HETEDIK FEJEZET.
Vanda véleménye.

Erik eleinte szívvel-lélekkel az új foglalkozásnak élt. El akarta feledni, hogy valaha egyébbel is foglalkozott. Mindennap õ kelt fel a leghamarabb, a halász-bárkát elõkészítette, mire Hersebom gazda kijött a házból, már mindent készen talált. Elkisérte apját, segített neki, s nem riadt vissza a legfárasztóbb munkától sem; Erik kedvvel dolgozott; s mindenre reá járt a keze, nemcsak buzgó, hanem rendkívül ügyes is volt. Ottó nem gyõzte öcscsét eléggé bámulni.

Egyszer így szólott hozzá:

- Hogy is tudtál te a városban élni! Hiszen te csak a tengeren vagy igazán boldog.

Valahányszor errõl folyt a beszéd, Erik nagyon hallgatag lett.

Máskor megint õ hozta szóba, s dicsérte a halászok életét. Ilyenkor Ottó felkiáltott:

- Ez aztán a beszéd!

Erik elfordult, hogy bátyja ne vegye észre keserves sóhajtását.

A fiú keservesen szenvedett, mióta a tanulást abba kellett hagynia és csupán keze munkáját láthatta. Ha eszébe jutott stockholmi élete, valósággal küzdött gondolataival; erõnek erejével el akarta ûzni. De hiába, szívében ott volt a keserûség, azt onnan ki nem irthatta. Nem éreztette senkivel, eltitkolta. A tavasz folyamán történt valami. Ettõl az idõtõl kezdve az elégedetlenség mind inkább erõt vett rajta.

Egy napon Hersebom gazda egymaga ment ki a tengerre halászni. Eriket és Ottót megbizta azzal, hogy a készletben levõ halat tonnákba rakják. A mint szorgosan foglalatoskodtak, egyszer csak megszólalt Erik:

- Sajátságos hangokat hallok,... úgy dübörög valami, mintha egy léghajóban volnék ötezer méter magasságban.

Eriknek megeredt az orra vére. Ottó is nagyon furcsán érezte magát.

- Azt hiszem, hogy a barométer nagyon alászállott - jegyzé meg Erik. - Ha ráérnék, elszaladnék Malárius mesterhez, hogy megnézzem.

- Hogy ne érnél reá, eredj csak - biztatá Ottó, - lásd, mindjárt készen vagyunk a munkánkkal. Különben is elvégezném én, ha késõbb találnál haza jönni.

- Jól van, akkor hát sietek... Nem tudom miért, de aggódom... Bárcsak apánk itthon volna már.

Útközben találkozott Maláriussal.

- Áh, te vagy Erik! - szólítá meg a mester. - Örvendek, hogy itt látlak, s hogy nem vagy most a tengeren. Éppen hozzátok siettem, hogy tudakozódjam utánad. Fél óra óta szörnyen alászállott a barométer. Soha ilyet nem tapasztaltam. Most 718 milliméter. Vihar lesz nemsokára.

Alig hogy Malárius szavait befejezte, távolról mennydörgés hallatszott, mintha gyászos nyöszörgés lett volna.

Az ég csodálatos gyorsasággal minden oldalról beborult. Nyomban reá irtózatos erõvel kitört az orkán.

A szél kiszakította az ablaktáblákat, leszedte a házak tetõit, fosztogatta a pajtákat. A cyclon körülbelül egy óráig dühöngött.

Hersebomék, valamint a többi noroëi halászcsaládok minden gondolata azoknál idõzik, a kiket a tengeren talált az irtózatos vihar. Hersebom gazda leggyakrabban egy nagyobbacska sziget nyugati partjánál szokott halászni. Körülbelül ezen a helyen látta meg hajdanában Eriket is. Azt hitték ugyan, hogy a vihar kitörése elõtt menedéket keresett a szigeten; de azért Eriknek és Ottónak nem volt nyugta.

A szomszédtól egy halászbárkát kértek kölcsön, s a hozzájuk csatlakozó Maláriussal elmentek, hogy Hersebom gazdát felkeressék.

Kata asszony és Vanda aggódó szivvel néztek utánok.

