HUSZONEGYEDIK FEJEZET.
A Párisból jött levél.

És a mint irta, irta ezt a levelet, a szemei megteltek könynyel.

Erik azóta, hogy Stockholmba haza érkezett, minden áldott nap egy rakás levelet kapott a világ minden tájékáról. A tudós társulatok, valamint egyes emberek szerencsét kivántak neki, elhalmozták õt dicséretekkel, kitüntetésekkel, megválasztották dísz-tagnak.

Egy napon két levelet kapott Párisból. Az egyiket a Franczia Földrajzi Társaság küldötte, felajánlotta neki és társainak dísz-oklevelét abból az alkalomból, hogy a sark-körüli utat, a mely eddig még senkinek sem sikerült, megtették.

A másik levél pecsétje elsõ pillantásra feltünt Eriknek.

E. D. betük, körülötte pedig ez a két szó Semper idem.

Ugyanez a két betü és jelmondat állott a levélpapir egyik felén is. Durrieu úr irta ezt a levelet; szóról-szóra így hangzott:

- Kedves fiam, hadd szólítsam önt így már elõre is. Épen az imént olvastam el az ön életrajzát, melyet egyik svéd lapból fordított valaki francziára. A mit olvastam, az egész valómból kiforgatott. Ha igaz, hogy önt ezelõtt huszonkét évvel egy noroëi halász fogta ki a tengerbõl Bergen környékén, hogy a bölcsõ, melyben feküdt, egy bójéra volt kikötve, s a bójén Cynthia név állott; s hogy ez a hajó 1858 október havában a Féroë sziget tájékán hajótörést szenvedett, s hogy önt fõleg annak a matróznak a felkeresése vezérelte, midõn a sarki expediczióra elindult... Oh, ha ez mind szóról-szóra igaz, (s mit nem adnék, ha csakugyan igaz volna!) kérve-kérem, rögtön táviratilag tudasson engemet. Minden pillanat drága, ó siessen, siessen!

Mert ha igaz, úgy tudd meg, hogy te az én édes unokám vagy!... Kimondhatatlan gyönyörûség még csak gondolatnak is!... Az én unokám, a kit évek óta siratok, a kinek a halála martír-kínokkal töltötte el huszonkét év óta egyetlen, drága leányomnak a szivét... A Cynthia temette el keserves, hosszú özvegységének egyetlen napsugarát, reményét, vigaszát...

Ha te volnál... ó ha te volnál a miénk, te a dicsõ, jeles ifjú...! Boldogságnak talán igen sok is volna! Nem is merek addig reá gondolni, míg bizonyosságot nem tudok... Az életrajz minden adata megegyezik a szomorú esemény adataival. Igaznak kell lennie, hiszen néhai võm szakasztott másának látszottál, mikor Brestben elõször megláttalak. Úgy megszerettelek elsõ látásra..! Lehetetlenség, hogy ne lennél az én unokám.

Egyetlen szót kérek feleletül, de rögtön!... Míg az a szó meg nem érkezik, addig nem élek, nem akarok élni. Esdve kérlek, fiam, siess a válasszal. Huszonkét évi szenvedésünk nevében kérlek, tudass azonnal.

Durrieu E.                        
volt nagykövet. Paris, Varennes-utcza 104.

E levélhez a következõ irat volt csatolva. Erik dobogó szívvel olvasta, mohó kiváncsiság szállotta meg.

«Új-Orleánsban voltam franczia nagykövet, midõn leányom: Katalin feleségül ment egy Durrieu György nevû franczia fiatal emberhez; távoli rokonunk volt, õ is bretagnei. Durrieu György bányamérnök volt. Azért jött Amerikába, hogy egy ujonnan felfedezett petróleumforrást kikémleljen; számított arra, hogy évekig ott marad. Eljárt a házamhoz, s mint honfitársamat, rokonomat, s különben is mûvelt ifjút szivesen fogadtam, apja gyermekkori kedves barátom volt. Késõbb megkérte leányom kezét s én szivesen rájok adtam az áldásomat. Házasságuk után rövid idõre engem váratlanul a rigai követséggel biztak meg, el kellett hagynom Amerikát, võm azonban ott maradt az Egyesült-Államokban, fontos érdekek kötötték oda. El kellett leányomtól válnom. Kis fiuk született épen akkor, nagyapja és apja után Emil-Henrik-György névre keresztelték.

Hat hónappal utóbb võm a bányában hirtelen meghalt. Szegény leányom husz éves korában özvegy sorára jutva, úgy a hogy rendezte az ügyeit s kicsiny fiával együtt felszállott a Cynthia nevû hajóra, mely Hamburgba indult. Haza sietett hozzám.

1858 október 7-ikén a Cynthia a Feroë-szigetektõl keletre hajótörést szenvedett. A hajó eltünése nagyon gyanus volt, maig sem tudták az okát kideríteni. A hajón uralkodó zûrzavarban szegény leányom a mentõcsónak felé közeledett; a kis gyermeket bölcsõstül együtt egy mentõ-bojéra kötötték, de mielõtt leányom vagy bárki is megakadályozhatta volna, a bójé kicsúszott vagy valaki erõvel ellökte s a tengeren tova úszott.

