TIZENNYOLCZADIK FEJEZET.
Ágyudörgések.

Erik mihelyt kiadta a rendeletet, hogy az Albatrost üldözni kell, egyúttal azt is elrendelte, hogy a hajó elõrészén elhelyezett ágyut meg kell tölteni, s lövésre elõkészíteni. Ez természetesen hosszabb idõt vett igénybe, s ez alatt az Albatros jócskán elõre haladt. Pompás egy hajó volt az is; most tûnt ki ebben a hajszában. Azért Erik még nem süttette el az ágyut, mert a lõtávolon kívül esõ Albatrosnak nem árthatott. Õ is teljes gõzerõvel haladt elõre, mindazonáltal a távolság az üldözött és üldözõ hajók között több óra hosszán át nem csökkent.

Mindenesetre szerfölött koczkáztatott volt ez a merész támadás, mert rengeteg sok szénfogyasztással jár, s ha hogy sikertelen marad, a biztos pusztulásnak néznek elébe. Mindezt jól megfontolta Erik, s mielõtt e végsõ eszközhöz folyamodott volna, szóvá tette a hajó népsége elõtt:

- Barátaim, tudjátok, hogy minõ alávaló módon akart mindnyájunkat tönkretenni az Albatros tulajdonosa, midõn a Sein-sziget közelében levõ szirteket eltüntette a térképrõl. Nyugton hagyjuk-e õt, hogy újabb ármánykodással törjön vesztünkre, vagy üldözõbe vegyük õt, s lehetõleg ártalmatlanná tegyük, mielõtt õ csalna minket lépre az éjjeli sötétségben? Nem titkolom elõttetek, hogy minõ koczkáztatott, sõt veszélyes ez a vállalat, ha esetleg meddõ találna maradni, épen azért reátok bízom, hogy döntsétek el: üldözzük-e az Albatrost, vagy ne?

A matrózok egymás között halkan tanakodtak s végül megbizták Hersebom gazdát, hogy megállapodásukat adja a kapitánynak tudtára.

- A legénységnek az a kivánsága, hogy az Alaska üldözze tovább azt a gazembert - mondá nyugodtan Hersebom.

- Helyes! - kiáltott fel Erik. - Akkor hát elõre, hogy egérutat ne vehessen.

Mihelyt az esti homály alászállott a tengerre, az Alaska villamos fényét reávetette a minden áron menekülni iparkodó Albatrosra, hogy egész éjen át folyton szemmel tarthassák. A két hajó között a távolság még mindig nem csökkent; az Albatros a sarkpont felé vette útját. Másnap délben az Alaska 78°21'14" északi szélesség és 98° hosszúság alatt volt.

Az úszó jéghegyek mind sûrûbben kezdettek mutatkozni. Az Alaska jégtörõ pánczél-orrának jó hasznát vették, mint akkor, mikor a Baffin-tengeren jöttek keresztül. Erik úgy intézte a hajó menetét, hogy az Albatros ne vehessen egérutat kelet felé, minden áron oldalba akarta fogni.

Most már a Tudor Brown hajója sem haladhatott olyan gyorsan, minduntalan jéghegyek meredeztek ellenébe, s elül-hátul veszélyes ellenség ellen kellett védekeznie.

Erik csak várta, leste a kinálkozó alkalmat, hogy hirtelen neki szorítsa az Albatrost valamely jégtorlasznak.

Erik az árboczkosárból az Albatros minden mozdulatát figyelemmel kisérte, hogy a kellõ idõben intézkedhessék. Egyszer csak látja, hogy az Albatros egy öbölszerû nyilásba háttal befordul, s úgy les a közeledõ Alaskára, mint a vadállat a zsákmányára.

Az ifjú kapitány még le sem ért a hajó hidjára, midõn egy golyó süvített el az árboczok felett.

Így hát az Albatros kezdette meg az ágyuzást.

- Annál jobb - mondá Erik - annál jobb, hogy õ kezdette meg.

Ágyuszóra ágyuszóval felelt õ is, de nem volt szerencsésebb Tudor Brownnál. A golyó nem ártott az Albatrosnak; magasan repült el felette. Az Albatros második golyója két matrózt ölt meg, viszont az Alaska ágyúja rést ütött a hajó oldalán.

Ezenközben a két hajó félelmesen közeledett egymáshoz, hogy élet-halál harczot vívjon egymással, midõn az ágyudörgések közé távoli mennydörgés zaja vegyült. Az ég kelet felõl kezdett hirtelen beborulni.

Óriási vihar közeledett... Vajjon azért-e, hogy az Albatros elmenekülhessen? Erik szörnyen megijedt erre a gondolatra. Minden áron hozzá akart férni az Albatroshoz. A hajón levõket sietõsen felfegyverzette, késeket, puskákat osztogatott szét közöttük, teljes gõzerõvel rontott neki a yachtnak.

Tudor Brown folyton hátrált az Alaska elõl, nyilván érezte, hogy a küzdelemben neki kell a rövidebbet húznia. A nyilt tengerre akart kijutni az öbölbõl, hogy nyakra-fõre elvitorlázzon.

Erik látszólag nem tett e szándéka ellenében semmit, elnézte, hogy az öböl kijárata felé irányítsa a hajót, de a mint épen neki vágott a kijárónak, az Alaska nyilsebesen, iszonyú erõvel oldalba fogta az Albatrost.

Irtózatos léket ütött rajta... Ezt ugyan ki nem heveri egyhamar a Tudor Brown yachtja... Az Alaskának nem történt semmi baja; hatalmas jégtörõjével a második támadásra készült, csakhogy erre már nem maradt ideje, mert a vihar rettentõ erõvel kitört.

