IV. A PRÓZA

Vígan folyt így az élet egy darabig; dicsõség, népszerûség környékezte Zrínyiéket. A lelkesedés száz és száz alakban nyilvánult. Sehol egy disszonáns hang, csupán a Tudományos Akadémiában, mely mindig ügyesen találja el, miben helyezkedhetik ellentétbe a közérzésekkel, volt demonstráló felolvasás a történelmi osztályban. Dr. Pauler Gyula ugyanis kifejtette egy szakszerû értekezésben, hogy magához a föltámadás tényéhez, mint ilyenhez, nem foglalkozván teológiai tanulmányokkal, hozzá nem szólhat, s így ama laikusokra nézve, akik nem szorosan vett történelmi személyek, mint Radován diák, Bajony János, Istvánffy Pál, Bosnyák Márton, Basa Péter, Mátyás György stb. nem vonja kétségbe a föltámadás lehetõségét, de zerinvári Zrínyi Miklósra nézve kettõt határozottan konstatál:

a) hogy Zrínyi Miklós voltaképpen nem is gróf, mert csak comes, s a comes nem volt örökölhetõ méltóság - tehát most a grófi titulus egyáltalában meg nem illeti (hja, biz ez sokat le fog vonni Magyarország értékébõl);

b) hogy Zrínyi Miklós tényleg Szigetvárott esett el, s hûlt maradványai ott lettek eltakarítva a többi elesettek testeivel, de fejét ugyanekkor levágták, s Szokoli Mohamed elküldte azt Budára az öccsének, Szokolovics Musztafának, hol az egyébiránt mélyen tisztelt fej több napig volt kitéve közszemlére a hitetlen gyaurok elrettentéseül. Szokolovics Musztafa elküldé a fejet gróf Salm Eckhardnak, a Miksa császár fõvezérének; ezt az megint átadta Batthyány Boldizsárnak, ki a vándorló fejet elvivé végezetül Csáktornyára és ott a Szent Ilona-klastromba eltemetteté elhalt leányai és elsõ neje, Frangepán Katalin mellé. Világos tehát ebbõl, hogy ha lett volna is feltámadás Szigetváron, a csáktornyai koponya, melyrõl különben, ha nem csalódik (tudniillik ha dr. Pauler nem csalódik), dr. Török Aurél méreteket is vett fel annakidején, nem röpülhetett át a Szigetvárott porladozó testtörzshöz. Ilyen fizikai lehetetlenségrõl a bibliában sincs említés.

Dr. Pauler Gyulának tehát sikerült kompromittálnia ezt a másik Zrínyit is, de szerencse, a haladó karaván útját nem sok szem figyeli, az értekezés meglehetõs nyomtalanul csúszott le a föltámadásnélküli öröklétbe.

Zrínyinek nem ártott sokat. Mindamellett halványodni kezdtek a szép napok. Õk is megunták már a sok ünnepeltetést, és úgy látszik, az ünneplõk is elmaradoztak. Érezték mindnyájan, hogy ez nem tarthat sokáig így. Valami után kell nézni. Különösen a Zrínyi alsóbbrendû vitézein látszott meg erõsen a kedvetlenség, sõt annak immár hangot is adtak egymás közt.

- Háború nincsen, hát mit csináljunk itt? Henyélni nem rossz dolog; de mibõl fog az urunk fizetni?

Némelyiket a honvágy lepte meg, szerették volna a szülõhelyüket látni, esetleg maradékaikat; ez Tolnába, amaz Borsodba készült. Mások ellenben már e néhány nap alatt elsodródtak. Csáky elutazott a Szepességbe az utódaihoz, Szecsõdy Vas megyébe ment rokonokat keresni. Az alsóbbrendûek közül Nagy Kristóf megismerkedett egy özvegy szatócsnéval, és szóbul szó lett, sok szóbul szerelem lett, egy nap csak odaállott a pudli mellé szatócsnak és mérte a gyömbért meg a narancshéjat. Komádi Mihályt a szép szakálla miatt az Entreprise des pompes funèbres szerzõdtette, Laskay Gersont pedig rávette egy fõpincér, hogy nyissanak együtt egy kis korcsmát a Terézia külvárosban. Már festik is a címtáblát: »A valóságos Zrínyi-huszárhoz.« Szóval: az élet nagy varga, kezdte õket átdolgozni, kicserzeni, megfinomítani, átfesteni az uralkodó ízlés szerint.

