HUSZADIK FEJEZET.
A sark-körüli út vége.

Erik kétségbeesetten roskadt térdre O’Donoghan Patrick mellé, tapogatta a szíve táját, ó, ha életet lehelhetett volna beléje! Az irlandi most már igazán meghalt, s vele együtt az a titok.

Tudor Brown is rövid ideig vergõdött, mindvégig görcsösen szorongatta kezében a puskát, meghalt egy árva szó nélkül.

- Atyám, mit tett ön? - kiáltott fel keserûen Erik. - Miért oltotta ki reményem utolsó szikráját? Nem lett volna jobb, ha ketten megrohanjuk és elfogjuk õt?

- Azt hiszed, hogy lett volna arra elég idõnk? - felelé Hersebom. - A második golyót neked szánta, szentül meg vagyok arról gyõzõdve. Megboszultam ennek a szerencsétlen áldozatnak a halálát, s meglakoltattam õt a Sein-szigetnél elkövetett gazságért s még ki tudja mennyi bûnért, a mi lelkét nyomhatta. A mit tettem, azt jól tettem. A minémû helyzetben most vagyunk, mit törõdöm a te titkoddal, fiam? Isten segítségére van most a legfõbb szükségünk.

Alighogy szavait befejezte, a tenger felõl ágyúdörgés hallatszott. Az ember bizvást azt hihette, hogy a két puskaropogásra jött válaszul.

- Az Alaska ágyúja! Meg vagyunk mentve! - kiáltott fel Erik, s szaladott egy jéghalom tetejére, hogy a tengerre nézhessen. Erik a sok uszó jéghegytõl nem láthatott semmit. Ezalatt Hersebom újra megtöltötte a puskáját s kilõtte a levegõbe. Csaknem nyomban reá újra ágyúdörgés hallatszott.

Erik nyugat felõl vékony füstoszlopot pillantott meg, s nemsokkal utóbb az egyik jéghegy mögül elõtûnt az Alaska. Teljes gõzerõvel sietett a jégsziget északi része felé.

Erik és Hersebom egymás kebelére roskadtak, sirtak és nevettek örömükben; zsebkendõiket, sapkáikat lengették a hajó felé, s minden módon jelt akartak adni barátaiknak.

Az Alaska a part közelében horgonyt vetett, egy csónak a parthoz jött, s húsz percz mulva õk is a hajó fedélzetén voltak.

Szó ki nem mondhatja azt az örömet és boldogságot, mellyel Schwaryencrona doktor, Bredejord, Malárius és Ottó fogadták elveszettnek hitt barátaikat.

Mennyi elmesélni valójuk volt! Elmondták, hogy mekkora volt a hajón levõknek a kétségbeesése, mikor megtudták, hogy a jég-sziget az elõfoktól elszakadt! Hogy kiáltozták a neveiket, hogy igyekeztek nyomukra jutni. Másnap a tenger egészen szabad volt az Alaska körül; a parancsnokságot átvette Bosewitz, a másod hajótiszt s nyomban kiadta a parancsot, hogy az úszó jégsziget irányába haladjon az Alaska. Nagyon veszélyes volt az út, mert számtalan úszó, rohanó jéghegy akadályozta az Alaskát elõhaladásában, de a tenger árja segítségére jött, ragadta magával, s az ifju kapitány által kitünõen fegyelmezett legénység derekasan viselte magát. A szerencse is kedvezett nekik, mert kilencz óra tájban jelezték, hogy az úszó jégszigethez közelednek, aztán a két puskaropogás nyomra vezette a hajón levõket. Igy kerülhetett csak vissza a hajóra a kapitány és Hersebom.

Hogy minõ úton sietnek haza, a felõl már nem volt kétség az Alaskán: egyenesen neki az Atlanti-oczeánnak, még pedig vitorlával, mert a szénnek meglehetõsen híjával voltak már.

- Nem vitorlával! - mondá Erik. - Nekem egyéb tervem van, kettõs is, ha kell. Egyik tervem az, hogy a jég-sziget úszó-hajójává tesszük az Alaskát mindaddig, a míg velünk egy úton halad. Így sem gõzre, sem vitorlára nem lesz szükségünk; a másik tervem az, hogy a szigeten szerezzük be a szükséges fütõanyagot azalatt, míg az Alaskát húzza maga után.

A doktor mosolygott.

- Csak nem fedeztél fel valami kõszénbányát ott, fiam?

