VISZIK A KIS VERONKÁT

Hanem iszen hiába vigasztalta Sztolarik. Könnyû prédikálni, hogy a földi javak elvonják az embert a lelkiektõl, azért csak jók azok a földi javak.

Mikor az embernek meghal a kedvenc gyereke, mindig akad a családban egy nagy bölcs, aki a fájdalomtól vonagló szívet be akarja gyógyítani, hogy ki tudja, mi lett volna a gyerekbõl, hátha akasztófán halt volna meg, még tán jobb, hogy most és így múlt ki, hanem azért még soha egy könnyet se szárított fel a bölcsesség. Bizony gyenge portéka ez a fájdalommal szemben.

Sztolarik is összehordott hetet-havat, de Gyuri szívét elszomorította a gondolat, hogy sohase lesz többé domíniuma, angol parkja és a többi, ami azzal jár; az egész világ újnak és szomorúnak látszott elõtte.

Pedig csak a régi volt. Minden úgy folyt tovább, mintha Adameczné el sem égette volna a régi esernyõnyelet. A muzsikáló óra a parókia nappalijában eljutott a római kettesre, mire egy nótát játszott, a szolgálók megterítettek az ebédhez, Adameczné behozta a levest, a tisztelendõ úr felkereste a vendégeket, bevezette az ebédlõbe, leültette õket jobbról és balról madame Kriszbay mellé, mikor egyszerre csak észrevette, hogy hát a Veronka hol van.

- Éppen azt akartam én is kérdezni - mondá a madame. - Hát nem az urakkal volt?

- Én azt hittem - szólt a pap -, hogy önnel volt.

- Van két órája, hogy nem láttam.

- Mi se.

- Én se.

- Talán a konyhában van?

Madame Kriszbay bosszús arccal kelt fel elnöki helyérõl, hogy behozza a Veronkát, de csakhamar visszajött vállvonogatva.

- A konyhában se látták.

- No, ez szép mulatság - fortyant fel a pap, és maga szaladt ki, szétriasztván a cselédeket, hogy hamar keressék meg a kisasszonyt a kert valamelyik lugasában, ahol nyilván regényt olvas elbújva.

Ott künn Adameczné panaszkodott, hogy kipang az étel, minden elromlik.

- Hát tálaljon - parancsolta a plébános -, aki nincs itt, nem ebédel. Olyan nagy urat, mint az elnök, végre is nem lehet várakoztatni, kivált, mert haza akar indulni.

Egymásután hordták be tehát az ételeket, a leves után a ludas-kását, a töltött káposztát, orjával, fülével, kövérjével, a király se eszik különbet, a malacot, a palacsintát, de Veronkának se híre, se hamva. Közbül a Hanka jött jelenteni, hogy sehol se találják.

Gyuri úgy ült ott érzéketlenül, mint egy makktúz, csak az arca volt sápadt, mint egy halotté.

- Ej, talán a méhesben aludt el - jegyzé meg a pap -, vagy talán (habozott egy percig, hogy folytassa-e), vagy talán köztetek történt valami?

Gyurira nézett fürkészõ tekintettel.

- Köztünk? Nem, semmi - szólt Gyuri fázékonyan.

- Akkor hát szaladj át, Hanka, az új házba, nézd meg a méhesben. Mi pedig igyunk, uraim, ne zavartassuk magunkat. Hiszen gyerek még, kit ide-oda sodor a szeszélye. Talán egy lepke után futott. Ebbõl a vörösbõl méltóztassék, elnök úr.

Nem annyira a vendégeit biztatta, mit inkább önmagát, tûkön ült, szívét az aggodalom szorongatta, szórakozottan beszélgetett. Az elnök kérdezgette, volt-e valami befolyása az idei korai melegnek az itteni termésre és mennyi?

- Nem tudom.

- Van-e a tisztelendõ úrnak több testvére is?

- Volt vagy kettõ - felelte a pap.

A visszás feleletek mutatták kedélye nyomottságát, s hogy csak erõszakolt illedelembõl ül köztük. Végre megszánta az elnök, és így szólt a feketekávénál:

- Jobb volna, ha tisztelendõ úr maga nézne utána a kisasszonynak. Aztán szíveskedjék megparancsolni az én kocsisomnak is, hogy fogjon be, mert sok veréblépés ide Beszterce.

A pap kapva-kapott az alkalmon, madame Kriszbay hasonlóan engedelmet kért eltávozhatni, mert oly különös, ami történik, hogy õ is nyugtalankodni kezd.

A két férfi magára maradt. Kínos csend következett. A fali-óra kísértetiesen ketyegett közbe.

Gyuri karikára nyílt szemekkel, mereven, mozdulatlanul nézte a kalitkában gubbaszkodó kanári madarat. Az is olyan szomorú volt most.

- Fogass be te is - törte meg végre a csendet az elnök. - Menjünk együtt.

Valami nyöszörgésfélét hallatott erre a Gyuri, nemigen lehetett azt érteni, de mert a fejét is rázta hozzá, hát világos volt, hogy nem szándékozik fogatni.

- Pedig okvetlenül el kell jönnöd. A mi szerepünk lejárt itt.

- Mondom, hogy lehetetlen.

- Miért?

- Hát nem látja, hogy a Veronka elveszett?

- Mit törõdöl vele? Hiszen elveszett az esernyõnyél is.

Gyuri bosszúsan ütött szét a könyökével a poharak között.

- Mit bánom én az esernyõnyelet!

- Úgy? Hát neked a leány kell? Hiszen nem ezt mondtad te nekem ebéd elõtt.

Gyuri vállat vont.

- Az akkor volt! Akkor még nem tudtam.

- Hát most már tudod?

- Most már tudom - felelte kurtán.

- Oh, oh - szólt az elnök úr csípõsen -, mikor gyújthatta meg Ámor ezt a csodálatos tüzet, mert a leány részérõl nem valami nagy érdeklõdésre mutat irántad az eltûnése.

- Éppen emiatt érzem e percben a pokol minden keserûségét. Oh, gyámatyám, higgye meg, hogy most szinte kicsiségnek tetszik elõttem az örökség elpusztulása.

Az elnököt mélyen meghatotta az ifjú fájdalma, mely oly õszinte hangon tört ki.

- Ez már más. Forgós teremtette, hát így beszélj! Akkor hát én is itt maradok. Gyere, keressük a kicsikét mi is, és nézzünk szembe vele, mit akar.

Amint kimentek, nagy zene-bona volt már az udvaron, de a legjobban jajveszékelt Adameczné, a kezeit tördelve.

- Tudtam, tudtam, hogy ez lesz a vége. A mesebeli tündért sem szabad ujjal érinteni, mert szétfoszlik, akárcsak a köd. Oh, édes kis kisasszonyunk! A Jézus menyasszonya volt õ, és halandó ember menyasszonyává tették, hát Jézus magához parancsolta.

Sztolarik hozzá ugrott, megragadta a kezét.

- Mit mond kend? Hallott valamit?

- Most beszéli, kérem alásan, a Gundros tehénpásztor felesége, hogy látta a kisasszonyunkat délelõtt, amint egyenesen a Bjela-Voda felé lépegetett a réteken, kisírt szemekkel. Oh, istenem, hiszen világos.

Egy csomó asszony és gyerek lebzselt a konyhaajtó elõtt, kiket az eset híre összecsõdített. Köztük az egyik szintén látta Veronkát a kertek alatt, de még Gundrosné elõtt.

- Szomorú volt-e? - kérdé Gyuri.

- Sírt.

- Jaj nekem! - sziszegte kétségbeesve.

- Megkeressük - biztatta az elnök.

- Hol?

- A határban, mert most már bizonyos, hogy ott van, mindjárt megtudjuk, hol.

- Hej, ha az olyan könnyû lenne - sóhajtott fel Gyuri. - Csak a mesékben van hozzá tükör…

- Mindjárt idehozom én az egész határt!

Hitetlenül rázta a fejét, talán megbolondult Sztolarik úr, hogy ide akarja hozatni az egész girbe-gurba határt völgyeivel, erdeivel, pagonyaival, megnézni a Veronkát, merre van. Sztolarik úr pedig csakugyan ilyesmin törte a fejét. A Veronkát elõ kell teremteni akárhonnan, a többit aztán megtudjuk õtõle.

- Hol van a tisztelendõ úr? - kérdezte a bámészkodóktól.

- A kenderáztatókhoz ment megnézni, hogy nem esett-e be a kisasszony.

- Hát a harangozó hol van?

- Itt vagyok.

- Eredj fel íziben a toronyba, és verd félre a nagy harangot.

- De hiszen nincs tûz!

- Mindegy, ha én parancsolom. Ösmersz-e?

Hogyne ösmerte volna? Mielõtt közjegyzõ lett, ebben a járásban szolgabíróskodott Sztolarik úr, s már akkor is igen sok mogyorópálca termett Glogován, futott hát Kvapka Pál eszeveszetten, s kisvártatva megszólalt a harang, veszélyhez hívogató tompa kongással, bim, bam, bam…

Szél nem volt. Szállt, szállt a riasztó hang tisztán, öblösen mindenfelé, s a rétek, völgyek, hegyek, mélyedések, erdõk és sások önteni kezdték északról, délrõl, nyugatról és keletrõl az embereket, akik mind a falu felé futottak. Szinte csodálatos volt, honnan támad egyszerre az a sok ember. Aki megéli végítéletkor a Gábor arkangyal trombitálását, csak az lát majd ehhez foghatót.

Sztolarik megelégedéssel nézte a templomi dombról a lihegve érkezõ sokaságot.

- No, látod, most már csak a falu közepére kellene állanunk, s a határ minden zugából érkezõk hírt adnának Veronkáról. De az is fölösleges. Mert maga Veronka is mindjárt elõjön. Hej, harangozó, nézz csak szét az ablakon, nem látod-e valahol a kisasszonyt?

- Igenis látom, ott fut a Srankóék kukoricásföldje mellett.

- Él! - kiáltott fel Gyuri felvillanyozva, de csakhamar lesújtotta a levont következtetés. - Él, semmi baja sincs, tehát elõlem bujdosott el.

Mérlegelni kezdte, nem volna-e jobb, ha nem élne. Akkor azt hihetné, hogy szerette, sirathatná, mert szerette.

Az elnök rárivallt a harangozóra, aki még mindig rángatta a harang kötelét.

- Hagyd abba már, te szamár. Mutasd meg a kezeddel, melyik irányban van a Srankóék kukoricása.

A harangozó a rétek felé mutatott.

- Eredj most már eleibe, Gyuri, és vedd ki tõle szépszerével, mi a baj.

De már akkor ment is a Gyuri, végig a pap kertjén, letért a Magát Józsefék lucernására, megdobbant a szíve, onnan már lehetett látni a Veronkát, zöldes színû fodros ruhájában, kalap sem volt a fején, hanem egy kis piros kendõ pongyolán odavetve; most aztán sietve csörtetett végig a Szlávik György füzesei közt, s egyszerre csak eleibe toppant a Gongoly rétjén.

A leányka felsikoltott, amint megpillantotta, egész testében reszketni kezdett.

- Hol van a tûz? - kérdé tompán.

- Ne ijedjen meg, Veronka. Sehol sincs tûz. Gyámatyám verette félre a harangot, hogy magát hazacsalja. Miért ment el?

A leányka arcát elborította a sápadtság, szép piros ajkát harapdálta.

- Azt én tudom - szólt elhalón, csendesen -, hagyjon el kérem… hagyjon el.

Megfordult, mintha újra az erdõbe akarna visszamenni.

- Veronka, az isten szerelméért… ne kínozzon. Mi baja? Mit vétettem?

A lányka ránézett szúrósan, hidegen. Két jégcsap volt a két szeme.

- Hagyjon el - ismételte. - Mit akar tõlem?

Az ifjú hirtelen hozzáugrott, megragadta a kezét. Veronka mindenáron ki akarta rántani, ott huzakodtak szégyenszemre, de csak mégse eresztette el addig, míg erõnek erejével rá nem húzta az ujjára az egyik karikagyûrût.

- Ezt akarom - mondá esdõ tekintettel.

- Ezt akarja? - kacagott fel a leány keserûen. - Én meg ezt akarom, ni!

S ezzel lerántotta a gyûrût, és messze dobta be a rétbe, ezernyi ringó, remegõ fûszál közé.

Szegény Gyuri a halántékához kapott a két kezével.

- Oh, mit tett velem? Mit tett?

- Ugyan ne játsszék elõttem komédiát, Wibra úr. Gyûrûzze fel ne az én szegény ujjamat, hanem az esernyõt… mert az esernyõt akarja ön elvenni és nem engem. Érti-e már?

Gyuri elõtt hirtelen világos lett a közbejött bonyodalom háttere.

- Szent isten, maga kihallgatott bennünket.

- Igen, mindent tudok - szólt könnyedén elpirulva. - Hiába tagadná.

- Oh, istenem, semmit sem akarok eltagadni. Hallgasson meg, kérem, hallgasson meg.

Szép csendesen jöttek a réten, Gyuri beszélt, a lányka hallgatott, mialatt a milliárdnyi bogarak, szöcskék élénken zizegtek, suhogtak a fûrengetegben, végezve keresztül-kasul a maguk csodálatos útját. A Gyuri beszélt, elmondta egész életét, apjának történetét, a hagyaték valószínûségét, hogyan jöttek rá, hova rejthette Gregorics, miképpen indult el szálról-szálra Bábaszékig, szóval elmondott mindent. A lányka hallgatta, elõször mint vádló, néma, keserû szemrehányással a szemeiben, késõbb csak mint bíró, hogy kihámozza az igazságot, majd a történet fejlõdése kezdte érdekelni, belemelegedett: nem volt már se vádló, se bíró, csak egy csodálkozó hallgató, ki gyakran szakítja félbe a meglepetés felkiáltásával a fonalat.

Ah, hogy közeledett feléje ez a történet, lassan, de biztosan, már meglátszottak a vonalak, melyek belefonódnak az õ életsorsába. Csak tovább, tovább!…

Már jön, jön, dübörögve… már ott tart a Müncz-fiúnál. Müncz süti ki, hogy az esernyõ Glogován van. Aztán megszólalt a Mravucsánék vacsoráján az erdészné… jaj, az erdészné fecsegte el, hogy mit hozott Szent Péter az árva leányka feje fölé.

Még csak néhány szó, és Veronka mindent tudott, mindent kitalált, mire könnybe lábadtak a szemei.

- Oh, istenem, hiszen a nyelet elégette Adameczné!

- Az isten áldja meg érte, hogy azt tette - mondá vidáman Gyuri, látván a lányka megolvadását -, mert most legalább bebizonyíthatom, hogy az esernyõ nélkül is szeretem.

Veronka leoldotta a piros kendõjét, s amint a kezében suhogtatná, hirtelen megcsapta vele a Gyuri vállát, és a könnyein át rámosolygott.

- Hát csakugyan el akar venni még most is?

- Természetesen. Mit mond hozzá?

- Azt, hogy… (Megakadt, különös elfogódás szorította össze a torkát.)

- Hogy?

- Hogy maga nagyon könnyelmû ember és…

- És?

- És hogy… szaladjunk vissza megkeresni a gyûrûmet.

Ezzel megfordult, s nekiszelesedve, mint egy kis csikó, pajkosan futott vissza a Gongoly rétjére, Gyuri alig gyõzött utána loholni.

Sokáig keresték a gyûrût, de hiába. Csakhamar odajött a tisztelendõ úr is. (Hallja maga, Gyuri, ne szóljon ám a bátyámnak az esernyõ felõl. Nem, szívem, sohasem szólok.) A tisztelendõ úr jól összeszidta Veronkát. No, te rossz jószág, hát illik az? Hol jártál? Hogy meg voltunk ijedve. Ugye valami lepke után futottál?

- Inkább elõle futottam, de megfogott.

- A lepke?

- Ez a csúnya, nagy lepke.

A tisztelendõ úr megértvén, amennyit érteni engedtek, maga is a gyûrû kereséséhez látott, de kereshetnék azt akár ítéletnapig, ha hírét nem veszi Gongoly uram s oda nem cammog a nagy potrohjával, melyet kevélyen verdesett a dohányzacskó báránykörmös sallangja.

Veronka már akkor kétségbe volt esve a gyûrûért.

- No, no - szólt a glogovai nábob, megcsóválván fejét, melyen a hosszú õsz haj fésûvel volt hátul fölfogva. - Ne tessék búsulni, kisasszonyka, majd megtalálja Gongoly bátyja. Az bizony megtalálja. Mert módja van annak. A misézés is más, ez is más. Egy óra múlva leborotváltatom a füvet a kaszásokkal.

*

Bár a fû nem volt még kétujjnyi se (hiszen csak két hét elõtt hordták be a szénapetrencéket), mégis beállította Gongoly uram a kaszásokat, s az egyik kasza alatt csakugyan megpendült, elõcsillant a kis aranykarika, mely másnap már ott fénylett a Veronka ujján. A gavallér Gongoly rétjérõl fennmaradt azóta a csodálatos esemény emléke, hogy egy esztendõben háromszor kaszálták, amivel minden glogovai ember eldicsekszik, ha a határ minémûségét becsmérlik az idegenek.

Mit kellene még elmondanom? Bizonyára még nagyon sok az, ami tollam elé torlódik. Van olyan is, ami örök titok; például a Gregorics Pál vagyonáról máig sincs semmi nyom. Benne volt-e az elgondolt bankutalvány az öreg esernyõnyélben, vagy nem, azt senki sem tudja, még a kis Matykó se, aki pedig ivott belõle a három üszög révén. Olyan drága italt császárok se isznak, mint Matykó - ha igaz volt a dolog.

A legenda a glogovai Szent Péter-féle esernyõrõl mai napig is él azon a környéken. Sztolarik révén ugyan, aki szerette elbeszélni mindenfelé, hogyan ajándékozta meg az öreg Müncz zsidó a kereszténységet egy szent ereklyével, kiszivárgott a meztelen igazság is, de a hit az igazságnál is erõsebb s apránkint leteperte azt egész alulra. Én bizony nem ásom többé kijjebb. Az eddigiért is bocsánatot kérek. Mert tagadhatatlanul van valami misztikus a dologban. A szent esernyõ mérhetetlen áldást és szerencsét hozott mindenkire, még Gyurira is, ki a világ legbájosabb asszonykájához jutott általa, az elbeszélt eseményeket követõ harmadik vasárnapon.

Sohase látott még olyan esküvõt Glogova. Veronkának az a szeszélye támadt, hogy a Mravucsánék vacsoráján volt összes vendégeket meg kell hívni; akik ott voltak az elsõ megösmerkedésnél, hadd legyenek ott a lakodalomban is. Besztercérõl is sokan voltak, köztük a võlegény édesanyja fekete ternoruhában, a törvényszéki elnök, az alispán, és tudja isten, kik még. Kopanyicáról eljöttek Urszinyiék, Lehotáról a tiszttartó- kisasszonyok (harmonikába szedett rózsaszín szoknyákban), Bábaszékrõl Münczné (olyan arany fülbevalókkal, mint az öklöm). Annyi bricska, hintó volt akkor egyszerre Glogován, hogy egy hétig lehetett volna gyönyörködni csak a különbözõ lószerszámokban.

Vecsernye után hamar kituszkolta az egyházfi a parasztokat, de a tisztelendõ úr még bent maradt. Persze, mert a násznépet várta.

Jézus Mária, mennyi úri nép - mennyi posztó azokon! Kettesével lépkedtek, egy asszony, egy férfi, egy kisasszony, egy legény. Elöl a menyasszony jött fehér koszorúval, fehér ruhában. (Oh, de gyönyörû volt - kár, hogy valamikor õ is megöregszik.)

De a võlegény se alávalóbb, érdemes volt megnézni, szakasztott olyan ruhában volt, minõben a királyt festik. Bársony-tokos aranyos kardja csak úgy csörömpölt a templom kövein… Az embernek a lelke emelkedett, ameddig nézte.

Aztán megálltak félkaréjban az oltár körül, az a sok asszony, mindeniknek egy virágbokréta a kezében, s azonfelül drága vizekkel meglocsolva a hajuk. Olyan szagos volt tõlük a templom, mint egy patika. Egy kicsit hûs is volt. A tiszttartó-kisasszonyok, a nyavalyások, össze-összeborzongtak a tüllben, de egyébként minden szépen ment… csodálatos szépen.

A võlegény bátran mondta el az igent, hogy szinte zúgott a nagy boltívek alatt, de a menyasszony bizony halkan, csöndesen, mint mikor egy legyecske döng. Szegény úgy elérzékenyedett a végén, hogy sírni kezdett. Azután a keszkenõjét kereste abban a felséges fehér ruhában. De van is abban zseb! Csak egyre nem találta a drága lelkem, utoljára odanyújtotta neki a magáét egy asszonyság, aki háta mögött állott s minduntalan hátraszólt az urához:

- Gombold be a kabátodat, Wladin!

.oOo.