Magát Zrínyit is egyre sûrûbben elõvették a jövõ aggodalmai. Szorongva látta, hogy társai el-elmaradoznak mellõle. Hiszen persze nem járhatnak örökösen vendégségekbe. És egyszer a vendégségek is megszûnnek. Mi lesz majd akkor?

Ugyanilyen gondok nyomták a kormányt. Érezte, hogy illik is, kell is valamit tennie. A haza adósuk nekik, s a közvélemény szívesen veszi, ha a kormány törleszt. Azonfelül rendészeti és más szempontokból is célirányos, hogy a Zrínyi-féle kis sereg önmagától feloszoljék, de erre nézve pénzzel kell õket ellátni, hadd mehessenek aztán szét, ki jobbra, ki balra.

A magas kormány gondja elvégre nem nagy gond, hiszen csak arról van szó, hogy melyik alakjában lépjen ki a jó osztogató Állam bácsi. Hát lépjen ki a handlé alakjában. Ebben nagy. Mivelhogy az állam is néha handlé, sõt valóságos mammuthandlé. Megvesz drága pénzen mindenféle ócska holmit. Hasznavehetetlen embert, limlomot, vasat, encsebencsét. Egy grófnak a mázos agyagkorsóit vette meg, egy másik grófnak az összeszedett, rozsdás, csorba népfelkelõkaszáit, elsárgult kiáltványokat, képecskéket; egy nagy ember fiaitól megvette az apjok közzétételre nem alkalmas irományait. Hát miért ne vehetné most meg Zrínyiéktõl a ruháikat, fegyvereiket, alapítván egy magyar reneszánsz-múzeumot.

Igen, egy magyar reneszánsz-múzeumot. Ez jó cím. És jó ötlet. Mert három dolgot lehet vele elérni. Elõször lesz egy új, érdekes múzeumunk valódi tárgyakkal; másodszor segítve lesz Zrínyiéken legalább egyelõre; és harmadszor az új múzeumba el lehet helyezni egy kiszolgált strébert igazgatónak.

Hanem ezt a tervet gyöngéden és tapintatosan kell Zrínyivel közölni, hogy megsértõdve ne legyen.

Úgy kell elõadni, hogy a haza kívánja tõlük azt az áldozatot.

Úgy is lett; Zrínyi beleegyezett, sõt - mint mondá - örül neki, mert legalább levetik vitézei a hadba való ruhát, mely igen nevetséges és nehéz, most, béke idején, némelyikük pláne páncélt visel. De különben is alkalmatlan öltözet, mert ahol egyet látnak az újkori magyarok, utána szaladnak a nyavalyások.

A magyar reneszánsz-múzeum tehát teljes megvalósulásához közelgett, a lapok is közölték most már a bevégzett tényt, megdicsérve Wlassicsot, aki az eszmét adta, és Zrínyit, aki a ruhákat adja, midõn egy éjjel Zrínyi a szállodája felé menvén néhány társával, egy boltajtó kõgrádicsán lenge rongyokba öltözött leánykát pillantott meg; a szegény kicsike mélyen aludt, messzire hallatszott jóízû szuszogása; az egyik sovány kezecskéje vánkosul volt a feje alá téve, a másik kinyújtva és kinyitva. Abban a helyzetben aludt, amint volt estefelé. Morfeus is részrehajló. A szegényeknek õ is rosszabb álmot mér. E gyermeknél a lélek pihent, és a test még mindig dolgozott - mert a kéz most is koldult.

Hûs tavaszi éj volt. A Duna felõl csípõs szél rezegtette a lámpákban a lángnyelvet.

- Nézd meg csak, Gáspár, nem beteg az a gyermek? - mondá Zrínyi.

