HATODIK FEJEZET.
Erik dönt a sorsa felett.

Másnap a halász az egész család jelenlétében így szólott Erikhez:

- Erik, a doktor úr levelében csakugyan rólad van szó. Azt irja a doktor úr, hogy becsületére váltál tanítóidnak mindig és mindenütt. A doktor úr szeretné, ha tovább tanulnál, de ezt tõled teszi függõvé. Neked kell sorsod felett döntened, vagy itt maradsz közöttünk Noroëban, a minthogy mi is szeretnõk, vagy vissza mégy Stockholmba... Mielõtt határoznál, valami nagy titkot kell neked elmondanom... Mi ezt a titkot szivesen elhallgattuk volna, de hát nem lehet...

Ekkor Kata asszony zokogni kezdett, nem tudta tovább tartóztatni könyjeit. Megfogta Eriknek a kezét és szivére szorította...

Hersebom gazdának nagyon reszketett a hangja, a mint folytatá:

- Meg kell neked vallanunk, Erik, hogy te nekünk csak fogadott fiunk vagy... A tengerbõl fogtalak ki, fiam,... akkor te nem lehettél több nyolcz-kilencz hónaposnál... Isten látja lelkemet, mi neked ezt sohasem akartuk megmondani, úgy szerettünk mindig, mintha édes gyermekünk lettél volna... De hát Schwaryencrona doktor kivánja... Tudd meg tehát, hogy mit irt rólad a levélben!

Eriknek az arcza halott-halvány lõn... Ottó és Vanda csodálkozva, megütõdve kiáltottak fel. Aztán Erikhez mentek, s egyik jobbról, másik balról átkarolta õt. Erik kezébe vette a doktor levelét, s elejétõl-végig olvasta.

Hersebom elmondta a fiúnak, hogy mit beszélt meg Schwaryencrona doktorral, mikor itt járt Noroëban, Kata asszony elõszedte a ládából azokat a szép holmikat, melyekben Eriket a gazda a bölcsõben találta... és a fiú nézte... nézte sokáig... A lelke messze kalandozott... Kereste az ismeretlen édes anyát, a kitõl olyan hamar elszakadt... Vajjon él-e még, vagy régen meghalt már...! Ha él, siratta-e õt sokáig, avagy elfeledte...

Fejét lehorgasztva eltünõdött hosszasan szegény fiú. Kata asszony szeretõ szavaira eszmélt fel.

- Erik, te mindig a mi gyermekünk maradsz! - mondá a jó lélek s aggódva nézett az elmélázó fiúra.

A fiú sorra nézte ezeket a derék, jó lelkû embereket: az anyát, a ki gyöngéd szeretettel gondját viselte, Hersebom gazdának egyszerû, becsületes arczát, Ottót, a ki igen meg volt hatva és a komoly, szomorú arczú Vandát... Kiolvasta az arczukból, hogy tele vannak kinzó aggodalommal... Mint egy csodás álom, úgy vonult el lelki szemei elõtt az õ története... Látta a tenger hullámain ringó bölcsõt, benne a kis csecsemõt... Az öreg halász kihúzza, haza viszi, a csecsemõt áldó szeretettel gondozzák, fölnevelik, saját nevüket adják az apátlan-anyátlan gyermeknek, nem szólanak egy szót sem arról, hogy nem édes gyermekük... és most, mikor tudtára adják, halálos rettegéssel várják, hogy õ mit mond rá, mintha az halálos itéletök volna...

Ó, a jó fiú szívében túláradt az érzelem, két szemébõl patakzott a köny; egész lénye felolvadt nagy, kimondhatatlan szeretetben. És megfogamzott lelkében a szent, a nagy elhatározás, hogy közöttük marad, megosztja sorsukat, s legalább némi részben vissza fizeti nekik jóságukat és szeretetüket.

- Anyám! - kiáltá reszketõ ajakkal, - anyám, hát azt hiszik, hogy elhagyhatnám magukat most, a mikor mindent tudok... Irni fogunk a doktor urnak; megköszönjük az õ jóságát, de nem fogadom el; itt maradok Noroëban és halász lesz belõlem, mint a minõ atyám és Ottó... Adjatok továbbra is egy kis helyet nekem a tûzhelyeteknél... Míg gyermek voltam, áldott kezeitekkel gondoztatok, öreg napjaitokra hadd viselhessem én is a ti gondotokat!...

