KILENCZEDIK FEJEZET.
Ötszáz font sterling jutalom.

O’Donoghan Patrick - a mint Erik a Bowles zûrzavaros beszédébõl kihüvelyezhette - épenséggel nem volt feddhetlen elõéletû ember. A Red Anchor korcsmárosa ismerte õt a Cynthia hajótörése elõtt és azután is ismerte, mint hajósinast, mint matrózot. A Cynthia hajótöréseig O’Donoghan Patrick szegény volt, mint a templom egere; a hajótörés után egy csomó bankó nyomta a zsebét, azt hiresztelte, hogy Irlandban örökölt egyik rokonától, ezt persze senki sem hitte el.

Bowles sem hitte el. Inkább elhitte azt, hogy a Cynthia hajótörése alkalmával Isten tudja mi úton-módon, de pénzhez jutott... A mi elvégre is nem szokatlan dolog a matrózoknál. No meg az is feltûnt neki, hogy O’Donoghan Patrick sohasem beszélt arról a hajótörésrõl, mindig boszusan másra terelte a beszélgetést, ha valaki a Cynthia esetét találta szóba hozni. Abban az idõben, mikor a biztosító társulatok ellen a pert megindították, O’Donoghan Patrick kapta magát, s valamerre eltûnt, senkinek sem mondta meg, hová megy. Nyilván azért távozott el, hogy elõ ne állíthassák õt tanu gyanánt, mint a Cynthia elsülyedésének egyedül élõ bizonyságát.

Bowlesnek soha sem jutott eszébe, hogy mindennek az okát kutassa; neki csak az tûnt fel, hogy O’Donoghan Patricknak, ha New-Yorkba visszakerûlt, mindig bõven volt pénze. Ha valamicskével többet ivott a kelleténél - ez pedig gyakortább történt meg - eldicsekedett, hogy van neki egy titka, mely valóságos fejõs tehén... Ilyenkor mindig e szavakkal végezte beszédét:

- Hja, az a «bójés gyermek», Bowles! - s reá csapott az öklével a korcsma asztalára. - A «bójés gyermek» aranyat ér ám!...

Aztán röhögött, s meg volt magával szörnyen elégedve. Soha senkinek sem sikerült, hogy kivegye belõle a «bójés gyermek» titkát, pedig eleget faggatták.

E miatt sikoltott fel örömében Bowlesné, mikor Erik elmondta neki, hogy õ volt a bójéhoz kötött bölcsõben az a kis gyermek.

O’Donoghan Patrick négy év óta nincs már New-Yorkban. Akkor történt, hogy váratlanul benyitott hozzá egy ismeretlen úr. Az ajtót bezárták, s egy óránál tovább beszélgettek. E látogatás után O’Donoghan Patrick keveset beszélt, másnap kifizette a tartozását, nem mondta senkinek, hogy hová, csak eltávozott New-Yorkból.

Azóta nem látta õt senki.

Bowles úr és a felesége nem tudták e hirtelen eltávozásnak az okát. Annyi bizonyos, hogy nyomós oka lehetett, az is bizonyos, hogy a titkos látogató mondta meg neki, hogy el kell rögtön tünnie.

Erik mindezt elmondta barátainak, mert olybá tekintették õt már a doktor, az ügyvéd s a nagytudományú tanár. Végre sikerûlt tehát nyomára jönniök egy embernek; a ki tud valamit Erik szüleirõl. Igaz, hogy hirtelen eltûnt, de fel fogják, fel kell találniok.

Azonnal táviratot menesztettek Bowles úrhoz és feleségéhez, megrendeltek nála hat személy számára ebédet. Az ügyvéd indítványozta ezt; mert remélte, hogy a derék Bowles-familiának ebéd közben megnyílik a szíve, megoldódik a nyelve s egyet-mást megtudnak tõlük a Cynthia hajósinasáról.

Erik jobban ismerte Bowles urat, hogysem valami vérmes reményeket fûzött volna hozzá, ámde Bredejord, mint ügyvéd bizonyára jobban ért a vallatáshoz, mint õ, hátha érdemleges vallomásokra bírja Bowleséket.

Bowlesné ugyancsak kitett magáért. Az elsõ emeleti parádés szobában terített, ott várta úri vendégeit, még pedig ebéddel. Nagyon jól esett neki, hogy õket is meghívták s készségesen felelt õ is, meg Bowles úr is a kiváló ügyvéd kérdéseire.

