Ugorjunk át
néhány esztendõt és hipp-hopp ne álljunk meg sehol, csak Vajdahunyadon. Ott
álljunk meg a fényes lovagvárban, mely az óriás szilán kevélyen mered a
felhõkbe. Karcsú tornyaival, cirádás erkélyeivel, klasszikus kidudorodásaival.
Lent a szikla alatt a kis Zalasd vize folydogál csendesen.
Az ember
megigézve áll meg a tündérépületnél, szeme mohón tapad a loggiákra, a cikcakkos
százféle ablakokra, hogy nem jelenik-e meg valamelyikében Hunyadi János,
sisakos fejével, vállára boruló hullámos hajával, vagy a szelíd arcú
nagyasszony, Szilágyi Erzsébet, elõkiabálva valahonnan a gyerekeket: »Laci,
Matyi, hol vagytok!«
Csalóka
képzelõdés. Csakugyan játszik a bástyákon két kis szöszke fiú… De hol vannak
már a Hunyadiak! Ám a reneszánsz-kor még itt van; a várban gróf Zrínyi Miklós
lakik a vitézeivel. Ide költöztek valamennyien és úgy élnek, mint hajdan
Szigetvárott. Így parancsolá a király.
A vár szebb, mint Sziget volt. Az Almás vizét Zalasd
pótolja, vad bõven van az erdõségben, hanem a klíma zordonabb, és Szecsõdy Máté
uram sokat panaszkodik, hogy örökösen hurutja van. De amellett jól élnek, vígan
élnek. Kürtszó hirdeti a kaputoronyból, ha vendég érkezik, s majd mindig
érkezik. Castellanus uram, aki most Botos Péter uram, nem gyõzi
nyitogatni-csukogatni a nagy kaput. Sólymokkal és uhubaglyokkal jár vadászni
Boborné és Juranicsné, mint a régi idõk várasszonyai, lámpavivõ, sátorvivõ
csatlósok egész rajával. Lándzsások, fullajtárok kísérik Zrínyi Miklóst, ha
kikocsizik, s három mozsárlövés pukkan el az udvaron, ha ebédhez ülnek a
márvány-oszlopos lovagteremben. Az ebédek rendesen igen jók, mert Rózer-mama
vezeti a háztartást, s veszekszik egész nap a szakáccsal, a kuktákkal, a
kulcsárnéval és minden renden levõ cselédnéppel; - a királyi tanácsos úr,
tudniillik Rózer Nep. János úr, nem ártja magát semmibe, õ megelégszik azzal,
hogy együtt élhet a leányával (Juranicsnéval) és hogy várban lakhatik
(sasfészekben - ahogy õ szokta mondani) és hogy délutánonkint kedvére
tartlizhat a várkáplánnal: fõtisztelendõ Vinnyói János urammal a Nebojsza
bástyán. Panaszkodik azonban, hogy a pap csal a játéknál. Van két szép unokája
is, a Juranics-gyerekek, akiket minduntalan le kell kergetni a fákról és a
különbözõ magaslatokról, ahová madárfiókokért felmásznak. Ez a két vásott
kölyök foglalja el egész napját.
Szóval: élnek, éldegélnek; Alapi és Juranics a hadakat
gyakorolják a várudvaron; a régi szigetvári vitézek kezdenek ugyan öregedni, de
Zrínyi újakkal szaporítja.
Mindez egy kicsit unalmas, egyhangú, és a fõemberek
türelmetlenül várják naponkint az újságokat:
- Mikor lesz már egy kis háború?
De hát a világ
nem mozdul. Hej, a török! Ha még egyszer jönne a török. Csakhogy az beteg
ember, nem tud járni. Csak már jönne akárki, ha ördögnek hívják is.
Sziget hajdani
kapitányát itt katonái közepette elfogta némelykor a harcvágy; a régi szilaj
szenvedélyek sorra ébredeztek. Mit ér ez a nagy vár, ez a sok levente, ha ki
nem próbálhatja? Ha már nincs háború, legalább egy kis hadi kaland akadna. A
vadászatok se elégítették ki. Nincs nagy vad. Nyulat, õzet nem érdemes lõni.
Sokszor emlegette, kivált téli estéken elmélázva a kandalló tüzének rubint
szikráiban, hogy ha õ király lenne, gyönyörû vadászatot tudna rendezni
Budapesten, eleresztvén az állatkertben a nagy vadakat, az oroszlánokat,
tigriseket és hiénákat; milyen fölséges mulatságot lehetne abból csinálni!
Voltak napjai, amikor visszasóhajtozott a budapesti modern életbe. A
tarka-barka nép az utcákon, a kirakatok, a szép festett asszonyok, a
lóversenyek, a klubesték vonzották szinte ellenállhatatlan erõvel. Érezte, hogy
a modern ember és a reneszánsz-kori lovag mintegy összevesz benne, mindig
birkózik a két legény, és hol az egyik van felül, hol a másik.