Alapi odament; volt egy pakli svéd gyufája, roppant tetszettek neki ezek az ördöngös kis pálcikák, örült, mint a gyerek, ha egyet meggyújthatott.

- Széparcú leányka. Nincs ennek semmi baja, Miklós bátyám, csak fáradt.

Zrínyi közellépett, nézte, s elgondolta, hogy az õ kis Klárája is ilyen volt, esténkint, kifáradva a futkosásban, ott aludt el, ahol leült.

- Szegény kis jószág! Reggelig megveszi a hideg.

S ezzel egyet gondolt, lekanyarította bíbormentéjét a válláról és betakarta vele a gyermeket.

Zerinvár és Csáktornya hatalmas urának eszébe se jutott most, hogy ruhásházában nem százszámra lógnak a menték, köpenyek és kacagányok, és hogy holnap már nem lesz mit fölvennie.

És még kevésbé gondolhatott arra, hogy a lapokban baj lesz ebbõl, mert regisztrálván az érdekes hírt, hozzáteszik maró megjegyzésekkel, hogy immár a reneszánsz-múzeum egyik legértékesebb darabja odavan. Ám a Radován diák hamuszürke köntöse miatt aligha érdemes felállítani.

A kormányt igen elkedvetleníté Zrínyinek ez a könnyedvérû cselekedete. Hja, ilyen emberrel bajos valamit kezdeni! De hát mégsem lehetett már abbahagyni; s intézkedés történt, hogy a rendõrség kerítse elõ a mentét, ha a föld alatt volna is.

B-y kapitánynak jutott a föladat, legott átadta a mente leírását a detektívjeinek, akik fölkutatva a fõvárosi zálogházakat, hat aranyskófiumos bíbormentét hoztak össze másnap, mindenik azzal az állítással, hogy ez a Zrínyi mentéje.

B-y kapitány a homlokát verte dühében:

- Mármost mit tudjam én, melyik volt? Milyen ostobaság tõlem, hogy nem fotografíroztattam le elõre.

Nagynehezen mégis felismerték a mentét, és a reneszánsz-múzeum megvalósult; a szigetvári hõsök egyenkint csinos összeghez jutottak, s az európai viselettel, melyet csúfnak találtak eleinte, mindjobban megbarátkozván - csupa lúd között maga az ember is gágogni kezd -, kevés kivétellel elfogadták a francia bugyogót, a gérokkot és a cilindert. A fiatalabbak, mint Juranics Lõrinc és Istvánffy Pál - legyen az ég irgalmas hozzájuk -, még a monoklit is föltették.

Zrínyi pompásan festett az új ruhában; a májszínû kockás blúzban, csíkos, szürke pantallójában és elegáns lakkcipõiben, kivált mikor néhány nap múlva kiborotváltatta középütt a szakállát, egy német diplomata külsejével versenyezhetett volna.

Bár a kormánytól kapott összeg oroszlánrészét õ tartotta meg, az hamar olvadt el kezei közt, mert gavallérmódra szórta a pénzt. Az ötvennyolc éves fõúr, ki egész életét úgyszólván hadban és férfias kedvtelésekben töltötte, most egy csillogó, elpuhult és élvezeteket hajhászó társadalomba jutván, nagy mohósággal merült el a nagyváros és az új világ mulatságaiba, örömeibe, fényûzésébe.

Gazdag szeretett volna lenni, roppant gazdag. Nem hitte már, hogy a pénz pusztán arra való, hogy harcosok zsoldját fizethesse vele. Maga tett lépéseket a kormánynál birtokainak visszaadása iránt; tanácsot kért, nem lenne-e jó, ha evégett személyesen menne fel Bécsbe a királyhoz.

- Az lehetetlen - mondák neki. - A birtokok a tizedik és huszadik kézen vannak azóta. A király semmit se tehet. Hanem mi majd megpróbálunk valamit.

A kormánynak minden könnyû. Megnyomott bizonyos billentyûket (hosszú ujjai vannak a kormánynak), mire kisvártatva hollandi tõkepénzesek kezdtek mozogni, megalapítva az »Elsõ magyar földtehermentesítõ bank- és biztosítóintézetet« 20 millió korona alaptõkével, felosztva százezer darab 200 koronás részvényre.