Egyet-mást csakugyan megtudtak újra. Igy többek között kétségtelenné vált az, hogy O’Donoghan Patrick azért tûnt el hirtelen, hogy a biztosító társaság ellen indított perben tanúként ne állíthassák elé, s ne legyen egyetlen élõ tanu se, a ki a hajótörés részleteirõl felvilágosítást adhasson.

Továbbá az is kiderûlt, hogy a titokba beavatott másik embernek vagy New-Yorkban, vagy New-York közelében kell tartózkodnia, mert O’Donoghan Patrick rendesen üres zsebbel jött Bowlesékhez, s másnap csodálatos módon pénzmagra tett szert, s jócskán kezdett költekezni.

Bowlesék elbeszélése szerint az a titokzatos idegen, a kinek látogatása után O’Donoghan Patrick nyomtalanúl eltûnt New-Yorkból, valószínüleg titkosrendõr volt. Annak kellett lennie, mert épen akkor jelentek meg a Schwaryencrona doktor hirdetései a lapokban s így újra felelevenedett a Cynthia-ügy, mely évekig nem került volt szóba. Ennek a két jelenségnek tehát bizonyára volt valami összefüggése.

Mintha némi fény vetõdött volna a titokra!... Erik szomorú történetéhez valami bûntény fûzõdik, a Cynthia elmerülése nem volt tiszta dolog... Ennek a bûnnek a szerzõje tartotta bizonyára pénzzel O’Donoghan Patrickot, a ki vagy tudója, vagy részese volt a titkos bûnténynek.

Erik és jóakarói azzal a biztos tudattal búcsúztak el Bowleséktõl, hogy nemsokára meg fogják a titkot fejteni.

Másnap Bredejord elment az amerikai svéd nagykövethez és a new-yorki rendõrkapitányhoz, elmondott mindent, mit a Cynthia-ügyrõl tudott; a sutba vetett periratokat elõkerítették, az ügyet újra folyamatba hozták, de kézzelfogható érvre nem találtak, élõ tanút elõállítani nem tudtak, így hiábavalónak bizonyúlt minden buzgólkodásuk. Az iratokban nyoma sem volt a Cynthia utasainak, egy árva sor sem emlékezett meg arról, hogy a Cynthián akkor egy kilencz hónapos gyermek is lett volna.

Néhány napig eltartott az ujra megindított vizsgálat. Mikor ezt befejezték, a rendõrfõnök nagy sajnálkozással adta Bredejordnak a tudtára, hogy nem tudott kideríteni semmit. Egy lélek sem tudja, hogy az a bizonyos O’Donoghan Patrick hol van. Annyi bizonyos, hogy négy év óta az Egyesült-Államok területére nem tette a lábát. Különben is az egész ügy annyira elavult már, hogy a törvényszék aligha bocsátkoznék tárgyalásába még abban az esetben sem, ha O’Donoghan Patrick hirtelen elõkerûlne.

Így hát nem tehettek okosabbat, mint hogy visszatérjenek Svédországba. Útba ejtették Irlandot, abban a hiszemben, hogy O’Donoghan Patrick egyet gondolt és haza ment szülõföldjére.

A New-York - Liverpool között járó gõzhajó Corkig vitte õket. Innen Innishannen már nem volt messze. Kikérdezték a falubelieket, s megtudták, hogy O’Donoghan Patrick tizenkét éves korában szakadt el hazulról, s azóta nem hallottak róla semmit. Él-e, meghalt-e, annak csak a jó Isten a tudója.

- Már most hol keressük õt? - kérdé a doktor, a mint újra hajóra szállottak, hogy Stockholm felé vegyék az útjokat.

- A kikötõkben, még pedig nem az amerikaiakban, - jegyzé meg Bredejord, - mert tudjátok meg, hogy az ilyen tengeri medve, az ilyen megcsontosodott matróz harminczöt éves korában még nem tud búcsút mondani a tengernek. Patrick most bizonyára valamelyik hajón van; a hajók pedig egyik kikötõbõl a másikba járnak. Ott kell õt keresnünk, sehol egyebütt. Nos, Hochstedt, ön nincs ezen a véleményen?...

- Valóban én is ezt tartom a legvalószínûbbnek, bár egyéb eshetõség sincsen kizárva - felelé méltósággal teljesen a tudós professzor.

