***

Mindez pedig abban az évben történt, mikor az uralkodó azt a szinte félénk kérdést intézte egy bölcs emberhez, vajon nem lehetne-e ebben az évben kétszer szedni újoncot, mire felelé a pátriárkák ékesszólásával az illetõ nagy ember: »Az anyák nálunk csak egyszer szülnek egy esztendõben.«

Szóval, ebben az évben a legértékesebb gyümölcs a férfiember volt (olcsó portéka máskor). Most királyok áhítoznak utána. Ilyen idõknek örül a Halál, mert ezt az ázsiót õ okozza; sokat bevon a künn levõ nyerskészletébõl.

Borly Laci, illetve a kis Mária ugyancsak eltalálta, milyen pályát kell választani. (Mintha Ámor is császári királyi ügynök volna.)

Dehogy gondolt e perctõl piros pünkösd ünnepére többé a szilaj vérû, dacos akaratú fiú: mit bánta õ Sulyomot és a pünkösdi fánkot a nagyapa házánál? Elsõ dolga volt a lakatosságot lerázni, és ahelyett, hogy hazament volna, a zárdakertbõl egyenest a kaszárnyába indult, jelentkezett az õrnagynál, akit Nasztálszky Ferencnek neveztek.

- Mit akar? - kérdé az õrnagy.

- Katonának akarok beállani.

Végigtekintett a sugár gyereken, szép, lelkes szemei, intelligens arca legott megnyerték.

- Jól van. Hogy hívják?

- Borly László.

- Csak nem Borly Gézának a fia?

- De igen.

- No, hát akkor nem jól van! - kiáltott fel az õrnagy élénken. - Édesapád a legjobb barátom volt. Folyton levelezésben állottunk. Halála elõtt azt írta csodálatos sejtelmek közt: »Kár, hogy nem vagy közel, szeretném a fiam jövõjét reád bízni. Valami ilyen vágy száll a szívemre, mely gondolataimat, valahányszor halálsejtelmeim megújulnak, reád irányítja.« És te most nálam akarsz beállni? Hát mi bajod? Mi végzet hoz ide? Miért akarsz katona lenni?

- Csak úgy - felelte az ifjú Borly.

- És elhatározott szándékod?

- Megmásíthatlan.

- No, abból semmi se lesz. Én nem engedem meg. Különösen ilyen idõkben. Más, ha pályának választottad volna, de csak így odamenni ágyútölteléknek az önkéntes csõcselék közt, atyád emléke iránti kegyeletbõl nem hagylak. Különben is gyenge vagy még a puskához meg a borjúhoz. Azért tehát balra nézz, fordulj és takarodj a nagyapádhoz!

Lacit elkeserítette ez a véletlen, de nem olyan fából való volt, akit az akadály visszatart. Elhatározta, hogy Pestre megy és ott áll be. A fõvárosban már úgyis fel volt ütve a verbung a »Nyúlkaszárnyá«-ban. (Jó magyar gondolat osztrák kaszárnyát így nevezni.) Szívesen látták a jelentkezõket. Valami nagy tolongás mindazonáltal nem volt észlelhetõ a kaszárnya környékén.

Összeszámította a pénzkészletét, tíz huszasa volt, több, mint három pengõ forint. Ezzel bátran meg lehet indulni, két huszas Vácig a postakocsin egy ülés, onnan pedig beviszi a hajó egy huszasért. Élelemre s egyéb szükségesekre még mindig marad két huszas.

Reggel egy kis batyut kötött a fehérnemûjébõl, s ezzel elbúcsúzván Disznósy uramtól, mintha haza, Sulyomra készülõdnék, kiment a piacra, megkereste a zárda csacsiját, mely a Zeheriné asszonyom zöldséges sátra mögött állt a talyiga elõtt könnyezõ szemekkel, és egy levelet csúsztatott a fülébe. Amint a fülébe nyúlna, észrevette, hogy ott két levél van. Kivette és szíve megdobbant örömében, az egyik levél neki szólt (a másik Litmanecknek), hamar felbontotta és ezt olvasta belõle: »Kedves Laci, a mamám nagyon beteg, éppen most küldtek értem kocsit, hogy hazamenjek. Ne írjon nekem levelet, mert nem vagyok itt. Sokat szeretnék írni, de nem érek rá. Én egészséges vagyok és nagyon búsulok szegény mamán. Levelemet senkinek se mutassa meg, szakítsa szét.«

Laci zsebébe csúsztatta a drága kincset, a levelet, hogy majd az úton milliószor átolvassa, s újra a szamárhoz közeledett, hogy visszavegye levelét. Jaj, csak oda ne nézzen valahogy Tumbus apó! Tumbus apó oda nem nézett, nagy alkuban volt egy tyúkos ketrec elõtt, s a szamár is békén engedett kotorászni a fülében. Õt másforma levelek érdekelték, a Zeheriné asszonyom sátrában egy kosárból frissen, ínycsiklandozón kikandikáló salátalevelek. De hogy ezeket elérje, egyet kellett volna rántania a talyigán, s arra mostani sziesztájában lusta volt, Azaz, hogy más körülmény is hozzájárult, a visszaemlékezés keserûsége, hogy t. i. Zeheriné asszonyom némelykor már rajta érte ilyen csínyeken és az asztalon heverõ kis mincérral ütött egyszer-kétszer a pákosztos szájára. Éppen ezen filozofált hát, érdemes-e vagy nem a vállalkozás, s talán éppen azon könnyezett, hogy ilyen nehéz, fejtörõ problémák közt kell szomorú napjait tengetnie.

De ideje volt a levelekkel végezni. A postánál már szerszámozták a lovakat. Éppen csak hogy odaért, megindult a sárga-fekete jármû vidám trombitaszóval végig a városon. Ennek a hangjára kinyíltak a rozmarintos, violás ablakok utcahosszat, mert itt az is esemény, ki megy, ki érkezik a postakocsin.