Az idea tetszetõs volt, s éppen arról a tõrõl rügyezett és nyílt ki, amelyen a honvédlovak kikölcsönzése, a kataszteri intézmény és a regale megváltása: a földbirtokos nemesség fölsegítése volt a fõ cél. Az anya is a tékozló fiát szereti a legjobban. Mert hát a legkedvesebb is.

A földtehermentesítõ bank- és biztosítóintézet alacsonyabb kamatozású kölcsönt ad, illetve ilyenre konvertálja az adósságot, melyet egyúttal életbiztosítással köt össze, s ezt a biztosítást a fél együtt fizeti a jelzálogos kölcsön annuitásával.

Mint ahogy Török József hirdeti: »Nincs többé kopasz fej«, éppen úgy lehet hirdetni a népszerû bank prospektusában: »Nincs többé eladósodott birtok.« Micsoda édes jelszó a háromhalom országában! Pedig valóság, mert a bank akkora tõkére köti meg az életbiztosítást, amilyen az adósság, minélfogva, ha valamelyik eladósodott tekintetes úr örök nyugalomra hunyja be szemeit, tiszta birtokot hagy az utódaira. Gyönyörûen volt ez kigondolva.

A kormány megnyomott egy másik billentyût is, és a hollandusok szeme legott Zrínyi Miklós felé fordult. Õ legyen a bank elnöke. Vonzóbb nevet nem is lehetne találni a középosztály csoportosítására. Most már csak Zrínyit kell értesíteni.

Közéletünk egyik kimagasló alakja vállalkozott Zrínyit informálni. - Ez is hazai típus. Más országban ritka, s itt buján terem, mint a szerb tövis. Ha valakinek restelljük a nevét kimondani, hát azt mondjuk: »Közéletünk egyik kimagasló alakja.« Valaki esetleg semmit se csinált a közéletben, de azért az mégis közéletünk kimagasló alakja lehet. Úgy, hogy több ismeretlen kimagasló alakunk van, mint ismerõs. Ez a sajátszerû benépesítése a hazai közéletnek nagy alakokkal igazi magyar találmány, s legalább is sikerült annyira, mint egyebütt a mesterséges haltenyésztés… Tehát közéletünk egy kimagasló alakja fölkereste Zrínyit és tudatta vele, hogy a bank élére van kiszemelve.

- Aztán mi az a bank? - kérdé hanyagul Zrínyi. - Mire való?

- Hát pénzt ad kölcsön, aztán a befolyt kamatokból osztalékot fizet.

- Mi az az osztalék?

- Az a rész, ami egy részvényre esik.

- Mi az a részvény?

- Hát az egy papiros, amit a befizetett összeg fejében kap a részvényes.

- Hm. Nem értem. És mit kell ott nekem csinálnom?

- Hát üzleteket. Te és az igazgatóság kiadjátok a pénzkölcsönöket jó firmáknak, aztán beszeditek a kamatokkal együtt.

Felfortyant erre Zrínyi és mérgesen csapott az asztalra, hogy táncoltak azon a poharak és mindenféle rajta levõ tárgyak.

- Hiszen ti izmaelitának akartok engem! Egy szót se többet! Megtiltom.

De a közélet kimagasló férfia nem olyan könnyen téríthetõ el céljától, ha valamely megbízást elvállalt.

- De kérlek, igen szép állás, tekintélyes állás… többet ér, mint a szigetvári kapitányság.

- Mindegy, nem leszek izmaelita.

- De látod, Széll Kálmán is, Radó is, Palléavicini õrgróf is…

- Mégse leszek izmaelita.

- Gondold meg, hogy nem mindennap van ilyen alkalom és ajánlat…

Zrínyi szemöldökei összevonódtak, orrcimpái dagadni kezdtek, ami a vihar jele.

- Ostobaság! Szolimán szultán egész Horvátországot felajánlotta nekem; a tûzbe dobtam a levelét. Vigyázz! hogy veled hasonló ne történjék.

