II. AZ ELSŐ HÍREK ÉS A VATIKÁN

Csinos kis csapat voltak, mind szemenszedett vitézek, megrázkódtak, mint a mesékben szokás. »De jóízűet aludtunk«, aztán körülnéztek, hol vannak a törökök, de azokból biz egy se volt ott. Juranics Miklós a király zászlóját kereste, amit tegnap (háromszázharminc év előtt) adott át neki Zrínyi, hogy ki ne adja élve a kezéből. A zászló nem volt sehol. A katonák szemeiket dörzsölték.

- Uramfia, hol vagyunk?

A régi roncsolt vár se volt ott, amelyből az imént kirohantak, minden ismeretlennek látszott előttük, csak az Almás vize folydogált és locsogott csöndesen, mint azelőtt. Éj volt ugyan (mert az éjfél csöndjét választotta Gábor arkangyal eltévesztett műveletéhez), de a hold kísérteties fényével megvilágítá a tárgyakat. Nem álltak már ott Szolimán sátrai, a várat is kicserélte valami bűbájos tündér egy másik várral. Megfoghatatlan volt az egész.

Zrínyi Miklós maga ott állott szótlanul, könnyű bíbor dolmányában, fekete, kerecsentollas kalpaggal, aranyos markolatú kardjával, úgy, amint kirohant, s nehéz köd borult az agyvelejére. Mi történhetett? Álmodta-e az egész harcot, avagy most álmodik bohóságokat a sírban? Száz aranyat tett a zsebébe és a vár kulcsait. Megtapogatta magát. Híre-hamva sincsen se a kulcsoknak, se az aranyaknak. Kilopták a zsivány kontyosok. Vagy hogy talán nem is tett be semmit? Talán nem is Zrínyi Miklós õ? De hát akkor ki?

- Hej, Alapi! Hol vagy, Alapi?

Egy vézna púpos emberke, csupa bõr, csupa csont, lépett elõ, páncélingben, sisakkal.

- Mit parancsol, Miklós bátyám?

- Mi történt velünk, te Gáspár?

- Istennek különös csodatétele.

- Hogy érted azt?

- Én azt hiszem, föltámadtunk, uram, és a Jozafát völgyében vagyunk most.

- Ostobaság! - vágott közbe gróf Zrínyi. - Hiszen itt van az Almás, ott alant barnállik az Újváros, amott kéklenek a hegyek. Ha nappal volna, legott látnád, hogy Szigeten vagyunk. De mégis, mégis… (tûnõdve, zavartan nézegetett elõre-hátra).

- De hiszen, uram, sokan vannak, akik látták, mikor sebekben összeestél a hídon, és mikor a gonosz Szokoli Mohamed lenyisszantotta a fejedet.

- Az én fejemet - szólt különös mosolygással, és valami kusza emlékek torlódtak eléje. - Igen, igen… emlékszem Szokolira… beszéltem vele… vagy láttam õt.

E percben odalépett közéjük Szecsõdy Máté, és leoldotta rettentõ széles kardját, átnyújtván azt Zrínyinek.

- Uram, én nem tudom, mi lett velem. De annyit tudok, hogy megõrültem, mert itt látom Deák Balázs komámuramat, valamint Botos Pétert, pedig ezelõtt két héttel temettük el. Most paroláztak velem. Vegye vissza tõlem nagyságod a vezérséget a gyalogság fölött, mert az én eszem nem tiszta.

Szigetvár kapitánya elhárító mozdulatot tett kezével.

- Csak tartsa meg kegyelmed azt a kardot. Vagyunk itt elegen babona alatt. Hanem Deák Balázs uramat magam is szeretném látni elevennek, mivelhogy én mondtam fölötte el a miatyánkot - amikor a sírba tettük.

Sarkonfordult Szecsõdy Máté, mint a karika, és daliás, könnyed léptekkel elsietett. Mindnyájan összenéztek; Szecsõdynek tegnap még össze volt a lába zúzva, egyik kezében mankóval járt, a másikban karddal, most úgy lépeget, mint egy zerge. Biztos, hogy valami török boszorkány varázsolta át Zrínyi hadait, összecserélve testeket és lelkeket, eleveneket és holtakat.

Istvánffy Pál tudott is mindjárt egy esetet mondani, hogy a pajkos dzsinnek valahol Bagdad városában miképp cseréltek el egy lakodalmas népet egy temetésen levõ gyülekezettel.

Istvánffy Pál nagy mesemondó. Hej, tavaly még de édesdeden hallgatta a Zrínyi legkisebbik fia - a Rosenberg lánytól való -, de most ott van szegényke Csehországban.

Talán Zrínyi is õrá gondol, vagy csak a különös helyzeten álmélkodik, amint elõtte gomolyognak alvezérei, hadnagyai, katonái, fürgén, vidáman, egészségesen. Keresi elméjében az elveszett fonalat. Miért vagyunk mi itt? - Hogy jutottunk mi ide, és mi célból? Hiszen a hídon voltunk… a vár égett. Az ágyú bömbölt… roppant füstgomoly volt… a törökök felénk rohantak handzsárral, lándzsákkal, és hát hova lehettek egyszerre? Se vér, se halott. A vár se ég. Füstszag nem érzik sehol. Az éji szél orgonaillatot hoz. Minden nyugodt és csendes, csak a kutyák ugatnak lent a városban, és a kakasok kukorékolnak.