Leányom a hullámok közé akart ugrani; akarata ellenére, erõnek erejével mentették meg az életét... ájultan feküdt a csónakban, csak akkor tért magához, mikor Feroë szigetén partra szállították. Élet és halál közt lebegett aztán... hála a derék matróz önfeláldozó jóságának, életben maradt, s a matróz hazahozta. Ezt a jólelkû embert Denmon Jánosnak hívták, a házamnál maradt holta napjáig, Kis-Ázsiában halt meg.

Sohasem mertünk józan elmével arra gondolni, hogy a szegény kis csecsemõ életben maradt. Tudakozódtam Shetlandban, Bergenben, Feroë szigetén, mert egyáltalában nem hihették, hogy tovább juthatott volna az uszó bojé. A kutatásnak természetesen nem volt semmi eredménye. Noroë alighanem kívül esik a rendes közlekedés vonalán, különben tudomást szereztek volna ott is róla.

Mikor láttam, hogy unokámat fel nem lelhetem, minden gondom az én kétségbeesett leányomra irányult. Lelki és testi szenvedés sorvasztotta õt napról-napra. Megesett a szívem, ha reá néztem sápadt arczára. Kértem, hogy küldjenek keletre, magammal vittem õt, hogy feledje az irtózatos multat, én magam tudományos búvárkodásba merültem, hogy szintén feledjek... Hiába való volt minden buzgólkodásom, soha egy perczre sem tudtam elûzni lelkébõl az árnyat. Két év óta itt élünk Francziaországban; vagy itt Parisban, vagy a Brest közelében levõ Val-Férayban tartózkodunk, családunk õsi birtokán. Vajha a sors megengedné, hogy minél elõbb itt ölelhetném szívemre az én drága unokámat; leányom pedig régóta elsiratott, most is mindig emlegetett fiát? Még nem merek neki szólani, addig nem, míg biztosan tudok mindent. Feltámadás napja lesz az szegény, megtört szivének! Ha most mondanám meg s aztán csalódnia kellene, talán... megölné õt a csalódás...

Ma hétfõ van, szombaton itt lehet a válasz.»

Erik az utolsó sorokat már nem látta, patakzott szemébõl a köny. A szive megtelt boldogsággal, s mégis, mintha félt volna, hogy hátha korán örül. És mégis, az adatok mind egy szálig megegyeznek, ó mily édes remény! Vajon elbizakodhatik-e benne? Van hazája, van édes anyja, s minõ hazája! Errõl álmodozott gyermek-elmével, errõl a büszke, szabad hazáról, melynek története eltöltötte õt lelkesedéssel! Ez a haza a szabad eszmék fõfészke, nagy szellemek szülõhelye, s a legujabb kor mûveltségének zászlóvivõje!

Attól félt, hogy talán mégis csak álmodik. Hiszen olyan sokszor kellett már az életben csalódnia. Sietett a doktorhoz, hogy tanácsot kérjen tõle.

A doktor figyelmesen végighallgatta a levelet és a melléje csatolt iratot. Gyakran tett egy-két megjegyzést s végül kitörõ örömmel kiáltott fel:

- Itt a kétségnek még csak árnyékáról sem lehet szó; kedves fiam, te most az egyszer nem csalódhatol, föllelted családodat. Sürgönyözz rögtön nagyatyádnak.

- De mit?

- Azt, hogy holnap elindulsz, hogy minél elõbb szivedre szorítsd nagyatyádat és keblére borulj édes anyádnak.

Az ifjú kapitány melegen szorította a jó doktor kezét dobogó szivére, s aztán kocsiba ült, s a táviróhivatalhoz sietett. Még aznap felült a vasutra, azon elment Malmöba, Svédország észak- nyugati határához, husz percz alatt átkelt a szoroson, Koppenhágában a belga-holland gyorsvonatra ült, Brüsszelen át Párisba sietett.

Szombaton este hét órakor, tehát hat nappal azután, hogy Durrieu a levelét megirta, az északi pályaudvaron várakozott izgatottan a brüsszeli gyorsvonatra... azon jött az unokája.

A vonat végre-valahára berobogott. A nagyapa és unokája ölelték-csókolták egymást. Az utóbbi napok óta szüntelen egymásra gondoltak, s íme úgy tûnt fel a viszontlátás örömében, mintha örökké együtt lettek volna.

- Hát édes anyám - kérdé Erik.

- Nem mertem neki mindent megmondani fiam, míg itt nem látlak téged... - s az aggastyán arcza boldogságtól ragyogott; ajkáról olyan édesen hangzott ez a te szó!

- Még nem tudja?