A kimagasló alak mosolygott - tudta, hogy akkora tüzek nem égnek a kályhákban még télen se, ahol a kimagasló férfiakat el lehetne hamvasztani.

- A kormány segíteni akar rajtad és némi ingerenciát gyakorolt a dologra. De ha leveszi a kezét rólad, nem tudom, mit csinálsz. Végre is ilyen tekintélyes állás… húsz millió…

Zrínyi elgondolkozott. Az már igaz, hogy ha a kormány leveszi róla a kezét, nem tudja, mit csinál. És húsz millió is csinos összeg lehet. Ámbátor a pénz értéke sokat változott azóta. És nem ott vagyunk már, mint régen, mikor még öt forinttal küldte el Bécsbe a császárhoz követségbe Budaházy Jánost, és az még vissza is hozott az öt forintból.

- Igen, a húsz millió? - kérdé egyszerre csöndesebben. - Mi lesz a húsz millióval? Mit gondolsz, mekkora darab birtokot vehetek rajta?

- Birtokot? - csodálkozott a kimagasló férfiú. - Hisz az alaptõke lesz, abból fogtok kölcsönözni.

Zrínyi felette megütközék ezen.

- Hát nem az enyém lesz az a húsz millió?

- No, persze nem.

Erre meg már aztán éppen egy szót se akart hallani többé az izmaelitaságról, kikergette a kimagasló férfiút.

- Még egy kicsit éheztetni kell az öreget - gondolták a Zrínyi barátjai -, majd megpuhul.

És csakugyan nem telt bele két hét - az ember hamar simul, nivellálódik -, megismerkedett egy kívánatos asszonnyal, aki igen szerette a szép virágokat és a csillogó ékszereket, s egy szép napon maga állt elõ azzal a szándékával, hogy elvállalja a bankelnökséget.

A bank most már gyorsan megalakult, s az igazgatóságba bekerült Alapi és Patacsics is, a felügyelõbizottságba pedig Juranics Lõrinc. Radován diákot, mint titkárt, tartotta meg Zrínyi maga mellett, igen csinos fizetéssel.

A kormány, mely nagyban pusszírozta az új bankot, nem feledkezett meg Zrínyi többi vitézeirõl sem. Istvánffy Pált kinevezte az országos levéltárhoz, Bajony Jánost a reneszánsz-múzeumhoz tisztnek. Deák Balázsból tanfelügyelõ lett, de a miniszter szívére kötötte, hogy tollat a névaláíráson kívül ne fogjon kezébe, nehogy kompromittálja magát, hanem tartson egy jó tollnokot; Dandó Ferenc uram az állami méneseknél nyert kielégítõ alkalmazást.

A kisebb emberek is majd mind kenyeret kaptak, némelyek kalácsot is, többeket a közemberek közül Zrínyi tartott meg szolgálatában, kit komornyiknak, kit inasnak, kit huszárnak. Szomorú volt ez a szétszéledés. Majdnem könnyeket sajtolt a Zrínyi szemébe, de meg kellett történni.

- Nincs többé seregem - sóhajtá -, koldus lettem.

De lassan-lassan beletörõdött az új helyzetbe, bár folyton érték kisebb-nagyobb kellemetlenségek. Az elsõ mindjárt a bank megalakulása napján, midõn az igazgatóság tisztelgett nála.

Egy kis sánta urat így mutattak be közülök:

- Zrínyi Mór, a biztosítási osztály fõnöke.

- Hogyan?! - kiáltott fel megütközéssel. - Hiszen a Zrínyiek kihaltak, és a Mór név nem is volt szokásos a családban.

- Oh, kérem - szólt a kis emberke nyájas vigyorgással, a kezeivel vastag óraláncába kapaszkodva -, én csak fölvettem ezt a nevet.

Zrínyi lábával toppantott és indulatosan mondá:

- Hát akkor menjen ki tüstént és tegye le.

- De kérem, kérem, gróf úr, én azt belügyminiszteri engedéllyel vettem fel.

A bank ügyésze félrevonta Zrínyit az ablakmélyedésbe, hogy ez egészen törvényes eljárás, és nem lehet ellene kifogást emelni.

