MÁSODIK FEJEZET.
Egy noroëi halásznál.

Hersebom halászgazda egyszerû hajlékában aznap este a tûzhely körül telepedett az egész család. A vén karosszékben a gazda szorgalmasan kötötte a hálót. Napsütötte arcza, gondbarázdálta homloka és deresedõ haja tanúskodtak arról, hogy valami kényelmes nem lehetett az élete. Legidõsebb fia, Ottó, már tizennegyedik évében járt, nagyon hasonlított az apjához, segített is neki a foglalkozásában, s majdan majd helyébe lép, ha az apa kivénül a munkából. Ezúttal szörnyû buzgón számítgat, valami számtani feladványnyal gyült meg a baja. Erik az asztal mellett ül, s egy nagy históriai könyv olvasásába mélyedt; Malárius mestertõl kapta kölcsön. Közvetlenül mellette Kata asszony, Hersebom érdemes hitvestársa fonogatott, lábánál egy zsámolyra telepedve a tíz-tizenkét éves, szöszke Vanda gomolygatott egy hatalmas gombolyag vörös pamutot. Mellette hasalt a bozontos fejû négy házõrzõ eb és békességesen szundikált.

A hal-olajos lámpa szelid fénye vetõdött a csendesen foglalkozók arczára. Mintegy óra hosszáig csend volt a kis hajlékban, kiki a maga dolgát végezte.

Az igazat megvallva Kata asszonynak terhére volt ez a hosszas hallgatás, többször meg akarta szakítani.

Végre megszólalt:

- Elég már ma este a munkából, fiam. Ideje, hogy vacsoráljunk.

Erik rögtön felkelt, s a tûzhely mellé kuporodott a könyvével, hogy anyja megteríthesse az asztalt. Vanda sem késlekedett, futott ki a konyhába, hogy az evõeszközöket behozza.

- Te azt mondtad, hogy a mi Erikünk pompásan megfelelt a doktor úr kérdésére - mondá a leányka.

- Meghiszem azt! - lelkesedék Ottó... Úgy beszélt, mintha valami tudós könyvbõl olvasta volna ki... az ám! Honnan szedte azt a sok tudományt?... Minél többet kérdezett tõle a doktor, annál okosabban dûlt Erikbõl a szó... de hogy dûlt a szó... hogy dûlt!...

- Bezzeg örvendett is Malárius mester.

- Én is nagyon meg voltam elégedve Erikkel - tevé hozzá nagy komolyan Vanda.

- De mindnyájunknak elállt a szeme-szája..., édes anyám, ha maga hallotta volna!... Csak attól féltünk, hogy utána majd reánk kerül a sor... Erik ugyancsak nem félt, úgy prédikált, mintha õ lett volna a mester.

- Ugyan, hallgassatok - szólalt meg Erik, mert már megsokalta a dicséretet - a mi mesterünk bizonyára tud annyit, mint a doktor, ha többet nem!

Az apa, mintha mosolygott volna e szavak hallatára.

- Igazad van, fiacskám - veté közbe a szót. - Malárius mester, ha akarná, kiállana akármelyik városi tudóssal. Aztán õ a tudományával nem ront meg senkit, mint mások teszik.

- Hát Schwaryencrona doktor megrontott valakit? - kérdé Erik kiváncsian.

- Hej... hej!... Hiszen ha nem tette volna... Hanem hát nem õ az oka!... Anyád megmondhatja, fiam, hogy a régi jó idõkben a csukamájolaj nekünk évente sok szép pénzt hajtott a konyhára... Most már vége annak!... Ki az ördögnek kell a mi barna olajunk..., meg kell elégednünk azzal, ha a májat potom áron eladhatjuk... Mióta a doktor elõállott a finomított olajjal, nincs többé keresetünk... Bizony okosabban cselekedett volna, ha a betegei után néz Stockholmban, mint megrontani minket, s kivegye kezeinkbõl a keservesen megszolgált kenyeret!

E keserû szavakra csend lõn a szobában. Eriket apja szavai nagyon gondolkozóba ejtették. Száz meg száz gondolat támadott az agyában, egyik kergette a másikat.

