbb említettem.

- Igenis, figyelek.

De az esze másutt járt, szórakozottan, türelmetlenül dobolt ujjaival az asztalon.

- Hát amint ma reggel bemegyek leveled folytán a Huszák aranymûveshez, hogy megvegyem a karikagyûrûket és elküldjem a lovas emberedtõl (nem is álmodtam még akkor, hogy magam jövök el), Huszák uram nem volt a boltban, csak a segédje, a Klaniczay József, a nyúlszájú.

Gyuri bólintott a fejével, hogy ösmeri.

- Mondom neki, adjon két aranykarikát. Kérdezi: Kinek lesz? - Messze lesz - felelem. Hová? Glogovára. Csak nem a papkisasszonynak? - De bizony éppen annak. Gyönyörû jószág - mondja. Hát ösmeri. Nagyon jól.

Gyuri abbahagyta a dobolást, megkapta a rémület, felugrott izgatottan.

- A Veronkáról szólt valamit?

- Majd mindjárt megtudod. Szóból szó lett, míg a gyûrûket csomagolta Klaniczay. Honnan ösmeri a papkisasszonyt? Ott voltam tavaly Glogován. Mi az ördögöt keresett maga Glogován? Hát egy ezüstnyelet csináltatott nálunk a község egy ócska esernyõre, melyet õk a templomban õriznek. - Bolondok, nem merték - mondá - idehozni, féltették, hogy ellopják, pedig nem ér két garast; nekem kellett odautaznom, hogy a nyelet felcsináljam rá.

- Hisz ez borzasztó lenne! - kiáltott fel Gyuri elsápadva.

A törvényszéki elnök fölénnyel mosolygott.

- Ezért mondtam, hékás, hogy mindenekelõtt jöjjünk tisztába az esernyõvel.

- Menjünk azonnal! Keressük fel a plébánost!

Égett a föld a talpa alatt. Oly közel volt már örökségéhez, s most megint elillanóban van elõle, mint a lidércfény, mely maga után csalja a vándort.

Könnyû volt a plébánost megtalálni, a galambjait etette a dúcnál.

- Szent atyám - szólítá meg Gyuri, ki a tegnapi vacsora alatt per tu lett leendõ sógorával. - Az elnök, ha már itt van, szeretné a híres esernyõtöket meglátni. Lehet?

- Oh, hogyne! - S nyomban rákiáltott Adamecznéra, aki csirkét kopasztott a tornácon: - Hozza ki csak, kedves öregem, a templomkulcsot!

Térült-fordult a vén Adameczné a nagy templomkulccsal, s a pap - elöl menve - végigvezette vendégeit a templomon, a hûs boltívek alatt, az idõbarnította padok közt.

Oh, milyen szépek ezek a szegényes falusi templomok! S mindaz, ami hozzájuk tartozik. A pázsit a templom körül, a piros, zöld és mindenféle templomi zászlók odabent, a padok szélein szíjtartójukban, szép, szelíd asszonyok képeivel, Sancta Barbara, Sancta Rosalia, ora pro nobis! Mennyi szent legenda egy rakáson! A mennyeiek lehozva ide a fele útra (mert az ég fele útja a templom), ahol a földiekkel együtt lehetnek. Szemben a fõoltár, a gyerekeknek diót osztogató Szent Miklóssal, Glogova eddigi védõszentjével. (Azért eddigi, mert egy idõ óta Szent Péter kezd belenyúlkálni a kenyerébe.) Balról a szenteltvíz-tartónál a Krisztus képe, csinált rózsakoszorúval a töviskorona fölött. Itt imádkozott azon a napon a fiatal pap, mikor Veronkát, mint anyátlan gyermeket, elhozta Billeghi Máté. Minden olyan csendes és fönséges, békét, malasztot lehelnek a komor falak, s a tömjén szaga még, mintha el nem illant volna vasárnap óta, egyesülve a kenderhajú glogovai leányok rezedabokrétáinak illatával, itt száll, itt terjeng a felsõ ablakon belopódzó napfény szikrázó kévéjén himbálózva.

Mindennek van itt története; a vastag, cifra viaszgyertyákat Domanyik Miklósné vette az Istennek - mikor az Isten az urát magához vette; kéz kezet mos, gondolná az ember, de nem úgy van, mert a szép oltárterítõt Gongolyné hímezte, aki aztán késõbb mégis a vízbe fúlt (nem lehet ám az Istent megvesztegetni).

- Erre, erre, nagyságos uram, a sekrestyébe!

Amint beléptek, rögtön szemükbe tûnt, ott volt a kazulák, pluviálék és stólák között a néhai Gregorics Pál vén esernyõje, kimosolygott színtelen vörös kelméje ismerõsen, csak az ezüst nyele, jaj az ezüst nyele ragyogott idegenül.

Gyuri mereven megdermedve nézte, egy szót se bírt kiejteni. Érezte, hogy a végzet küzd ellene. Egy ördög jár utána, aki nógatja: »Csak eredj, eredj az örökséged után« egy másik ördög jár elõtte, aki incselkedik vele: »Csak gyere, gyere, erre van.« De van egy harmadik ördög is, a legelevenebb, aki a középsõ ördögöt is megelõzve ott kujtorog a célnál, és mikor odaérne, gonosz vigyorgással mondja: »Itt a semmi.«

Sztolarik megtartotta hidegvérét, nagy figyelemmel vizsgálta meg az ernyõ nyelét, mintha gyönyörködnék a mûvészi kivitelben.

- Mindig ez a nyele volt? - kérdé.