Szecsõdy csakhamar elõkerítette az õsz Deák Balázst, abban a fekete habitusában, amelyben eltemették, aztán a többieket is, akik az Óváros ostrománál kinnszorultak, midõn Zrínyi hirtelen bezáratta a kapukat, és ott õket a törökök felkoncolták. Ehol ni, nemzetes és vitézlõ Mátyás György vajda uramat (az alhadnagyot hítták így) négy darabban találták meg az ellenség elvonulása után. A fejét a Nádasdy-bástyánál, az egyik kezét a rõzséken, az ötödik és hatodik darabja, a két lába, soha meg se került, azt a szép kordován-csizmája miatt hihetõleg magával vitte valami istentelen spahi, aki restellt sokáig piszmogni a csizmalehúzással. No, és most tessék megnézni Mátyás György uram õkegyelmét, olyan egy darab legény megintelen, hogy a piktor se pingálhat különbet.

Ott volt még a pocakos Basa Péter, a rövidlátó Bosnyák Márton, sõt - minden jó lélek dicséri az urat - amint keresgélné az Óváros védelmében elhaltakat s gyûjtené õket maga köré, hát egyszerre csak találkoznak Dandó Ferenccel és a pajkos Radován diákkal. Legott keresztet vetének magukra ijedtükben:

- Szent isten, kísértetek! - dadogta vacogó fogakkal Mátyás György, mivelhogy Dandó és Radován már jóval elõbb temettetének el szemük láttára, még a néhai óvárosi plébános által, elesvén az Újvárosban egy portyázás alkalmával.

- Hát kegyelmetek nem azok? - kérdi Szecsõdy Máté fázékonyan, mereven tekintve Mátyás Györgyre és Basa Péterre.

Azok egymásra bámultak a becsületes, õszinte szemeikkel, mintha mondanák: »Meg van ez a Szecsõdy bolondulva.«

- Ha kísértetek volnánk, nem lennénk olyan éhesek és szomjasok - tréfálkozik Basa Péter -, mint a toportyánférgek.

A Radován diák nyakában egy kulacs lógott, nagy udvariasan odanyújtotta Basának:

- Igyék, bátyámuram!

Megrázkódott Basa Péter. Brrr! Dehogy fogadná el egy halottól.

- Ne incselkedj velem, jó lélek, hanem térj vissza a te uradhoz, teremtõdhöz. Hallod-e a kakaskukorékolást az Újvároson?

Radován diák fölnevetett:

- Szeretném kitekerni annak a kakasnak a nyakát és odaadni valami szép menyecskének, hogy süsse meg - mondá Radován diák és megsodorta hetyke kis bajuszát.

Egy nagy, átláthatlan káosz volt ez. Mind jobban, jobban gomolyodott. Hangos felkiáltások hallatszottak a sürgõ-forgó táborban: »Boszorkányság! Ördöngösség!« Vinnyói János, a várkáplán, ki maga is elesett az utolsó kirohanáskor, magasra emelé a keresztet és ájtatos, de mégis mindent túlharsogó hangon énekelte: »Halleluja! Feltámadának!« (Már mint õk: mert mindenki azt hitte, hogy õ megvolt.) Némelyek térdre ereszkedének és elkezdtek imádkozni.

Bajony János nyakra-fõre rohant, szinte fellökte Szecsõdyt.

- Lassan a testtel, János! Hová szaladsz?

- Zrínyit keresem - lelkendezett Bajony -, valami különöset találtam.

- No, ugyan mit?

- Egy kõoroszlán áll odaát egy oszlopon, s alája olyasvalami van írva: »Zrínyi Miklós, Szigetvár hõsi védõjének.«

- Teringettét - vélte Patacsics Péter. - Talán az öreg Szokoli Mohamed emberelte meg magát.

Szecsõdy Máté ellenben csak egyre csóválta a nagy fejét és vakargatta egyik kezével a tarkóját:

- Gubó legyek, ha egy szót értek mindezekbõl. Ha azt mondják kegyelmetek, hogy nem kísértetek, hát beszéljék el a mi utolsó kirohanásunkat.

Basa Péter, Deák Balázs és Dandó Ferenc nagy szemeket meresztettek Szecsõdyre.

- Miféle kirohanásról beszél kegyelmed?

- Hát a szeptember nyolcadikiról, amikor az urunk fölvevé gyémántos forgójú kalapját, szép aranyos köntösét és száz magyar aranyat tett a zsebébe. Aztán kirohant a tarack füstjében villámló karddal, mint egy Kerub…

- Fogjál magadnak más bolondot a meséidhez, komám - duzzogott Deák Balázs -, mikor lesz még szeptember nyolcadika. Nem érzed-e az orgonaillatot, hékás?

