| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Verne Gyula - André Laurie A "Cynthia" hajótöröttje IntraText CT - Text |
Májusban
történt. Egyik reggel a doktor dolgozószobájában ült, midõn inasa névjegyet hoz
be. A névjegy sajátságos kicsiny formája elsõ látásra elárúlta, hogy
Angolországban készült. Ez a név állott rajta: M. Tudor Brown,
alatta pedig on board the Albatros.
Magyarul: Tudor Brown, az «Albatros» fedélzetén.
- Tudor Brown?... tünõdék a doktor, vajjon hallotta-e már életében valaha ezt a nevet.
- Ez az úr szeretne a doktor úrral beszélni - mondá az inas.
- Magánügyben jött, azt mondta.
Érdeklõdéssel várta azt az embert, kinek a neve olyan sajátságosan volt megválasztva: az õsi Tudor, s a legújabb demokrata világ hétköznapi neve: Brown... Honnan szedhette?
Különös egy ember is volt az, a ki belépett a doktor szobájába. Bizalmatlan, sõt kellemetlen arczú, sovány, hajlott orrú és viseletében otromba úri ember volt Tudor Brown. Úgy jött be, mintha a vasúti állomás ebédlõjébe jönne, még a fejét sem biczczentette meg. Orrhangon beszélt, csaknem reszelte az ember fülét ez a rekedtes, tompa hang:
- Én vagyok - felelé a doktor, elképpedve ezen az otromba viselkedésen.
Már-már csengetni akart, hogy vezessék ki az otromba parasztot, midõn az újra megszólalt, s felkeltette szavaival a doktor érdeklõdését.
- Olvastam az O’Donoghan Patrickra vonatkozó hirdetését. Azt hiszem, hogy szeretné hallani, a mit róla tudok.
- Uram, szíveskedjék legalább leülni - viszonzá a doktor.
Brown tette magát, mintha nem is hallotta volna. Kikeresett egy kényelmes széket, azt közelebb tolta az ablakhoz, belevetette magát, a két kezét beledugta a nadrága zsebébe, a lábát pedig felrakta az ablak fájára.
- Úgy látszik, hogy az úrnak nagyon a szívén fekszik, hogy arról a matrózról egyet-mást megtudjon, különben nem ígért volna ötszáz font sterlinget. No hát én ebben a dologban jöttem.
- Természetesen mindenekelõtt azt szeretné tudni, hogy én ki és mi vagyok. Megmondom azt is. Olvashatta a névjegyemen, hogy Tudor Brownnak hívnak. Angol név...
- Talán irlandi? - kérdé a doktor érdeklõdve.
Az idegen meglepetve nézett a doktorra... egy pillanatig habozott, vajjon megmondja-e? Aztán folytatá:
- Nem, skót! - Tudom, hogy arczom után itélve yankee-nek tart a világ. - Mindegy, azért mégis csak skót vagyok.
Ezeket mondván, reá nézett a doktorra. A szemeibõl ezt lehetett kiolvasni:
- Bánom is én, akármit gondolsz rólam, oda se neki.
- Invernenbõl való talán? - kérdé a doktor.
Az idegen megint gyanakodva nézett a doktorra.
- Nem, edinburgi vagyok - felelé... - Különben, mit törõdik azzal az úr, nem tartozik a dologra. - Magam gazdája vagyok, nem tartozom senkinek számadással. - Magának is csak azért mondom meg, a mit megmondok, mert hát nekem úgy tetszik. - Nem tartozom vele.
- Engedelmet kérek, uram, én önt nem kértem arra, hogy elmondja - jegyzé meg az orvos finom mosolylyal.
- Nem; annál jobb; akkor hát ne kotyogjon bele a szavaimba, mert soha sem végzünk. Maga azt szeretné úgy-e tudni, hogy hova lett O’Donoghan Patrick? - Én tudom, hogy mi történt vele.
- Tudom hát. Mielõtt azonban megmondanám, hogy mi történt vele, elõbb azt szeretném tudni, hogy miért tudakozódik utána?
A doktor nagyon természetesnek tartotta ezt a kérdést; elmondta röviden az Erik történetét. Brown szemmel láthatólag feszült figyelemmel hallgatta.
- Él az a fiú még? - kérdé Tudor Brown.
- Él bizony. Egészséges és derék fiú, nemsokára megkezdi az upsalai egyetemen az orvosi tanúlmányokat.
- Lám! lám! - jegyzé meg Brown eltünõdve. - Mondja csak, egyéb érdek nem ösztönzi önt, hogy ezt a titkot leleplezze? O’Donoghan Patricktól is csak a fiú szüleit szeretné megtudni?