- Sejti, fél és remél! Mikor a táviratot megkaptam, egyet-mást óvatosan tudtára adtam neki, hogy a hirtelen öröm végzetessé ne váljék. Mondtam, hogy az a bizonyos svéd tengerésztiszt, a kivel Brestben találkoztam, némi nyomra vezet... ó sokszor emlegettelek, fiam, tégedet! Nem tud tehát semmi bizonyosat, de vár valamire; anyai szivének sejtése megszólalt. Ma reggel minden erõmet össze kellett szednem, hogy izgatottságomat leplezzem. Jól láttam, hogy minden mozdulatomra figyel. Egyszer-kétszer, mintha kérdezni akart volna valamit tõlem. Féltem, hogy baja történhetik. Ma nem is mertem otthon ebédelni, hátha faggatni kezd...

Így beszélgetve siettek a kocsi felé.

Ez alatt Durrieuné a varennes-úti ház szalonjában türelmetlenül várta atyja megérkezését. Elhatározta, hogy ebéd alatt felvilágosítást kér tõle. Már napok óta izgatottan látja apjának titkolózását, tudta, hogy Svédországból táviratot kapott, s az az egy-két szó, a mit atyjától hallott, a sejtések egész tengerét ébresztette fel benne. Nem tudta elképzelni, hogy miért titkolózik elõtte az apja, holott eddig mindent megmondott neki.

- Talán valamivel meg akar engem lepni - tünõdék magában.

Fõleg tegnap és tegnapelõtt nagyon türelmetlen volt az apja; sajátságos örömtõl ragyogott az arcza, hiába akarta titkolni, nem tudta. Vajon miért hozta szóba a Cynthia dolgát, holott arról sohasem szeretett vele beszélni? Hirtelen valami gondolat villant fel agyában; hátha nyomára jött a fiucskának... Neki ezt tudnia kell. Alig várja, hogy haza jöjjön. Megkérdezi tõle.

Mert Durrieuné sohasem mondott le teljesen arról a reményrõl, hogy fiát megtalálja. Ó az anyai szív nagyon makacs az õ reménykedésében! Ha ott látja gyermekét a ravatalon s tudja, hogy soha fel nem keltheti síri álmából: még akkor is hisz a csodában, hátha feltámad a kis halott...

Durrieuné szive féltékenyen õrizte a reményt, hogy látni fogja még régóta elvesztett fiacskáját... Olyan elevenen élt lelkében minden mozzanata annak a szörnyû katasztrófának! Mikor a Cynthia sülyedni kezdett... látta a gyermek kedves arczát, feküdt a bölcsõben, aludt... aztán reá erõsítették a bojéra... hullám csapott a hajóra, nagy volt a zûrzavar, a matrózok fejöket vesztve szaladtak ide s tova; egyszer csak az ár elragadja a bojét, rajta a gyermeket!...

Aztán elsötétült elõtte a világ. Eszméletlenül rogyott össze, többre nem emlékszik! Irtózatos volt a felébredés! A kétségbeesés kínos órái, gyötrelmes napjai, mind-mind megelevenedtek most, hogy átszenvedje ujra a kimondhatatlan kínokat... Csaknem egy negyedszázadig tartó mártiromság jutott ki szegénynek osztályrészeül.

Hányszor eltünõdött e hosszú idõ alatt! Ha most élne, már futkározna... most meg iskolába járó gyermek volna... aztán felserdült ifjú... Avagy talán valahol messze tõle él és olyan, mint a minõnek õ látja lelke szemeivel... És nem volt a világnak semmi hatalma, a mi szivébõl a remény gyökérszálait ki tudta volna tépni.

Ezek a gondolatok foglalkoztatták elméjét most is, midõn atyját várta.

Durrieu úr belépett a szobába, s utána egy ifjú ember jött. Az aggastyán ezekkel a szavakkal mutatta be:

- Nézd, leányom, bemutatom neked Erik urat, a kirõl neked annyiszor beszéltem, épen most érkezett Párisba. A Földrajzi Társaság díszoklevéllel tüntette ki õt. Itt tartózkodása alatt a mi szivesen látott vendégünk lesz:

Jövet a kocsiban úgy beszélték meg a dolgot, hogy Erik egyelõre Hersebom Erik marad. Késõbb majd szóba hozza, hogy Noroëban a tengerrõl kifogtak egy gyermeket, s így aztán lassan a titokról lehull a lepel. Csakhogy a mint szemtõl-szembe láthatta az édes anyját - megfeledkezett a szereprõl, a mit játszania kellett volna. Halálos sápadtság lepte el az arczát, s mélyen meghajlott elõtte. Egy árva szót sem tudott szólani.

A hölgy felkelt a székrõl, jóságos tekintettel nézett reá... s aztán szemeibe fény szökött, ajka remegett s ölelésre tárta karját:

- Fiam!... Ön az én fiam! - így kiáltott fel.

Aztán még közelebb lépett hozzá:

- Igen, igen, te az én fiam vagy! Szakasztott mása az édes apádnak!

Erik zokogott kimondhatlan boldogságában, térdre roskadt édes anyja elõtt, a ki keze közé fogta fejét és végtelen meghatottsággal megcsókolta a homlokát.