- Édes apámnak igaza van - szólalt meg nagy-sokára, - hogy sajnálja a régi jó kereset megcsappanását, de abban talán még nincsen egészen igaza, hogy Schwaryencrona doktort vádolja e miatt. Nemde az az olaj, a mit õ gyárt, jobb, mint a halászoké volt?

- Há’szen, igaz... igaz - tisztább! Nem is olyan rossz a szaga, mint a miénknek, az is igaz, legalább úgy mondják... De hát az emberek beteg tüdõjének aligha válik inkább javára, mint a miénk...

- Szóval egy vagy más tekintetben különb, s az emberek inkább megvásárolják azt, a melyiknek kellemesebb az íze... Nem kötelessége-e az orvosoknak, hogy könnyebben bevehetõvé tegyék az orvosságot, ha módjukban áll?

Hersebom gazda vakarta a füle tövét.

- Bizony úgy van az, fiam... az már szent igaz; de azért a szegény halászok kezébõl nem kellett volna kivenni a kenyeret.

- Jerünk vacsorálni, asztalon az étel! - szólalt meg ekkor Kata asszony; s a kis család letelepedett a terített asztal mellé.

- A doktor úr és Malárius mester tegezõdtek, talán gyermekkori barátok? - kérdé Erik.

- Ugy van - felelé Hersebom - mindakettõ Noroëban született. Én még jól emlékszem arra az idõre, mikor az iskolatéren játszodtak, alig lehettek tíz-tizenegy évesek. Maláriusnak az apja orvos volt, a doktoré pedig magamfajta egyszerû halászgazda. Hja, azóta felvitte Isten a dolgát. Azt mondják, hogy rengeteg gazdag ember, milliói vannak, Stockholmban egy valóságos palotában lakik... Hja, a tudomány szép dolog...

E pillanatban valaki megzörgette kívülrõl az ajtót.

- Bejöhetek, Hersebom gazda? - szólalt meg valaki a sötét pitvarban.

Aztán meg sem várta a feleletet, hanem belépett.

- Schwaryencrona doktor úr! - kiáltá a három gyermek.

E szavakra a gazda és felesége felállottak, hogy fogadják a váratlan vendéget.

- Kedves Hersebom gazda, ugyancsak régóta nem láttuk egymást, kezdé a hires-nevezetes doktor, mindkét kezével szorongatva a halászgazda kezét; - de az ön derék apjának az emléke még élénken él lelkemben, s ha jól emlékszem, gyermek-koromban voltam a maguk házánál is.

A jóravaló házigazda egy kissé zavarban volt. Restelte, hogy az imént oly keserûen kifakadt a doktor ellen, s ime most szemtõl-szemben áll vele... Nem is igen tudta, hogy mit mondjon. Kérges tenyerével megszorította az úri vendég kezét, s vendéglátó szivességgel mosolygott.

Bezzeg a háziasszony hamarább feltalálta magát.

- Ottó, Erik, izibe, segítsetek a doktor úrnak, vegyétek le a bundát! Vanda, siess, hozz még egy tányért... Doktor úr, nagyon megörvendeztetne, ha velünk tartana... Csak egy falatkát?

- Isten ments, hogy visszautasítanám, ha az én kedves barátomnál, Malárius mesternél már nem lett volna részem benne... Ezelõtt alig egy órával vacsoráltunk... Világért sem zavartam volna, ha tudtam volna... Kérem, üljenek le és folytassák a vacsorát, mintha itt sem volnék... Kérem!

- Legalább egy csésze theát, doktor úr? - Könyörgött a derék asszony.

- Jól van, azt szivesen veszem és megköszönöm, de csak azzal a feltétellel, ha önök most rögtön folytatják a vacsorájukat.

A család tovább evett, a doktor pedig a nagy karosszékbe ült a kandalló mellé, s nemsokára egészen otthonosan érezte magát.

Elmondta, hogy mióta szülõ falujában nem járt, mennyi minden megváltozott itt, beszélt a régi idõkrõl.

