AZ ARANY-KISASSZONY

Bevezetés

Uraim, ha a pokolban egyszer az a gondolatjuk támadna az ördögöknek, hogy várost építsenek, az bizonyosan olyan lenne, mint Selmecbánya.

Bocsássa meg az ottani érdemes magisztrátus ezt a becsmérlést, nem akar lenni sem sértés, sem gúny, különösen az élőkre vonatkozólag, kik bizonyára nem tehetnek róla, hogy az őseik olyan bolondos helyre építkeztek. Nyájas olvasó, ki még nem jártál e görbe országban, képzelj magadnak háromezer hegycsúcsot, ugyanannyi völgykatlant, egy tucat sziklát, mely sűrűn be van építve mindenféle alakú házakkal, melyeknek előrésze sokszor háromemeletes, míg ellenben a háta szerényen odalapul a hegyhez.

Ha végigjárod e maga a természet által kikövezett várost, szíved csordultig megtelik humanisztikus érzelmekkel, s elérzékenyülten sóhajtasz föl: "Hát még itt is emberek laknak?"

A vidék kietlen, rút, az időjárás mostoha.

A zimankós "Szitnya", a "felhők szeretője" erővel aszott keblére húzza le szeretőit, akármerre tartanak.

Ha felhője nincs, mint a mellőzött vénleány, duzzog, fölfújja magát. Ha tehát eső nem esik, szél sivít végig a zigzugos utcákon, a sikátorokon. Szomorú város ez! A levegője méreg a bányák kipárolgásától, vizétől "golyva" nő a halvány arcú leányok és idétlen férfinép nyakán. A harmadévi újoncozásnál hatszáz katonakötelezett ifjú közül négy vált be "császár emberinek". (Szinte szégyenlem megírni.)

Egy idősb nőt láttam egyszer a "Kamara utcán", amint lihegve és a fáradtságtól kimerülten egy mennydörgős nagy kosárral a hátán mászott a hegynek, mert Selmecbányán vagy fölfelé mászik az ember, vagy lefelé ereszkedik; tertium non datur.

A kosár átkozottul füstölgött. Azt hittem, valami portékája meggyulladt benne, s rákiáltottam a szegény tót asszonyra:

- Anyó, ég a kosara!

Ónszürke arcát mosolyra fordítá felém, a anyai büszkeséggel mondá:

- El, dehogy. A Náckó pipázik bent.

S valóban, egy veszekedett kamasz ült a kosár alján összekuporodva, aki már pipázott, s akit anyjának még mindig a hátán kellett cipelni.

Sehol a világon nem olyan részrehajló a mennyei gondviselés, mint Selmecbányán. A hegyen lakó Csemez Stevónak egy órával korábban kel és későbben nyugszik a nap, mint közvetlen szomszédjának, az alant lakó Kutlik Stevónak, valamint sehol sem mutat föl olyan eredeti közlekedési viszonyokat geográfiai helyzet, mint itt.

A Csemezék Krisztina nevű leánykája például kiáll ebéd után a zöldre festett kapuajtóba, s amint merengő fekete szemeivel meglátja a szomszéd hegygerincen, hogy a Mirkovszkiék Bohuska nevű kisasszonya a kertben sétál, nyájasan int gyönyörű fejecskéjével, és üde, csengő hangján átkiált:

- Megebédeltetek Bohuska?

Bohuska megfordul a kedves, nyájas és ismerős hangra, s ugrándozva fut a kis Krisztina felé egész a hegygerinc széléig, hol a tátongó mélység kezdődik; alig vannak húsz lépésnyire egymástól, kedvükre fecseghetnek.

- El is felejtettük már. Hol leszesz ma?

- Itthon - felelte Krisztina.

- Mindig otthon! Jobban tennéd, ha átjönnél most délután hozzánk.

- Magam is szeretném, Bohuska, mert kiállhatatlan vendégeim lesznek... csúf emberek...

- Nono, megállj csak! Kik azok a nagyon csúf emberek? Vajon igazán azok-e?

A szép Krisztina fölnevetett. Csengő kacagása hallatára abbahagyták dalukat a fülemilék a "fekete csalitosban". A szebb hangra figyeltek ők is.

- Ha igazán csúfok-e? Meghiszem azt, Bohuska. Az öreg bányagróf lesz itt meg a Csutkás professzor.

- Juj, Krisztina!... Így már csakugyan hozzánk kell szöknöd.

- Meg is tenném, ha olyan messze nem volna.

S valóban, a Csemezék lakásától a Mirkovszkiékig jó másfél órányi út volt, mert le kellett ereszkedni egész a lutheránus templomig, onnan megkerülni a várost, Szélakna felé, s ott a katolikus anyaszentegyház melletti kőlépcsőzeten fölkapaszkodni a "Klopácskára", melytől már aztán tűrhető út visz a Mirkovszki házig.

- Ha messze van is, Tinikém, mit tesz az?

- Nem, nem Bohuska... ha azelőtt meglátogattalak, és esteledett, nálatok tölthettem az éjt - de most... most, tudod, hiszen tudod... nem lehet...

Krisztina kifejezéstelen, gyönyörű arcát pír öntötte el. Szemvesztő tündérszín, még a szivárvány is megirigyelhetné.

- Igaz, igaz... Az a haszontalan fiunk! Ugyan, hogy juthat eszedbe? - viszonzá Bohuska kedvetlenül - én el is felejtettem, hogy a világon van.

Tini szótlanul nézett le a mély völgytorokba, melynek alján és oldalain, mint a tündérmese táncra kelt rögei, megelevenedtek az idő feketített házfödelek, és elkezdtek mozogni, ingadozni, mintha el akarnának indulni valahova Rakabánya felé.

- Ti jertek át! Te, kedvesem... - indítványozá Tini, és a fejére kötött fehér tüllkendőt egy rántással olyan mélyen lehúzta a szemére, hogy semmi sem látszott szép arcából, csak az álla hegye; egy kis darabka a mennyországból.