NEGYEDIK FEJEZET
Megmagyaráztatik az olvasónak a "Tempus" szó csodálatos ereje

A selmeci erdész- és bányásztanulók nagyon eredeti fiúk. Nagy kedvök telik abban, hogy ujjat húznak a világgal, a divattal, a társadalommal, a tanáraikkal és a koreszmékkel, mely elsorolt csekély dolgokat ők mindezen gyűjtőnév alá fogják: "Wurst", és nem törődnek velök.

Egy kis, külön állam az akadémiai ifjúság, a német "Burschenschaft"-ok mintájára, mely sorban karikatúrája a mai társadalomnak, de sok tekintetben jellemző sajátosságokkal bír. A testületi szellem valóságos testvéri lánccá forr itt össze, csakhogy sajátságos kinövései vannak. Ha egy tanulót befognak valami bűntényért, a többi kész életét feláldozni kiszabadításáért: tömegesen ostromolják a büntetőbíróság épületét, míg az meghajlik a viharosan nyilvánuló közakarat előtt az igazság rovására, mert az igazságnak elvégre is sem torka nincs, amivel ordíthasson, sem ökle, amivel fenyegethessen, sem pedig semmiféle telekkel, házzal vagy bárminemű ingatlannal s következésképp befolyással nem bír Selmecbányán. Ha valamely tanulónak a kocsmáros vagy kávés nem hitelez, az mindjárt "cassus belli", s annak a szerencsétlennek nem lehet tovább maradása az aranytermő város ódon falai közt: üzletét becsukhatja menten, s kulcsát dobhatja akár a kút mélységes fenekére, mert amire a "gyakornokok" azt mondják, hogy "abzug", az meg van halva örökre. Feje az eredeti societásnak az, aki a legtöbb sört bírja meginni egy ültő helyében, és ezen címet viseli: sörkirály. A sörkirály nagy úr, majdnem korlátlan hatalommal, melyet csak a két legnagyobb borivóból alakult államtanács szabályoz valamennyire. Az adófizető jobbágyok, a "fuchsok", az elsőévesek, kik az öregebbekhez szolgákul osztatnak be, s vak engedelmességgel tartoznak ki-ki a maga "veterán"-jának, amiért aztán annak pártfogásában részesül, valamint azon kegyben, hogy a havi pénzéből nagy kegyelmesen megvendégeltetni engedi magát a nagy tekintélyű negyedéves, kinek már minden szabad e gyarló világon, ki ront, bont, zúz, keresztül-kasul megy büntetlenül mindenkin, világi törvény nem fogja, emberi erő nem akadályozza, az isteni törvénnyel nem törődik, ki csak egyetlen egy szót respektál még minden földi hatalomtól.

Ez az egyetlen szó a "tempus".

Ha a selmeci bányászgyakornok egy százas bankóra azt írná fel, hogy "tempus", és aztán eldobná az utcán, talán napokig se venné fel senki, mert az a szó annyit tesz: "Ne nyúlj hozzá!" s jaj annak a halandónak, aki mégis hozzányúl. Ha a veterán a fuchsra azt mondja: "tempus a fuchsomnak", attól a perctől kezdve valóságos szent és sérthetetlen személlyé válik; - ha a kabátbélésre fel van tintával írva a "tempus", még a tolvaj sem meri elvinni, vagy ha elviszi, remegve csempészi vissza másnap. Amin nincs rajta a "tempus", az "res nullius": ha ellopja valaki, jól járt vele, azt nincs joga keresni senkinek.

De mindez igen terjedelmes és nem is valami mulattató dolog, azonfelül nem is tartoznék beszélyünkhöz, ha nem kellene megmagyaráznom, miért volt kivésve azon a gyűrűn a "tempus" szó, melyet Mirkovszki Miklós húzott másnap a Krisztina ujjára.

Délután jött oda, és egyedül találta Krisztinát. Halványabb volt, mint máskor, a tegnapi események után átvirrasztott éj nyomai meglátszottak szép arcán, más szóval érdekesebbé tették.

- Búcsúzni jöttem, Krisztina.