Megcsillapodék egy kissé, de mégis keserûen kifakadt:

- Azt, hogy a birtokainkat elveszik, ha már nem élünk, még értem, mert a földet mívelni kell, a föld arra való, hogy az élõknek teremjen, a halottak már nem esznek. De más a holtak sírját felnyitni és elszedni ékszereiket, neveiket, hogy az élõknek kamatozzanak. Ilyesvalamit az én idõmben nagyon büntettek, még ha egy gyûrût lehúzott is valaki a holtak ujjáról, hát még hogy a nevet is elvegye és használja…

- Igaz, igaz, de hagyjuk ezt; nem jó a kormánnyal kikötni, méltóságos uram.

A bank különben igen jól indult. Az idea tetszetõs volt, a banknak nagy jövõt jósolt a közönség, s a részvényeket, melyeket a hollandus alapítók, kihasználva a kedvezõ áramlatot, siettek a piacra hozni, roppant felpénzzel kapkodták el. A teljesen befizetett húsz millió korona alaptõkén kívül a részvényeknek harminc forintos felpénzzel való kibocsátásával kétszázötvenezer forint nyereség folyt be, melyet a tartalékalaphoz lehetett csatolni.

Mindenekelõtt azonban alkalmas épületre lett volna szükség. Ez volt az elsõ teendõ. Egyetlen ilyen ház mutatkozott kielégítõnek a banknegyedben: a Nádor utcában, ezt kell vagy megvenni, vagy kibérelni.

A bank ügyészét, Szebeni Mihályt és Juranics Lõrincet bízták meg a feladattal. A ház valami Rózer Jánosé volt, ki a Zöldfa utcában lakott egy kis ódon sárga épületben.

Eljártak megbízatásukban, s a következõ nap referáltak Zrínyinek.

- No, mi van a házzal?

- Ott voltunk az öreg Rózernél. Eleinte azt mondta, hogy nem eladó a ház. Késõbb megkérdezte, mit adnánk érte. Mondtuk neki az összeget, a fejét rázta. Ígértünk neki tízezer forinttal többet. Arra is a fejét rázta. Ígértünk neki a ház kimutatott jövedelmének megfelelõ tõkét, az se kellett neki. Erre elmentünk. Egyszerre aztán visszahívott a lépcsõkrõl és így szólt: - Isten neki, valami jutott eszembe, megkapják a házat, de csak egy föltétellel…

- No, mi lenne az? - kérdé Zrínyi.

- Elõ sem merem hozni, olyan bolond a dolog.

- Csak ki vele!

- Hát az a föltétel - mondá nekünk Rózer úr -, Gróf Zrínyi Miklós leköti magát szerzõdésben, hogy minden vasárnap nálunk ebédel.

Zrínyi nevetett. Tetszik neki ez a szamárság.

- És maguk mit feleltek?

- Mi azt mondtuk, hogy ilyen föltételt nem fogadhatunk el, inkább adunk ötezer forinttal többet a házért.

- És aztán?

- Erre õ elvörösödött és így szólt: »Ragaszkodom a föltételhez, inkább adom ötezer forinttal olcsóbban a házat.«

- Furcsa ember. No, és?

- Eljöttünk. Nincs alku.

- Miféle ember ez a Rózer?

- Szakasztott második Sartory Pál - felelte Juranics -, de a lakásán úri fény van, az elõszobában harisnyás inas.

- Ön se tud róla többet, fiskális?

- Alig, de megtudhatom, egy ismerõsöm jár hozzájuk, egy ezredes.

- Hogy hívják az ezredest?

- Bobor.

- Ah, Bobor! Ugye szép felesége van?

- Csinos asszony. Nagy rassz.

Az ügyvéd csettintett a szájával.

- Az is oda szokott járni? - kérdé Zrínyi élénk érdeklõdéssel.

- Nagy barátnék a Rózernéval.

- Referáljon nekem holnap vagy holnapután errõl a családról, fiskális!

Harmadnap egy több ívre terjedõ munkálatot talált Zrínyi az asztalán.