- Mi egyebet akarhatnék még tõle megtudni? Hosszas puhatolózás után nyomára jöttem annak, hogy O’Donoghan Patrick tudja a Cynthia eltünésének a titkát, elmondhat egyet-mást nekem Erik szüleire vonatkozólag. Szükségem van reá, s találok majd módot arra, hogy megszólaltassam.
- Vajjon?
- Biztosan számítok rá. Nyomós oka lehet annak az O’Donoghan Patricknak, hogy rejtõzködjék. Ott lappanghat valamelyik kikötõben. Intézkedtem, hogy a rendõrség ott nyomozza õt.
A doktor nagyon jelentõs hangsúlyozással mondotta ezeket a szavakat, mert észrevette, hogy az õ sajátságos viselkedésû látogatója kissé izgatottan hallgatja, bár erõlködik, hogy érdeklõdését leplezze.
- Nos hát, doktor, bármilyen nagyon bizakodik is abban, hogy O’Donoghan Patrickot elõkeríti, tudja meg, hogy minden fáradsága kárba vész, mert O’Donoghan Patrick meghalt.
A doktort megrendítette ez a váratlan hír, de azért uralkodott magán, még a szemöldöke sem rándúlt meg.
- Az ám, O’Donoghan Patrick meghalt, s ott pihen a tenger fenekén. A véletlen úgy akarta, hogy ez a titokzatos multú ember ezelõtt három évvel az én hajómra, az Albatrosra kerûlt, árboczõrnek fogadtam fel. Nemsokára, midõn épen Madeira környékén jártunk, O’Donoghan Patrick a tengerbe esett. Én rögtön megállíttattam a hajót, a mentõcsolnakokat lebocsáttattam, kerestük, kihúztuk, de hiába élesztgettük. O’Donoghan Patrick halott volt már. Visszadobtuk a hullát a tengerbe. Az esetrõl természetesen jegyzõkönyvet vétettem fel. Itt van a jegyzõkönyv hiteles másolata; azt is elhoztam.
Tudor Brown elõvett a zsebébõl egy összehajtogatott írást, s átadta a doktornak.
A doktor elolvasta, jól megvizsgálta. El kellett ismernie, hogy hiteles másolat volt. Mindazonáltal szokott udvariasságával így szólott az idegenhez:
- Szabad valamit kérdeznem öntõl?
- Miért gondoskodott ennek az okmánynak hitelesítésérõl? S miért tartotta szükségesnek, hogy azt elhozza hozzám?
- Elõször is azért, hogy állításom igazságában senki se kételkedhessék, másodszor azért, hogy a hirdetésben olvasott kívánságának teljesen megfeleljek: O’Donoghan Patrick meghalt, s így sem róla más, sem õ magáról egyéb felvilágosítást nem adhat. Ez csak érthetõ dolog...
- Az Albatros-sal van itt Tudor Brown úr? - kérdé a doktor.
- Azzal.
- Van a hajón egy-két matróz, a ki O’Donoghan Patrickot ismerte.
- Nem egy, de többen is vannak.
- Csak tessék! - Eljön velem rögtön a hajóra?
A doktor csengetett; az inas behozta a bundáját, a kalapját. Tudor Brownnal együtt ment el hazúlról. Öt percz múlva az Albatros fedélzetén voltak.
Ekkor az «Albatros» tulajdonosa megszólított egy matrózot:
- Hé, Ward, ez az úr szeretne önnel O’Donoghan Patrick-ról beszélni!
- O’Donoghan Patrickról? - felelé a matróz, nyugodjék békével! Elég bajunk volt vele, mikor kihalásztuk a tengerbõl valahol Madeira környékén.
- Ismerte õt régebb idõ óta? - kérdé a doktor.
- Azt a kötélrántót? - Úgy másfél év óta. - Ha jól emlékszem, Zanzibarban kerültünk össze elõször. Igaz-e, hé, Duff Tamás?
- Alighanem, Ward úr - felelé egy ifjú matróz. - Az az O’Donoghan Patrick úgy-e, a ki a tengerbe fúlt Madeira környékén?
Schwaryencrona doktornak nem volt oka arra, hogy kételkedjék. A matrózok arcza nyilt és becsületes volt, szavaik megerõsítették Tudor Brown állítását.
Megköszönte Tudor Brown szívességét, s meghívta õt ebédre, a ki fel és alá járt a hajó fedélzetén s fütyörészett.
A hajó tulajdonosa egészen kurtán azt mondá:
- Szó sincs róla, hogy elmenjek... sohasem ebédelek a városban.