- Áldassék Isten szent neve! - fohászkodék fel Kata asszony és boldogságtól sugárzó arczcal ölelte szivére Eriket.

- Tudtam én, hogy a fiú jobban szereti a tengert, mint a könyveket - veté oda Hersebom gazda. Mert neki fogalma sem volt arról, hogy minõ nagy áldozatot hozott Erik. - Most pedig, hogy rendben van a dolog, ne is beszéljünk többet róla!... Örvendjünk a karácsonynak.

A család apraja-nagyja ölelte, csókolta egymást és fogadkozának, hogy míg a világon élnek, sohasem válnak el egymástól.

Mikor Erik egyedül volt, fájdalmasan sóhajtott fel... Érezte, hogy a lépés, melyet tett, nagyon nehéz volt...

- Végre is õk így szeretik... hadd teljesedjék a kivánságuk... Dolgozni fogok érettük, megosztom velök azt a sorsot, mely nekik jutott osztályrészül... Õk itt boldogok és megelégedettek... megpróbálom, hogy az legyek én is; a munka sok mindent feledtet... Isten veletek könyveim!... Éljen a tenger!

És igen sokszor eltünõdött azóta, hogy történetét ismerte: vajjon élnek-e szülõi? Hol lehetnek? Van-e testvére?... Gondol-e reá valaki, reá, az elveszett csecsemõre?

Stockholmban, a Schwaryencrona doktor házában is megünnepelték rendkívüli módon a karácsonyt. Emlékezünk, hogy annak a bizonyos fogadásnak is most volt a határideje a doktor és Bredejord között, melynél az érdemes Hochstedt tanár szerepelt tanuként.

Két év óta sem a doktor, sem az ügyvéd nem beszéltek errõl a tárgyról. Legfeljebb az ügyvéd czélozgatott hébe-korba a doktor pompás Plinius példányára, mely méltán büszkesége a könyves polcznak és sajna, mégis csak elkerül ma-holnap onnan, s békességben megfér majd valahol másutt a - Quintilianus mellett...

A fogadás eldöntésének a napja elérkezett. Mihelyt a három jó barát egyedül maradott az ebédlõben, a doktor egészen õszintén bevallotta, hogy fáradozásának, puhatolózásának éppenséggel nem volt semmi eredménye.

- Mindazonáltal - folytatá Schwaryencrona - igazságtalan volnék magam iránt, ha éppen oly õszintén ki nem jelenteném azt, hogy fogadásomat éppen nem vesztettem el. Igaz, hogy Erik szülõit nem sikerült feltalálnom, de minden újabb adat, minek birtokába jutottam, még jobban megerõsít abban a régi meggyõzõdésemben, hogy a fiú föltétlenül irlandi származású. Bebizonyítani egyelõre nem tudom, de a faji jelleg ezer apró vonása a napnál fényesebben tanuskodik arról, hogy ebben a tekintetben sem tévedek. Nos, érdemes barátom, Hochstedt, ezek után szeretnõk hallani a te itéletedet.

Az érdemes tanár ugyancsak nagy zavarban volt, elvégre akár az egyik, akár a másik javára dönti el a fogadást, a rövidebbet õ húzza, no meg a lelkiismerete se lehet egészen nyugodt. Egyébként nyugodt elméje úgy eviczkélt ebben a nehéz itélkezésben, mint a horogra került hal.

Mindazonáltal a tekintélyét minden áron meg kellett õriznie, fölemelte tehát a fejét, s kimért lassusággal, tudós nyomatékkal hangsulyozván az egyes szavakat, ilyeténkép hozott itéletet:

- Tagadhatatlan, hogy a Cynthia név, mely tizenhét angol hajónak a neve ez idõ szerint is, nyomós bizonyítéka kiváló barátunk abbeli állítása mellett, hogy a szóban forgó ifjú irlandi származású; ugyancsak nem megvetendõk az ethnográfiai érvek sem, melyek a kelta-tipus mellett szólanak: ámde a mily valószinû ez, épp oly valószinû lehet Bredejord érdemes barátunk állítása is, hogy a szóban forgó ifjú nem irlandi származású, mert sem az egyiket, sem a másikat ez idõ szerint még bebizonyítani nem lehet. Vagyis végsõ eredményében a fogadás eredménye meddõ.