- Nos hát, tegyük fel, hogy O’Donoghan Patrick valósággal megijedt, a mikor hallotta, hogy a rendõrség nyomozza, el akart tûnni minden áron, vajjon nem hihetõ-e, hogy olyan kikötõt keresett, a hova amerikai hajók nem járnak, a hol régi czimboráival nem találkozhatik? - Nos hát, vajjon nem cselekszünk-e helyesen, ha minden kikötõben tudakozódunk utána, fõleg mióta tudjuk, hogy minõ jellegzetes a külseje? Hátha valaki nyomára vezet?

- Nem volna egyszerûbb dolog, ha közhirré tennõk az ujságokban? - kérdé Schwaryencrona.

- Az ám, csakhogy az egyszerû matrózok kezébe aligha jut el az újság, a többi újságolvasó pedig nem tudhat semmit O’Donoghan Patrickról.

- Hátha valami jutalmat tûznénk ki annak, a ki hírt ad nekünk O’Donoghan Patrickról? - Erik, mit szólasz hozzá?

- Azt hiszem, hogy számos újságban kellene hirdetnünk, még pedig több számban ismételten hirdettetnünk. - Az pedig sok pénzbe kerûlne, azonkívül könnyen elriaszthatná O’Donoghan Patrickot is, ha valamelyes módon neszét venné a dolognak, hogy az õ fejére díjat tûztek ki. Legjobb lenne egy embert megbízni ennek a kiderítésével.

- Jó, jó, de vajjon akad-e ember, a ki ilyesmire vállalkozik?

- Akadt is már, kedves mesterem - felelé Erik... Itt vagyok én.

- Te, édes fiam, te? - Hát a tanúlmányaid?...

- Majd folytatom az alatt. - Útra kelek... igen, hosszú útra, meg kell vallanom, hogy ezt a szándékot már régen forgatom az elmémben.

- Hogy hogy? - kiálták egyszerre nagy meglepetten Schwaryencrona, Bredejord és Hochstedt.

- A dolog nagyon egyszerû, elkészûltem a hajóskapitányi vizsgálatra a magam szorgalmából, titkon. Ha kell, akár holnap leteszem a vizsgálatot; ha aztán kezemben lesz a diploma, valamelyik hajóra elszerzõdöm hajó-tisztnek.

- Micsoda?... S te errõl nekem mindez ideig egy árva szót sem szóltál, fiam? - kérdé a doktor látszólag bosszankodva, míg az ügyvéd és a tanár mosolyogva néztek Erikre.

- Nem gondoltam, hogy valami nagy bûnt követtem el, mikor ezekre a tanulmányokra reá adtam a fejemet! - Arról még csak nem is álmodtam, hogy az ön jóváhagyása és beleegyezése nélkül reá lépjek az új pályára...

- Jóváhagyom, beleegyezem, te, te haszontalan ficzkó! - mondá szeretettel a doktor. - Arról azonban szó se legyen, hogy most mindjárt s egymagadra ereszszelek útra. - Várd meg, a míg nagykorúvá leszel...

- Megvárom... meg! - felelé Erik a hála és gyermeki engedelmesség szeretõ hangján.

Mindazonáltal megmaradt a doktor elõbbi szándékánál, hogy jutalmat tûz ki annak, a ki neki O’Donoghan Patrickról hírt ad. A legközelebbi városnál kiszállottak, a doktor elsietett a helyi lap szerkesztõségébe, s hét nyelvre lefordított hirdetését feladta. Hadd repûljenek másnap a világ minden részébe.

A hirdetés szövege így hangzott:

«O’Donoghan Patrick matróz négy évvel ezelõtt eltûnt New-Yorkból. Száz font sterling jutalomban részesûl az, a ki hírt ad róla. Ötszáz font sterlinget kap O’Donoghan Patrick maga, ha e hirdetés közzétevõjével érintkezésbe lép. Nincs oka félni semmitõl.

Dr. Schwaryencrona. Stockholm.»

A doktor és barátjai október 20-dikán érkeztek haza. Néhány nap múlva a világ minden nagyobb újságában megjelent a hirdetés. Mikor Erik elolvasta, a szíve olyan nehéz lõn szegénynek.

Bredejord azt mondta, hogy ennél bolondabb dolgot a doktor nem tett soha életében. Ezzel - úgymond - a titkot örökre eltemette. Most az egyszer Bredejord csakugyan elvetette a sulykot. A mint errõl a következõ fejezetben mindjárt meggyõzõdünk.