Nem volt emberi hatalom, mely ezzel az orkánnal daczolhatott volna!... A hullámok szilaj erõvel csapkodtak, jégdarabok hullottak a hajóra, az árboczok recsegtek-ropogtak, az egész hajó mintha reszketett volna minden porczikájában... A fülsiketítõ zaj, a vak sötétség megremegtette volna még a legbátrabb embert is.

Az Albatrosnak nem volt se hire, se hamva a közelben. Ki tudja, mi történt vele? Erik belátta, hogy a harczot tovább folytatni lehetetlenség, igyekezett hajóját az öbölbe terelni, hogy ott bevárják az orkán lecsendesedését.

Nagyon tévedtek, mikor azt hitték, hogy ott teljes biztonságban lehetnek. A tenger sodró árja ez öbölbe halmozott össze rengeteg sok úszó jégtömböt, valósággal körültorlaszolta az Alaskát, sõt a torlasz hova tovább nõtt, s a hajó fedélzetére zúdult. Az iszonyú súly alatt mind alább sülyedt az Alaska bal oldala, félelmesen ropogtak a vitorlák.

Erik egy pillanatig sem késett, hanem kiadta nyomban a parancsot, hogy mindenki fogjon hozzá, õ maga volt az elsõ és serény kézzel, szigonyokkal és vasrudakkal taszították le a jégtömböket. Emberi erõt meghaladó volt ez a munka, mert a min órák hosszáig fáradoztak, azt egy-egy rémítõ szélfuvás mind meghiusította, mert újra reázúdult az Alaskára a jég, mindazonáltal öt óráig tartó szakadatlan, megfeszített munka után úgy, a hogy biztonságba helyezték a hajót újabb jégtorlódás ellenében.

A kimerült legénység vacsorához ült. Erik bõségesen osztatott ki közöttük theát és rumot. Éppen javában vacsoráltak, midõn az Alaska újfent alapjában megrendült, minden izében recsegett és ropogott.

A matrózok közül nehányan kimondhatatlan félelemtõl üzetve a hajó körül torlódó jégrakásra ugráltak a hajó fedélzetérõl... Kétségbeesett jajveszékelésük utóbb beleveszett az orkán üvöltésébe...

Ezeknek a szerencsétleneknek a megmentésére senki sem mehetett.

Az Alaska rettentõ ide-oda ingadozás után visszanyerte súlyegyenét, s a veszély, melytõl tartottak, hogy a hajó felfordul és elmerül, szerencsésen elmúlt. A tanuság intõ például szolgálhatott a többi matrózoknak, hogy fejökvesztve ne cselekedjenek, hanem híven teljesítsék a kapitány parancsait, s legyen iránta több bizodalmuk.

Erik így szólott az Alaska legénységéhez:

- Láthatjátok, barátaim, hogy a hajót egyelõre nem hagyhatjuk el, csak a végsõ szükségben fogunk partra szállani, mert kötelességünk, hogy hajónk megmentésére mindent elkövessünk. Ha az Alaskát elveszítenõk, siralmas sora várna reánk ezen a jégtömegen. Csak akkor hagyjuk el az Alaskát, ha alásülyedését immár emberi erõvel meg nem akadályozhatjuk. Ettõl egyelõre nem kell félnünk. Azért hát csak vacsoráljunk tovább, a helyzet majd eldönti, hogy mitevõk leszünk.

Az ifjú kapitány e nyugodt szavai lelket öntöttek még a félénkekbe is. Visszatértek a hajóaljba és folytatták a vacsorát.

Ekkor Erik magához intette Hersebom gazdát, s azt mondta neki, hogy Klaaszt, a kutyáját oldozza el lánczáról, s kövesse õt.

- A jégmezõre megyünk, hogy azokat a szerencsétleneket visszahozzuk a hajóra. Nem szabad õket elhagynunk a nyomorúságban.

Hersebom rögtön engedelmeskedett a kapitánynak.

A jégtorlaszon áthaladva nehány ezer lépésre lehettek már az Alaskától, midõn irtózatos ropogás, zúgás állította meg õket. Tátongó feketeség látszott tõlük, mintegy húsz-harmincz lépésnyire... A tenger vize volt...

Mi történt?...

Rögtön megfordultak, keresték azt az odut, hová a vihar kitörése után élelmiszereket hordottak ki a hajóról... Azt megtalálták, minden rendben volt, aztán keresték az Alaskát, de nem látták sehol...

Nem akartak hinni a szemeiknek!... Talán gonosz álom rémítgeti õket?

Azt hitték; hogy az Alaska elsülyedt... Ebben ugyancsak nem lett volna semmi csodálni való...

Ámde a mint jobban körülnéztek, minden olyan újnak, különösnek tünt fel... Mintha más vidéken járnának. Sehol semmi nyoma annak a rengeteg jégtorlasznak, mely az öbölbe zárta az Alaskát...

Erik az öböl felé vette az irányt, gyorsan, izgatottan haladt, Hersebom némán követte õt.

Mintegy négy-öt kilométernyire haladhattak, sehol semmi jégtorlódás, a tenger tajtékzó hullámai verdesték a partot, a hegyfoknak, mely mellett az öböl volt - se hire, se hamva...

Erik megállott. Most már tudott mindent. Megragadta Hersebom kezét s így szólott hozzá:

- Atyám, önnek megmondhatom az igazat... Az a jégmezõ, melyen jelenleg állunk, elszakadt a hegyfoktól, el az Alaskától, s mi e jégmezõ hátán úszunk. Szigeten vagyunk, atyám, mely néhány kilométer hosszú, jégtalapzata pedig néhány száz méter vastag és ezt a szigetet hajtja a vihar karja!