Behívta Radován diákot:

- Nehezemre esik az olvasás, Radován, olvasd fel ezt a sok ákombákomot.

Zrínyi elnyújtózkodott a díványon:

- Látod, diák, ilyen kényelmes dolgok nem voltak azelõtt.

Radován már éppen olvasni akarta az iratot, midõn hirtelen benyitott Alapi Gáspár és Juranics Lõrinc, a két ellentét, a gárda legszebb és legcsúnyább lovagja. Alapi zömök, púpos, szõrrel benõtt ember volt, de szûk koponyájában nagy ész lakott, s azonfelül rokoni kötelék fûzte Zrínyihez; Juranics ellenben, ez a szép horvát nemes, olyan volt, mint egy Apolló, az asszonyok, leányok kedvence.

Zrínyi láthatólag megörült, hogy jöttek; mert a rettenthetetlen hõs ilyenkor ebéd után, azelõtt is, ha végigfeküdt a medvebõrén, kigombolkozott, pajkos és kedélyes lõn, mint egy jó cimbora: vagy a hadi kalandjait beszélte bugyborékoló vidámsággal, vagy a vadászatait, vagy a szerelmi csínyjeit. Csak a fegyver alatt volt rideg és szigorú.

- Jó, hogy jössz! - kiáltá Juranics elé. - A szép asszony jelt ad magáról.

- Hát a leány? - kérdé Juranics kíváncsian.

- Még nem tudom.

Az okos fürkészõ Alapi közbeszólt:

- Talán valami kaland, Miklós bácsi?

- Olyasféle - szólt Zrínyi, a bajuszát megpödörintve. - Ezek a mostani fehérnépek nem olyan szemérmetesek, mint a hajdaniak. Ah, átkozottul szép ördög. És végre is megjártam vele. Hacsak ezután nem teszi jóvá.

- De hát mi volt? - puhatolódzék Alapi.

- Kicsi dolog, de megneveltük. Néhány hét elõtt együtt járkáltunk Juraniccsal a Zugligetben. Elõttünk két nõ ment a gyalogúton, egyik szebb termetre, mint a másik, mindamellett rögtön fel lehetett ismerni, hogy az egyik fiatal leány. Különben nekem fel se tûntek volna, hanem egyszerre megállottak és elkezdték a gyepet birizgálni apró cipõikkel, mintha keresnének valamit. Az egyik le is hajlott… Istenemre nincs valami szebb, Gáspár, mint egy ívben meghajolt asszonyi test… Vén kecske vagyok, de ezt már nem tudom én se nézni. Kisvártatva megfordultak, felénk jöttek, folyton az utat nézve; hozzánk érve, az idõsebb nõ megszólított:

»Nem találtak, kérem, az úton egy aranymelltût?«

»Nem.«

A leány pironkodott, úgy tetszék, restellte, hogy társnéja megszólított.

»Pedig itt vesztettem el ezen a darab úton, fenn a nagy fánál még megvolt« - mondá, inkább a társnéjához intézve szavait.

»Hogy nézett ki a tû?«

Erre a kérdésemre fölcsillant a reménye, azt hitte, mégis mi találtuk meg, s kétkedve, fürkészõn nézett a szemem közé. Olyan perzselõ volt a szeme, mint a láng.

»Igazán nem találták meg?«

Elnevettem magam, mire õ még nagyobb gyanúra kapott.

»Ugyan, Mari néni - figyelmeztette a leány -, ha egyszer azt mondják az urak…«

Mari néni oda se hallgatott.

»Nagyon becses ékszerem volt, a megboldogult uramtól való.«

Megtetszett nekem a tréfa, de a menyecske is, elkezdtem vele évelõdni:

»És ugyan mit adna nekem, ha megtaláltam volna?«

»Mit kíván, uram?« - kérdé õ.

Félig mosolygott, félig bosszankodott, de most már biztosra vette, hogy az ékszer nálam van. Mi pedig ezen a tituluson nagy beszélgetésbe bonyolódhattunk velük, kötekedve és tréfálózva; kivált Juranics csapta erõsen a levet a kisasszony körül.