Ezzel az itélettel sem a doktor, sem az ügyvéd nem volt megelégedve.

Bredejord nyomban fel is ugrott a székrõl s harsány hangon mondá:

- Hochstedt barátom, ne hamarkodjuk el a következtetések levonását... Bizony ne! Csak lassan a testtel! Mit szólana ön ahhoz, ha én most nyomban bebizonyítanám, hogy a Cynthia nem angol hajó?

- Hogy mit mondanék? - kérdé a professzor kissé meghõkölve e váratlan támadástól. - Valóban, nem tudnék semmit mondani...

- Nos hát, én mindjárt megmutatom nektek az okmányt, mely összes okoskodástokat halomra dönti. Ime itt van! - - kabátja belsõ zsebébõl kihúzott egy iratot. Elsõ pillanatra rá ismertek, hogy Amerikából jött. Oda adta a doktornak.

A doktor fenhangon olvasá:

Bredejord ügyvéd úrnak Stockholm.

New-York, október 27.

«Uram, folyó hó 5-dikén kelt becses levelére válaszolva, van szerencsém a következõkrõl tudósítani:

1. Egy Cynthia nevû hajó, melynek kapitánya Borton volt, s a «Kanadai Általános Szállító-Társaság» tulajdonát képezte, mintegy tizennégy évvel ezelõtt tünt el nyomtalanul a Feroë szigetek tájékán.

2. Ez a hajó a new-yorki «General Steam navigation insurance Company»-nál három millió hétszázezer dollárra volt biztosítva.

3. A Cynthia eltünését kinyomozni nem lehetett, s e miatt fent nevezett biztosító társaság és az eltünt hajó tulajdonosa között perre került a dolog: a per az elõbbi javára dült el.

4. A per elvesztése a «Kanadai Szállító-Társaság»-ot csõdbe juttatta.

Ujabb megbízásait várva, kiváló tisztelettel vagyunk

Smith Jeromos, Walker és Társa
tengerészeti ügynökök.»     

- Nos, mit szólasz ehhez, doktor? - kérdé Bredejord diadalmasan. - Ennek az érvnek van úgy-e súlya?

- Van... van...! De hát hogy a patvarba szerezted meg?

- Nagyon egyszerû a históriája. Mikor te erõnek erejével rá fogtad a Cynthiá-ra, hogy az angol hajó és Nagy-Britanniában kerested, én mindjárt Amerikára gondoltam. Az idõ telt, a te nyomozásodnak teljességgel nem volt semmi eredménye... Akkor én kaptam magam és irtam New-Yorkba. A harmadik levelemre jött ez a válasz... Beláthatod, hogy a Pliniusodtól el kell búcsúznod, a fogadást én nyertem meg.

- Hohó!... Csak ne oly gyorsan.

- Hát nem világos ez a dolog? Bebizonyítottam, hogy a hajó amerikai hajó volt, hogy a Feroë szigetek táján, tehát a norvég partokhoz közel merült el, ezelõtt tizennégy évvel, tehát éppen akkor, mikor Eriket kihalászták a tengerbõl... Hát téged még ez sem gyõz meg okoskodásod helytelen voltáról?...

- Legkevésbé sem, barátom,... Jegyezd meg jól, hogy én a te okmányodat nagyon fontosnak tartom; a mi nekem nem sikerült, te reá akadtál az igazi Cynthiá-ra... Nos hát, engedj meg barátom, de éppen te szolgáltattad az én véleményem megerõsítéséhez a legerõsebb érvet. Figyelj csak ide: a hajó kanadai volt, vagyis más szóval angol, a minthogy Kanadában túlnyomó az irlandi elem, a fiú mégis csak irlandi származású!...

- No nézze csak meg az ember, mit nem olvas ki a levelembõl!... Hiszen elvégre azt is kiolvasod, hogy a Pliniusodat nem vesztetted el!

- Természetesen...!

- Esetleg azt is, hogy a Quintilianusomat megnyerted?

- Az is meglehet, ha vársz még két évig, s addig megújítjuk a fogadásunkat.

- Itt a kezem reá.