A fjordon már elült az orkán, mint egy órai kerülõt kellett tenniök, hogy a halászbárkát a tengerre bocsáthassák. A viharkorbácsolta tenger úgy örvényzett a parton, hogy még gõzhajó sem szállhatott volna vizre, nem hogy egy törékeny halászbárka.

Vissza kellett menniök Noroëba.

Hersebom gazdát hiába várták haza a szokott idõben. A többi noroëi halász sem tért aznap este haza.

Szomorú egy este volt ez a Hersebom családnál. Aggódásuk nõttön-nõtt. Nem feküdt le egész éjjel senki sem. Az éjszaka hosszú óráit kinos várakozásban virrasztották át, a tûz körül ültek némán.

Másnap a noroëi halászok, kik tegnap otthon maradtak volt, közös erõvel felkészülõdtek, hogy társaikat felkeressék. Valóságos kis hajó-raja volt a halászbárkáknak. Útközben számos halász bárkáját pillantották meg, de a Hersebomé nem volt azok között. Mind megmenekültek szerencsésen...

Hol maradt Hersebom? Nem tudott róla senki semmit. Bizonyára vége van szegénynek, mert azok is, a kik megmenekültek, szörnyû dolgokat meséltek a cyclon dühöngésérõl.

Elhatározták, hogy Hersebomot felkeresik. Malárius mester is velök tartott, Erik és Ottó szintén, s még egy nagy barna kutya szegõdött hozzájuk: Klaas, a Hersebomék hûséges házõrzõ ebe.

A mint a bárkákat a tengerre bocsátották, különféle irányban elszéledtek azok, egyik jobbra, másik balra, hogy a noroëi fjord körül elszórt számtalan szigetet kikutassák.

Mikor déltájban az öböl déli részén újra találkoztak, Hersebomról nem tudtak semmit, egészen nyoma veszett szegénynek. Abban állapodtak meg, hogy haza mennek.

Erik hallani sem akart a hazamenetelrõl. Azt mondta, hogy a délre esõ szigeteket már átkutatta, most az éjszakiakat veszi sorra. Malárius és Ottó helyeselték a szándékát. A halászok szerencsét kivántak nekik és haza mentek.

Két óra tájban, a mint egy szigetecskéhez közeledtek, a kutya dühösen elkezdett ugatni, kiugrott a bárkából s a szirtes sziget felé uszott.

Erik a sziget felé irányította a bárkát, s a kutya nyomán haladott, utána a többiek, Klaasnak üvöltése mind erõsebbé lett, s végre megpillantották õt egy sziklaháton... valami emberi test feküdt a földön.

Hersebom volt.

Vér borította, sápadt volt, mozdulatlan és hideg - talán meg is halt már... A hû kutya nyalta a kezét és keservesen nyûszített.

Erik leborult hozzá, s szíve fölé tette a fülét. Hallgatózott.

- Él!... A szíve dobog! - kiáltá.

Malárius az eszméletlenül fekvõ halász jéghideg kezét fogva, szomorúan rázta a fejét... No de nem akart semmit elmulasztani, hogy eszméletre hozza, elkezdte a lábát, karját, mellét hatalmasan dörzsölni, hogy a vért újra keringésbe hozza...

A szíve csakugyan dobogott, melle emelkedett, s ajkai közül gyönge sóhaj lebbent el.

Malárius és a két ifjú felemelték a földrõl, s gondosan a bárkához vitték... Mikor a bárka fenekére lefektették, Hersebom felnyitotta a szemét.

- Vizet! - rebegé alig hallhatóan.

Erik pálinkát öntött a szájába... Ettõl kezdett lassacskán magához térni, reá ismert a körülötte lévõkre, de nemsokára lehúnyta szemeit. Újra visszaesett aléltságába.

Szerencsésen haza értek Noroëba.

Hersebomot lefektették, jó erõs levest készített neki Kata asszony, azt megette, egy üveg sört ivott... s aztán lassankint magához tért teljesen. Nem sérült meg halálosan, csak az alsó karja ficzamodott ki, s egész teste érzékeny zúzódást szenvedett. Malárius megtiltotta a sok beszédet, hadd pihenjen.

Csakhamar csendes álomba merült.

Másnap röviden elmondta, hogy a hirtelen támadó vihar õt még a tengeren érte; sietett a part felé, de már késõ volt; bárkáját iszonyú erõvel csapta a sziklához, õ maga pedig a partra vánszorgott ki, s ott elvesztette az eszméletét.