- Becses kis kutya volt - sóhajtott Juranics. - Bárcsak láthatnám még egyszer.

- Nos, mi lett a vége? - sürgette Alapi.

- Semmi - folytatá Zrínyi. - Az ékszert nem találtuk meg, hát vissza nem adhattam, de a révén megismerkedtünk, s a hölgyek (ahogy most nevezik a fejérnépet), miután hiába kerestük az úton még egy darabig a tût, megkértek, mutassuk meg nekik az utat a Laszlovszkyig, ahol a kocsijukat hagyták. De egyikünk se tudta, hol van a Laszlovszky.

»Önök, úgy látszik, idegenek - vélte a szép asszony -, hogy nem ismerik a Zugligetet.«

»Én ismerem, csak a Laszlovszkyt nem tudom.«

»Hogy lehet az?«

»Mert mikor még én utoljára itt jártam, akkor a Laszlovszky nem volt meg.«

»Az lehetetlen, hisz a Laszlovszky van vagy százesztendõs.«

»Hja, de én háromszáz év elõtt jártam itt utoljára.«

A szép asszony a legyezõjével ráütött a kezemre.

»Menjen, maga csúf ember. Mindig bolondozik.«

»Becsületemre mondom.«

Erre összerezzent és rám nézett.

»Ön talán…«

»Igen, én vagyok Zrínyi Miklós, s ez itt Juranics Lõrinc hadnagy.«

»Én is katonaasszony vagyok: Bobor ezredesné, s most már nem sajnálom a tûmet, mert megismertem önt, akiért annyit rajongtam, míg a történelem lapjain élt.«

»És most?«

»Ugyan menjen! - elpirult, a szemeit lesütötte. - Hát mit mondjak?«

Ajkára illesztette két rózsás ujját, és a hamis szemeinek egyikével felém kacsintott, a másikkal a leányra mutatott, mintha mondaná: »Látja, hogy semmit se mondhatok emiatt a leány miatt.«

Erre aztán elváltunk, egy arra menõ sváb asszony megmutatta nekik a Laszlovszky irányát; õk rézsút csaptak át a rozstábla mellett, mi pedig elõre mentünk a gyalogúton, s a dolog egészen ennyiben maradt volna, ha egyszerre csak meg nem roppan valami a talpam alatt a fûben. Odanézek, hát az arany melltû volt, hanem biz az úgy szétmorzsolódott és összelapult az én léptem alatt, ami kõ, gyöngy volt rajta, mintha kalapáccsal törte volna szét valaki. Mármost mit csináljak? A tût nem küldhetem el neki így. Elvittem egy ékszerészhez, és a régi tû fundamentumára rácsináltattam egy nagy gyémántot. Igaz ni, te fizetted ki, Radován, mibe került?

- Éppen ezer forint volt.

- Nos, mikor elkészült, a Radován diák elvitte neki, megtudta a lakását a rendõrségnél.

- És?

- Hát elfogadta és egy piros szegfût küldött vissza.

- Ej, ej, Miklós bácsi! - fenyegette meg Alapi fejcsóválva. - Nem hittem, hogy olyan kalafaktor.

- Hja, fiam - nevetett Zrínyi Miklós -, gonosz az ember, ameddig meleg. És végre, ha vár nincs az ostromhoz, az asszony is jó. Mindent összevéve azonban cudarul felsültem.

- Hogyhogy?

- A menyecske ura, egy nyugalmazott vén ezredes, halálra félti.

- Hála istennek! - mondá Alapi önkénytelenül.

- Irigy kutya vagy, Alapi - förmedt rá Zrínyi… - De még nem reménytelen a dolog, biztosítlak. Az asszonyok sokat romlottak azóta. Mit nevetsz, Juranics? Azt akarod mondani, beste lélek, hogy már akkor is rosszak voltak? No, mindegy. Egy aranyos asszonyi hajszálat látok keresztbe fektetve az utamon. Olvasd csak, Radován diák, azt a paksamétát.

Radován bólintott fejével s olvasta fennhangon a következõket: