|
Majd minden író
után marad olyan munka, melyrõl az a vélemény, hogy ha egészen kidolgozza, szépet
adhatott volna. De ezt az illetõ író már nem hallja.
Én ezzel
ellentétben még életemben látni akarom az én vázlatban hagyott munkámat és
hallani akarom, amint mondják:
- Kár, hogy nem
dolgozta ki jobban.
Pedig én úgy
fogom kidolgozni, amennyire erõmtõl telik, de a téma a különös, a téma ölel fel
annyi anyagot, hogy okvetlenül vázlatnak kell maradnia - vagyis azt a látszatot
viseli.
Hogy miképp jut
modern politikai rajzba Zrínyi, éppen ez az, ami egy kis magyarázatra szorul.
Én a középkori szokásokat akarom szembeállítani a mai modern felfogással, mert
az olvasónak így is szembetûnõbb, hogy a világ mennyit változott, bár alapjában
a karakterek, bizonyos viszonyok közt, mindig ugyanazok voltak. Petur bán ma is
megvan, száz alakban, a Dózsa Györgyök is itt lappanganak. Leírtam egyszer Olay
Lajost, hogy õ az, aki fölkísérte Zách Feliciánt a királyi palotáig, aztán
megbiztatta az udvaron:
- Csak eredj fel,
Félix, és üss közéjük. Ne félj semmit. Énnekem azonban egy kis dolgom van itt
az Omodék komornájával, hát átszaladok.
Bercsényi Miklós
bizonyosan megvan, de most esetleg Justh Gyulának hívják, és él Zrínyi Miklós
is, de meglehet, udvari koncipista és nem Szigetvár kapitánya. A karakterek
maradnak, de más viszonyok közé keveredve, másképp festenek. Mi lenne például
ma II. Rákóczi Ferenc? Föltéve, hogy megvolna rettentõ földbirtoka, mely az
ország egy harmadrészét képezte. Ma nem csinálhatna forradalmat, de másként
mutatná a virtust. Egyszerûen nem lehetne parlamentárizmus miatta, mert õ maga
küldene több mint száz képviselõt a gazdatisztjeibõl és fiskálisaiból, aztán
amikor kedve támadna, odaüzenhetné Bánffynak:
- Én ezt vagy azt
a törvényjavaslatot nem szenvedhetem. Tessék levenni a napirendrõl!
Ily groteszk
ideák és összehasonlítások vittek rá, hogy szigetvári Zrínyi Miklóst ma
szerepeltessem. Nem bírtam ellentállni az ingernek. Nem kegyelethiányból teszem
Zrínyi iránt (félre ne értse az olvasó), ez csak a forma. Választhattam volna
egy más történeti alakot is, de Zrínyi volt a legjobb, az ország egyik elsõ leventéje,
akinek viselt dolgait mindenki ismeri Magyarországon, még a kis gyerekek is.
Választhattam volna a világtörténelembõl hõst, hogy könyvem így az idegenek
elõtt is érdeklõdést kelthessen, de mit nekem az idegen világok - én csak
enyimek írója vagyok: a magyaroké. Megmaradok Zrínyinél.
Azért tehát
mindenekelõtt fel kell õt támasztanom. És ez a legkönnyebb. Már a szentírás
megígéri, hogy ítéletnapkor mindenki feltámad, nekem mindössze a dátumot kell
megváltoztatni.
Az Úr hívatta
Gábor arkangyalt (aki ezzel a feltámasztási funkcióval már régóta meg van
bízva) és rendeli neki:
- Gábor, lemégy a
trombitáddal, és háromszor egymásután belefújsz odalent. Ma lesz az ítéletnap.
Gábor vidáman
csapkodtatta meg a szárnyait.
- Megyek, uram.
- Jól figyelj. Az
elsõ trombitaszóra feltámadnak azok, akik a hazáért meghaltak. Õk az én
kedvenceim.
- Igen, uram.
- A második
trombitaszóra feltámadnak az öngyilkosok, mert ezekben jó szív volt, Gábor. Sok
érzékeny, nemes szív volt közöttük.
- Értem, uram.
- Most aztán
vigyázz, Gábor. Ha még a föld nem népesül be nagyon, akkor harmadszor is
belefújsz a harsonába, mely fölhasítja a sírokat. De ha a föld már tele
volna, hadd el a harmadik trombitaszót.
Gábor arkangyal leszállott a paranccsal, és hozzáfogott a
munkájához. Trombitáját szép piros szájához emelte és fujjantott egyet.
Egy láthatatlan kéz megfogta, és egy hang mennydörgé:
- Állj meg, hiba történt! Néhány ezer évvel eltévesztettük a
számítást. Hagyj abba mindent, a világ még tovább marad.
Gábor leejté a trombitát ijedten, de már késõ volt, a kürtbe
lehelt elsõ félhangra feltámadtak Zrínyi Miklós és társai, és mintha az egész
természetes lenne, vígan megindultak Dombóvár felé Budának.
|