Szegény öregnek keserves gondolatai támadtak, a mint az ágyban feküdt, késõbb is, mikor már felkelhetett, de nyomorék karját felkötve kellett hordania. A bárkája oda van, ujat nem csinálhat, pénze nincs, hogy a gyárból vegyen... Mi lesz a családjával... Megrohanták a gondok... Eltöltötték kimondhatatlan keserûséggel.

Erik is látta, hogy minõ komor jövõ vár arra a családra, melynek õ olyan sokat köszönhet. Néhány napig még csak éltette szivét az az öröm, hogy megmentõjének az életét õ is megmentette... de aztán újra a régi gondolatok gyötörték.

Sokat törte a fejét azon, hogy mi módon könnyíthetne a család gondjain. Arra gondolt, hogy elmegy Bergenbe, s beáll valamelyik hajóra matróznak, a mit keres, azt haza küldi.

Elõbb tanácsot akart kérni Malárius mestertõl.

Elmondta neki õszintén, hogy mi a szándéka: Bergenbe megy és beáll matróznak.

A derék öreg így szólott hozzá:

- Helyén van a szíved, fiam, de ez a te szándékod még sem helyes. Míg itt akartál maradni Noroëban, s meg akartad osztani azokkal a jó emberekkel a sorsukat, nem szóltam semmit ellene, de miért mennél te matróznak, hiszen akkor is távol kellene tõlük lenned... Nem volna sokkal okosabb tovább tanulni, fényes pálya nyilnék meg elõtted. Gondolkozzál, édes fiam, nem szabad könnyelmûen határoznod ebben a fontos dologban.

Azt persze nem mondta meg Eriknek a jó Malárius, hogy õ már tudatta stockholmi derék barátjával, a doktorral, hogy mi történt Noroëban.

Harmadnapra megjött a válasz. Sietett vele Hersebomékhoz, s felolvasta nekik.

A levél így hangzott;

Stockholm, márczius 17.

«Kedves Malárius!

Nagyon szépen köszönöm, hogy tudattál engem arról a szerencsétlenségrõl, mely Hersebom gazdát sujtotta a folyó hó 3-dikán dühöngõ orkán alkalmával. Boldoggá és büszkévé tesz annak a tudata, hogy Erik ezúttal is, mint mindig, derekasan viselte magát. E levélhez mellékelve küldök ötszáz koronát, kérlek, add át Eriknek. Mondd meg neki, hogy vegyen Bergenben egy szép halászbárkát, ha a pénz nem volna elég, tudasson engem haladéktalanul. A bárka neve Cynthia legyen, hadd emlékeztesse õt mindig fiúi kötelességére. Házam minden idõben nyitva áll Erik elõtt, ha kedve van tanulmányait folytatni. Biztos adataim vannak, s erõs hitem arra, hogy szüleit fel fogom találni. A te öreg, hû barátod

Schwaryencrona.»

El lehet képzelni, hogy minõ öröm szállotta meg az elszomorodott családot. A doktor igen jól ismerte Hersebom gazdát, tudta, ha egyenesen neki küldi a pénzt, aligha elfogadja... Egészen másként nézi, ha Eriktõl kapja, mintegy emlékeztetõjéül annak, hogy a Cynthia hajótöröttje az õ fia...

Sokáig hallgattak... Kiki magába mélyedt... Erik lelke újra álmokat szõtt... Ha újra tanulhatna... de nem mert szólani, hogy apját valahogy meg ne szomorítsa.

Vanda törte meg a kinos hallgatást.

- Erik - mondá lágy, komoly hangon - neked nem szabad visszautasítanod a doktor úr ajánlatát!... Nem teheted, mert háládatlanság volna tõled ennyi jótéteménnyel szemben; vétkeznél magad ellen is. Neked ott van a helyed a tudósok és nem a halászok között... Régóta gondolok én már erre... Ha senki sem akarta neked ezt szemedbe mondani... én megmondom!...

- Vandának igaza van! - mondá Malárius mester mosolyogva.

- Vandának igaza van! - ismétlé Kata asszony.

Igy dûlt el másodszor az Erik sorsa.