Ezzel aztán elváltak egymástól. A doktor sietett Bredejordhoz, elmondott neki mindent, majd Erikkel közölte a sajátságos kalandot, s elhatározták, hogy együtt még egyszer elmennek az Albatros-ra...
Csakhogy az Albatros-nak délután már csak hült helyét találták:
Bredejord éppenséggel nem hitte, hogy Tudor Brownnak igaza van. Az egész dolog fölötte gyanús volt neki. Nem is halogatta sokáig, utána járt a stockholmi és edinburgi tengerészeti hivatalnál; s megtudta, hogy Tudor Brownnak még a nevét sem ismerik.
Egyébként a hirlapi hirdetéseknek sem volt semmi eredménye. E szerint O’Donoghan Patrick megtalálásáról szó sem lehetett, vagyis Erik származásának titkát még mindig sûrû homály borította. Ebben akár volt inyökre, akár nem, meg kellett nyugodniok.
Így hát Erik õszszel a doktor kívánságára beiratkozott az upsalai egyetem orvostanhallgatói közé. Pedig titkon még mindig arra vágyott, hogy letegye a hajóskapitányi vizsgálatot.
Volt még valami egyéb oka is ennek az õ utazási vágyának. Nem szólott róla senkinek, de annál inkább bántotta a lelkét. Kajsa kisasszony bántó viselkedése volt ez vele szemben. Erik a világ minden kincseért sem panaszolta volna el szíve keserûségét a derék doktornak.
Erik most is, hét évi egy fedél alatt való tartózkodás után olyan szemmel nézett a «kis tündér»-re; mint az elsõ nap, mikor a doktor házába került. Õt tartotta a báj és eleganczia megtestesülésének.
Végtelenûl bámulta, s mindent elkövetett, hogy vonzalmát megnyerje. Barátja szeretett volna lenni, de Kajsa mindig csak «jött-ment»-nek tekintette Eriket. Irígy szemmel nézte, hogy nemcsak a doktornak, hanem a ház két érdemes barátjának is csakhamar szemefénye lett, s õt csakhamar kiszorította a szivükbõl. Féltékeny volt a «kis tündér» módfelett. Legkivált pedig azt nem tudta Eriknek soha megbocsátani, hogy elvégre mégis csak közönséges halász-fiú, vagyis paraszt. Olybá tekintette õt, mint az elõkelõ Schwaryencrona-ház szégyenfoltját, ki miatt Kajsának a «társaság»-ban pirulnia kell.
Hát aztán mikor azt is megtudta, hogy Erik tulajdonképpen - talált gyermek. Ez egyszerûen borzasztó dolog volt Kajsa kisasszonyra nézve: ennél becstelenebb dolgot nem is tudott képzelni. A talált gyermek Kajsa kisasszony szerint az emberi társadalom legalábbvaló söpredéke - a kutya és macska után következik. Minden pillantása elárúlta ezt az õ mélységes megvetését. Ha Erik megszólította, ajkát kicsinylõleg bigygyesztve, hallgatott. Még csak feleletre sem méltatta. Ha társaság gyûlt össze a doktor házánál, Kajsa semmi áron sem akart Erikkel tánczolni. Az asztalnál egy árva szóra sem méltatta, olybá vette, mintha nem is léteznék. Minden módot és alkalmat felhasznált arra, hogy megalázza Eriket.
És a szegény ifjúnak mindezt szó nélkül kellett eltûrnie.
Nem tudta megérteni, hogy miért rójja fel neki bûnül Kajsa, hogy szüleit nem ismeri. Hát tehet-e õ arról? Egyszer odament hozzá, hogy felvilágosítsa õt igazságtalan, embertelen viselkedésérõl, de Kajsa kisasszony feleletre sem méltatta, sõt meg sem hallgatta. Minél inkább felserdûltek, annál tátongóbb lõn közöttük az ûr. Kajsát tizennyolcz éves korában elvitték a bálokba, nagy leány volt. Tömjéneztek neki, hódoltak a szépségének, mert hát a dúsgazdag Schwaryencrona egyetlen örökösének tartották.
Erik könyveihez menekûlt... Kalandos vágyak támadtak a szívében, szeretett volna elmenni messze... messze...
Majd égõ vágygyal feküdt neki tanulmányainak, s azt akarta, hogy eszével és tudásával magas polczra küzdje fel magát, kényszerítse a világot arra, hogy elõtte mindenki tisztelettel hajtson fejet.
El, el kell abból a házból minél elõbb mennie, hol minden nap új, meg új megaláztatást kell tûrnie. Hanem a doktornak minderrõl tudomása sem volt.
Mikor az upsalai egyetemre beiratkozott, akkor már készen volt a terve: a legelõször kínálkozó alkalmat megragadja és tengerész lesz.