TIZENKETTEDIK FEJEZET.
Váratlan utasok.

Másnap Malárius is megérkezett Stockholmba.

Jelentkezett az expedicziót rendezõ bizottságnál, s kérte, hogy vegyék õt is fel az Alaskára. Az egyszerû falusi tanítónak, mint botanikusnak kiváló hire volt a tudományos világban s így kérését szivesen teljesítették. Bezzeg másként állott a dolog a huszonötezer koronát küldõ Tudor Brownnal.

Schwaryencrona doktor és Bredejord ügyvéd hevesen ellenezték, hogy Tudor Brownot, mint utast felvegyék az Alaskára. A dolog egy kissé kényes volt; elõször is nehéz vala oly tekintélyes összeget visszautasítani, másodszor még nehezebb lett volna okát adni annak, hogy kivánságát nem teljesítik. Igaz ugyan, hogy a doktor és Bredejord felhozhatták érvül Tudor Brown ellen az O’Donoghan esetét, kirõl azt mondta, hogy meghalt, pedig él, de hát vajjon be lehetett-e ezt bizonyítani? Hátha õ is azért akart velök együtt útra kelni, hogy megbizonyosodjék a felõl: vajjon csakugyan él-e O’Donoghan Patrick?

Szóval nagyon élénk vita fejlõdött ki ebben az ügyben a bizottság ülésén, s végre elhatározták, hogy Tudor Brown kérését teljesíteni fogják. Schwaryencrona és Bredejord is beleegyeztek abban a reményben, hogy módjuk lesz ezzel a különös emberrel közelebbrõl is megismerkedni. Mert azt talán mondanunk sem kell, hogy az érdemes doktor és a jeles ügyvéd már eleve elhatározták, hogy Eriket követni fogják. Elvégre is érdekes út, rájuk nézve meg annál érdekesebb, mert azzal a bizonyos O’Donoghan Patrickkal is találkozhatnak, s az évek óta keresett titok kulcsa a kezökben lesz.

Stockholmban most már mindenki csak arra volt kiváncsi: vajjon Hochstedt tanár úr mikor jelenti ki, hogy õ is csatlakozik barátjaihoz. Mert azt csaknem lehetetlenségnek tartották, hogy a kiváló professzor elszakadjon annyi idõre testi-lelki jó barátaitól. Hochstedt sokáig fontolgatta: menjen, maradjon-e? Az út mindenesetre érdekes tudományos szempontból, viszont nehéz és fáradságos; jó lenne elmenni, de mégis tanácsosabb otthon maradni... Addig hányta-vetette a dolgot, míg szépen otthon maradt. Az elindulás napját február 10-ikére tûzték ki. Erik 9-ikére várta Malárius mestert, jól esett szivének, midõn látta, hogy a derék öreggel Kata asszony és Vanda is eljöttek Stockholmba. Azért jöttek, hogy Eriktõl elbúcsúzzanak. Egy korcsmában szállottak meg, de a doktor hallani sem akart errõl, beszállásolta õket erõnek erejével magához. Kajsa kisasszony szörnyen fintorgatta az orrát, hogy ilyen közönséges vendégeket kellett fogadnia.

Vanda gyönyörû egy leánynyá fejlõdött ez alatt a hét esztendõ alatt. Bergenben letette a tanárnõi vizsgálatot, s meg volt a képesítése ahhoz, hogy akármelyik középiskolánál tanári állást foglalhasson el. Hanem azért ott maradt édesanyja mellett Noroëben, s távolléte alatt helyettesítette Malárius mestert. Belsõ értéke daczára szerény volt, csodálatos báj ömlött el ezen a fiatal leányon; elsõ tekintetre megnyerte mindenkinek a tiszteletét és szeretetét. Ha komoly tudományos dologról volt szó, nyugodtan és okosan szólott hozzá, nem kérkedett azzal, a mit tudott. Olyan volt, mint egy bájos virág, mely észrevétlenül nyílt a fjordok szélén, az okos, bölcs tanító gondjai alatt.

A doktor házánál utóljára gyült össze a társaság. Búcsúeste volt. Schwaryencrona, Bredejord és Hochstedt kártyáztak, Malárius, a ki szintén ért a nemes Whist-játékhoz, melléjük ült és nézte.

Kajsa kisasszonyt a «vegyes társaság» szörnyûképen lehangolta. A doktor felszólítására a zongora mellé ült ugyan, de nem nagy kedvvel játszott. Vanda gyönyörû éneke mindenkinek a szívét meghatotta, egy ó-skandináv népdalt énekelt el. Végül puncsot hordottak körül. Szives szeretettel kocczintottak, hiszen búcsúpohár volt. Erik szomorú szívvel vette észre, hogy Kajsa még ez alkalommal sem akar vele kocczintani.