Egyszer aztán egy
szép tavaszon bekövetkezett, amit vén katonái kívántak. Radován diák, aki a napi
postát bontotta fel, egy olyan stafétát talált kibontani, melytõl elkezdtek a
szemei csillogni.
Arról értesítik
Zrínyit Budáról, hogy készülõdjék, erõsítse meg magát, szaporítsa meg a
legénységét, mert alighanem lesz valami.
És két hét múlva már ott állott az ellenség Vajdahunyad vára
elõtt.
Nem vág keretünkbe ez eseményeknél idõzni, ellenkezõleg,
csak átsiklani szabad azok között.
Az orosz támadta meg Magyarországot, s míg derékhadával
betört Máramaros felõl, egy kisebb sereget Románián keresztül Erdély ellen
menesztett, hogy kétfelõl szorongassa meg a magyar királyt.
E hadosztály, melyet gróf Dimitriev Dekanov vezetett, ostrom
alá vette Vajdahunyadot éppen úgy, mint negyedfélszáz év elõtt Szolimán
Szigetvárt.
Zrínyi elemében volt, életre-halálra védte magát s gyakorta
tett kirohanásokat, nagy pusztulást okozva az orosz seregben. Eközben pedig
várta a segítséget, mely az ostromlóktól megmenti.
Hanem az összes haderõ el volt foglalva Mármarosban, hol
hõsiesen megverte az oroszokat. E nagy gyõzelmi mámorban a szegény Erdéllyel
nagyon keveset törõdött a hadügyi kormány.
Így aztán teljesen magára hagyatva, odajutott Zrínyi, ahol
egykor volt: az élelme kifogyott, a várfalak meg voltak rongálva, de a várõrség
lelkes volt, kivévén Rózer papát, aki szeretett volna otthon lenni a Zöldfa
utcában és inkább Sartory Pállal tartlizni a polgári körben, mint a
»sasfészekben«, ahol a villámok laknak.
Egy nap parlamenter jelentkezett a várkapunál. Dekanov is
megunta a fáradalmas ostromot, meg talán hallott is valamit a magyar király
mármarosi nagy gyõzelmérõl és alkudozni akart Zrínyivel.
A parlamenternek bekötötték a szemeit és Zrínyi elé
vezették. Ott átadta a Dekanov levelét.
»Bátyuska - írta gróf Dekanov -, add fel a várat és megkapod
Erdély fejedelemségét. Ha fel nem adnád, elveszem erõvel.«
Zrínyi Miklós elõkereste a kalamust, ritkán írt õ maga, de
most az egyszer a saját szarkabetûivel válaszolt:
»Bátyuska, tanuld meg, hogy Zrínyi Miklós nem szokott
várakat feladogatni. Ha nem tanulnád meg, megtanítalak.«
Ezzel aztán kieresztvén a parlamentert, megparancsolá a
castellánusnak, hogy semmi élõ lelket ne eresszen többé se ki, se be.
Összehívta a várõrséget, szép hazafias beszédet tartott nekik és felszólítá,
hogy rohanjanak ki, úgy mint régenten. Az élelem elfogyott, segítõsereg nem jõ,
a bástyák meg vannak rongálva. »Haljunk meg a hazáért másodszor is!«
- Bis repetita placent! - kiáltá lelkesen a rettentõ erejû
Patacsics.
- Haljunk meg! - visszhangozák mindnyájan.
- Fel fogunk újra támadni! - biztatá õket Juranics.
Ekkor aztán a várkápolnába mentek, ahol Vinnyói János misét
mondott, s lelkileg ekképp megerõsödve, Rózer-mama fölosztotta köztük az utolsó
élelmi adagokat. Holnap már nem lesz semmi ennivaló. De nem is kell. Az
asszonyokat és a gyerekeket kivezetik majd a rejtekúton éjjel a szabadba és
holnap reggel kirohannak, megnyitván a vár kapuit.
Mind kemény vitézek voltak. És csak egy pillanatra lágyultak
el, mikor a templomból jövet meglátta Juranics az udvaron szaladgáló kis fiait,
azokat ölébe vette, csókolgatta és egy könnycseppet morzsolt el a szemeiben:
- Szegény kis cselédkéim - susogta.
Zrínyi maga is megindult.
- Eredj te is velük - kérte Juranicsot.
Juranics sértõdve, kevélyen emelte fel a fejét:
- Kinek néz engem excellenciád?
Zrínyi az emeletre sietett fel, a palotatermekbe. Szüksége
volt a magányra. A lelki egyensúlyra, az elmélkedésre, a készülõdésre. Odaszólt
az ajtónálló alabárdosoknak:
- Egy lélek se háborgasson.
- Még a légy se jön ide, kegyelmes úr.