Ezalatt a háziasszony elkészítette a híres norvég «snorgas»-t, ezt a thea-itató és étvágygerjesztõ nemzeti ételt, mely után hét-nyolcz csésze theát is meg kell innia az embernek, akkora szomjúsága támad.

Hersebom gazda pedig egy hatalmas pipát nyomott úri vendégének a markába, megtöltötte jóféle dohánynyal, úgy füstölt, mint egy kémény.

Így aztán csakhamar felmelegedtek a szivek, s a doktor világért sem érezte magát a szegény hajlékban kényelmetlenül. Mintha õ is a családhoz tartozott volna, csevegtek, nevettek, fogyasztották a theát pipaszónál, míglen a fali óra tizet ütött.

- Lám, lám, kedves barátaim, hogy eltelt az idõ! - szólalt meg ekkor a doktor. - Nem lenne szíves a gyermekeket aludni küldeni? Valami komoly szóm volna.

Kata asszony intett a gyermekeknek, s azok illedelmesen jóéjszakát kivánva átmentek a másik szobába.

Kis vártatva így kezdé a doktor:

- Ön méltán kérdezhetné tõlem, Hersebom gazda, hogy mi járatban vagyok itt?

- Szegény házamnál mindig szivesen látott a vendég, - felelé ünnepélyesen a halász.

- Tudom, tudom, hogy Noroëban nem hal ki soha a vendégszeretet... De mégis, bizonyára eszébe jutott már, mióta itt vagyok, hogy ok nélkül nem hagytam otthon az én öreg barátomat, Maláriust, volt valami czélom, mikor ide bekopogtattam. Nem sejtik, hogy mi?

- Ha a doktor úr megmondja, akkor tudni fogjuk mi is - jegyzé meg mosolyogva a háziasszony.

- Isten neki, ha nem jönnek segítségemre, el kell magamnak mondanom... Hersebom gazda, tudja-e, hogy a maga fia, az az Erik, kiváló egy gyermek?

- Nincs okom panaszra - felelé a gazda.

- Korához képest szerfelett sokat tud, az esze bámulatosan éles - folytatá a doktor. - Egyetmást kérdeztem tõle az iskolában, s õszintén megvallom, bámulatba ejtett értelme és tudása rendkívüli érettségével... Annyira meglepett, hogy mikor a nevét megtudtam, hajtott a kiváncsiság: vajjon szüleihez és testvéreihez mennyire hasonlít arczban, mert a noroëi fiúk- és leányokétól nagyon elüt a fiú arcza.

A halász és felesége megrezzentek e szavak hallatára.

- Szóval ez a fiú nemcsak szörnyû mód érdekel engem, hanem valóságos talánynak tûnik fel. Beszéltem róla Malárius barátommal, megtudtam tõle, hogy maguknak nem édes gyermekük, hogy valamelyik zátonyra jutott hajóról menekült meg csodálatos módon, maga Hersebom gazda kifogta, felnevelte, fiává fogadta, nevet adott neki. Nemde mindez így történt?

- Úgy történt, doktor úr - felelé Hersebom komolyan.

- Ha vér szerint nem is a mi édes gyermekünk, de az szivünk és szeretetünk szerint! - kiáltott fel Kata asszony reszketõ ajakkal és könybelábadt szemekkel. - Soha sem éreztettük vele, hogy nem a mi gyermekünk, úgy szerettük, úgy ápoltuk, úgy gondoztuk, mintha az édes miénk lett volna.

- Becsületükre válik, a mit cselekedtek, Kata asszony - viszonzá a doktor, kit meglepett Hersebomné szeretete. - Jó emberek, mondják el nekem a gyermek történetét... Higyjék el, javát akarom neki is, maguknak is.