- Azt nem, de fókát annál többet; a fóka zsirja pedig kitünõ fütõszer, lehet azzal gõzhajót is fûteni. Szerencsére hoztunk magunkkal olyan készüléket is, mellyel a fókazsirt fütõanyagul használhatjuk.

Ebben hát megállapodtak. Azután a két halottat elsülyesztették a tengerben.

Ekkor az Alaskát odaerõsítették az úszó sziget egyik végéhez. Így aztán se vitorlára, se gõzre nem volt szükségük, mégis gyorsan haladtak, no meg a jéghegyektõl sem kellett félniök, az úszó-sziget megtisztította elõttük a tengert. Idejök bõven akadt arra, hogy a szigeten fókákra halászszanak.

Néhány nap alatt roppant sokat ejtettek el. A szeneskamrákat a szó szoros értelmében fenékig megtöltötték. Volt tehát fütõanyaguk is elegendõ.

Ez alatt a rengeteg jég-sziget napról-napra apadott, fogyott: a víz és a nap sugarai emésztették szüntelenül. Hova-tovább közeledett a pillanat, mikor az egész szétmállik, s a hatalmas szigetbõl úszó jégtömb lesz.

Erik nem várta be ezt a pillanatot, hanem idején gondoskodott arról, hogy Nowoja-Szemlján túl érve, nyugatnak vegyék az utat, s így szeptember 14-ikén szerencsésen kikötöttek Stockholmban, honnan ugyancsak az évnek februárjában indult el merész útjára az Alaska.

Így lõn vége a hét hónapig és négy napig tartó elsõ sarkkörüli utazásnak, melyet egy huszonegy éves ifju vezetett.

A Nordenskiold-féle nagy expediczió daczára is óriási feltünést keltett ez a bámulatos utazás nemcsak Norvégiában, hanem az egész világon. Egyelõre még hallgattak róla az ujságok, mert hogy nagyon hihetetlennek tûnt fel, mindazonáltal nyiltan kételkedni benne csak egyetlenegy ember mert és ez - Kajsa kisasszony volt.

Látni kellett volna csak, minõ kicsinylõ ajkbiggyesztéssel hallgatta, mikor errõl az utazásról volt a szó.

Nem is számítva azt, hogy mindjárt hazaérkezésükkor e szavakat kegyeskedett Erikhez intézni:

- Hála Istennek, valahára hát napirendre térünk a felett az unalmas tárgy felett, mert most már tény, hogy az a hirhedt irlandi meghalt.

Minõ lelketlen, hideg szavak voltak ezek! Bezzeg más szavakkal, más szívvel várták Eriket Noroëban! Vanda elmesélte, hogy minõ aggodalomban töltötték el az életüket, hogy minden gondolatuk a messze idegenben járó hajó utasainál járt; s hogy milyen kimondhatatlanul boldogok most, mikor szemtõl-szemben láthatják õket. Erik nem érte el a czélját, igaz, de ha erre a kedves családra gondol, akkor nincs oka bánatra. Ezek az egyszerû emberek õt igazán, szivök-lelkük egész melegével szeretik...

Igen... igen, megbecsüli a szeretetüket, s nem fogja jóságukat elfeledni soha. Majd lel alkalmat rá, hogy hosszabb idõre ellátogasson hozzájuk.

A fjord szõke virága, a kedves Vanda olyan drága volt az õ szivének; a Hersebom gazda egyszerû háza eszébe juttatta gyermekkorát és megtelt a szive igaz boldogsággal, megtelt szinültig.

Ezenközben pedig az Alaska csodálatos útja közbeszéd tárgya lõn. Épen oly tisztelettel beszéltek róla, mint akár a Végáról. Nordenskiold nagy nevével együtt emlegették az ifjú Hersebom Erikét is. Stockholm kikötõjébe eljöttek a világ minden tájékáról a hajók, az idegenek mind látni szerették volna a híres utazót; Erik valóságos ünnepeltetés középpontjává lett; a tudós társulatok testületileg tisztelegtek nála és szerencsét kivántak neki merész útjához; a politikai körökben arról beszéltek, hogy Eriket és az Alaska személyzetét nemzeti jutalomban kell részesíteni.

Ez a sok dicséret, ez a sok lárma kellemetlenül érintette Eriket.

Õ legjobban tudta, hogy expedicziójának tulajdonképen való czélja a maga személyes érdeke volt; s így a nyilvános ünnepeltetéshez neki semmi jogczíme nem lehet. Csak leste, várta az elsõ kinálkozó alkalmat arra, hogy mindazt elmondhassa, a mi szivét nyomja, hadd tudja meg a világ az igazat: hogy a sarktengeren õ tulajdonképen születésének és a Cynthia hajótörésének a titkát kereste - s fájdalom, nem találta meg.

Ez az alkalom nemsokára kinálkozott. Stockholm legelõkelõbb lapjának a tudósítója elment az Alaska fedélzetére, s beszélni óhajtott a fiatal kapitánynyal. Nem akart egyebet, mint elkérni tõle életrajzának az adatait, mert a lap legközelebbi számában óhajtották megírni.

Nos hát Erik kapott az alkalmon. Most már megmondja az igazat, hogy a nagy dicsõítésnek valahára véget vessen, hogy ne tekintsék õt érdemetlenül második Kolumbus Kristófnak.

Elmondta leplezetlen õszinteséggel, hogy õt egy szegény noroëi halász fogta ki a tengerbõl, Malárius mester tanította, Schwaryencrona doktor Stockholmba hozta, iskolába járatta; aztán hogyan tudták meg New-Yorkban, hogy O’Donoghan Patrick ott volt a Cynthián, mikor az elsülyedt; hogy a Véga tudósítója irt errõl az emberrõl; miként indult el az Alaska, miért változtatta meg az útját, hogyan jutott Lyakowba, szóval mindent õszintén elmondott, mert szégyelte, hogy õt a világ hõsként dicsõíti, holott az egész dolog, a mit õ tett, nagyon egyszerû és nagyon természetes.

A reporter czeruzája csak szántotta, egyre gyorsabban szántotta a sorokat a papiron. Minden aprólékos adatot, évszámot, nevet feljegyzett. A tudósító szeme ragyogott és szíve dobogott... Hej, micsoda megható, érdekes tárczát fog õ ebbõl kanyarítani!

Másnap a legelterjedtebb svéd lap három teljes oldalon közölte az Erik életrajzát.

Az a szerénység, melylyel elmondotta, kettõs értéket és érdekességet kölcsönzött egyéniségének, nem kicsinylették, hanem még inkább bámulták. Mohón olvasták mindenfelé, mint a legérdekesebb regényt, mert valóban regény volt az. A külföldi lapok mind szóról-szóra lefordították, s egy hét mulva Európa szerte olvasta millió meg millió ember.

Így jutott bele egyik párisi lapba is; ez a lap pedig a Varennes-utcza egyik régi házába, a második emeleti lakás szalonjának az asztalára került.

Egy gyászruhás, fehér hajú nõ ült a szalonban, s egy tiszteletreméltó aggastyán. A hölgy nem volt öreg, haját a sok szenvedés festette idõnek elõtte fehérre; arczán végtelen szenvedés kifejezése. Elõtte a himzõráma, keze gépiesen dolgozott, ó de lelke messze... messze kalandozott... Ki tudja, hol?

Az inas behozta a lapot s átadta az aggastyánnak.

Durrieu volt, az egykori nagykövet, s a Földrajzi Társaság egyik titkára: ugyanaz, a kivel Erik Brestben a préfet estélyén találkozott.

Nagyon természetes, hogy a midõn az ifjú svéd hajóskapitány életérõl szóló tárczaczikk olvasásába kezdett, rendkívül érdekesnek találta azt, s roppant figyelemmel olvasta végig. Közben-közben mintha még sápadtabbá vált volna amúgy is elég sápadt arcza. Kezében reszketett a lap; annyira szemmel látható volt az izgatottsága, hogy a szalonban levõ hölgynek is feltünt.

- Atyám, ön rosszul van? - kérdé tõle aggódva.

- Egy kicsit mintha nagyon meleg volna itt... tulságosan befûtöttek... Nincs semmi bajom... A szobámba megyek... muló baj, ne aggódjál, édes gyermekem - felelé Durrieu úr s azzal kiment a szalonból.

Az ujságot is elvitte. Nem akarta, hogy azt a dolgot olvassa, még ne tudjon róla semmit...! Mennyi remény és aggódás szállaná meg azt a sokat szenvedett; szegény jó szivet.

A hölgy néhányszor apja szobájának az ajtajához ment. Hallotta lépteinek zaját: az öreg fel és alá járt a szobájában; kinyitotta az ablakot, majd késõbb valamicskével újra becsukta.

Körülbelül egy óra telhetett el. A hölgy benyitott apja szobájába, hogy meggyõzõdjék a felõl: vajon nem komoly-e a baja.

Az aggastyán az iróasztala mellett ült és levelet irt.