- A síri szagot érzem rajtatok - felelé Szecsõdy ünnepélyesen. - Most már világos, hogy vagy a halál után vagyunk mindnyájan és álmodunk egymásról a föld alatt, vagy föltámadtunk és élünk. De akárhogy van is, gyerünk a kapitány elé. Kivált téged kíván sürgõsen látni, Deák Balázs komám, minthogy õ maga imádkozott feletted egy miatyánkot, mikor temettek.

- Ha már ennyiben van a dolog, hogy csupa egyszõrûek vagyunk - szólt közbe élénken Basa Péter -, add ide mégis azt a kulacsot, Radován diák.

A szájához emelte a szokásos tréfás tósztjával, »az isten éltesse feleségem urát«, de a kulacsban nem volt semmi. - Hiszen üres, süsd meg!

Radován diák kotyogtatta volna, de nem adott hangot, káromkodott is szörnyen:

- Ejnye no! úgysegéljen, megitták elõlem a lelkek a másvilágon!

- Gyerünk, gyerünk a kapitányhoz.

De nem kellett menni. Zrínyi bán éppen ott termett kapóra s meglátván régebben elesett hû harcosait, akiket egyenkint megsiratott volt, ekképpen szólott lendületes, nemes hévvel:

- Dicsõ katonáim! Vitézlõ magyarok! Akár varázslat, ami velünk történt, akár valamely csudálatos isteni akarat, én nem okoskodom fölötte. Egy bizonyos, mi itt vagyunk, és a kardjaink az oldalunkon, és hogy a török nincs itt. Hát keressük meg legelõbb a törököt, a többi magától következik. Utánam, fiúk!

Dörgõ »Vivát« hangzott, és megindultak a vezér után harci menetben Botyka felé. Felette csodálkozának, hogy az Almáson eddig soha nem látott ismeretlen híd volt. Pater Joannes Vinnyói égnek emelé a szemeit, mondván: »Isten támasztá számunkra e hidat«, s annyi csoda között, valóban, ez fel se tûnt. Még az se látszott különösnek, hogy a rekettyés, mocsaras vidék száraz volt és porzott.

- Az a kutya Szokoli Mohamed csónakon vadászott itt kacsákra a múlt héten - morogta Juranics.

- Magam is láttam a vártoronyból - bizonyítá Csáky György.

De voltak még nagyobb meglepetések is. Radován diák egy helyen két fényes vasdorongot látott meg a földön, lehajolt, föl akarta emelni, de nagyon hosszú volt és rettenetesen odatapadott.

- Mi a mennykõ ez? Gyere csak, te óriás!

Ez a vasgyúró Patacsics Péternek szólt, ki olyan virtuscselekedetekben jeleskedett, hogy a Szelim aga kezébõl kifacsarta a buzogányt és a térdén ketté törte vala, aztán a törökökre dobálván a darabjait, mint egy-egy gerelyt, két janicsárt ütött agyon.

Nekirugaszkodott a marhaerejével a vasdorongnak, de biz az neki sem mozdult.

Restellte szörnyûképpen és elkezdett mellette szaladni, hogy mekkora darab, hát amint ment, ment, és a többiek amint kísérték, sehol se akart vége lenni, mentek már vagy fél óráig, és még mindig tartott a vasdorong.

- No, atyafiak! - kiáltá Patacsics - mi légyen ez, nem tudom, de hogy nem istentõl van és nem élõ embernek, arra mérget veszek.

Szecsõdy Máté a homlokára ütött és Zrínyi mellé lépett.

- Uram! Mi mégis a másvilágon vagyunk; lelkek vagyunk uram!

- Mindegy - felelte zordonan Zrínyi -, ha lelkek vagyunk is és a másvilágot járjuk, hát az se baj: itt vannak a török lelkek is, vagy ha nincsenek, áttörünk a Mohamed paradicsomába és velük folytatjuk tovább a harcot. Sose törõdjék az efféle részletekkel, Szecsõdy Máté uram.

Nem is törõdött most Szecsõdy… Mert új csoda bontakozott ki az éjben, mely õt is megdöbbenté. Egy rettenetes szörnyeteg közelgett a távolból, óriás sebességgel, prüszkölve és dübörögve, mintha a hétfejû sárkány jönne, és látni lehetett, amint elöl egyik csillogó csápját mozgatja.

Alaktalan barna tömeg volt, nem hasonlított semmi élõ állathoz a világon. Két nagy vörös tûzszeme messzire világított, füstöt és szikrákat köpdösött - és egyenesen feléjök tartott.

- Rántsátok ki a kardokat! - vezénylett Zrínyi rettenthetetlenül.

Kétszáz penge ugrott ki hüvelyébõl, süvítve, mintha repülõ sassereg suhogna a levegõben.

- Jézus! - kiálták Zrínyi vitézei.

De csodák csodája, nem volt az reájuk rohanó óriás, se rettenetes fenevad, és egy ujjal se bántotta õket: egy száguldó város vagy falu volt, mely, füst elõtte, füst utána, elrohant mellettük.

Volt mit beszélniök, mikor fölocsúdtak, mert csak egy szempillanatig tartott az egész, mindenki nem láthatott mindent.

Radován diák mennyre-földre esküdött, hogy az eleje mégis élõ lény volt, valami irdatlan szörnyeteg, aki eléje volt fogva a házikóknak, melyek vaskerekeken gurultak. Hiszen szeme is volt, hiszen prüszkölt is. Hogyne lett volna élõ lény.

Csáky György ellenben az embereket figyelte meg a házikók kivilágított ablakain át.

- Huh, de szép asszonyok voltak! - vágott közbe Bajony János, aki egyébiránt egész világéletében a kötények körül somfordált.

- Az asszonyok éppen csak olyanok voltak, mint a mi asszonyaink - magyarázta Csáky -, hanem a férfiaknak két orruk volt, az egyik rendes helyén, a másik a szájnál nyúlt ki, s égett és füstölgött.

- Ne beszélj bolondokat, Gyuri - szólt Alapi.

- Becsületemre mondom.

Száz és száz megfigyelés pattant ki most; egyik ezt, a másik azt vette észre, s hüledezve hallgatták a tömérdek megfoghatatlant. Cselejthey István ökröket látott az egyik rácsos házikóban, a másikban pedig lovakat. Hátha ezek a lovak húzták valahogy a szaladó várost? Eh, ostobaság! Tudnak is a lovak oly sebesen futni! De hátha táltosok voltak…

Így mentek, mendegéltek, beszélgetve, tûnõdve, találgatva a Zrínyi föltámadt daliái Botyka felé. Az ég kelet felõl pirkadni kezdett. A kelni készülõ napnak bíboros leple elõre csúszott, s az éj barna folyadékja közé mintha milliárd csövön át tejet szûrne egy láthatatlan kéz…

- Virrad - mondá Szecsõdy Máté. - Ez mégis a régi világ! Menjünk, vitéz barátim, mintha falut látnék ott a fák mögött.

*

A napra, mely mint a vén színész, most még a maga jelenetét várta a kulisszák mögött, nagy szenzáció várakozott a világgolyó ezen felén. Siess, vén Phöbus! Fogd be a lovaidat, hamar kantározz, furcsa dolgokat látsz még ma.

A délután s az est folyamán különös sürgönyök érkeztek Budapestre a szerkesztõségekhez, de csak egyetlen lap: a Nemzet közölte, az is ily cím alatt: »A megõrült vidéki levelezõk. Dombóvárról valaki különbözõ álnevek alatt ma az összes fõvárosi lapokhoz azt telegrafálja, hogy Zrínyi Miklós és társai az elmúlt éjjel föltámadtak Szigetvárt, és Dombóvárra érkeztek, hol is jelenleg az indóházban tartózkodnak és mulatnak, mintegy kétszázan, régi bársony- és bíborruháikban és fegyverzetükben, némely páncélingben és sisakosan. A városban általános a csodálkozás és érdeklõdés. A közönség tolong az indóház körül. Ezt a hóbortos dolgot, mely csak annyit jelenthet, hogy valakinek az esze tisztul, meg se említettük volna, ha egyidejûleg Szigetvárról a következõ sürgöny nem érkezik: „Itt ma reggel a régi temetõ némely sírjait nyitva találták. Megvizsgálván a nyitott sírokat, azokban koporsószilánkok igen, de ami rejtélyes és feltûnõ, semminemû csontok létezése nem volt konstatálható.” Világos ebbõl, hogy a dombóvári és szigetvári sürgöny között okozati összefüggés van, s közel fekszik az a föltevés, hogy valami papi babona van készülõben. A Magyar Állam talán tudja.«

E kis, jelentéktelen betûkkel nyomtatott közlemény általában nem volt szenzációra számítva - pedig mégis nagy szenzációt okozott. Mert a Fiume felõl érkezõ vonatok utasai már az éji órákban elterjesztették a különös hírt a fõvárosban, mely mint a futótûz terjedett. Reggelre tele volt vele a város: »Igaz-e, hogy Zrínyi hadai feltámadtak?«

Nevettek rajta, de tovább adták. Szavahihetõ emberek látták Zrínyit a dombóvári indóházban; szakasztott olyan, aminõnek az arcképérõl ismerik; kerek nyomott arc, alacsony homlok, nyírott körszakáll. És az alvezérei is mind ott voltak: Alapi, Juranics, Szecsõdy, Csáky; megannyi középkori dalia. Hiszen persze nem lehet igaz - de sok sajátszerû van benne. Deákul és magyarul beszélnek egymás közt, de milyen magyar nyelv az - olyforma, mint a Caroli Gaspar bibliája, vagy még ódonabb valamivel.

Ezer és ezer apróságot tudtak mondani az utasok felõlük. Eh, bolondság, felelgettek vállvonogatva az okos emberek. Bizonyosan valami színésztrupp szökött meg valahonnan mentékben, jelmezekben, és most bolondítják a világot.

- Színésztrupp? De hát hol van kétszáz férfitagból álló színésztrupp a vidéken?

- Nos, mik tehát, ha nem színészek?

- A jó isten tudja. De az eset különös és igen-igen érdekes.

Némi kíváncsiságot okozott a dolog. Elõbb csak kíváncsiságot: hogy ugyan mi lesz ebbõl, mire növi ki magát? A kíváncsiságból aztán izgatottság keletkezett, amint ez szokás, és az izgatottság nõtt, mint a lavina.

A Pester Lloyd esti lapjában már terjedelmes kommüniké jelent meg az esetrõl: »A dombóvári rejtélyes urak« címe alatt. Egy szemtanú, aki délelõtt érkezett Budapestre, s színrõl-színre látta az indóházban Zrínyiéket, a következõket írja:

»A magát Zrínyi és társainak valló, mintegy kétszáz fõnyi társaságról a legkalandosabb hírek keringenek. Tény az, hogy az elmúlt estén csakugyan mintegy kétszáz magyar díszruhába öltözött, kizárólag férfiakból álló társaság vonult be a dombóvári indóházba, hol akkor csak igen kevés vendég volt jelen. Feltûnõ volt, hogy vonat akkor nem érkezett, sem kocsi, tehát gyalog kellett jönniök; csizmáik (némelyeken sárga csizma volt) porosak voltak. A vendéglõs elõadása szerint kijelentették, hogy éhesek és szomjasak, bort és ételnemût kértek. A vendéglõs és pincérei készséggel szolgáltak fel a fényes külsejû uraknak, kik teljes fegyverzettel ültek az asztaloknál. E sorok írója éjjel ment keresztül Dombóváron és tanúja volt a jelenetnek, midõn éji szállást kértek a vendéglõstõl.

Ez kijelentette, hogy nincsenek alkalmas helyiségei, hanem bent Dombóváron el fogják látni az urakat.

Erre a Zrínyinek viselkedõ egyén (aki valóban Zrínyinek volt maszkírozva) megveregette a vendéglõs vállát és így szólt:

- Köszönöm a vendégszeretetet, atyámfia, melyet tanúsítottál irántunk. Lesz rád gondom a jövõben.

A vendéglõs nagy szemeket meresztett és pénzt kért:

- Mit gondol az úr? Hát bolondnak néz engem? Ennyi úrnak hogy adjak én ingyen enni-inni?

- Hát mit tegyek? - kérdé a Zrínyi-féle ember szelíd mosollyal.

- Egyenlítse ki a számláját, fizessen és punktum.

A díszruhás alak erre egyik robosztus társához fordult nagy fejcsóválva:

- Hallottál már ilyet, Patacsics, hogy pénzt kérnek a vendégtõl? No, semmi az. Aztán megint a vendéglõshöz szólt valami fönségesen úrias nyugalommal: »Pénzem nincs, barátom; a száz aranyat, amit a zsebembe tettem, kivették a törökök, de ha lesz, hát küldök neked. Isten megáldjon!«

A vendéglõs és pincérei elkezdtek most lármázni, hogy így-úgy, ez nem járja, õk addig nem engedik õket távozni a helyiségbõl, míg nem fizetnek, vagy különben rendõröket hívnak; mire egy gránátszínmentés, tüzes fiatal lovag, akit Csákynak neveztek a többiek, kirántotta a kardját és azt kérdezte a fekete kalpagostól (Zrínyitõl):

- Ne kaszaboljuk le a nyomorultakat?

- Ne bántsátok - szólt a fekete kalpagos, mosolyogva a vendéglõs rémületén -, vért könnyelmûen nem szabad ontani. Hanem majd pénzt kell szerezni, ez az elsõ.

- De hát még azt sem tudom - dadogta a vendéglõs fogvacogva -, kik az urak?

A gránátszínmentés megmondta neki:

- Tudd meg, te barom, hogy gróf Zrínyi Miklóssal beszéltél, urával minden földeknek és erdõknek le egészen Csáktornyáig.

A rejtélyes mágnások, kik közül a vonatról leszállt vendégekbõl, noha sokan leszálltunk, senki sem ismert egyet sem - ami felette gyanús körülmény -, ezen jelenet után nagy kard- és sarkantyúpengések közt kivonultak az étterembõl, otthagyva a kétségbeesett vasúti korcsmárost, kinek mindenét fölették.

Ennyit közölt lapunkkal, végzi közleményét a Lloyd, a hiteles szemtanú, ki - sajnos - a harmadik csengettyûszó miatt nem szerezhetett már több részletet a furcsa urakról.«

Mi, akik tudjuk a valót, elképzelhetjük, mennyi tapasztalaton és kiábránduláson mehettek keresztül Zrínyiék, csak egy nap alatt is. Hogyan kérdezgették, ha emberekkel találkoztak az úton: »Nem látták-e a török csapatot valamerre?« Végre talán azt felelte nekik valami okos ember: »Bizony, az utolsó is kitakarodott innen, uraim. Nincsen már itt közelebb más török, csak a pécsi trafikosbolton.«

- De hát micsoda ország ez akkor?

- Magyarország.

- És mikor mentek volna ki a törökök?

- Lehet annak vagy háromszáz esztendeje.

Erre alkalmasint megkérdezték:

- Hányadik évet írjuk most a Krisztus születése után?

- Benne leszünk maholnap az ezerkilencszázban.

Hogy csodálkozhattak a marcona, kevély vitézek: »Hát azóta mindig aludtunk?« Mennyi gondolat cikázhatott elméjükben, mennyi összetorlódó érzés szánthatta keresztül-kasul a szíveiket! Minden szó, kérdés és válasz új és meglepõ fordulatokat lökött fel. »Háromszáz esztendeig voltunk a sírban, azóta elhaltak a feleségeink, gyermekeink, unokáink, talán még a nemzetségünk is kiveszett. Ugyan, mit akarhat velünk az isten?«

Aztán megint kérdeztek, tarkán, összevissza, ami kinek eszébe jutott:

- És milyen császár uralkodik most?

- Ferenc József király.

- Milyen nemzetségbõl?

- A Habsburg-Lotharingiból.

- És ki mostan a palatinus?

- Nincsen mostan palatinus.

De ki gyõzné fantáziával? S mekkora szárnyakat kellene arra ragasztani (nagyobbakat azoknál, amik a Zrínyi címerpajzsán vannak), hogy keresztülröpülje azt az ûrt, amit három század hasított közöttük. Minõ apró szálakból, kavicsokból kellett nekik megépíteniök a hidat ezen ûr felett. Sok dologra, ami könnyûnek látszik, ki tudja, milyen nehezen jöttek rá.

Annyi bizonyosra vehetõ a Pester Lloyd közlésébõl, hogy a dombóvári indóházban még nem tudtak a háromszázharminckét esztendõ felõl, mely álnokul lapul meg a »tegnap« és »ma« között, mert különben nem mondta volna Csáky György, hogy Zrínyi minden földeknek és erdõknek ura le egész Csáktornyáig. És ha voltak is némi bizonytalanságban (mert kétségkívül abban kellett lenniök), ha már kezdett is kapaszkodni elméjük némely dolgok miatt az igazság felé, szinte kiszámíthatatlan, hogy hány apróság jött közbe, ami visszataszíthatta azt. A vasúti szolgák sapkáin a két szárny egyenesen a Zrínyi-címerbõl való. A vasúti tisztek karszalagjain a két betû: a D. V. (Drávai Vasút) nem-e jelenthette elõttük a szemüknek megszokott »Deus Videbit«-et, a felséges Miksa császár és király jelmondatát?

Ami azontúli élményeiket illeti, errõl már mindent apróra tud a história. A Pester Lloyd közleménye után az elõkelõbb lapok saját külön tudósítói legott útra keltek Dombóvárra, részint Szigetvárra, és mindent megírtak, ami azontúl Zrínyiékkel történt - sõt még azt is, ami nem történt.

Mégpedig - s ebben egyöntetû volt a riporterek nézete - alig fér kétség ahhoz, hogy a vitézek csakugyan zerinvári gróf Zrínyi Miklós és társai. A szigetvári sírok nyitva találtattak, s azonfelül is gróf Zrínyi személyazonosságát tagadni szinte lehetetlen. A dolog természetfölötti ugyan, de a keresztényeknek meg van ígérve, és ha tetszett tizenkilenc századig ezt úgy hirdetni, mint szent és bizonyos dolgot, most, midõn bekövetkezik belõle egy kis részlet, frivolság azt mondani, hogy lehetetlen. Vagy méltóztassék elismerni, hogy ezerkilencszáz esztendeig hazudtak a papok és a szent könyvek, s e hazugságokat mindnyájan kolportálták, vagy el kell hinni a Zrínyiék föltámadását.

A Zrínyi-ügybõl nagy kérdés támadt. Egész hasábok jöttek a lapokban viselkedésükrõl; interjúk, karcolatok, humoros cikkek, melyek minden lépésükrõl számot adtak. Sõt a belügyminiszterhez is sürgöny érkezett a hatóságtól, hogy a magát Zrínyi hadainak nevezõ érdekszövetkezet (sic!), pénzre akarván szert tenni, megtámadta egy porosz eredetû birtokosnak Dombóvárhoz közel fekvõ kastélyát, s azt fényes nappal ostrom alá fogva, a tulajdonostól négyszáz arany hadisarcot követelt. A megijedt birtokos ki is fizette az összeget, mielõtt a csendõrök megérkeztek volna, akik különben sem mertek a túlnyomó tömeggel szembeszállni. A hatóság erélyes intézkedéseket és katonai erõt kér a rejtélyes portyázó banda megfékezésére.

A belügyminiszter, mint rendesen, vadászaton volt, s nem intézkedett. És szerencsére - mert az ügy a Zrínyiék javára kezdett dõlni a közvéleményben. (Jó az aktákat pihentetni.)