A másik ülést egy körülbelül harmincéves asszonyka foglalta el, ki útközben a Kálvária-utca egy sárga házánál szállott fel, tömérdek skatulyával és kosárral. Csinos, köpcös asszony volt, pirospozsgás arccal, fényes, élveteg szemekkel. Fehér szalmájú francia kalapot viselt, mely azonban nem vallott jó ízlésre rikító pipacs-virágaival. Semmi esetre sem volt elõkelõ, még talán úri asszony se, mert szembetûnõ módon igyekezett annak látszani. Gyanús dolog a pszichológia pápaszemén át. Mert aki otthon igazi úri asszony, az abban pihen meg útközben, ha csekélynek nézik, holott az otthon csekély: útközben kényes. Úton mindenki annak szeret látszani, ami nem.

Eleinte behunyva tartotta a szemeit (két éhes tigrist láncon), de úgy látszik, nem vette be a természete a nyugodtságot. Izgett-mozgott váltig, mint az eleven ezüst. A kesztyûit húzogatta fel s hosszan odatartotta fehér kezét a nap felé. Hadd lássa a fiatalember is, hogy ez a kéz nem szokott dolgozni, aztán felgyûrte a sáfrányszínû ruhája ujját, fel egész vállig, mintha melege lenne, hadd lássa a fiatalember, hogy ez a gömbölyû kar ölelni való.

Lackó észre se vette õt. Elhúzódott, meglapult a sarokban és a maga belsõ világában barangolt.

Ezalatt az asszonyság nyitogatta a skatulyáit, hol zsebkendõt keresett, hol a kis fésûjét vette elõ és az aranyos szõke fürteit kezdte fésülni, miközben sûrûn kérdezgetett a kocsistól egyet-mást, de úgy, hogy nem bánta volna, ha helyette az ifjú felel. Mikor érünk Kopolyházára? Lehet-e ott jól ebédelni? (Kopolyházán egy félórát etetett a posta.) Mert õ jó koszthoz van szokva és talán meg is halna, ha egy nap meg nem kapná a maga tányér levesét és ahhoz egy kis frissen sültet. Ah, istenem, milyen nagy áldás egy jó szakácsné! Vajon mit csináltak az elsõ emberek, Ádám és Éva, mikor még nem volt szakácsné?

A kocsis vidám öreg fickó volt, s amint gyalog ügetett a kocsi mellett fel a hegynek, a Vargyas erdõben, tiszteletteljesen felelt a különbözõ kérdéseire, melyeket a hegyek, az elõbukkanó kastélyok vagy romok felõl hozzá intézett. Ösmerte az egész útvonalat, mindig ezt járta. Elmondta a vidék összes történeteit, a katasztrófákat, emlékeket, melyek egyes helyekhez, fákhoz, házakhoz, árkokhoz fûzõdtek. Különösen a Vargyasról beszélt sokat, ahol most is zsiványok tanyáznak. Csak az imént mutatott egy behorpadt sírhalmot az erdõ szélén, ahol egy postakocsis, Milik István fekszik, kit a híres Patkó ütött le, mikor tízezer forint volt a kocsiban; most megint egy ilyen sír következett, vadméhek döngték körül, ez is egy postakocsisé, ismeretlen haramia lõtte le a bakról.

- Mind itt vannak elpotyogtatva a kocsis pajtásaim - tette hozzá nagy vigyorgással.

- Hát nem fél? - kérdé az asszonyság fázékonyan.

- Mit félnék? - felelte egykedvûen, az évezredes argumentumhoz nyúlva. - Ha az ember mindig a kocsin van, a kocsin hal meg. Hát a tekintetes asszony nem fél az ágyba feküdni, mikor minden ismerõse az ágyban halt meg?

Az asszonyság nevetett és olyan fehér fogsort mutatott, mint a marmancs-virág cikkelyei. De biz a Lackó azt se látta.

Majd az egyik kosarába nyúlt és cseresznyét húzogatott ki, nagy kényesen ette, mint egy királykisasszony; minden szemet külön megtörölt a keszkenõjével, kettétörte, hogy nincs-e benne valaki (mert hát a pondró is szereti a jót), s aztán csak az egyik felét dugta be egyszerre a pici szájába, mintha csak valami filigrán madarat etetne. Uccu, lelkem, de kényes, ez ugyan nagy urasághoz lehet szokva, hanem, ami aztán következett, elrontotta emezt, mert a magokat a két ujja közé fogva, megcélzott valami tárgyat és ellõtte, ahogy a parasztgyerekek szokták. No, ez már nem volt úri modor. Hanem arra jó volt, hogy egyszer csak csupa véletlenségbõl eltrafálta valahogy a Laci fiút. Éppen az orrára pottyant. Ijedten rezzent fel, mint akit hirtelen felköltenek, az asszonyság elpirult s mentegetni kezdte magát.

- Jaj, de bolond vagyok! Bocsásson meg, kérem. Elhiheti, hogy nem akartam. Fáj?

Laci még nálánál is jobban elpirult és zavartan dadogta:

- Nem, nem, biztosíthatom.

- Az ember ilyen bohóságokkal ûzi el az unalmat útközben. Úgy restellem, de úgy restellem.

- Szót se érdemel, kérem alásan.

- Ön nagyon is udvarias, fiatalember - folytatta bûnbánó kacérsággal, lehorgasztva fejét -, de ugye, igazán nem haragszik? (S ezzel odanyújtotta neki a kesztyûs kezét.) Adjon rá kezet, hogy nem haragszik. Így, ni! - S egy egész percig kezében tartotta a kezét, miközben szemének delejes villanata az ifjú szemét kereste. De az tiszta volt, mint egy hegyi pataknak a vize, amelyet meg nem zavarhat a beledobott kavics, mert szintén kõ van az alján és egy csöpp sár sincs.

Hanem a beszélgetés most már megindult. Ezer kérdezni valója volt, és tudta a módját kihúzni a szavakat belõle.

- Hova utazik?

- Pestre megyek.

- Ott lakik?

- Nem, csak dolgom van ott.

- Volt-e már többször Pesten?

- Voltam a nagyapámmal vagy kétszer.

- Úgy látszik, a nagyapja sokat jár Pestre? De jó neki.

- Most már nem igen jár, de azelõtt ott lakott az egyik nõvére, Máli néni. Ahhoz jártunk.

- És most már nem lakik ott?

- Meghalt.

- Reménylem, örököltek utána egypár házat?

- Egy telket örökölt a nagyapa utána, a »Három páva« utcában.

- No, az se rossz, kivált ha kétemeletes ház is van rajta.

- Mindössze egy félszer-féle van rajta, hol a Máli néni férje valamikor üres hordókat tartogatott, mert borkereskedõ volt.