Krisztina letette kezeiből a vizeskannát, melyből virágait öntözgette, és bámulva vetette Miklósra nagy fekete szemeit.

- Hova megy ön? - kérdé lassan.

- Kaliforniába. San Franciscóba, vagy mit tudom én, hova... Olyan helyre, ahol aranyat ásnak az emberek...

- Ne bolondozzon!

- Azt még tegnap határoztam el. Ez már nem kérdés többé; én megyek, Krisztina, mert kimondhatatlanul szeretem, most csak az a kérdés már, hány...

- Hogy hány fontot nyomok, ugye? - mondá Krisztina mosolyogva, de mosolya erőltetett volt és színtelen.

- Igen, ezt mindenekelőtt tudnom kell, Krisztina - felelte Miklós komolyan.

- Nyolcvanegy font vagyok... A múlt héten ültem a mázsán a sánta mészároséknál.

- Sok, nagyon sok! - sóhajtott Miklós, azután lassan közeledett Krisztinához, megfogta kis kezét, és hozzátette előbbi szavaihoz: - de mindegy... Egy-két font ide-oda.

Majd egy ezüstkarikát vont elő a mellényzsebéből, melybe maga gravírozta be az éjjel a "tempus" szót, és a leány ujjára húzta.

- Itt van, Krisztina, ez a gyűrű! Aranyat nem adhatok, nem szabad vesztegetnem az aranyat, de elég jó az így is a célnak. Ön az én jegyesem e perctől. Igaz, úgy van-e?

A leány csendesen bólintott igent szép fejével.

- De meg fog-e várni? Ha tán évekig nem jönnék vissza, ha híremet sem hallaná, levelet nem írhatnék, várni fog-e rám mégis? Mert, ha nem, akkor... akkor, ha a szívem megszakad, dobja el azt a gyűrűt.

Krisztina ahelyett, hogy eldobta volna, odaemelte ajkaihoz, és megcsókolta.

- Köszönöm neked... - suttogá. - Köszönöm. Most már erős leszek, most már célt érek. Ennek a percnek emléke el fog kísérni, velem lesz mindig, és segíteni fog. Avagy megszűnt volna már csodákat művelni az igazi szerelem? Érzem, hogy nem, isten veled édes... édes Krisztina!

- Nem, nem, Miklós... Csak nem távozik ily gyorsan? Megálljon! Beszélni fogok atyámmal, neki le kell térnie e különös gondolatról. Nem lehet az, hogy ön elmenjen, lehetetlen az.

Miklós a fejét rázta.

- Ösmerem édesapját, Krisztina, őhozzá hiába fordulna, ő a legmakacsabb ember a világon. Isten önnel még egyszer! Őrizze meg ön szerelmét számomra, önről gondoskodtam... önt megőrzi nekem az a kis karikagyűrű...

A leányka önkéntelenül megragadta a Miklós karját, és nem ereszté el sokáig, mígnem észrevette, hogy ez talán illetlen is, és elpirulva rebegé:

- Ó, tegye hát azt, amit jónak lát; én szeretni fogom mindig, és várni fogom örökké... Isten a tanúm rá...

Miklós szemébe könnycseppek gyűltek, hirtelen elfordítá arcát, és egy merész, ügyes és hirtelen mozdulattal lehajolt Krisztinához, megcsókolta korallpiros ajkát, és rohant ki az ajtón, mint az eszeveszett.

Krisztina szoborként megkövülten, mozdulatlanul, meredt szemekkel nézett utána, majd a szívére szorítá kezét, s úgy érzé, hogy hangja eláll, s életereje rohamosan fogy, mint a lehelet a kés pengéjén.

- Elment... - gondolá inkább, mint mondá, és kis szíve elfacsarodott - ...elment, elment! - kiáltá aztán hangosan.

Zokogva rogyott le egy székre.

- Istenem, csak most tudom, mennyire szeretem. Hiszen olyan ő, mint a regények hősei...

Befejezés

Mirkovszki Miklóst azon naptól kezdve senki sem látta többé Selmecen. Elment nyomtalanul, elhagyva szüleit, nővérét. Egy álló évig még csak híre sem jött, hova tűnt, merre ment, a széles világ melyik részébe hajtotta szenvedélye? él-e, hal-e?