A hírlapi tudósítások amabilisan fogták fel az ostromot. Hiszen ez is csak Zrínyi mellett bizonyít. Nincs pénze, tehát szerez, nyíltan, fényes nappal, a maga módja szerint, középkori metódusban, ahogy a megboldogult Bacsó Tamás tette, vagy Balassa Menyhért.

Még a hitetlen Tamások is azt mondták most, kivált mikor kisült, hogy a megsarcolt porosz eredetû birtokos zsidó:

- De bizony, mégis Zrínyi lesz.

A papoknak pedig kapóra jött ez a téma. Nagy dolog az. Itt az alkalom bebizonyítani, hogy mégis van feltámadás.

Mert ha a tömeggel egészen el tudják hitetni, hogy van másvilág, akkor az nekik hagyja ezt az egyiket. És õnekik ez is elég.

A papok nagy tõkét csináltak az esetbõl, s méltán. Gyámoltalanság lett volna ki nem használni… S azonfelül ráérdemelt egy kis leckére az álnok és kétszínû emberiség, mely nem hisz a maga által hirdetett igazságokban sem, ha ezek valóságosan elõlépnek. Hát nem cudarság az?

Nem éppen Zrínyiék miatt, de más dolgokért. Hirdetik az egyenlõséget, szabadelvûséget, s ha mutatkozik a két szép tündérbõl valamelyik, sehogyse akarnak ráismerni. Egyugyanazon fiókban tartják a hazugságaikat, ahol az igazságaik vannak. Bizony jó lesz egy kis zuhany a nyakukba a szószékrõl.

Nagy körmeneteket és tedeumokat tartottak a templomokban. Néhány püspök pásztorleveleket adott ki az eset alkalmából, melyek megjelentek a lapok hasábjain is, e minden földi hiúságok gyûjtõmedencéjében. Egyszóval: a Zrínyi-ügy óriási forrongást idézett elõ a kedélyekben. Az egész társadalmat felkavarta, s átment a külföldre is. Az angol és francia nagy lapok levelezõi útban voltak. A Times hasábos táviratokban röpítette szét a XIX. század csodáját a földkerekség minden pontjára. Az emberek nem beszéltek egyébrõl, csak e feltámadásról, pro és kontra. De a kételkedõk serege óráról-órára tért vesztett. Amint új események, új színek, új megfigyelések és áramlatok híre egyre valószínûbbé tette az esetet. Minden hírt falánkul fogadtak, és az lázasan lüktetett keresztül Európán. Minden érzés ott vibrált e sajátságos gomolyagban. A vallásosság, a kíváncsiság, a haszonlesés, a gõg.

A Nemzeti Kaszinó határozottan Zrínyiék mellett foglalt állást. Mégiscsak természetesebb, ha a sírokból lépnek ki új fõúri alakok, mintsem a Wertheim-szekrényekbõl.

A kaszinóban sok tricstracs folyt errõl; mint rendesen, bon-mot-k termettek. Egyéb ebben a sovány talajban úgysem terem.

- Sapristi! - mondá a kis Nopcsa, aki mindig az udvar részére gondolkozik. - A király jól járt, hm, mert nem kell a tizedik szobrot megcsináltatnia, hm…

És Nopcsa vígan dörzsölte a kezeit.

De a furfangosság is fonta színes guzsalyáról a maga finom cérnáit.

- Csalás és szemfényvesztés! - hirdették a képviselõházi folyosón az ellenzéki korifeusok. - Az egész komédiát Bánffy és Darányi szcenírozta a szocializmus ellen.

S tényleg gondolkozóba estek a földosztó szocialisták. Mert hát ez félig sem tréfa. Ha csakugyan kezdenek föltámadni az õsapák, úgy benépesül a föld, hogy egy négyszögöl se jut egyikünkre. Mégiscsak jobb lesz az eddigi tulajdonhoz ragaszkodni.

S míg forrt a kérdés, tarkán bugyborékoltak fel a különbözõ nézetek. Herman Ottó cikket írt és hülyéknek nevezte a hívõket. Az Akadémián Czobor Béla értekezést tartott a Zrínyi-korabeli ékszerekrõl és viseletekrõl. Az Akadémia makacs kálvinistái általában tagadták a dolog lehetõségét. Azonban Szász Károly sürgõs indítványt tett a gróf Széchenyi István összes levelezéseinek kiadására, amit el is fogadtak. Jele, hogy a dolog mégis szöget ütött a fejükbe, s azon eshetõségre számítva, ha a részleges feltámadás mégis igaz, és amennyiben esetleg folytatása lehetne, és a többi közt Széchenyi István is feltámadna, jó lesz elkerülni a szemrehányást, hogy az Akadémia nem akarta a leveleit kiadni.