A halászgazda megvakarta a fületövét, mintha egy pillanatig nem akarózott volna, hogy elmondja. Végül is ráadta a fejét, s így kezdé:

- Hát szó, a mi szó, Erik csakugyan nem a mi gyermekünk, ezt nem tagadhatjuk... Ez elõtt tizenkét esztendõvel kimentem a tengerre halászni... Nem sok szerencsém volt, már behúztam a hálókat, s vissza akartam evezni a partra, midõn a tenger hátán valami fehér tárgyat pillantottam meg. Mintegy ezer lépésnyire lehetett bárkámtól. A tenger csendes volt, nem kellett nagyon haza sietnem. Kaptam magam, s a fehér tárgy felé irányoztam a bárkát. Tíz percz mulva már elértem. Egy kis bölcsõ volt, fehér csipkés pólyában egy alvó csecsemõ feküdt benne. A bölcsõ egy bojéhoz volt erõsítve, az tartotta fenn a víz színén. Kihalásztam, bizony-bizony reszketett a kezem, mikor kihúztam, s az alvó gyermeket - hét-nyolcz hónapos lehetett szegényke, - megpillantottam. Sápadt volt és fázott, egyébként nem szenvedhetett sokat, mert mihelyt felrezzent álmából, olyan élénken csillogtak a szemei. Haza hoztam; aztán úgy, a hogy tõlünk telt, felneveltük... Sokáig tünõdtem azon, hogy miként kerülhetett a tengerbe... Hajótörött bizonyára, de akkortájban a mi vidékünkön nem tudott senki hajótörésrõl... Vajjon ki és miért tette ki bölcsõstül a tengerre?... Kik és hol lehetnek a szülei? Hja, a kis ártatlan nem tudott ezekre a kérdésekre felelni... Máig sem tud õ sem, más sem... Aztán olyan kedves, olyan vidám, mosolygó kis portéka volt, hogy elsõ látásra megszerettük én is, meg az asszony is... Szeretjük most is... mintha a miénk volna, ... igaz-e, anyjukom?

- Drága kicsike! - mondá a háziasszony, s újra megeredt szemébõl a köny. - Hiszen a fiunkká fogadtuk, nem is tudom miért mondta el Malárius mester?...

- Malárius mestert nem illeti vád, jó emberek, - szólalt meg a doktor. - Nekem tûnt fel a gyermek arczának sajátsága, a többiektõl elütõ volta, bizalmasan tettem szóvá, s úgy mondott el egyet-mást a mester... Elmondta azt is, hogy Erik nem tud semmit a dologról, hogy a noroëiak is az önök gyermekének tartják õt... Attól sem kell félniök, hogy én hirré teszem; azért kértem, hogy küldjék aludni a gyermekeket... Nemde hét-nyolcz hónapos lehetett, mikor a tengerbõl kifogta?

- Aligha több annál; már négy fogacskája volt...

- Ó micsoda szép egy gyermek volt! - kiáltott fel lelkesedve Kata asszony - tej-arczú, kövér, erõs!... Micsoda karocskái és czombocskái voltak... Mintha...

- És a ruhája? - kérdé Schwaryencrona doktor.

Hersebom hallgatott, de a felesége közlékenyebb volt.

- Igazi kis herczegfiucska volt... Képzelje csak, doktor úr, fehér piké-ruha, telidestele drága csipke-szegélylyel, selyemmel bélelt bundácska, a király fiának sem lehet különb, kék selyembársony sipkácska!... Csupa gyönyörûség volt reá nézni.... Várjon csak; mindjárt megmutatom, mert eltettem emlékül.

A derék asszony elõvette a ládából, s büszkén mutogatta rendre a doktornak...

Valóban drága ruhácskák voltak, gazdagságra és izlésre mutattak. Mindeniken E. D. betük voltak himezve. A doktor éles szeme rögtön reá vetõdött ezekre a betükre.

- Ah, tehát ezért nevezték el Eriknek, nemde?

- Természetesen, - felelé az asszony élénken. - De nézze csak, ez a legszebb... ez a lánczocska volt a nyakán a csöppségnek... színarany és piros kövecske van benne és ez a kis aranypénz...

Az arany-érem egyik oldalán E. D. betük, a másik felén pedig ez a latin jelszó: Semper idem.