Végre aztán egy levél érkezett a San Franciscó-i postabélyeggel Krisztinához: ez volt szóról szóra a tartalma:

"Kedves Krisztinám! Élek. Tizenhét font aranyam van, már csak hatvannégy hiányzik. Azon tudat, hogy ön végre is enyém lesz, éltet és boldoggá tesz. Válaszát intézze San Franciscóba, az "Aranyásók szállodájába". Ott fogom keresni. Miklós."

Krisztina rögtön válaszolt:

"Kedves Miklós! Még mindig várom! Atyám hajthatatlan, de a dolgon mégis segítettem valamit. Azóta, amint ön elment, csak annyit eszem, hogy éhen ne haljak. Istenem, olyan jólesik önért koplalni! Ma megmérettem magam, s képzelje, tizennégy fontot soványodtam egy év alatt. Ha így megy, önnek esztendőre nem lesz nehéz összehozni a szükséges súlyt. Jaj, csak igazán összehozná. Krisztina."

Körülbelül tíz év múlt el, de Krisztina levelére nem jött válasz. Azóta az öreg Csemez is meghalt, s a szép Krisztina kifejlett hajadonná lett, aki már egy kicsit szégyenli is, hogy pártában van. De hiszen mindenki tudja, miért nem megy férjhez! Távoli országban, túl a tengereken ássa a homokból jegyese az aranyat, és minden kapavágásnál egyet sóhajt utána. Még a népdal is így örökítette meg:

Ássa az aranyat
Hej, minek is ássa!...
Csemez Tini arcán
Mindenik fövényszem
Egy rózsa hullása.

Mindössze egy, az óperenciáról hazakerült csavargó hozott némi értesítést róla annyi idő alatt; ez azt beszéli, hogy Brazíliában találkozott Mirkovszki Miklóssal mintegy három év előtt, és már akkor egy fél mázsa aranya volt.

Istenem, ha meg lehetne üzenni neki, hogy már nem kell semmi, csak ő maga jöjjön, sebesen repüljön.

Csutkás úr és Luppán lovag mindennapos vendégek Krisztinánál; annyira megszokták a házat, hogy az öreg halála után is mindig ott jönnek össze beszélgetni és burnótozni. Házasságra, szerelemre már egyik sem gondol, de hiába is volna, mert ott a gyűrű a Krisztina ujján, hogy "Tempus a menyasszonyomra!"

Akire ki van mondva, hogy "tempus", azt nem meri többé az életben nőül kérni senki.

Krisztina majd tűnő, majd éledő reménnyel várt egyik napról a másikra.

A bizonytalanságnak valami fájó és mégis édes költészete van.

Ha a kapuajtó csikorog vagy valami zörren, talán a Miklós az, most teszi a kezét a kilincsre, ha a kis kutya felmordul, az is a Miklós jövetelét jelentheti, ha az olló kiesik kezéből, s hegyével a padlóba fúródik, kedves ember érkezése várható a házhoz; ma jön meg Miklós. Ha Csutkás úrral, kinek most még kevesebb a szava, véletlenül egyszerre ejtenek ki valami azonos szót, két szerelmes találkozása lészen akkor, "Istenem, hátha csakugyan itt terem..."

Csutkás úr ilyenkor rendesen egyet szippant a saját rendszere szerint, és így szól:

- Nem lehetetlen! De mégis, mégis, Krisztina, ha nem volnék ilyen öreg... elmennék, Krisztina... igen, elmennék, s fülön fogva hoznám őt ide. Hallod-e Luppán, én az az ember vagyok, hogy felkeresném. Hallod, felkeresném! Lehet, hogy meg is teszem, Luppán.

Lehajtja fejét, és elgyengült szemeiből a könnyeket törülgeti.

- De nem, nem! Nem mehetek, Krisztina, nem hagyhatom itt őket... a fiúkat... a tanítványaimat, mert csüggnek... igen, igen, csüggnek rajtam.