Az asszonyság elbeszélte, hogy õ meg Pozsonyba megy a beteg nõvérét látogatni, a haldokló kívánja, de elsõ utazási célja csak Vác, mert a kocsiút nagyon kifárasztja, tehát Vácon hál meg, kipiheni magát a fogadóban és csak a reggeli vonattal megy tovább Pozsonyba.

- De hátha a nõvére meghal azalatt?

Ájtatosan emelte szemeit ég felé.

- Az Isten mindenre képes.

- Az Isten igen - felelte a fiatal Borly -, de ön persze nem képes éjjel utazni.

A menyecske fölkacagott, szívbõl, édesdeden.

- Ah, kis skorpió! No, lássa az ember! Még csípni is tud.

Ilyen dévaj, kötõdõ hangon folytatá Potifárné az attakot a szemérmes József ellen, akit nehéz volt megmelegíteni, de Potifárnét talán éppen az ingerelte. Elhagyták az erdõt, melyet szamócaillat töltött be, s a tündéries Kopolyka völgy tárult eléjük szétszórt falvaival, bádogos tornyaival. Az egyikben, valamelyikben delet harangoztak.

- Hé, kocsis, messze van-e még a vendégfogadó?

- Egy kurta félóra múlva ott vagyunk.

- Hát Vácra mikor érünk?

- Gyertyagyújtáskor.

Az asszonyka a fiatal Borly felé fordult.

- Ön ma akar Pestre utazni?

- Természetesen. Hiszen nyolckor megy a vonat.

- Tudja mit - mondá fojtott hangon, szemérmetesen lesütve a szemeit -, maradjon ön is Vácon.

- Minek? - kérdé ez csodálkozva.

- Hát csak úgy - felelte a vállát féloldalra vonva. - Háljon meg ott. A »Csillag«-ban jó szobák vannak. Kedélyesen elbeszélgetjük az estét… a vacsoránál. Képzelheti, milyen unalmas magamnak.

- Sietek - felelte Laci.

- A sietés az ördög - kacagott fel Potifárné. - Kihez siet.

(A boldogságomhoz, gondolta Laci, de nem mondta.)

- Dolgom van - mondta.

- Mi ön? Diák ugye? Vagy efféle?

- Semmi se vagyok.

- Az a legszebb hivatal. Úgy látszik, úri fiú? (És nagy mamlasz - tette hozzá magában.)

- Ahogy vesszük.

- Van vagyona?

- Vagyonom bizony nincs.

- Az mindegy, ha várandósága van valahol.

(Hát az van, gondolta magában Laci: egy csók meg egy pofon.)

Tra-tra-tra-tram! Megszólalt a kocsis trombitája. Faluhoz értek. Ez Kopolyháza. Az izzadt lovacskák csöngettyûi vígabban szóltak, mert õk maguk is sebesebben gurították a nagy jármûvet le a lejtõn, be a fogadó udvarába az állás alá, ahol a szekerek egész raja állt már. Zaj, elevenség volt az udvaron. Lengyel zsidók hagymát ebédeltek a viaszos vásznú fedeles kocsikban. Az állatok csendesen kérõztek a rúd mellett vagy ittak. A vödör föl s alá szaladgált a csikorgó kerekes kúton, a lovak feje zabos tarisznyákba veszett, a kocsisok pedig durákot játszottak egy megfordított kád fenekén, vagy a szolgálókkal legyeskedtek, segítvén nekik csirkéket fogni az udvaron, amelyek fürgén szaladgáltak a lovak és ökrök lábai alatt, mialatt a pincér odabent az ebédlõben végzetes ígéreteket tett a fejükre.

- Fél rántott csirke salátával, igenis, mindjárt hozom, két perc alatt itt lesz.

- Menjünk be az ebédlõbe - szólt az asszony.

Laci megtapogatta huszasait a zsebében és õ is leugrott a kocsiról.

Az ebédlõben éppen csak egy asztal volt még üres. A másik négynél vendégek ültek; egy kanonok a szokásos húgával, egy család bakfis-leányokkal, bizonyosan a nevelõbõl hozták vagy oda vitték, az asszonyság minduntalan igazított valamit a ruhájukon, az öregúr, nyilván rokon lehetett, gyöngéden, udvariasan foglalkozott velök, mint valami hercegnõkkel, vizet töltött nekik, fölemelte a földrõl egy udvarló fürgeségével az elejtett asztalkendõjüket, miközben egyre csipkedte az állukat vagy simogatta a tömött dióbarna hajfonataikat, nem gyõzvén ismételni szokásos mondását:

- Lányok, lányok, földi boszorkányok!

A harmadik asztalnál két kereskedõ számolt valamit papiroson. A negyediknél, leghosszabbnál ellenben a helyi intelligencia ebédelt.

Itt még lett volna elég hely, de a mi utasaink az ötödik üres asztalhoz ültek.

- Hozzon, ami éppen készen van - parancsolá Potifárné a pincérnek fennhéjázó hangon -, levest, pecsenyét, tésztát, bort. Csak gyorsan, gyorsan. Az a fõdolog. (Majd Laci felé fordult.) Legyen, kérem, vendégem.

Laci elhárító mozdulatot tett.

- Se szó, se beszéd, meg kell lenni. Az ilyenben nem szokás kosarat adni, fiatalember. Tanuljon egy kis mórest. Most már azért is meg kell lenni.

- De kérem.

- Mondom, hogy egy szót se. Mert ha még egyet mukkan, vacsorára is megmarasztom Vácon. Foglyom lesz ma estére, érti-e?

S gyöngéden megnyomta a lábát az asztal alatt.

- Pardon! - mentegetõzött Laci. - Oly ügyetlen vagyok. Úgy rémlik, hogy ráhágtam a lábára?

- Nagy csacsi maga - nevetett az asszony és ránézett kedvteléssel, mint a pók a szúnyogra, mely már a hálójában vergõdik.

Laci érezte arcán a tüzes tekintetét, mint a hangyamászkálást, s epedve várta a nyíló ajtót, hogy zavarának véget vet az ételek megérkezése.

Csakugyan léptek hallatszottak künn. Az ajtó nyílt, s belépett rajta az öreg Borly, a sulyomi kasznár.