- Eleinte azt hittük, - folytatá Kata asszony, - hogy talán a gyermek neve van reá vésve. Megmutattuk Malárius mesternek, s õ azt mondta, hogy latin szavak, s ezt jelentik: Mindig ugyanaz.

- Malárius mester helyesen mondta, - viszonzá a doktor. - Nyilvánvaló, hogy a gyermek valami gazdag családnak az ivadéka. Nem sejtik maguk, hogy honnan való lehet?

- Hogy tudhatnók, mikor a tengerbõl fogtam ki, - jegyzé meg Hersebom.

- Igaz, de az imént azt mondta, hogy a bölcsõ egy bojéhoz volt erõsítve; már pedig a bojékon rendesen rajta van annak a hajónak a neve, a melyhez tartozik, - folytatá a puhatolózást a doktor, s átható szemeit Hersebom arczára szegezte.

- A bizony úgy van, - felelé a halász, s fejét lehorgasztotta.

- Nos, tehát micsoda név volt azon a bojén?

- Patvarba uram, nem káptalan az én fejem!... Svédül még csak ki tudom az irást betûzni, de idegen nyelven!... No hiszen állhat ott akármi... Régen is történt az egész dolog.

- De talán vissza emlékszik reá... Gondolkozzék csak!... Talán Malárius mesternek is megmutatta azt a bojét, mi?... No, hátha mégis csak eszébe jut valahogy? Nem volt Cynthia?

- Talán valami efféle lehetett... nem tudom biztosan.

- A bojé nyomra vezetne... meg van még...

- No hiszen, régen elégettük már! - kiáltá mintegy diadalmasan a halász.

- A mint Malárius emlékszik, latin betükkel volt rá irva, nem gót betükkel, - mondá a doktor, inkább fenhangon gondolkodva, mint Hersebomhoz intézve szavait, - német hajó tehát nem lehetett; azt hiszem angol hajó volt... nos, Hersebom, ön is azt hiszi?

- Mit bánom én, akármi volt... akár angol, akár orosz, akár patagoniai... nem fáj érte a fejem. Az óczeán régen eltemette ezt a titkot.

- Végre is önnek nem jutott eszébe, hogy közhirré tegye, feljelentse a bergeni hatóságnál, hogy egy gyermeket talált a tengeren; a hatóság hirdette volna az újságokban.

- Már mint én?... Nem tettem én egy lépést sem... Isten tudja, honnan jött a gyermek?... Van én nekem annyi pénzem, hogy effélét tegyek... Hiszen hiába való lett volna minden... Isten nekünk adta... felneveltük... és nagyon szerettük, ... édes gyermekünk volt... Kiméltük...

- Sokkal jobban, mint a másik kettõt, - tevé hozzá Kata asszony, szemét köténye szélével törülgetve. - Csak abban hibáztunk, hogy olyan nagyon, de nagyon szerettük...

- Hersebomné asszony, - szólalt meg a doktor - Isten ments, hogy valami szemrehányást akarnék tenni,... bûnt követnék el; a mit a szegény kis hajótöröttel tettek, az engem igazi bámulattal tölt el... De látják, épen ez a mértéken felül való szeretet vakította el magukat, s elfeledtette abbéli kötelességüket, hogy erejüktõl kitelhetõleg puhatolózzanak a gyermek igazi szülõi után...

E szavakra hosszú hallgatás következett.

- Igaza lehet, - mondá késõbb Hersebom gazda fejét lehorgasztva. - Hanem hát, a mi megtörtént, az megtörtént... Erik a mi gyermekünk, miért tennõk szóvá elõtte a multat!...

- Ne féljenek, én ezt a titkot el nem árulom... De már nagyon késõre jár az idõ... El kell mennem... Jó éjszakát, kedves barátaim, ... adja Isten, hogy nyugodalmas jó éjszakájuk legyen, - tevé hozzá nyomatékkal.

Felvette a bundáját, s távozott.

A halász hosszan nézett utána, s fogai közt dörmögé:

- Furcsa egy ember!... Vajjon mi lehet a szándéka?...