Ellenben a Történelmi Társulat beható tanácskozás alá vette a dombóvári rejtélyt, s hosszas tanácskozás után egy négytagú bizottságot küldött ki a helyszínére Zrínyi és társainak agnoszkálására. »Ez kötelességünk, uraim - mondá az elnök -, adjunk ez általános káoszban irányt az emberiségnek.«

A bizottságba Thaly Kálmánt, Czobor Bélát, dr. Török Aurélt és dr. Korányi Frigyest jelölte az elnök.

- Minek oda Korányi? - vetették fel zajosan - orvosdoktor csak a halálozáshoz szükséges: a feltámadásnál fölösleges.

- Nem kell Korányi! - kiáltá Thaly, nagy õszbeborult üstökét megrázva.

- Korányi nem történész!

- Korányi nem régész!

- Mind igaz, uraim - vitatkozék az elnök -, de tudniok kellene, hogy dr. Korányi csinálta eddig a legnagyobb leistungot a XIX. században.

- Mit? Hol? - tört ki élénken a kíváncsiság.

- Fraknói »Mátyás királyról« írt munkájában megállapítá a diagnózist, hogy miben halt meg az igazságos király. A látlelet két sûrû oldalon oda van csatolva a szöveghez. Tessék megnézni.¹ Aki ilyen messzire ellát a múltba, az bizonyosan ellát közelebbre is.

Ez az érvelés meggyõzte a konok történészeket, s szó nélkül vállalták a nagy jelentõségû bizottságba (melyre, mint mondták, az ország szeme néz) Korányit.

A bizottság természetesen rögtön Dombóvárra utazott, Zrínyiékkel érintkezendõ, kik a dombóváriakat egészen elragadták, úgyhogy szinte a tenyerükön hordták õket; ünnepélyeket rendeztek tiszteletükre, a hölgyek virágokkal borították el Zrínyit. (Radován deák tegnap jegyet váltott egy ottani bájos leánnyal.) A legújabb sürgönyök szerint az elmúlt estén egy vándor-színtársulat díszelõadást rendezett számukra, adván Jókaitól a »Szigetvári vértanúkat«. Zrínyi unokaöccse, Alapi Gáspár, társaságában, egy páholyban komolyan és figyelmesen hallgatta végig az elõadást és azt jegyezte meg, hogy: »Egy szó se igaz az egészbõl.«

De a bizottság, melynek eljárásáról lázas türelmetlenséggel várt a közönség híreket (mert Magyarországon mindent bizottságokkal szeretnének végeztetni - ha lehetne, még a lélegzést is), vélvén, hogy tekintélyével végre jobbra vagy balra lendíti a még mindig kétes »Zrínyi-ügyet«, a bizottság, mondom, még oda sem érkezett, tehát még nem is nyilatkozhatott, midõn egy távoli országból jött egy hang, nem is maga a hang, csak a szózatnak a szele - és eldönté világot rázó súlyával a dolgot egyszer mindenkorra.

Egy távirat érkezett Rómából, melyet különkiadásban közöltek a lapok:

»A Vatikán lapja; a Piccolo, mai számában közli a pápai enciklika vázlatos tartalmát, melyet a szent atya a kereszténységért küzdött gróf Zrínyi Miklós és katonáinak Mária országában (Regnum Marianum) történt csodálatos feltámadásáról kiadott, s melyben ezen részleges feltámadás, mint a mennyei gondviselés egyik elõzetes ténye, fejtegettetik. Az enciklika bõvebben szól arról, hogy ezen feltámadás nem teszi halhatatlanokká az illetõket, hanem csak akképpen lészen értelmezendõ, hogy életük fonalát ott veszik fel, ahol azt a keresztény hitért szenvedett hõsi halál megszakította. Így például ezen gróf Zrínyi Miklós most 58 éves, és nem 380 éves, és addig fog élni - valamint a társai is -, ameddig különben élt volna. Rampolla bíbornok a holnapi nap folyamán fogja az enciklikát kihirdetni.«

Wlassics miniszter elolvasván egy rendkívüli kiadásból a római sürgönyt, rögtön leült, és a következõ levelet írta Zrínyinek:

Méltóságos gróf úr!
Dicsõ hazafi!

Tekintettel elfoglaltságomra, csak most foghatok tollat, hazafias örömömet tolmácsolandó szerencsés föltámadása felett. Szívem hangosan dobog az örömtõl, s megnyugtató érzés tölt el, hogy már nemcsak dogmává, de teljesen valósággá lõn, hogy nem halnak meg, akik a hazának élnek, amihez most már merem hozzátenni - és ha meghalnak, feltámadnak.

Legyen meggyõzõdve, méltóságos gróf úr, hogy halálában is tiszteletem kimondhatatlan tárgya volt, s a miniszterségem óta megjelent tankönyvekben és olvasókönyvekben mindenütt ragyognak a méltóságod vitéz tettei, buzdításul szolgálván a tanuló ifjúságnak.

Üdvözlöm önt és kérem az isteni gondviselést, mely a sírokból vezette fel Önt és igen tisztelt társait, hogy hazánk és nemzetünk javára engedje Önöket friss egészségben sok új és nagy tetteket fûzni az eddigiekhez. Kelt stb.

Wlassics.