- Nem kiván énnekem még szerencsés utat sem, Kajsa? - kérdé halkan.

- Miért kivánna az ember olyasmit, a mit úgy sem remél - felelé szárazon a kisasszony.

Másnap egész Stockholm künn volt a kikötõben. Csak Tudor Brown hiányzott. Mióta a pénzt meg a levelet küldötte, nem mutatkozott.

Az Alaska elindulásának az idejét tiz órára állapították meg. Marilos intett, hogy jelezzék a hajó indulását.

- Isten veled, Erik! - mondá Vanda nehéz szívvel, s nyakába borult az ifjúnak.

- Isten vezéreljen utadon, édes fiam - rebegé Kata asszony, és szívéhez szorítá Eriket.

- Ön, Kajsa, el sem búcsúzik tõlem? - kérdé fájdalmas szívvel Erik a leány felé közeledve, hogy õt is megölelje.

- Kivánom, hogy az orra ne fagyjon le, s hogy feltalálja szüleit, s megtudja, hogy ön tulajdonképpen herczeg-fiú - viszonzá Kajsa gúnyos mosolylyal.

- Akkor talán egy kissé jó szemmel nézne reám ön is, nemde? - felelé keserûségét mosolylyal leplezve Erik. Pedig szegénynek úgy a szivébe nyilaltak a gúnyos szavak.

- Talán?... - ez volt az utolsó szava; nagybátyjához fordult a gõgös teremtés, s ott hagyta Eriket a faképnél.

Az otthon maradók a második harang szóra siettek le a hajóról, s ebben a nagy sürgésforgásban észre se vette senki Tudor Brownot, a ki az utolsó pillanatban érkezett meg.

A kapitányhoz sietett s követelte tõle a kabinját.

A gõzsíp átható füttye reszkettette meg a levegõt, a kürtõbõl hatalmas füstoszlop gomolygott ki, s az Alaska méltósággal teljesen indult ki a stockholmi kikötõbõl.

Ezer meg ezer ember szerencsekivánata zúgott fel a parton, kendõket lobogtattak, kalapjaikkal intettek búcsút.

Erik a kormányhidon állott s vezette a manõvert.

A doktor és Bredejord a fedélzet korlátjához támaszkodva, búcsút intettek Kajsának és Vandának, Maláriussal, szegénnyel már forgott a világ, besietett a kabinjába s végig terült az ágyán.

Tudor Brown megérkezésérõl a kapitányon kívül senkinek sem volt tudomása.

Schwaryencrona doktor nagyon elcsodálkozott, midõn hátrafordulva megpillantotta õt. Ugyanaz a hideg, bizalmatlan arcz, ugyanolyan parasztos viselkedés, zsebredugván kezét így szólott hozzá:

- Szép idõnk van.

Ennyi volt az egész, ez volt a köszönése.

A doktor csak nézett reá, várta, hogy mond még valamit, hogy aztán hiába várt, õ kezdette meg a beszélgetést.

- No hát, uram, úgy látszik, hogy O’Donoghan Patrick még sem halt meg, a mint némelyek mondták?...

- Majd meglátjuk! Ezért szottyant kedvem erre az utacskára.

Ezzel aztán hátat fordított a doktor úrnak és fütyörészve tovább ment.

Erik és Bredejord roppant érdeklõdéssel hallgatták ezt a rövid párbeszédet. Rájuk nézve Tudor Brown új ember volt. Nagy figyelemmel kezdették õt tanulmányozni, sokkal nagyobb figyelemmel, mint a doktor. Észrevették, hogy Tudor Brown erõltetett közönyössége daczára lopva egy-egy pillantást vetett rájok, mintha a hatást leste volna, a mit szavai tesznek rájok. Mihelyt Tudor Brown lement a kabinjába, a jó barátok összetanakodtak.

Vajjon mi lehetett a czélja Tudor Brownnak, mikor O’Donoghan Patricknak holt hirét költötte? És mi indíthatta õt arra, hogy az Alaskára felkéredzkedjék? Ki tudna ezekre a kérdésekre felelni. Annyit azonban sejthetnek, hogy mindkét körülmény fontos. A mellett szólanak, hogy Tudor Brownnak van tudomása a Cynthia meg a bójéra kötött bölcsõs gyermek sorsáról. Nekik feltétlenül találkozniok kell O’Donoghan Patrickkal; az ám, de ime hivatlanul és váratlanul eljön az az ember, a ki O’Donoghan Patrick halálát igyekezett bebizonyítani. Nyilvánvaló, hogy õt nem az igazságérzet vezéreli, hanem valami titkos érdek. Mindaz, a mit eddig Tudor Brownról hallottak, megerõsíti ebbeli hiedelmöket.