- Oh, dehogy! Ez tömör ezüstbõl van, s valóban csinos munka. Nagy mester a besztercei Huszák, az csinálta. Tessék csak jól megnézni azt az ízlést, azt a stílt. Ugye remek egy dolog? Tavaly leptek meg vele a híveim, míg a szklenói fürdõn voltam. A régirõl letört volt a csontfogantyú, már alig lehetett használni. Bizonyos Klincsok Istvánnak az érdeme; az kezdte a gyûjtést. Oh, vannak még hívõ keresztény lelkek.

Azután Gyuri felé fordult.

- Majd megösmertetlek ezzel a Klincsokkal. Igazán tiszteletre méltó ember.

Gyuri a pokolba szerette volna küldeni a tiszteletre méltó Klincsokot - és lett is volna kivel, mert megint ott volt a háta mögött az elsõ ördög, aki arra bujtogatja: »Eredj az örökséged után.«

- De bizonyosan megtartották a régi nyelet is? - kérdé éledõ reménységgel.

- Nemigen - felelte a pap -, közönséges fapálcika volt; gondolom, Adameczné kérte el akkoriban a Veronkától.

(Alighanem a középsõ ördög beszélt a papból. »Adamecznénál van az ernyõ nyele.«)

Kíváncsi lett most az elnök is:

- Ki az az Adameczné?

- Az öreg szakácsném, aki imént a kulcsokat hozta.

Sztolarik úr hangosan kezdett kacagni - a könnye is kicsordult, úgy kacagott. A templom falai, kõkockái visszhangozták, az egész templom hahotázni látszott.

Mikor aztán kiértek a templomból, s a pap bevitte a kulcsot, Sztolarik úr kihúzta a selyempapírba göngyölgetett gyûrûket, a markába nyomta Gyurinak, csendes humorral mondván:

- Az elõbbi logikád szerint most már az Adamecznét kell nõül venned. Eredj hát, itt a gyûrûk, jegyezd el hamar!

Gyuri nem is felelt a maró tréfára, a bizonytalanság ideges mohóságával rontott be a konyhába, hol Adameczné éppen palacsintát sütött a tûzhely lyukán fölcsapódó lángon.

- Hallja-e, Adameczné, hova tette maga a templomi esernyõ régi nyelét?

Adameczné elõbb megsütötte a palacsintát, kiborította óvatosan egy fatálra, ahol már nagy garmada volt, csak aztán nézte meg, ki szólott hozzá.

- Hogy a régi nyelet tetszik kérdezni, galambom, tekintetes uram? Hát az úgy volt, beteg lett a Matykó, a kis unokám… éppen tavaly káposztaéréskor, de bizony még elõtte volt…

- Mit bánom én, mikor volt!

Adameczné nyugodtan öntött új tésztát a palacsintasütõre.

- Hát igen… hol is hagytam el? A Matykónál. Szemtõl jött neki.⁸ Mert gyönyörû gyerek ám a Matykó…

Gyuri türelmetlenül toppantott a lábával.

- Hát nem mondja meg, hol van?

- Ahol eszik ni, a kuckóban.

- Az esernyõ-nyél?

- Dehogy; a Matykó.

Csakugyan ott kuporgott az öblögetõ-dézsa mellett, fölfordított szakajtón ülve, egy kékszemû, maszatos képû tót fiúcska, tarka babszemeket csórikálva a kezében, míg a pofácskái meg voltak dagadva az egyszerre begyömöszölt palacsintáktól.

- Mennydörgettét, anyó! Siket maga, vagy mi? - pattant fel az ügyvéd. - Én a régi esernyõnyélrõl kérdezõsködöm.

Adameczné méltatlankodva csóválta a fejét.

- Hiszen arról beszélek… szemmel verték meg, mondom, a Matykót, oda volt a szentem, kis porontyom, arra pedig az egyedüli orvosság, lelkem tekintetes uram, hogy három égõ üszköt kell a gyerek ivóvizébe tenni és arról itatni három napig. De uramfia, csak nem használ, csak egyre nem használ, senyved, fogy a kis cseléd napról-napra, majd a szívem hasadt meg, ha ránéztem, mert nagyon gyenge szívem van, azt a tisztelendõ úr is elösmeri…

- Inkább én is elösmerem, de térjen már a dologra, az isten szerelméért!

- Ott tartok már, kérem alássan, mert akkoriban csinálták az ezüst nyelet a szent esernyõre, s a kisasszony, a jó lélek, nekem ajándékozta az ócska nyelet. No, mondok, ez éppen jó lesz a Matykónak, ebbõl a szent fából három üszög, ha ez se használ, akkor besorozzák, akkor az istenke katonája lesz a Matykó.

Elpityeredett a gondolatra, hogy a kis Matykóból isten katonája lehetett volna, elkezdtek folydogálni a könnyei - ezer szerencse, ha a palacsintatésztába nem esett belõlük.

- Adameczné! - kiáltott fel Gyuri az indulattól reszketõ hangon. - Csak nem égette talán el az esernyõnyelet?

Elcsudálkozva nézett rá az öregasszony.

- Ej, hát honnan vettem volna egyébként a három üszköt, ha el nem égettem volna?

Gyuri a falnak tántorodott, forogni kezdett vele a konyha, õrülten futottak körbe a tányérok, tepsik és fazekak, a takaréktûzhely lyukából óriás lángnyelvet öltögetett rá az a bizonyos harmadik ördög, aki mindig rávigyorog a célnál: »Itt a semmi!«

De egyszerre felrázta egy kéz, mely a vállára nehezült: a Sztolarik keze!

- Volt, nincs, azért ugyan ne szontyolodj el, fráter. Így akarta a végzet, punktum. Ezentúl legalább nem kergetsz hiú álmokat, vissza vagy adva a magad erejének. Hidd meg, ez is ér valamit.