Fel s alá kezdett járkálni, a márványkockák egyhangúan,
kísértetiesen kongtak a léptei alatt.
Egyszerre kopogtatást hallott egy belsõ ajtón. Összerezzent s indulatosan fordítá
arra a fejét. Ki merte a parancsát megszegni?
Az ajtó
megnyílt és belépett - Perényi Miksa.
Egy percig
nem tudott szólni az ámulattól, hogy jöhetett be ez az ember az orosz seregen,
a vár becsukott kapuin, a palotatermek õrein keresztül?
- Hogy
jutott ön ide? - kiáltá rá mérgesen.
- A saját
leleményességemmel - felelte Perényi hajlongva és a szemével hunyorgatva -,
hírt adtam Boborné õméltóságának, hogy divatos szöveteket árulok, s tetszik
tudni, milyenek az asszonyságok? Bizony kíváncsi volt a szövetekre és kitalálta
a módját, hogy idejöjjek.
- És mit akar?
- Meg akarom
excellenciádat interjúvolni.
- Hagyjon békét,
mert ledobatom a bástyáról.
- Azt én nem
hiszem. Excellenciádnak sokkal jobb szíve van, mintsem egy szegény gyámoltalan
fickón töltse a haragját. Azonfelül pedig excellenciád méltányolni tudja az
ország közvéleményét, mely remegõ aggódással csügg sorsán és nem fogja ellenezni,
hogy informálva legyen.
- Mit akar tudni?
- szólt türelmetlenül.
- Igaz-e, hogy ki
akar rohanni?
- Holnap reggel
megtörténik.
- Igaz-e, hogy
megint az ünneplõ ruhájába öltözik, mint hajdan Szigetvárott?
- Igaz. Ott van a
ruha a széken kikészítve.
- Igaz-e, hogy
excellenciád megint száz aranyat tesz a zsebébe?
- Azt én úgy
szoktam - felelte keserû mosollyal Vajdahunyad ura.
- Szabad
kérdenem, milyen aranyak azok: húsz- vagy tízkoronás aranyak?
- Húszkoronások.
Perényi Miksa most közelebb lépett Zrínyi felé, mintha
ösztönszerûleg érezné, hogy valaki hallgatózik (amint hogy ott volt a
kulcslyukon a Boborné rózsaszínû fülecskéje).
- Tudja mit excellenciád - mondá szemtelen vigyorgással,
halkított hangon. - Ne tegyen a zsebébe semmit; mit ér, hogy az az ostoba
kozák, aki levágja, meg fogja ott találni. Hát megérdemli azt az a kozák? Én
tudom azt, hogy a gróf úr a történelemre dolgozik, és ha én be fogom írni, hogy
száz arany volt a zsebében, méltóztatik engem érteni, hát akkor az úgy lesz a
történelemben és nem másképp. A felét nekem adja, a másik felét hagyhatja
excellenciád valakinek. És mind a ketten csinálunk egy jó gseftet.
Zrínyi habozva állt ott, mintegy megszédülve e hallatlan
vakmerõségtõl és mégsem tudta hirtelen elhatározni, hogy nevessen-e nagyot az
ötleten, vagy pedig kinyitván az ablakot, kapja fel Perényi urat, mint egy
macskát, és lökje le a mélységbe.
De éppen ebben a szempillanatban belépett Boborné, még
mindig fiatalos, nyúlánk alak, csak az arca halovány és a szemei bánatosak,
kisírtak.
- Akar valamit? - kérdé szelíden Zrínyi.
- A mentegombokat jöttem berakni - felelte tompa, remegõ
hangon.
*
Másnap, napfelkeltekor felöltözött Zrínyi gránátszín
mentéjébe, melyet híres bécsi útján viselt, fölvette kerecsentollas kalpagját,
meghúzatta a harangokat, kinyittatá a kapukat és kirohant vitézeivel a hármas
»Jézus« kiáltással az ágyúk füstje között.
Mind, mind
elestek egy lábig, de nem olcsón. Maga Zrínyi odavágtatott a vezérhez,
Dimitriev Dekanov grófhoz:
- Húzd ki a kardodat, bátyuska!
Azzal összeütötték acéljaikat, s Zrínyi olyat vágott a
fejére, hogy az menten két darabban esett szét.
A kozákok most rárohantak Zrínyire, és szuronyaik alatt
csakhamar holtan esett össze.
Valami suhogás támadt a levegõben. Talán a villámló kardoké.
Hátha tán szelídebb? Hófehér égi szárnyaké. Az »angyal légióé«, melyet a másik
Zrínyi Miklós, a költõ, álmodott oda az öreg Zrínyiászban, világhírû õse utolsó
lélegzetvételéhez:
Gábriel bán lelkét két tized magával
Földrül fölemelé gyönyörű szárnyával…
|