Tudor Brown bizonyára be van avatva abba a titokba, melynek fölfedezését O’Donoghan Patricktól várják. Vajjon, ha így áll a dolog, örvendeniök, vagy inkább nyugtalankodniok kell a miatt, hogy Tudor Brown velök együtt az Alaska fedélzetén van? Bredejord inkább örvendetesnek, a doktor inkább aggasztónak mondotta.

Erik hallgatott. Nem merte elmondani, hogy minõ különös érzelmeket keltett föl benne ennek a titokzatos embernek a látása.

Undor, gyülölet - emésztõ gyülölet szállotta meg... Szeretett volna reá rohanni, torkon ragadni és beledobni a tengerbe. Az a gondolat, hogy Tudor Brown is egyik okozója lehetett az õ szerencsétlen sorsának, mindinkább meggyõzõdéssé izmosult lelkében. Ha tõle függött volna, semmiesetre sem engedte volna meg, hogy az Alaskára felszálljon.

Hogy miként viselkedjenek vele szemben? E tekintetben megoszlottak a vélemények. A doktor azt ajánlotta, hogy legyenek elõzékenyek, szivesek, hátha közlékenynyé tehetik. Bredejord és Erik azt mondták, hogy ne vegyék Tudor Brownt számba se, éreztessék vele megvetésüket.

Eközben ebédre hivta õket a hajó harangja. Bredejord és Schwaryencrona a hajóskapitány asztalához siettek. Tudor Brown már ott ült, kobakján a sapka, durva paraszt módjára épen nem törõdött a szomszédjaival. Ez a határtalan faragatlanság általános megbotránkozást keltett. Belenyúlt a tálba, kikereste a legjobb falatokat, úgy evett és ivott, mint egy béres. A kapitány és doktor egyszer-kétszer kérdeztek tõle valamit. Még a fülét sem mozdította meg.

Mikor megtöltötte a hasát, rágyujtott, hátra veté úrmagát a székébe s ezeket a kérdéseket böffentette ki a kapitány felé:

- Mikor leszünk a Gibraltari-szorosban?

- Azt hiszem 19-én vagy 20-án.

Tudor Brown elõvett egy zsebnaptárt és elgondolkozott.

- Hm, akkor 22-én Máltában, 25-én Alexandriában és a hónap végén Adenben lehetünk - dörmögé a fogai közt.

Azzal kapta magát, felkelt s a hajó hidjára ment, onnan nézett le a tengerbe.

- Jeles egy úri embert ültetett a hajónkra a bizottság - jegyzé meg a kapitány.

E pillanatban a hid lépcsõje felõl mérges kutyaugatás és káromkodás hallatszott. Mindenki oda szaladt. Ezt a nagy riadalmat Klaasz okozta, Hersebom gazda nagy grönlandi kutyája. A kutyának - úgy látszik - nem tetszett a Tudor Brown ábrázata, mert a mint egyszer-kétszer elhaladt mellette, morgott reá, s végül a lábának esett. Tudor Brown rögtön elõrántott a zsebébõl egy revolvert és leakarta nyomban lõni, csakhogy Ottó közbe ugrott s megakadályozta. Tudor Brown éktelen dühében vagy talán haragjában ki akarta tekerni a kutya nyakát. Hersebom tiltakozott ellene. A kapitány aztán igazságot tett. Tudor Brownt felszólította, hogy tegye el a revolvert, Hersebomnak pedig megparancsolta, hogy ezentúl tartsa lánczon a kutyát.

Lassankint mindenki megismerte Tudor Brown sajátságos, durva természetét. Az asztalnál számba se vették, szóra sem méltatták. Malárius is két nap múlva kiheverte a tengeri betegség nyavalyáját s azontúl a doktorral és Bredejorddal buzgón kártyázott. Eriket nagyon lefoglalta a szolgálat. A mi szabad ideje maradt, azt tanulmányainak szentelte.

Tizenhatodikán Hágába érkeztek. A rákövetkezõ éjjel mintegy tizenkét óráig Erik a kabinjában aludt. Hirtelen arra ébredt fel, hogy a hajó csavargõzöse megállott. Nem volt oka arra, hogy nyugtalankodjék, mert Kjellquisten volt az inspekcziós. Mindazonáltal felkelt, hogy utána nézzen a dolognak, már csak kiváncsiságból is.

A fõgépész azt mondta, hogy a szivattyú tengelye eltört, azért kénytelenek voltak a vitorlákat felhuzatni.

A baj nem volt nagy. Elhatározták, hogy a legközelebbi kikötõben megállapodnak s a tengelyt megcsináltatják.

A kapitány beleegyezett. Ekkor Brest közelében járt a hajó. E nagy franczia kikötõ felé vették tehát útjokat.