V. RÓZERÉK

»Rózerék egyike a legvagyonosabb, legelõkelõbb polgárcsaládoknak (lakásuk Zöldfa utca, saját ház), a polgári erényeknek és demokrata mûveltségnek azon fokán, mikor a nemesség után kezdenek áhítozni. (Ha jól tudom, már ott is fekszik a dolog a belügyminiszter elõtt.)

Régi patrícius polgárok, de a jelentékenyebb vagyonhoz a család mostani feje jutott.

Rózer Nep. János fiatal korában patikárusnak készült és be is végezte a gyógyszerészeti tanfolyamot. (Rózer-mama hálószobájában függ a rámába foglalt diploma.)

Azonban éppen, mikor már segédi alkalmazást akart vállalni a »Kígyó-patikában«, egyszerre meghalt egy nagybátyja, a nagytokájú Schramm József, és egy kisebbfajta vendéglõt hagyott az unokaöccsére.

Rózer úr megsiratván az öreget, így okoskodott:

- Bizony bolond volnék én, ha herbateákat, utálatos színû zsírokat, keserû konktumokat fõznék a »Kígyó-patikának« a laboratóriumában, mikor fölséges töltöttkáposztákat, mosolygó túróscsuszákat fõzethetek a saját vendéglõmben.

Költõi kedély lakozván benne, vendéglõs lett. Ugyancsak ebben az esztendõben meg is házasodék, vevén magának hitestársul háromszori kihirdetés után egy nyugalmazott sótári tisztnek: Kós Ferencnek Krisztina nevû becsületes hajadon leányzóját, akivel ma is boldogul él.

Meg kell adni, igen tevékeny és takarékos emberek voltak. Rózer maga vásárolt be mindent a piacon, maga nézett utána a vendégeknek, a csinos ropogós menyecske pedig reggeltõl éjfélig sürgött-forgott a konyhában és ugyancsak tudott a fõzõkanállal is bánni. A vendéglõ igen jól ment (sokkal jobban, mint a néhai Schramm apó alatt), úgyhogy Rózerék szemlátomást gyarapodának anyagiakban.

Mert értett hozzá Rózer úr: nemcsak költõi kedély volt, hanem praktikus ember is, bõvelkedõ hasznothajtó ötletekben.

Mikor már volt vagy ötvenezer forintja megtakarítva, hirtelen eszébe jutott gyógyszerészi mestersége és megvett egy a vendéglõjéhez közel fekvõ külvárosi patikát, ekképpen okoskodván:

- Miért készítsem én ki az emberi gyomrokat az én tulajdon vendéglõmben más emberek patikái számára? A vendéglõ csak elõszobája a patikának. Hát miért tartsak én elõszobát a mások lakásának? Legyen patikám magamnak is.

A gonoszabb nyelvû törzsvendégek arra biztatták, hogy mármost okozati összefüggésbõl és logikai folytatás gyanánt, megfelelõ tõkével csináljon egy temetkezési vállalatot is.

Roppant elfoglaltsággal járt a két üzlet. Éjjel-nappal be voltak fogva feleség és férj. Pláne mind a két üzlet benyúlik az éjszakába. A polgári munka embereinek igazán örömtelen az élet. Dolgoznak, egyre dolgoznak, és ha a strapától kimerülten leteszik késõ éjjel fejüket a párnára, még álmodni sem érnek rá. Nekik sietve kell aludniok, mert megint mindjárt virrad. Az üzlet nagy zsarnok, az felráncigálja az embert legédesebb álmából: »Kelj fel, dolgozni!«

Ez óriási tevékenységben és szorgalomban, mellyel kölcsönösen támogatta egymást a házaspár, minden szaporodott, csak maga a család nem. Néhány év alatt vagy háromszázezer forintot szereztek, s ekkor így szólt Rózer János:

- Hallod-e, Kriska? Voltaképpen miért törjük mi magunkat tovább is? Ha a patikát meg a vendéglõt eladom, vagyonunk innen-onnan egy félmillióra rúg. Annak ötpercentes kamatja huszonötezer forint. Éppen húszezerrel több, mint kellene. Mert én, fiam, három rostélyosnál nem tudok vacsorára megenni többet. Hát te ugyan tudsz-e?

- Nem tudok - felelte Kriska.

- Ennyit pedig ehetünk az eddigi vagyonunkból is; vonuljunk vissza az üzlettõl a nyugodt polgári életbe. Nekem több pénz nem kell. A gondviselés nem adott gyereket. A pénzébõl nem kérünk. Igazam van-e, Kriska?

Kriska igent bólintott, s Rózerék eladván vendéglõjüket és gyógyszertárukat, megérdemelt nyugalomba vonultak. Mert ez az igazi polgári vonás. A zsidónak semennyi pénz se elég, még Rothschild is mindig játszik. Az arisztokratának semennyi föld, még a királyok is új földterületekre vágynak, hanem a polgár, az megelégszik a jóléttel és a Herkó páternek se mozdul a jólétnél tovább.

Azonban mi nem történt? A gondviselés úgy látszik, komolyan vette és megaprehendálta a Rózerék szemrehányását, s ilyenformán szólhatott magában:

»Ohó! Hogy nektek nem kell a pénz, mert gyereketek nincs? Hát jól van. Adok egy csomó gyereket!«

A tunya, dologtalan élet kényelmei közt egyszerre csak szülni kezdte Krisztina asszony a kicsiny Rózereket. Elsõ évben a Pali született, aki jelenleg önkéntes a dragonyosoknál. A második évben ikreket szült Rózerné, a harmadikban szintén ikreket.

- Semmi az - mondogatta Rózer úr -, mégis mindegyiknek lesz még százezer forintja.

De mikor aztán a negyedik esztendõben hármasakat hozott napvilágra a derék asszonyság, erre mégis megriadt Rózer úr:

- No, no! Mi akar ez lenni?

A rokonok, szomszédok és az eddigi gyerekek számtalan keresztapái és mamái gúnyolódni kezdtek. Mégiscsak szörnyûség, hogy valakinek a felesége kubus szerint szülje az örökösöket.

Valóban csudálatos volt ez a nagy szaporaság a meddõ esztendõk után. Ki látott már ilyen õrült gólyát! Ötödszörre egy szép kisleánykát hozott. Ez Nina volt, aki most a sacré coeuröknél van, de a vasárnapi dinerekre hazaeresztik.

Kilenc gyerek volt már, s mind virgonc, eleven, mint a halcsík, egyik csinosabb, mint a másik. Rózer úr elkezdett kalkulust csinálni:

- Ötvenezer forint se jut egyre, mert elfogy a nevelésükre valamelyest a tõke is. Koldusok lesznek a gyermekeim!

Ezt a gondolatot nem bírta meg az õ puha polgári szíve, és imígy szólt egy napon a feleségéhez:

- Hallod-e, jó Kriska? A vagyon nem elég többé annyiunk számára. A biblia utolsó lapja tele van írva gyermeknevekkel. Ami ezután következik, az már csak a margóra juthat. Azt mondom és Kriska, hogy újra üzlethez kell látnunk.

Krisztina, aki most is áldott állapotban volt, csendes mosolygással egyezett bele az új tervekbe. Rózer úr egy parkett-kockagyárba fektette tõkéjét Szlavóniában, és ezzel megint figyelmessé tette a gondviselést, mely ilyformán okoskodhatott magában:

»Ördöngös Rózerék! Elõször pénzt adtam nekik bõven, akkor gyermekek kellettek, aztán adtam nekik bõven gyerekeket, most megint pénz kellene. Hát jól van, visszaszedem a gyerekeket és adok nekik még több pénzt.«

A gyár káprázatos haszonnal dolgozott, az ezresek õrült szaporaságban kölyköztek, mint az egerek, de míg a vagyon nõtt, nõtt, addig a Rózer-gyerekek elkezdtek egyre fogyni. A difteritisz, a skárlát jöttek-mentek egymásután, a piros cédula le se ment az ajtóról. Öt esztendõ lefolyása után nem maradt életben kettõnél több: a Pali úrfi, meg a kis szöszke, boglyos Nina.

Oh, azok a pici koporsók, amint kimentek sorba a kékfehér üveges hintón messze-messze, meghökkentették Rózer urat.

- Isten büntetése rajtam a kapzsiságomért. Nem kell több pénz, nem, nem, nem. Így is egy-egy félmillió jut már mindegyik gyermekemnek.

Megint visszavonult az üzlettõl, végleg eladva a kockagyárat két hollandus vállalkozónak.

Annyi pénzük volt így is, hogy nem tudtak vele mit csinálni. A polgári költekezés akármilyen bõ is, megmarad igénytelennek. Evés-ivásból áll, délután kalabriászparti a kerületi körben, este egy kis sörözés a József téri »Virágbokor«-nál, karácsonykor kriszkindli a gyerekeknek, húsvétkor új selyemruha Krisztinának, pünkösdkor kirándulás a Svábhegyre. Ez az egész. Mi egyéb rendkívüli vágya és következésképp kiadása lehetne még egy békességes érzésû polgárnak, aki fáradságos munkával szerezte azt, amije van?

Így éldegélt a Rózer-család hosszú évekig teljes homályban - egy akkora világítólámpával, aminõ egy kerek millió. Megvásárolván a Zöldfa utcai házat és egy telket a Nádor utcában, melyre csinos palotát építtetett Rózer úr, többi pénzüket betették az Elsõ Hazaiba és egyéb takarékokba, s a kamatokból kivettek annyit, amennyi szükségletük volt, a többit a tõkéhez csatolván. A milliomosság nem nehéz mesterség. Az úr roppant nehéz arany óraláncot viselt nyakában, az asszonyság gyémántfüggõket a fülén. Az úrnak három pénztárca volt a zsebében, az egyik a nagybankókra, a másik a kisbankókra, a harmadik az aprópénzre: az asszonyság pedig abban ûzött nagy luxust, hogy tartott egy fehér pincsikutyát, kék selyempántlikával a nyakán. Rózer azonfelül burnótszelencét is hordott magával, s néha elvitte feleségét a Margitszigetre uzsonnálni, hol rántott csirkével laktak jól.

Így folyt volna le egész életük csendben, egyszerûségben, ha egyszer az asszonynak föl nem puffad a mája, mire a házi orvosuk: dr. Wlada Celesztin, elküldte Karlsbadba.

A derék asszonyság vissza is tért egy hónap múlva kigyógyultan és szerencsésen; más baja nem esett, csak az, hogy az egyik csomagja (egy lakattal ellátott csomagolókosár) valahogy kicserélõdött. Alkalmasint a karlsbadi pályaházban történt a baj, olyanformán, hogy a mázsáló hivatalnok két hasonló csomagra elcserélve ragasztotta fel a számot.

Elég az hozzá, hogy mikor az asszonyság otthon kibontotta a csomagot, ahol selyemszoknyái, hálóréklijei és más fehérnemûi voltak elpakolva, megrökönyödve látta, hogy azok átváltoztak férfi limlommá.

Krisztina sírt bánatában a holmija után, azután kiszámította, mennyi a vesztesége, és mennyit érhet, amit a kosárban talált. Biz az édeskeveset ért. Egy ruhatisztító és két suvikszoló kefe, egy borotválókészülék, két pár kopott cipõ, néhány harisnya, és amit elõbb kellett volna említenem, egy újdonatúj urasági inasruha, ötágúkoronás ezüstgombokkal, mellényestül, nadrágostul. Valami nagy úr strimflis inasáé lehetett az eltévedt kosár.

Rózerék írtak a vasutakhoz, reklamálták mindenféle úton és módon az elcserélt holmit, de soha nem került az vissza, minélfogva a mindent értékesítõ polgári ész ügyet kezdett vetni a szép, elõkelõ libériára.

- Hallod-e, Kriska? Ha már megvan ez a szép inasancúg, miért ne fogadnánk bele egy fickót, amelyikre éppen ráillik?

- Nem bánom, János.

Csakhamar akadt is egy, a dzsentri klubból elcsapott spécies, aki bevált a ruhához; csak a bajusz leborotválása miatt merültek fel némi nehézségek. Georges (valódi nevén Szabó Gyurka, Révkomáromból) ragaszkodott a bajuszához. Wlada házidoktor pedig, akitõl tanácsot kértek, ragaszkodott ahhoz az állításához, hogy a harisnyás inas meghagyott bajusszal egy lehetetlen látomány.

Minthogy egy igazi polgár soha nem enged abból, amije már egyszer megvan, s minthogy a harisnya tényleg megvolt, Georgesnek kellett engednie a bajusszal. Sok huzavona után ötvenöt forintért végre is megvált tõle.

Rózer úr kerek számban ötvenet akart csak adni, de Georges makacsul ragaszkodott a summához.

»Azt az ötöt a borbélynak kell adnom - mondá, bánatosan sóhajtva -, egész életében hadd emlékezzék a gazfickó, hogy mit semmisített meg ezen a napon.«

Csinos és méltóságteljes lett ez ember, amint fölvette a livréet. Mily bámulatos volt, midõn megjelent a küszöbön és meghajtotta magát Rózer mama elõtt. Valami új, csudálatos és elõkelõ levegõ kezdett lengeni e szûk szobákban, a ripsszel és kanavásszal bevont bútorok között. Ezek a bútorok szégyenlõsen látszottak összezsugorodni, meglapulni az õ tekintete elõtt, s a kinyitott ablakon valami különös elõkelõ illat ömlött be.

E derék polgárokat, kiket meg nem szédített a hozzájuk röpülõ millió, elbódította Georges ezüstgombjainak csillogása. Valóban féltek e Georgestól, amint megjelent, hideg, merev arcán a hódolat némaságával, zajtalan, csendes, egy kissé ringó lépteivel, miként a színpadon a márkik komornyikjai, e jó emberek összerezzentek és végignéztek öltözékeiken, hogy nem talál-e rajtuk valami kifogásolni valót Georges. Rózer úr nem merte többé pipája hamuját kiverni a földre, mert Georges egyszer akaratlanul így szólt a hamu láttára: »Pfuj!« Az asszonyság, aki a díványon fekve szerette olvasgatni a Neues Pester Journal kishirdetéseit, ijedten helyezkedett illõ úrias pózba, ha a komornyik lépteit hallotta közeledni.

Feszélyezte õket és egyszersmind csiklandozta egy eddig szunnyadó érzéküket. Féltek tõle és mégis örültek neki, mint egy szokatlan játékszernek, mely öreg gyerekek számára van kitalálva, és amint beteltek vele apródonkint, egyszersmind egy olthatatlan vágy kezdett magának nyílást keresni.

- Mit ér az elõkelõ inas - sóhajtá egy napon Krisztina férje elõtt -, ha senki sem tudja és nem látja?

- Nem értelek - dadogta János úr; de értette.

Egész nap gondolkozott valamin, nyögött, szuszogott, estefelé végre megszólalt:

- Mit szólanál hozzá, Krisztina, ha egy fogatot szereznénk, egy szép fogatot, és valahányszor kikocsiznánk, a Georges ott ülhetne a bakon?

Az asszony szemei felragyogtak.

- Oh, be szép lenne, János!

Egy hét múlva megvolt a pompás hintó két szép almásszürkével, s a következõ vasárnap Georges-zsal kikocsiztak a ligetbe.

Boldogok voltak, de csak kevés ideig.

- Mit ér - pattant fel Rózer úr egy alkalommal -, hogy szép kocsiban ülünk, hogy megbámulják a kocsinkat, inasunkat, ha sem õk nem tudják, kit irigyelnek, sem mi nem tudjuk, kik irigyelnek.

No, ez igaz volt. Rózerné azonban megtalálta a medicinát.

- Az kellene, János, hogy az ismerõseink hozzánk jöjjenek.

- Valami ilyesmi - mondá az öregúr komolyan.

- És hogy az inas szolgáljon fel az asztalnál.

- Természetesen.

- Miért ne adhatnánk hát diner-ket?

- Persze, hogy persze. Adjunk diner-ket, feleség.

Az asszonyság homloka elborult.

- Nem, nem! Hová gondolsz? Hiszen ahhoz szakács kellene.

- Ej no, úgy beszélsz, mintha csak egy szakács lenne a világon és az is Rothschildnál szolgálna, ahonnan nem lehet elcsalni. Meglesz a szakács, Kriska. Meglesz, ha mondom.

- János, te vagy a legnagyobb gavallér a világon!

Most azonban Rózer úr homloka borult el.

- Paperlapap! Bolondságokat fecsegünk, lelkem, mind a ketten. Hiszen a diner-khez nemcsak inas szükséges és ebéd, hanem elõkelõ ismerõsök is, azt pedig nem lehet pénzen venni.

Rózerné elgondolkozott.

- Karlsbadból egy Bobor Károly nevû nyugalmazott ezredessel és ennek nejével utaztam hazafelé. Olyan derék emberek, olyan udvariasak voltak irántam, hogy azt hiszem, eljönnének az ebédünkre, ha szépen meghívnók õket.

- Bah! - kiáltott fel egyszerre János úr örvendezve. - Tegyük össze, amink van! Most jut eszembe, hogy Bibithy Gedeon országgyûlési képviselõ is eljönne.

- Ki az?

- Az õ erdejébõl vettem a parkett-kockákra való fát. Egy eladósodott ember, de képviselõ. S egy képviselõ, egy igazi, eleven képviselõ nélkül nem is képzelhetõ, fiacskám, elegáns ebéd.

- Az egyszer úgy van - mondá meleg meggyõzõdéssel Rózer mama. - S milyen párti?

- Fájdalom, kormánypárti.

- Ej, hagyd el, János, még talán jobb. Hátha valami érdemrendet szerezhetne neked; olyan pompásan illenék ebédjeinken a frakkodra.

Rózer úr fülig vörösödött.

- Hallgass, Kriska, hallgass… - és lesüté a szemeit szégyenlõsen, a tenyerét pedig a felesége szájára tapasztá.

Diktum-faktum, az ebédek tartása határozattá vált. Persze, mindez nem ment csak olyan könnyen, egyszerûen: a régi kopott patriarkális bútorok közé nem lehetett oly elõkelõ személyeket hívni - tehát új, pompás garnitúrákat kellett rendelni Bécsbõl, s e fényes holmit nem lehetett bevinni azokba a szûk zugokba, át kellett alakítani az egész emeletet, felmondani a lakóknak és szalonokat, szellõs termeket csinálni a bérlakásokból, s mindehhez sok idõ kellett, sok gond, sok pénz.

Most már tehát megtörtént szívük vágya. Ebédek voltak náluk, amelyeken csakugyan részt vett Bobor nyugalmazott ezredes szép fiatal nejével; némelykor a képviselõ is megjelent, de ez mindig sok utánjárásba került. A többi vendégek az elhalt gyermekek keresztszülõibõl s azok családjaiból kerültek ki. Ismerõseink közül ott lehetett látni Sartory Pált is - aki azonban a fejét csóválta a látottakon s gúnyos megjegyzéseket gyártott a polgári körökben a híres ebédekrõl.

Azonfelül, hogy igen megszólták Rózerékat a régi ismerõseik, hogy kígyót-békát kiáltottak nagyravágyásukra: »Bolondok, tönkre teszik a leányuk jövõjét. Nagy úr el nem veszi, ha csak a pénzeért nem, az pedig keserves. - Onnan, ahol tisztelnék õket, kilépnek oda, ahol kinevetik.« Mondom, azonfelül sem hoztak ezek az ebédek nagy örömöket. Sõt.

Az ezredes nem volt jó anyagi viszonyok közt s igen gyakran szerette mondogatni, midõn Budapest piacainak drágasága jött szóba:

- Grácban kellene laknom, de túlságosan szegény vagyok arra nézve, hogy egy olyan koldus városban megélhessek.

Ebben a mondatban pedig shakespeare-i mélység lakozott, és Rózer úr, bár nem volt tudományosan mûvelt ember, megértette azt, mivelhogy Bobor ezredes minduntalan apró kölcsönöket szeretett kérni ismerõseitõl, s azokat soha vissza nem adta.

Bobor ezredesék tehát az igaz, hogy szépen festettek az asztalnál, mert az asszony, született Plichta Mária, gyönyörû volt vörhenyes hajával, tejfehér arcával, élveteg piros ajkaival és Mária Terézia-szerû termetével, az ezredes pedig sokat mutatott uniformisában, rendjeleivel, de sokba kerültek Rózernek.

Eleinte még volt valami charme-ja a dolognak. Az elsõ baráti kölcsön után az ezredes pertu lett Rózerrel, s ez Rózernak jól esett; de a »te« csak állandó kellemetlenségek forrásává változott, mert most még szabadabban mondhatta vagy írhatta az ezredes: »Rózer, vén cimbora, adj hamar ötven forintot.« A második nagyobb kölcsönnél az ezredesné lett pertu Rózernéval, ami Krisztina asszonyt kétségtelenül igen boldoggá tette. Apródonkint pertu lett keresztül-kasul a két család; Boborné Rózerrel, Bobor Rózernéval és mindnyájan a szépen kifejlett deli Rózer Annával és a fiatal Rózerrel - ami Boborék részérõl olyan bensõ s különös viszonyt pecsételt meg, mely bizonyos vagyonközösséget is természetessé tesz, a következõ észjárás szerint:

- Rózeréknak többjük van, mint kellene, nekünk ellenben kevesebbünk van, mint kellene: ilyen viszonyok közt aljasság volna Rózeréktõl, ha nem segítenének rajtunk.

Segítették is, mert hát mivé lennének az ebédek az ezredesék nélkül? Az ebédeket nem lehet többé abbahagyni, ez csúfság tárgyává tenné õket az egész városban. Nem, azt nem teszi Rózer János, inkább meghal. S az ezredesnét lehetetlen pótolni. Oly szép, oly elõkelõ és kápráztató (Anna tanulhat tõle), sokat látott, sokat tud, sokat hallott, s nem hogy elfelejtene abból valamit, inkább hozzá ad. Nem, az ezredesnét nem lehet nélkülözni az ebédeken.

Ah, ezek az átkozott ebédek! Mennyi bajt, keserûséget okoztak! Bárcsak sohase fogant volna meg ez a gondolat.

Bobor a legcsekélyebb összekülönbözésnél gõgösen vágja a szeme közé:

- Utoljára voltunk nálatok, Rózer, utoljára.

Amely esetben az egész Rózer-család megrémül, Krisztina asszony fájdalmasan emeli a szemeit ég felé.

Bibithy képviselõt is csak nagy kuncsorgással lehet megszerezni, négyszer kell meghívni, hogy egyszer eljöjjön. Nem, ez nem élet, még kevésbé uraság. Rózer úr sokszor jõ indulatba s ilyenkor fel-alá száguldva a szobában, kiabálja:

- Nem, ez nem természetes… nem természetes, Krisztina.

Még súlyosabb lett a helyzet, midõn Bibithy Gedeon egy nap császári és királyi kamarás lett s egy legközelebbi vasárnapon lemondott az ebédrõl, azzal az indokolással, hogy rokonai számára sincs elegendõ ideje, s valahol nagy társaságban ekképp nyilatkozott - az ezredesné füle hallatára:

- Vigye a patvar az izék, a Rózerék ebédjét! Mikor hagynak már végképp békét ezek a jámbor emberek?

Az újdonsült kamarásnak ez a nyilatkozata csakhamar elterjedt a polgári ismerõsök közt, a József téri »Virágbokor«-nál, a kerületi körben és a régi pajtások, partnerek gúnyosan kérdezgették Rózert:

- No, mi van Bibithyvel?

- Mikor találkozol Bibithyvel?

E neveletlen bugrisok, kik tûvel, árral és egyéb éles szerszámokkal keresték kenyerüket, igen jól tudtak szurkálni szavaikkal és beszõni beszélgetésükbe: »Bibithy, Rózerünk kebelbarátja« s még több efféle csípõs, maró dolgokat, amivel Rózert kihozták a sodrából, úgyhogy elrohant régi kedvenc tanyáiról, mint a megsebzett vad, s fogcsikorgatva átkozódott otthon:

»Ostoba ember voltam, hogy ilyenbe ártottam magamat. De most már nem hagyhatom abba. Most már a szégyen ölne meg. Ki kell gondolni valamit. Egy tromfot kell kiadni, egy nagy tromfot, amitõl hanyatt esnek a gúnyolódók.«

Éjjelente rágyújtva selmeci pipájára (mert nappal nem mert pipázni Georges miatt), e téma fölött kalandozott el nyugtalan elméje. Ott járt örökké a Múzeum mögötti negyedben, a büszke, címeres homlokzatú paloták között; látta a lépcsõkön lelépegetni a finom rezedaillatú selyemruhás delnõket, köztük az õ Kriskáját is. Aztán még egy nagyobbat lépett a fantáziája, s besurrant a fényes hercegi várakba, kastélyokba, melyekrõl annyit olvasott lapjaiban, hol kardos õsapák és anyák lógnak a falakon; vezérek, országbírák, bíbornokok, s mindenikrõl egy legenda szól, aztán (eközben a pipája is kezdett kialudni), elszárnyalt felkorbácsolt lelke egész a királyi trónusig s el-elmerengett a káprázatos gondolaton, hogy ha õ király volna, mit csinálna… Hát azt csinálná, bizisten megtenné, elmenne egy ebédre a Rózerékhez… Mikor nem is várnák, mikor nem is gondolnák, csak úgy betoppanna egyszer: »Hipp-hopp, itt vagyok, hogyha szívesen látnak.«

Ezen az édes gondolaton vagy egy ilyenfajtán szokott elaludni Rózer úr, következésképp nem lehet csodálkozni, szerény véleményem szerint, hogy midõn tegnapelõtt az »Elsõ magyar földtehermentesítõ bank« házvételi ügyében nála jártunk, olyan extravagáns ajánlattal lépett fel velünk szemben, illetve általunk Méltóságod kegyes színe elé.«