MÁSODIK RÉSZ
A GREGORICSOK

A TAPINTATLAN GREGORICS

Élt évekkel ezelõtt (tudniillik történetünk kezdete elõtt) Besztercebánya szabad királyi városában egy Gregorics Pál nevû ember, akit közönségesen tapintatlannak neveztek, pedig egész élete arra volt bazírozva, hogy másoknak tessék. Gregorics Pál mindig a Népszerûség után futkosott, aki csinos kacér leány, s mindenütt a Kritikával találkozott, aki mérges arcú, vasvillaszemû boszorkány.

Gregorics Pál az apja halála után született, mégpedig a temetési naptól számítva kilenc hónapra, s már ezzel is bizonyos tapintatlanságot követett el a mamája iránt, aki különben igen tisztességes asszony volt. Ha néhány héttel hamarább születik, sok kellemetlen pletykának ejti kútba a magvát. De errõl végre is nem tehetett semmit Gregorics Pál; nagyobb baj volt az a többi élõ Gregoricsnak, hogy egyáltalán született, az örökség most már többfelé ment.

A gyermek satnya volt, a többi Gregoricsok (a Gregorics Pál felnõtt fivérei) egyre a halálát lesték, de Gregorics Pál nem halt meg (hiszen azért volt tapintatlan embernek predesztinálva), hanem fölnevekedett, nagykorú lett, s átvette vagyonát, melynek nagy része idõközben elhalt anyjától maradt, ebben nem osztakoztak az elsõ feleségtõl származó gyerekek, pedig ez volt a sok, bár az apja után maradt örökrész se mondható éppen jelentéktelennek, mert az öreg Gregorics jócskán gyûjtött a borkereskedésbõl. Akkoriban még könnyû volt e téren meggazdagodni azon a vidéken. Bor még volt, zsidók ellenben még nem voltak. Ma már az akkori borkereskedõi kellékekbõl sok hiányzik, hanem a Garam vize, az még megvan.

Gregorics Pálnak szeplõs arcot és veres hajat adott a természet, amivel az a megkülönböztetés jár az emberi szájakon, hogy a veres ember egy se jó. No, hát majd bebizonyítja Gregorics Pál, hogy õ jó lesz. A közmondások is csak öreg fazekak, amikben már egész nemzedékek fõztek. Egyet ezekbõl a fazekakból Gregorics Pál is összetör. Olyan jó lesz, mint a falat kenyér. Olyan puha lesz, mint a vaj, amely egyformán engedi magát rákenni fehér és fekete kenyérre.

Elhatározta lelkében, hogy nagyon jó lesz, hogy nagyon szeretetre méltó lesz, és egész életcélja abban állott, hogy szeressék az emberek.

És õ jó is volt, lépten-nyomon, de mit ért, ha valami gonosz dzsin, aki elõtte járt, mindig úgy igazította fel az emberek eszét, hogy azok félszegen ítéljék meg a cselekedeteit.

Mikor hazajött Pestrõl (ahol a jogi tudományokat frekventálta), amint elõször megjelent a piacon, és bement egy trafikba, finom havannaszivarokat vásárolni, mindjárt megindultak a besztercei nyelvek.

- A fickó harmincöt krajcáros szivart szí. Ohó! Hát így vagyunk? Hiszen ez egy kolosszális tékozló! - Majd meglássátok, hogy a szegények házában fog meghalni! Ó, ha a szegény apja felkelhetne a sírjából, és azt látná, hogy harmincöt krajcáros szivart szí. Uramisten! Az öreg szárított krumplileveleket kevert a dohánya közé, hogy több legyen, s kávéaljjal locsolgatta, hogy lassabban égjen.

Gregorics Pálnak a fülébe jutott, hogy a drága szivarjai megbotránkoztató feltûnést keltettek a városkában, mire rögtön rátért a rövid két krajcáros szivarokra.

Az embereknek ez se tetszett.

- Ez a Gregorics Pali voltaképpen egy közönséges knikker. Nagyobb kutya lesz ez még az apjánál is. Pfuj, de utálatos a fösvénység!

Gregorics Pál igen megrestellte, hogy õt knikkernek tartják, s a legelsõ alkalommal, midõn egy jótékonycélú bálon megjelent (a tûzoltói egyesület bálján, melynek lady patronesse-e a fõispánné volt, s melyen a meghívók szerint »felülfizetések elfogadtatnak«), húsz forinttal váltotta meg a két forintos belépti jegyet, gondolván magában: »Gregorics Pál be fogja nektek bizonyítani, hogy õ nem knikker«.

Hanem erre azután össze is bújtak legott a rendezõk és kimondták:

- Gregorics Pál egy pökhendi tapintatlan ember.

De valóban volt okuk a förmedésre.

Hallatlan szemtelenség az, hogy egy Gregorics rá mer licitálni a fõispánra, egy báró Radványszkyra.

Radvánszky tíz forintot ad a jegyért, Gregorics odadob húszat. Hiszen ez valóságos inzultus! Egy borkereskedõnek a fia! Milyen század ez, Istenem uram! Egy bolha nagyobbat mer köhinteni, mint egy oroszlán. Milyen század! Milyen csodálatos egy század!

Akármibe kezdett a világon a szegény Gregorics Pál, az mind ellene fordult. Ha összeveszett valakivel és nem engedte magát, azt mondták rá, hogy »krakéler«, ha összeveszett és õ engedett, azt mondták rá, hogy »poltron«.

Eleinte, bár elvégezte a jogot, semmi foglalkozáshoz se nyúlt, néha kikocsizott vadászni a birtokára, mely egy mérföldnyire feküdt a várostól, ezt örökölte az anyja után, máskor elrándult pár napra Bécsbe, ahol egy bérháza volt, szintén az anyja után, abból állott az egész foglalkozása, ami valóságos megvetést idézett elõ a munkás besztercei társadalomban.

- Gregorics Pál - mondák - egy földterhe. Egy szalmát nem tesz keresztbe egész heteken át. Minek él a világon az ilyen here?

Gregorics Pálnak ez is fülébe jutott, s belátta, hogy az embereknek igazuk van, az életet nem szabad áthenyélni. Úgy van, úgy, minden ember szolgálja meg azt a kenyeret, amit megeszik.

Gregorics Pál ajánlkozott, hogy õ is szeretné szolgálni a városát vagy a megyéjét az eszével.

No iszen, csak az kellett Gregorics Pálnak. Száz nyelv öltõdött ki legottan a terve ellen. Mit? Gregorics Pál valami akar lenni? Itt nálunk? Hát nem szégyenli magát? Más szegény ember szájából kivenni a kenyeret, mikor õneki kalácsa van. Ami kis hivatalok itt vannak, hagyja meg õ azokat olyanoknak, akik rászorulnak.

Gregorics Pál belátta, hogy ez is igaz, és lemondott a hivataloskodásról, a közügyekrõl, mindinkább visszavonult a férfitársaságokból, s elhatározta, hogy megházasodik és családot alapít. Hiszen elég tiszteletre méltó szép hivatás ez is.

Kezdett járogatni egyes házakhoz, ahol csinos lányok voltak, s hol õt mint jó partit, szívesen fogadták, de az intrikus féltestvérei, akik mindig remélték, hogy a vézna, köhécselõ emberke egyszer mégis meghal, minden szövõdõ viszonyát elrontották hallatlan ravaszsággal és cselekkel (amikrõl érdemes volna egy külön beszélyt írni), úgyhogy Gregorics Pál annyi kosarat kapott egymásután, hogy elhíresült róluk az egész országrészben. Késõbb talán akadtak volna leánykák, akiket már nagyon nyomott a párta (mert súlyos dísz ám ez is egy kis idõ múltán), de ezeket már a szégyen tartotta vissza. Hogyisne? Hozzámenni ahhoz a legényhez, aki már annyi leánynak nem kellett. Ki akar a kosarak királyának az királynõje lenni? No, ugyan senki sem!… Szent András estéjén sok ólom megolvadt, sok ólom összekeményedett a Garam-menti udvarházakban, de bizony egyikbõl se bonyolódott ki a Gregorics Pál alakzata. Egy szó mint száz, ezeknek az ábrándos bakfiseknek nem kell Gregorics Pál. Poézis kell még õnekik és nem pénz. Lehet, hogy valami vénlány könnyebben nyúlna a gyûrûje után, azok fürgébbek…

De a fiatal leányoktól nem egy ugrás a vénlányok; az két ugrás: közbül a menyecskék vannak. A vénleányok az utolsó stáció.

A bakfisek és a vénleányok két külön világ. Gregorics Pálról azt mondják a kis Karolinának, a bakfisnek, hogy vért köp, s erre a kis Karolin megijed, és a Gregorics Pál másodszori látogatásánál már csak a szánalom van abban a kicsi, sebesen kopogó szívben, mely még tegnap a négylovas hintó láttára egészen más érzelmeket igyekezett oda bedisputálni. Ah, szegény Gregorics Pál! Vért köp a szegény Gregorics Pál! Milyen szerencsétlenség! Hiába rázza künn a szán elé fogott gyeplõs ló a nyugtalan fejét, ma már nem szól olyan hetykén a csengettyûje. Hiszen a Gregorics Pál vért köp.

Ó, te kis bamba Karolin! Tudom, elhiszem neked, hogy csúnya, satnya ember ez a Gregorics Pál, de milyen gazdag, és végre is õ a saját vérét köpi - hát mi közöd neked hozzá?

Hidd meg nekem, hogy Rozália, aki mindössze tíz évvel járt elõtted, a »madame«-hoz, már nem volna olyan édes kis mamlasz, mint te. Rozália már filozóf, és ha azt mondanák neki Gregorics Pálról, hogy vért köp, azt gondolná magában:

- Valóban, õ egy értékes ember.

Felkiáltana hangosan:

- Ápolni fogom.

És mélyen alul az agy fenekén, ahol azok a sugalmak vannak, amik még nem válhatnak szavakká, mert még nem is gondolatok, csak önzõ érzések lerakódott iszapja, mélyen alul már ott rejlenék a számítás:

Ha máris vért köp a Gregorics Pál, legalább hamarább lesz vele készen.

Ah, kis bakfisek, ti még nem ösmeritek az életet: a hosszú szoknyát már rátok adta az édes mama, de az eszetek még rövid maradt. Ne haragudjatok rám, hogy ezt a szemetekre vetem, de kénytelen vagyok, hogy az olvasó elõtt megindokoljam, miért nem kapott közületek feleséget Gregorics Pál.

A dolog igen egyszerû. A kinyílt rózsa már nem tiszta; méh fürdött a kelyhében, bogár hált már benne, de a feslõ bimbó belsejében még egy porszem sincsen a földiekbõl.

Ezért kapott annyi kosarat Gregorics Pál a bakfisektõl; kezdte is belátni apránkint (mert mondom, igen jó ember volt), hogy csakugyan nem való neki a házasság: a bakfiseknek igazuk van, ha kifogásolják, hogy vért köp. A vér végre is valami egyébre való.

Elhatározta, hogy nem házasodik meg, hát oda se nézett többé a lányokra, csak a menyecskékre. Azok körül kezdte csapni a levet, a szép vérbélû Vozárynénak Bécsbõl hozatta a bokrétákat, a délceg Muskulyi Mátyásnénak a kertjében egy szép este ötszáz fülemilét eresztett el, amiket nagy fáradsággal fogdostatott össze valahol Erdélyben. Egy nagyenyedi madárkereskedõ liferálta. Bámult a szép asszony, mikor vánkosain hánykolódott azzal a habtestével, hogy miért énekelnek ma olyan szépen a madarak.

A menyecskéknek udvarolni, az egy reális mérték. A bakfisek se ítélik meg helyesen a férfit, a vénleányok se, mindeniknek ferde a nézõpontja, mindenik egy csalfa vesszõparipán nyargal, hanem a menyecskék, akik a tudás fája alól nézik, akik se nem álmodnak már, se nem türelmetlenek többé, egészen higgadtan megmutatják, mennyit ér egy férfi. Az a helyes súly, amennyit a menyecskék elõtt nyom valaki.

Gregorics Pál, mit tódjuk-fódjuk a szerencsétlenségét, nem sokra vitte a menyecskéknél sem. Mindenütt az asszony adott ki rajta, nem a férj, pedig az ember egyenesen a férjekre utazik, hogy õk toporzékoljanak a legvégén.

Nagyon, de nagyon unta már magát, nem tudva mihez kezdjen, mikor a szabadságharc kiütött.

Ott se vették be. Azt mondták, kicsiny is, vézna is, nem állja ki a hadi fáradságot, csak a sereget csúfítaná. De õ mindenáron tenni akart valamit.

A toborzó õrnagy, aki jó ismerõse volt, azt a tanácsot adta:

- Hiszen nem bánom, ha már éppenséggel velünk akar mûködni, válasszon hát valami veszélytelen foglalkozást. A hadjárat is sok irkafirkával jár. Beosztjuk valami irodába.

Gregorics Pál kevélyen, sértõdve egyenesítette ki magát, mintha bagoly mímelné a pávát.

- Én a legveszélyesebb foglalkozást szándékozom kikeresni magamnak. Melyiket tartja annak, õrnagy úr?

- Kétségtelenül a kémszolgálatot.

- Hát kém leszek.

És Gregorics kém lett. Felöltözött amolyan peregrinusfélének (aminõ elzüllött alakok akkoriban bõven voltak), s egyik tábortól a másikhoz járt, hasznos szolgálatokat téve a magyar hadseregnek. Még ma is sokan emlegetik öreg katonák a »vörös esernyõs emberkét«, aki vakmerõen tudott keresztülhatolni az ellenséges vonalakon, olyan bárgyú arcot vágva, mintha tízig se tudna olvasni. Keskeny madárképe, felgyûrt nadrágja, ócska, borzas, beütött cilinderje s a vörös, kampós nyelû esernyõje a hóna alatt feltûnõvé tették. Aki egyszer látta, nem könnyen felejtette el. Egyszer pedig mindenki látta, mert örökké járt-kelt, mint az Orbán lelke. Kevesen sejtették, hogy mi lehet a dolga, de Dembinszky tudhatta, mert így nyilatkozott róla:

- A vörös esernyõs emberke maga az ördög, de a jó ördögök családjából.

A lezajlott csaták után, a síri csöndes idõkben újra visszatért Besztercére, s valóságos embergyûlölõ lett. Nagy, ócska kõházából ki sem mozdult. Nem gondolt többé se szereplésre, se házasságra. Az történt vele is, ami az agglegényekkel rendesen, beleszeretett a szakácsnéjába. Egyszerûsíteni a dolgokat, egyszerûsíteni és folyton egyszerûsíteni. Ez a haladás, ez a bölcsesség. Ez volt az õ teóriája is már.

Egy asszony arra kell, hogy kiszolgálja az embert, egy pedig arra kell, hogy szeresse az ember. Ez tehát összesen két asszony. De miért ne lehetne ez a két asszony egy személyben is?

Wibra Anna nagy, tagbaszakadt fehérszemély volt, valahonnan Detváról, ahol a férfiak egy ölnél kezdõdnek, akárcsak hatalmas erdõk szálfái; az arca elég takaros, de azonfelül szépen szokott esténkint dalolni, mikor az edényeket elmosogatta:

Tutaj szalad a Garamon,
Jankó pipál a tutajon.

Olyan lágy, behízelgő hangja volt, hogy az úr behívatta egyszer a szobájába, leültette a bőrrel bevont puha székbe. Soha életében nem ült még ilyenben.

- Tetszik nekem az éneklésed, Anka. Csinos hangod van. Itt bent dalolj, hogy jobban halljam.

Anka rá is gyújtott egy melankolikus tót dalra, a »besorozott legény levelé«-re, aki elpanaszolja szeretõjének a viszontagságait:

Tudod-e rózsám, mi az én ágyam?
Jéghideg kövön terített köpeny,
Ez az én ágyam.
Így alszom én. De hogy eszem?
Ételem lóbul, italom hóbul,
Tudod-e rózsám, így élek én.

Gregorics Pált elérzékenyítette a dallam, háromszor is felkiáltott:

- Milyen gégéd van, Wibra Anna, milyen csodálatos gégéd van!

Aztán egyre közeledett ahhoz a csodálatos gégéhez, és elkezdte a kezével simogatni, mintha csak a gégének különös alkotása érdekelné. Mindezt csendesen tűrte az Anka, hanem amint aztán, véletlenül-e, vagy igazán, lejjebb csúszott Gregorics Pál csontos keze, egyszerre elvörösödött s durcásan eltaszította.

- Ez nincsen benne a bérben, tekintetes uram.

Gregorics Pál is elvörösödött és rekedtes hangon mondá:

- Ne okoskodj, Anka. Ne légy ostoba!

De Anka okoskodott, felugrott és az ajtónak tartott.

- Ne fuss hát ki, te szamár. Hiszen nem eszlek meg.

Anka rá sem hallgatott, kiszaladt a konyhába, s becsukakozott, hiába jött ki Gregorics Pál utána, s hiába ismételgette az ajtónál:

- Nem eszlek meg. Bizony isten, nem eszlek meg. No megállj, Ancsura, majd megbánod.

Ancsura másnap ki akart lépni a szolgálatból, de az úr kiengesztelte egy aranygyûrûvel és egy ígérettel, hogy egy ujjal se nyúl hozzá többé. Nem eresztheti el, mondta, mert nem tudna már hozzászokni másnak a fõztjéhez.

Ancsának tetszett a dicséret meg az aranygyûrû, és megmaradt.

- De aztán megtartsa ám az ígéretét a tekintetes úr, mert ha még egyszer legyeskedik, hát megrúgom.

Biz az, mi tûrés, tagadás, megint legyeskedett egy idõ múltán. Ancsura megint el akart menni, de Gregorics Pál megint kiengesztelte egy aranycsatos kalárissal, piros korállokból, aminõt a Radvánszky baroneszek viselnek a templomban, mely olyan szépen fogja magát kivenni izmos, fehér nyaka körül.

Olyan gyönyörû volt a kláris, hogy Ancsura ki se kötötte többé az incselkedések beszüntetését. Elég gazdag az úr, mit takarékoskodjék õ neki?

Sõt még aznap délben, mikor a klárist megkapta, azt a diplomatikus kérdést intézte az öreg szatócsnéhoz, özvegy Botár Károlynéhoz, aki egy kis boltot bérelt a Gregorics-házban:

- Ugyan nemzetes asszonyka, fáj-e nagyon az ember füle, ha kifúrják?

A szatócsné nevetett.

- Ó, te bolondos galagonya, csak tán nem akarsz fülbevalót viselni? Ej, Ancsa, Ancsa! Te rosszban töröd a fejedet, Ancsa!

Ancsa megneheztelt, és nagymérgesen csapta be az ajtót, hogy egy negyedóráig rezgett, csilingelt a csengettyû.

Hát persze, hogy fülbevalót akart. Miért is ne akart volna? Az õ fülét is csak az az Úristen teremtette, amelyik a selyemszoknyás fehérnépekét. És napközben azt is megtudta, hogy a fülkifúrás egy bolhacsípésnél aligha fáj jobban.

Igenis, fülbevalót akart, és most már õ volt rajta, õ türelmetlenkedett, hogy Gregorics Pál minél elõbb okvetetlenkedjék. Hiszen lehet az ilyet siettetni. Minden Éva leánya kitalálja a módját. Csinosan, takarosan öltözködött, lángszínû selyempántlikát font a kenderszöszke varkocsába, felhúzta a patyolat ingvállat, olyan finomat, mint a légyvesztõ papiros, eldobta a kapcsos pruszlikot, amely az idomokat összehúzza, eltakarja, hanem úgy põrén járt-kelt, férfiszemeknek veszélyesen, hogy azok még a mell pihegését is megláthassák.

Gregorics elég furfangos és ravasz lehetett kémnek az egész orosz és osztrák ármádiával szemben, de egy leány, ha csak együgyû detvai leány is, még százszor ravaszabb Gregoricsnál. A jövõ vasárnap már arany fülbevalókkal jelent meg a templomban, ahol a legények és leányok, akik »granatéros«-nak nevezték egymás közt, nyomban összesúgtak nevetgélve.

- Hm, a granatéros megbotlott valakibe.

S valóban néhány hét múlva már az egész város pletykázta a szörnyû eseményt, hogy Gregorics Pálnak viszonya van vele. »No lám, a vén kecske házi sót nyal.« Apró, pikáns szcénákat tudtak elbeszélni, amikben sok burleszk-komikum volt. A Gregorics Pál testvérei kiszínezve kürtölték a városban.

- Egy Gregorics és egy szolgáló! Szörnyûség! Ilyesmi tán nem is történt soha a világon!

Az idegenek vállat vontak (Ej, dehogy nem történt!) és csitítgatták a rokonokat:

- Semmi az. Szinte természetes. Hiszen sohase volt egy korrekt dolga se Gregorics Pálnak. De néktek így jobb is, legalább nem házasodik meg, és a nagy vagyon rátok marad.

Mi volt igaz belõle, mi nem, biztosan megállapítani nem lehet, de az tény, hogy a hírek szép lassacskán elaludtak, s csak évek múlva éledtek fel ismét, mikor azok, akik a komor Gregorics-házba behatoltak, egy piciny fiúgyereket láttak játszadozni a gyepes udvaron, egy ott legelészõ báránykával.

Kié ez a fiú? Mit keres az itt? Hogy került a Gregorics-udvarba? Néha maga Gregorics is játszott vele. Aki a bezárt kapu kulcslyukán benézett, láthatta, hogy a különc Gregorics hasán egy vörös öv van, s abból két spárga-szár ágazik ki gyeplõnek, amit a kis fickó fog, egy ostorkát tartva a másik kezében.

- Gyí, te Ráró!

És a vén szamár poroszkált neki a hámban, aprózta, ficánkolt, meg futni kezdett, néha-néha el is nyerítette magát.

S azóta még elvonultabb lett, csak ritkán lehetett õt látni, végigcsámpáskodni a piacon (mert mind a két lába balláb volt, amint egy gúnyolódó megjegyezte), kopott, különös ruhájában, melyhez kém korából volt szokva, a vörös esernyõvel a hóna alatt, mely télen, nyáron, esõben, száraz idõben mindig vele volt, s melyet sohase tett le az elõszobában, ha látogatást tett valahol, hanem magával vitte, és a kezében tartotta folytonosan. Sokszor megtörtént, hogy figyelmeztették: »Tegye le, bácsi, az esernyõjét.«

- Nem, nem - ellenkezett õ -, megszoktam, úgy megszoktam, hogy a kezemben kell lennie; anélkül nem érzem magam jól. Becsületemre mondom.

Sok szó volt arról, miért ragaszkodott úgy az esernyõjéhez. Megfoghatatlan az! Ej, hátha ereklye? - Valaki mesélt (gondolom a telekkönyvi iktató, Pazár István, aki honvéd volt), hogy ebben az ócska esernyõben hordozgatta volna Gregorics Pál a fontos sürgönyöket és jegyzékeket annak idejében, mert az esernyõ nyele üres egy helyen. Hát biz az igaz is lehet.

A többi Gregoricsnak, kik az örökséget várták, szemet szúrt a gyanús kisfiú a Gregorics-ház udvarán, s addig-addig fürkészték, míg megtalálták a privoreci katolikus anyakönyvben. (Privorecen volt a Gregorics Pál falusi birtoka.) »Wibra György törvénytelen«-nek volt bejegyezve, anyja Wibra Anna. Csinos kis fattyú volt, csupa tûz, csupa élet, bele lehetett abba szeretni idegen embernek is.