TIZENHATODIK FEJEZET.
O’Donoghan Patrick eltünt.

Így hát Tudor Brown megtudta, hogy az Alaska irányt változtatott...

Eljutott a Behring-szorosba?... Minõ úton juthatott oda?... Csaknem hihetetlen, s ime mégis tény.

Erik e kellemetlen hir hallatára szörnyen megdöbbent, de azért nem szólott róla senkinek. Mindent elkövetett, hogy a szenet minél elõbb átrakassa az Alaskára, s aztán folytassa az utat a szibériai hegyfok felé.

Másnap szerencsésen elért oda, s megpillantotta a jég közé fagyott «Végá»-t. Hevenyében rakott padlót vezetett a szakadozott jégmezõn keresztül a «Véga» fedélzetére. Az Alaska kapitánya és barátai ezen áthaladva siettek honfitársaikhoz, s égtek a vágytól, hogy minél elõbb szemtõl-szembe láthassák Nordenskioldot.

A hajón egy ifjú tudós fogadta õket kitörõ örömmel; Nordenskiold és a többiek épen kirándúltak Új-Szibériába, egy-két hét mulva, ha visszatérnek. Aztán elmesélte részletesen, hogy Svédországból elindulva nagyon szerencsés volt az útjok; a szibériai partvidékhez elérkezve rövid ideig pihenni akartak, hogy aztán nekivágjanak a Behring-szorosnak, midõn egy éjszaka köröskörül befagyott a tenger, s azóta aztán ki sem mozdulhatott a «Véga».

Immár tizedik hónapja vannak ebben a kényszerhelyzetben.

Elvégre nem is olyan nagyon borzasztó, mint a minõnek elsõ tekintetre látszik. Érintkezhettek sûrûn a partvidéken lakó bennszülöttekkel, kitanulmányozták a nyelvöket; a vidék egyéb sajátosságait: a földrajzi, ethnográfiai, fizikai és asztronómiai jelenségeket mind alaposan megfigyelték. Ebbõl a tudománynak mind jelentékeny haszna lesz, s így világért sem kell sajnálkoznunk a miatt, hogy a jégkalitkában oly hosszas ideig kellett raboskodnunk.

A «Véga» legénysége és a hajón levõ tisztek nagyon örültek, hogy honfitársaikat láthatják. Az érdemes Schwaryencrona doktort mindenik ismerte.

A «Végá»-n levõk elmesélték, hogy ezelõtt három nappal egy amerikai yacht tulajdonosa, Tudor Brown látogatta meg õket. Egyet-mást elmondott arról, hogy mi történt Európában azóta, hogy a «Véga» elindult tengeri útjára; elmondta, hogy a svédek nagyon aggódtak a «Véga» sorsa miatt, s útnak indították az Alaskát. Ez a Tudor Brown Vancouverbõl jött, a Csendes-óczeán felõl. Azt mondta, hogy három hónapja vesztegelt ott a yachtjával.

- Egyébként önöknek ismerniök kell õt - szólott közbe az ifjú orvos, - tõle hallottuk, hogy önökkel együtt indult el az Alaskán, hanem Brestben odahagyta önöket, mert kételkedett abban, hogy útjoknak jó vége lesz...

- Volt alapos oka arra, hogy kételkedjék - felelé komoran Erik.

- Aztán Brestbõl táviratozott a yachtjának, hogy várja õt Vancouverben, a Viktória-öbölben. Részint hajón; részint vasuton tette meg az utat Liverpoolból New-Yorkba, s onnan a nevezett kikötõig. Így magyarázta meg, hogy miként érhetett elõbb ide, mint az Alaska.

- Nem mondta meg, hogy mit keres ezen a vidéken? - kérdé Bredejord.

- Felajánlotta a segítségét s úgy mellesleg tudakozódott valaki felõl, a kirõl a «Véga tudósításá»-ban megemlékeztem volt. Úgy látszik, különösen ez feküdt a szivén.

Erik és barátai jelentõs pillantásokat váltottak.

- O’Donoghan Patrick, nemde?... Ez volt az a valaki? - kérdé Erik.

- Ugy van. Ez a név volt a mellére tettoválva, ámbár õ váltig bizonygatja, hogy õt Bowles Jánosnak hivják, s hogy O’Donoghan Patrick egyik barátjának a neve.

- Ha szabad kérdenem, itt van még a hajón ez az ember?

- Már tizedik hónapja elment tõlünk. Eleinte azt hittük, hogy tolmácsként használhatjuk, de utóbb kiderült, hogy a szamojédek nyelvén csak egy nehány szót tud; különben is a bennszülöttekkel jóformán sehol sem érintkeztünk, mióta Chaborovát elhagytuk. A tolmácsra sem volt tehát semmi szükségünk. No meg az a bizonyos Bowles János, vagyis O’Donoghan Patrick lusta, veszekedõ és rendetlen ember volt; sok kellemetlenséget okozott a hajó fedélzetén. Örömmel teljesítettük abbeli kivánságát, hogy tegyük õt partra Ljakow szigetén.

- És önök partra szállították õt azon a puszta szigeten? - kiáltott fel Erik.

- Természetesen! - Azt hittük, hogy mamuth- és elefántcsontot fog gyûjteni a nyár folyamán, aztán tél beálltával felkérezõdik valamelyik czethalász bárkájára, s elmegy Szibériába, hogy eladja azt, a mit összegyûjtött az orosz kereskedõknek.

- Mindezt Tudor Brownnak is elmondották O’Donoghan Patrickról? - kérdé Erik.

- El hát! elég messzirõl jött, hogy õt felkeresse - felelé a fiatal orvos, korántsem sejtve, hogy minõ nagy érdeke forog koczkán az Alaska ifjú kapitányának, midõn ezeket a kérdéseket intézi hozzá.

Azután általános dolgokról beszélték: a «Véga» útjáról, az eddig tett megfigyelésekrõl, a tájék sajátszerûségérõl; dicsérték Nordenskioldot... Az Alaska utazói együtt ebédeltek a «Véga» utazóival, aztán meghivták vacsorára vendéglátóikat az Alaska fedélzetére, már t. i. azokat, a kik nem voltak szolgálatban.

Hosszas ideig elbeszélgettek hazájukról s e rövid együttlét mindnyájuknak a szivét eltöltötte melegséggel.

Az Alaska másnap korán reggel elindult, s egyenesen Ljakow szigete felé vette az útját. Egyik czélját elérte: a «Végá»-t felkereste; a másik czél elérésére törekedett most Erik: O’Donoghan Patrickot kell a föld alól is elõteremteni, hogy a titok kiderüljön valahára! Csak Tudor Brown ne jutna elõbb nyomába, mert ha õ ebben is megelõzi az Alaskát, akkor méltán tarthatnak attól, hogy a titok mindörökre titok marad.

Vajjon elõbb érkeznek õk Ljakow szigetére, mint Tudor Brown? Aligha. Három nappal elõbb indult el, mint õk: Sebaj, csak elõre!... Csak elõre! Hátha az Albatros akadályokba ütközött, valahol megrekedt... A míg a reménynek csak egyetlen csilláma is biztatja õket, kétségbeesniök nem szabad.

Az idõjárás a lehetõ legenyhébb volt, a tengeren nem halmozódott össze a jég, csaknem egészen szabad volt. Minthogy nyár közepén voltak, bizvást számíthattak arra, hogy legalább tíz hétig nyitva áll elõttük az átjáró, s azon keresztül vehetik majd útjokat hazafelé. A szél iránya is szerfelett kedvezõ volt; így hát jó reménységgel indultak el, hogy a fiatal kapitány tervét megvalósítsák.

Mintegy tíz napig segítette az Alaskát a kedvezõ délkeleti szél, kimélhették a szenet, s az ép karban levõ vitorlák hasznos szolgálatot tettek.

Naponta legalább kilencz-tíz mértföldnyi utat tettek meg, azonkívül a szél más irányba hajtotta a jéghegyeket is, e szerint nem kellett félniök, hogy egyikkel vagy másikkal összeütköznek.

A tizenegyedik napon vihar támadt. Sûrû pelyhekben hullott a hó, a szél iránya is váratlanul megváltozott, s az Alaska csak lassan haladhatott elõre. Julius 29-dikén a felhõkön áttörtek a nap sugarai, az ég is lassankint kezdett kiderülni, s végre augusztus 2-dikán jeleztek, hogy Ljakow szigetéhez közeledik a hajó.

Erik nyomban kiadta a parancsot, hogy a szigetet körül kell hajózni. Mindenekelõtt meg akart gyõzõdni arról, vajjon az Albatros nem rejtezkedik-e a sziget valamelyik révében. Nem volt sehol. Ekkor egy alkalmatos helyen leeresztette a horgonyt, õ maga barátjaival egy csolnakba szállott, s félórával utóbb partra értek.

Nem hiába választotta Erik a sziget déli részét, hogy ott kössön ki. Úgy okoskodott, hogy O’Donoghan Patrick mindenesetre olyan pontján telepedett le a szigetnek, melyrõl a tengert folyton szemmel kisérhette, hogy a hajókat láthassa, mert hogy nem elefántcsontgyûjtés lehetett az igazi czélja: azt ugyancsak föl lehet érni észszel.

Ez az õ feltevése csakugyan alaposnak bizonyult. Alig haladtak a part mentén mintegy órányira, egy halmos-völgyes helyen holmi viskóhoz hasonló odút pillantottak meg. Kõbõl volt összerakva, még pedig nagyon ügyesen, hófehér kövekbõl... legalább így látszott messzirõl, de bezzeg mennyire csodálkoztak, midõn a halom tetejére felkapaszkodtak, látták, hogy a házikó csupa merõ antidiluviális állatok fehérlõ csontjaiból volt ügyesen összerakva.