Laciban megfagyott a vér; csak bámult-bámult megzsibbadva, a megüvegesedett szemeivel, hogy álmot lát-e vagy valóságot? Az öreg Borly nem nézett se jobbra, se balra, egyenest a hosszú asztalnak tartott és ott helyet foglalt, háttal az unokájának. A Laci szíve hangosan dobogott. Ezt a szerencsét fel kell használni. Aki mer, az nyer. Zsebkendõjét ösztönszerûleg arca elé tartotta; felugrott és kirohant az ajtón. Potifárné utána szólt: »Mi lelte magát?« Azt hitte, az orra vére indult meg s ahogy szokásos ilyenkor, a kúthoz rohan. Várta, csak várta egy darabig, de nem jött vissza, tudakozódott a pincértõl, az se tudott róla semmit, kiment a postakocsishoz, aki egy kicsit szundikált a kocsibakon, felvilágosítással azonban õ se szolgált, hanem a fiatalember cókmókja és a köpenyegje nem volt a kocsiban, tehát megszökött.

- Pedig ki volt fizetve a helye egész Vácig - mondá a kocsis.

Az asszonyka fejet csóvált s kedvtelenül mormogta: »Soha ilyen élhetetlen fiatalembert…«

Laci pedig ezalatt lelkendezve ment-ment batyujával egyenest a mezõknek. Nagyatyja váratlan megjelenését arra kellett magyaráznia, hogy üldözi. Talán az õrnagy értesítette, vagy Mária árulta volna el közös titkukat? De nem, nem, Mária ezt nem tehette. Különben is Mária csak reggeli után indulhatott Sulyomra, és ha tõle tudta volna meg a nagyapa, akkor még nem lehetne itt; majdnem bizonyos, hogy az õrnagy küldött ki még tegnap este lovas embert az öreghez, ki aztán bejött reggel a városba, s miután Disznósyéknál hûlt helyét találta, kérdezõsködések nyomán meg bírta állapítani, hogy Vác felé ment.

Biztos volt tehát, hogy a nagyapa üldözi, s ez ellen kellett megcsinálni neki is a maga húzásait. Ezek pedig nem lehettek mások, mint letérni az országútról, mégpedig úgy, mintha Nagymaros felé menne, elérni a Dunához, átmenni csónakon Szentendrére, ott meghálni és másnap aztán elveszve az ellenség szeme elõl, a Duna másik partján egész nyugodtan és teljes biztonságban eljutni Budára.

Hiszen persze sokkal egyszerûbb lett volna, ha Laci a kopolyházi vendéglõ udvarán megkérdezi a kocsisoktól, hogy a kutyafejû öregurat melyik hozta és honnan hozta, - mire kisült volna, hogy Borly kasznár egyenesen Vácról jön és eszeágában sincs az unokáját elfogni. Hanem iszen éppen az! Ha az emberek mindig eltalálnák, melyik úton menjenek, sok nagy bonyodalomtól kímélhetnék meg magukat!

Ment, mendegélt hegyrõl le, völgybõl fel, lapályon, csalóka gyalogutakon, míg végre uzsonnatájt kiéhezve, elgyengülve valami füstöt pillantott meg a Naszály erdõ szélén. A füst ellenállhatlanul vonzotta. Benne van abban az étel fogalma, a hajlék nyájassága. De hátha zsiványok fõznek lopott húst a fa alatt, ahogy a mesékben szokott lenni? Mindegy. Az éhség nagyobb úr a félelemnél. Akaratlanul is a fák felé vitték a lábai. Alig tett nehány lépést be az erdõbe, s íme, kibontakozott eléje az egész kép egy tisztáson. Csakugyan zsiványok ültek egy bogrács körül, négy marcona alak. Az egyik az ételt kavarta, a másik rõzsét rakott a tûzre, kettõ pedig hasmánt feküdt a szûrén, füstölgõ pipákkal az agyarukban. Visszahökkent; szeretett volna elfutni, de az illetõk már észrevették. Az egyik intett is neki:

- Ide, ide, ifjú uram!

Laci észrevette most a háttérben az épületeket, egy veres fedelû aklot, egy-két csûrt és lakóházakat. Világos tehát, hogy valami majorba került. Alkalmasint a váci püspökébe. Mert amerre a szem lát, az mind az övé itt. Felbátorodva lépegetett a tûzhöz s rájok köszönt:

- Adjon az Isten jó napot.

- Hozta Isten, ifjú uram. Talán eltévedett?

- Bizony nem lehetetlen. Szentendrére tartok.

Az öreg, aki az ételt keverte, nekidöfött egy pontnak nyugaton a varecskával.

- Ott van a rácok városa egyenest!

- Át lehetne-e menni kompon?

- Ma már nem, de csónakon, ha van hozzá csónakos, akármikor. Azért hát nem kell sietni. Üljön le, ifjú uram, és legyen vendégünk.

- Megköszönöm a szíves barátságot és elfogadom, mert biz én megéheztem.

Az egyik guggoló alak legott odább csúszott a szûrérõl, hogy a vendégnek is jusson, de Laci el nem fogadta:

- Köszönöm a szívességet, de köpönyegem magamnak is van.

Azzal leterítette a köpenyegét és õ is a tûz mellé telepedett a többivel, mire megindult az ismerkedés. Csakugyan a püspök számadó-juhásza, a faragó-gazda, meg annak a Pencrõl idejött két sógora tartottak ott egy kis majálist pünkösd vasárnapján, mivelhogy a birkapörkölt csak a bográcsban, szabad levegõn fõve jó, - meg aztán azért is jöttek ki ide kijjebb, hogy a bojtárféle népnek a nyála ne folyjon. Itt volt a kulacs is, azt a penciek hozták, ahol jó bor terem, nyújtották is mindjárt a vendégnek:

- Húzzon belõle elõjáróba egy-két kortyot.

- Majd ha eszünk - hárította el Laci.

Eközben megindult a világ dolgáról való beszélgetés, hogy hát lesz-e háború, nem lesz-e, mert nagyon beszélik. Hallott-e az úrfi valamit?

- Én úgy tudom, hogy lesz - felelte Laci.

- A burkussal?

- Hogy a burkussal.

Az egyik penci sógor, egy körteképû ember, aki egyébiránt nem közönséges perszóna, de maga a penci szõlõbíró, ekképpen okoskodott:

- Azt mondják, nem lesz, mert úgy hallatszik, hogy a mi királynénk, meg a Rothschild zsidónak a felesége valami nagy uzsonnán voltak együtt. Asszonyokban nem marad meg a szó, folyt a trics-tracs, a háború felõl is, és azt mondta volna a királyné: no, az uramnak sok baja lészen a háborúban, hanem azért nem fél egy csöppet se, nem vehetik el semmijét, mert az országait mind átiratta telekkönyvileg az én nevemre, ha valaki területet veszít, csak a porosz veszíthet. Mire azt felelte volna Rothschildné: »Ne búsuljon semmit, felséges asszonyka, nem lesz a háborúból semmi, mert az én férjem nem ad hozzá pénzt.«

Így szõtték-fonták a saját elméjük guzsalyához kötve a szállingó hírek színes kenderét, míg a pörkölt megfõtt. Akkorára kihozta a majorból a vászonnép a tányérokat, kanalakat, meg a kenyeret s olyan traktamentumot csaptak, hogy a püspök se eszik olyat odaát Vácon. Aztán, ha már bor van, meg vászonnépség, nem lehet messze a duda se. Elõkerültek a bojtárok, a nyájat odahajtva közelbe s uccu, hopp, olyan tánc kerekedett, hogy még a bárányok is ugrándoztak, játszadoztak a dudaszó édességénél. A holt birka bõre olyan szépen tud az élõkhöz beszélni.

Lacinak azonban nem volt maradása.

- Bocsássák meg kegyelmetek, de elõttem még nagy út áll, már én megyek. Köszönöm az emberséges vendéglátást.

- No, az ugyan szót se érdemel. Isten vezérelje.

Hanem a számadó juhász szép lányai zokon vették a távozását. Különösen a fiatalabbik, a Zsuzsika csalódott. Az õ szûk eszében úgy látszott a dolog, hogy a legényke egy álöltözetû juhászbojtár, aki háztûznézni jött ide, íme kisül, hogy mégis csak úr. Hát menjen a pokolba! Elfordult durcásan, rá se nézett többé.

A többiek mind kezet fogtak vele. A penci sógor azonban nem biztatta.

- Attól félek, hogy nem talál csónakost ilyen nagy ünnepen.

- Magam is aggódom emiatt, pedig nem szeretnék Vácon hálni.

(Félt, hogy Vácon mozgásba hozza az öregapó a rendõrséget és felkutatják.)

A juhászgazda benyúlt erre a lajbizsebébe és kivett onnan egy csipetnyi taplót.

- Tudja mit, ifjú uram, mondok valamit. Menjen egyenest Vácra és állítson be a szélérõl harmadik dunai malomhoz, ott keresse meg Gobóczy Mátyást, a molnárt, ha este, ha éjfélkor, és mondja meg neki, hogy tiszteletét üzeni Baligó Demeter uram (már mint én) és kéreti, hogy vigye át a Dunán a csónakján. Ha megteszi, jó, ha meg nem teszi…

- Akkor mit csináljak?

- Akkor fogja ezt a taplót; csiholjon ki és tegye rá a pipájára, de úgy, hogy a szagát feléje vigye a szél; erre aztán megteszi.

Laci ajkán kétkedõ mosoly jelent meg, Baligó észrevette, de nem haragudott meg.

- No no, csak tegye azt, amit én mondok.

Ezzel aztán felfrissülve megindult Borly Laci és szép csendesen beért még éjfél elõtt Vácra a harmadik vízimalomhoz, ahol megtalálta volna Gobóczy Mátyást, csakhogy aludt már akkor, de csak úgy, mint a nyúl, mert amint meghallotta, hogy valaki a legényével beszélget, megszólalt:

- Ki van itt, hé?

- Egy fiatalúr keresi gazduramat.

- No, mit akar? - kérdezte haragosan. - Éjjel se hagyják már az embert pihenni.

Ezzel talpra ugrott, apró termetû emberke volt, de a szemei élénken világítottak, mint a macskáé.

- Hát mit hozott? - förmedt rá a jöttre, miután jól szemügyre vette.

- Baligó Demeter uram tiszteletét hoztam.

- No, az ugyan kevés, nem tört el alatta a dereka. Egyebet nem hozott?

- Egyebet nem.

- Hát ki az a Baligó Demeter? - kérdé csodálkozó hangon.

- Nem ismeri a molnár úr?

- Az öregapám se hallotta a hírét. És miért, mi végbõl tiszteltet? Búzája van itt, vagy mije? Akar valamit?

- Hogy azt mondja, vigyen át engem molnár úr a csónakján Szentendrére!

- Hát elment annak az embernek az esze? Én vigyem át a csónakomon? Hogy én? Ejnye forgós teremtette!

- Bocsássa meg, uram - kérlelte Laci -, látom most már, hogy egy kis pünkösdi tréfát járatott velem a juhász, én nem vagyok az oka.

De ha nem használ, hát nem árt; elõvett a taplóból egy csipetnyit s kinyitván a pipája kupakját, rátette a sercegõ tüzes dohányra, s amint szállt, szállt a tapló illata a levegõben, egyszerre csak szimatolni kezdett az öreg, majd rárivallt a legényére

- Oldd le hamar a csónakot, János, ha már így áll a dolog. Menjünk, fiatalember!

(Megismerte finom illatáról a báránycsecs taplót, melyet csak õ és Baligó használ a környéken, s mely csak fenyvesekben nõ, ott is ritkán.)

János eloldotta a csónakot, mire Gobóczy uram elõre tuszkolta a legénykét, aztán maga is beugrott, és a csendes éjben, mely titokzatos édes rejtelmekkel volt megtelve, ringató csobogás mellett siklott a kis jármû rézsút keresztbe a nagy folyamon, melynek ezüst lapján nézegette magát a holdvilág.

Nincs miért elbeszélni a Laci apró viszontagságait, hogyan ért Szentendrére, ahol fel kellett zörgetnie a korcsmárost, hogy szobát kapjon. Másnap késõn kelt fel, hogy már éppen delet harangoztak a toronyban, és csak délután indulhatott Buda felé megkönnyebbült szívvel, mert itt bizonyára senki se fogja üldözni, és megkönnyebbült zsebbel, mert a pénzkészlete veszedelmesen megapadt. Egy huszast a molnárlegénynek adott, két huszast a szobáért fizetett, két huszasért ebédelt, egy huszast felváltott a boltban, ahol dohányt, kenyeret, szalonnát és gyufát vett, úgyhogy nem volt már csak két huszasa. Azzal pedig nem nagy úr az ember egy olyan gazdag városban, mint Pest.

Kocsira nem telt ebbõl, pedig lett volna alkalma az úton itt-ott fölkérezkedni egyik falutól a másikig, de azért borravalót kellett volna adni, tehát inkább ment gyalog, ami nem bolondság, ha még a holmiját is magával cipeli az ember a perzselõ melegben. Eltikkadva pihent meg itt-ott valamely fa alatt, vagy egy forrásnál. Uzsonnatájt egy magyar faluhoz ért, a szélsõ háznál egy köcsög aludttejet kért, megkérdezte a szíves háziaktól, mivel tartozik.

- Hát ugyan mivel is tartoznék! - förmedt rá a gazda - nem kerül az nekünk semmibe és nem ér semmit.

A következõ sváb helységben egy pázsitos teret, hol a szomszédos házak apró libái tanyáztak, keskeny gyalogút szelt át, mely némileg megrövidíté a helységen keresztül vezetõ utat; Laci a gyalogösvényre tért, s minthogy nem eléggé vigyázott, egy, a lába alá tévedt ügyetlen libácskát agyontaposott. A libapásztor-leányok mind összeröffentek, éktelen kiabálás támadt; a vénasszonyok elõkerültek a szép fehérre meszelt házikókból, ki seprõvel, ki piszkafával, sõt megjelent maga a községi bíró is, és megállapítván a kis liba bekövetkezett halálát, egy huszas bírságra ítélte a fiatal utast.

Szóval, midõn végre késõn este elfáradva, kimerülve megérkezett Budára, nem volt egyebe, csak egy huszasa és a nagy étvágya, mely a budai kis vendéglõkbõl kiáradó pecsenye-illatokra ágaskodni kezdett, mint a türelmetlen paripa.

Nem bírt sokáig ellentállni, betért a »Fehér farkas«-hoz, egy nyájas külsejû egyemeletes házba a Fõ-úton, ahol színészek és szegény díjnokok, írnokok voltak a törzsvendégek.

Nagy élénkség volt bent, zsivaj, disputa. Egy vézna cseh lány a citerát verte szüntelenül. Egy-egy becsípett vendég közbekurjantgatott. A kiszolgálatot maga a korcsmárosné végezte, akit mindenki »sógorasszony«-nak szólított.

- Még egy messzelyt, sógorasszonyka!

- Egy rostélyost kérek, sógorasszony!

- Sógorasszony lelkem, nézze csak meg az ablakokat, mintha léghuzam volna valahol.

Laci egyenesen hihetetlennek találta, hogy annyi sógora legyen, hanem azt örömmel tapasztalta, hogy az étel olcsó és pompás; valakinek, aki rostélyost evett a szomszéd asztalnál és egy messzely bort ivott hozzá, húsz krajcárt számított a sógorasszony. Megéri a pokolban is. Laci vérszemet kapott, nagyon éhes volt, még egy tésztát is rendelt, káposztás kockát, kedvenc ételét. Holnap úgyis vége mindennek, következik a prófunt és a birkózás az élettel.

Messze, az ötödik asztalnál három katona mulatott. Nagy szeretettel nézegette õket. Holnap már õ is ilyen lesz. De sokért nem adná, ha hallani lehetne, hogy mirõl beszélgetnek.

Addig-addig hegyezte a füleit, hogy a citerahangok dacára valamit meghalljon, míg egyszer megkisebbedtek a szemei, a fáradtság elnyomta, feje lehanyatlott váll-lapockái közé, pipája kiesett a szájából, õ maga elaludt és hortyogni kezdett.

Maga se tudja, meddig tartott, csak azon rezzent föl, hogy valaki megdöfte. A sógorasszony állt elõtte.

- Nagyon hortyogtál, édes fiam.

Megrázkódott, kitörölte az álmot szemeibõl.

- Elaludtam egy kicsit - szólt röstelkezve.

- Én pedig nem azért fizetem a citerás lányt, hogy te itt agyonnyomd az instrumentum hangjait a hortyogásoddal.

- Hát az igaz - mondá bûnbánó mosollyal. - Fizetek, asszonyság.

- Mid volt?

- Egy rostélyos, egy tészta, két kenyér és két messzely bor.

A vendéglõsné figyelemmel megnézte vendégét, finom ruháit, úrias arcát és így szólt:

- Fizetsz kereken egy pengõ forintot.

Lacit már maga a tegezés is bántotta, hanem az egy forint rémületbe hozta, minden vér a fejébe tódult, vörös lett, mint a paprika, majd holthalavány.

- Hogyan? - hebegte - hiszen a rostélyosért az imént csak tizenöt krajcárt számított egy úrnak.

- Hát persze - felelte az asszony nevetve -, szegény ember nem fizethet többet, de te fizethetsz. Neked a rostélyos hatvan krajcár. Csak szúrd ki!

- Lehetetlen az - felelte Laci elképedve, nagy zavarral nyomogatva ujjaival az egyetlen huszasát -, a rõf mindenkinek egyforma rõf, a nap is egyformán süt mindenkinek.

- A nap azt teheti, ami neki tetszik - pattant fel a sógorasszony emeltebb hangon -, én azonban nem sütöm egyformán a rostélyosokat. Tegnapelõtt is bejött a szemben lakó gróf Zichy, másfél forintba számítottam neki egy borjúszeletet. Az Isten se egyformán osztja fel a javakat az emberek közt, édes fiam, hát istentelenség volna, ha a korcsmáros is nem ehhez tartaná magát. Szegény vándorló legénynek egy garas a pörkölt adagja a sógorasszonynál. Tudja azt egész Buda.

- Hiszen szép, szép - hebegte Laci röstelkedve -, de én erre nem gondoltam és most nagy bajban vagyok, mert éppen csak egy huszas van nálam.

- Hát akkor ezt mondtad volna elõbb, teringette faszekere! Hiszen én nem láthatok a zsebetekbe. Nem vagyok én isten. Felöltöztök, mint valami báró úrfiak, mint valami pávakakasok, feszíteni, mutatni tudtok, de a zsebetek rátok cáfol. Nem szeretem az ilyen embereket. Menjetek lábat lógázni a Privorskyba, ne a sógorasszonyhoz, mert a sógorasszony potentát a maga szemetjén, és adót vet ki a nyegleségekre. No, hát add ide azt az egy huszast és eredj isten hírével!

Lacinak ez volt az elsõ keserves megszégyenülése, amelyre rá nem szolgált, de amely ellen mégse tehetett semmit. Mert az életnek nem a tragikus botlásokból nõtt konfliktusai a legkeservesebbek, hanem azok a tûrhetetlenek, melyekbe csak úgy esetlegbõl ütõdik bele. Odaadta huszasát és kisomfordált, mint a leforrázott kutya.

Ott künn szép, lanyha, csillagos éjszaka volt, csak kelet felõl látszott egy kis borulat. Habozva állt meg az utcán, hogy merre menjen. Legjobb volna lefeküdni valahol, de a zsebében már csak rézkrajcárok csörögtek. Egy sétányt keresett, ahol leülhet, batyuját feje alá tette és végigdõlt a padon, betakarva magát köpönyegével, szemhéjai legott édesen kezdtek tapadozni, midõn ott termett a sétányok ismeretes poloskája, az invalidus katona, és a fõváros nevében megrázta istenesen.

- Hé! Ni! Mi ez? Itt nem szabad aludni!

- Hisz azzal nem bántok senkit.

- Bántja a rendet, és a rend a fõ, punktum.

Laci ványadtan szedte fel a cókmókját s elhatározta, hogy járkálni fog reggelig, megnézi az érdekes házakat odaát Pesten, melyeket azóta építettek, ahogy itt járt, de alig ment egy félórát, rettentõ bágyadtság, kimerültség vett rajta erõt.

Gondolta, hogy egy éjjeli kávéházba nyit be és egy asztalnál ülve várja be a reggelt; megszámlálta krajcárjait, de nem volt annyi, hogy feketekávét rendelhessen vagy akár egy pohár szilvóriumot. Ejnye no, mit tegyen mármost? Most légy okos, Domokos! Más ember kétségbeesett volna, de õ nem. Ifjúság, bolondság. Hiszen ott volt a nagy kincs a zsebében, a Mariska levele. Ha nem volt étele, elolvasta, ha álmos volt, elolvasta. Ha nem tudott hová menni, egy utcai lámpáig mindig eljuthatott, s ez máris cél volt, mert kivette a levelet a lámpánál és újra elolvasta. Talán a kávéházat is csak azért óhajtotta, hogy milyen lehet abban a ragyogó gázvilágításban a Mariska kezeírása.

De hát a kávéház lehetetlen a krajcárok csekély száma miatt. Azok pedig nem kölykeznek meg maguktól. No, semmi, ott a verbunk, lesz felpénz holnap, s kezdõdik a gyöngypálya. Csak az éjszakát kellene még eltölteni nyugodtan valahol.

Egy mentõ gondolata támadt. Hopp, elmegy a Hárompáva-utcába, fölkeresi a nagyapa puszta telkét, ott úgyis van egy félszer-féle, nyugodtan lefekszik, senki se fogja háborítani, s legalább a maga földjén van.

Ösmerte jól az utcákat, nosza nyomban megindult és meg sem állt, csak mikor már odaért, pedig egészen künn volt a Krisztina városrészben. Magas palánk vette körül, de mi volt az Lacinak, bedobta elõbb a cókmókját, aztán áthajította magát a palánkon, könnyedén, ruganyosan, akár egy akrobata.

Nem sokat érõ telek volt, mindössze néhány száz négyszögöl, benõve labodával, farkastejjel és mindenféle vadbokrokkal. A balszögletben nyitott faoszlopokon valami tákolmány pipiskedett, olyan, aminõk a szénaszárító pajták falun, csakhogy ezt egy vihar egyenesen lefejezte, a korhadt fedelet lecsapta a földre, csak az oszlopok ágaskodtak az égnek, mint akasztófák. Az öreg Borly nem sokat törõdött vele, bár kérték a szomszédok, nem adta el. »Hadd nõjön benne a pénz!«

Laci sokszor járt itt kis gyerek korában a nénikével, mikor még itt tartották az üres hordókat, amelyeken pompásan lehetett dobolni. Most is ott állott még néhány öreg hordó s egész halom szétesett donga. De biz õ ezekkel nem sokat törõdött, feje alá csapta batyuját egy óriás hordó tövében, betakaródzott a köpönyegével, egy percig fölnézett a hunyorgató csillagokra, vajon melyik az õ csillaga és melyik a Mariskáé, aztán elaludt.

Talán föl se ébred, csak világos reggel, ha eközben a keletrõl jövõ felhõ szét nem húzza a maga fekete köpönyegét szinte egész végig az égbolton, s nem kezd a csendes nyári esõ cseperegni. Már ennek aztán fele se tréfa. Egy-két kövér csöpp az orrára pottyant, meg a nyakába gurult.

Fölriadt. Az új viszontagság egészen elkedvetlenítette. Hát csakugyan minden összeesküdött a nagy mindenségben, hogy õ ki ne pihenhesse magát? Az ördög mûve, hogy azt a fedelet elvitte a szél. Azelõtt itt állott tíz évig, most egyszer vehetné hasznát és nincs többé. De nini, itt vannak a hordók. Egynémelyiknek nincs feneke. Éppen egy olyan állt a fejénél is. Egy nagy ötvenakós alkotás, ha oldalt gurítja, szépen belefekhet, meg nem ázik. Hiszen Diogenes is ilyenben lakott. Nosza, nekigyürekezett és feldöntötte, s amint a taszítás folytán odább csúszott a vén hordó feneke, a szuroksötétségben valami csillámló pont szúrta meg Laci szemét a hordó elõbbi helyén. Olyan volt, mint egy szentjánosbogár teste, csakhogy még sokkal élénkebben csillogott, tündökölt és szinte szikrázott, megvilágítva kicsike körben a barnás talajt. Laci lehajolt, odanyúlt, de csakhamar ijedten kapta el az ujját. Valami megszúrta. Hah, talán valami mérges pók vagy isten tudja mi? Elõkereste gyufáját s megvilágította a helyet. Hát egy melltû volt, akkora darab gyémántgömbbel, mint egy borsószem. Laci ugyan még sohase látott gyémántot, de hallott meséket a karbunkulusról, mely a sötétben világít. Errõl legott ráösmert a becses kõre s megörült neki: »No, ezt egyenesen az Isten hajította le nekem most, mikor a legnagyobb szorultságban vagyok, reggel eladom a zsidónak.«

Minthogy az esõ még mindig permetezett, bebújt egészen a hordóba, s megörült egyszerû ötletének, mert ott mentve volt minden bajtól. A Szûz Mária kötényében sem volt jobb dolga a szent gyermeknek. Egyrészt, hogy pompás sötétség volt odabent, mint egy kosnak a szarvában, másrészt, hogy odakünn azalatt megeredt a zápor s altató monoton cuppogással verdeste a hordó dongáit kívülrõl. Csak egyetlen eshetõség maradt fel aggályosnak: ha annyi esõvíz talál lezuhanni, hogy fölemeli a hordót s elúszik lakójával a kert közepén terpeszkedõ régi meszes gödrökbe és pocsolyákba.

Szerencsére semmi ilyesmi nem történt, nyugodtan aludt, s kipihenve ébredt fel. Kidugta a fejét. Fölnézett az égre, hát bizony az aranykarika már magasan járt, volt elég szárítani valója, de a nagyobb részt már bevégezte, csak még a füvek és a falevelek tartották meg csillogó gyémántjaikat, a vízcseppeket, s himbálták kacérkodva. Ezekrõl eszébe jutott az esteli gyémánt-tû - vagy talán csak álom volt? Mohón kapott a kabátja hajtókájához, ahova szúrta, és nini, csakugyan igazi tû. Most már hirtelen röppent ki szemeibõl az álmosság. Megmosakodott a hordók tetején felgyûlt vízben s aztán megvizsgálta a helyet, ahol a tût találta. Érdekes volt. Az esõ egy kört vájt ki azon a helyen, ahol a régi hordó állt, illetve egy pontot rajzolt ki, ahol a talaj lazább volt, mint egyebütt, tehát beljebb nyomta a zápor, s mert mint picinyke pocsolya húzódott a támadó mélyedésbe a víz, az állandó nyomással rohamosan átdolgozta sárpéppé a talajt.

- Itt gödör van - gondolta Laci s egy éles végû dongával elkezdte a sarat kihányni. - Ide valamit elástak.

Hányta, piszkálta ki a sarat, míg nagyot kondult valami; vashoz ért a donga.

- Hopp! Megvan!

Szíve hangosan dobogott, mint otthon Sulyomban, mikor a madárfészekbe benyúlt és megtalálta vagy a tarkabarka tojásokat, vagy a kopasz, meleg kicsinyeket.

- Itt vagy, kutya? - szólt végre, a kezét egész hónaljig bedugva, miközben óvatosan emelte ki a súlyos tárgyat.

Hát egy kis vasládikó volt, erõs rovátkos pántokkal, a zárján külön egy kis rézlakat. Szerette volna Laci kinyitni, hogy mi van benne, feszegette, nyitogatta a bicskájával, egy követ talált, verte, paskolta a lakatot, de nem bírt vele boldogulni. (Kár, hogy nem hozott magával szerszámot.) Ez a lakat jobban hozta ki a sodrából, mint maga a ládácska, s ami kíváncsiság hajtotta, az a lakat belsejének, nem a kis láda tartalmának szólt - mert a lakat szerkezete tulajdon annak látszott, amit õ talált fel Disznósy uramnál. A mûvész hökkent meg; nem a találó örült meg, de a feltaláló sápadt el, hogy amit õ kigondolt, azt már mások elõbb tudták. A kíváncsiság mellett, hogy a szerkezetet megvizsgálhassa, lehangoltság, elkedvetlenedés vett rajta erõt, mint mikor az ember valami nagy polcról szédül le a semmibe.

Mindegy, egyelõre mégse lehet tenni egyebet, mint begöngyölgetni a vasládát a cókmók közé, aztán bemenni a városba egy kis pénzt csinálni a gyémánttûbõl, megreggelizni derekasan, aztán odaállni, ahol a verbunk szól.

Úgy is tett, valahol, a káptalan se tudná a sok utca közül, egy boltot talált, ahol ki volt írva: »Arany ezüst ékszerekre pénz-kölcsönök. Ékszerek esetleg meg is vétetnek.«

De így a batyuval restellt bemenni, odament tehát elõbb egy kofához, hat krajcárért cseresznyét vett nála, hogy ismeretséget kössön vele.

- Édes-e a cseresznye, szüle?

- Édes bizony, édes.

- Nincs benne pondró?

- Ropogós, mint a mandula - felelte az anyóka.

- Engedje meg néni, hogy egy darabig itt hagyhassam a holmimat. Egy kis dolgom van itt a közelben (a zálogházra mutatott).

Az öregasszony titokzatosan hunyorított.

- Nincs benne pondró, hé?

A »pondró« szóra különös hangsúlyt tett, s petyhüdt ajkai vigyorogva húzódtak szét.

Laci nem felelt, nem értette, hova céloz, letette a batyut a sátor alá, aztán bement a zálogos boltba, hol egy nagyszakállú zsidó üldögélt a rács mögött, a »szegénység tornya«, a különbözõ elzálogolt csomagok padlásig érõ garmadája alján.

Vöröses pillájú szemeivel fáradtan pillantott fel az érkezõre, aki némán nyújtotta oda a gyémántos tût.

A zsidó figyelmesen nézegette, - a Laci szíve hangosan dobogott. Hátha valami hamis ékszer, cseh üveg, vagy mármarosi gyémánt.

- Száz forint - mondá a zsidó egykedvûen.

Laci elsápadt e rémítõ összeg hallatára, ennyi pénze még sohase volt, s szó nélkül bólintott a fejével, mire a rács mögötti ember gyorsan lebonyolítá az ügyletet, kezébe nyomta a bankókat és a zálogcédulát.

Rohant ki vele, mint a bolond (mert hátha visszaszívja a zsidó), künn az utcán is ment, ment cél nélkül, mint akit kergetnek, csak valami messzi mellékutcában jutott eszébe, hogy nini, ott hagyta a holmiját a kofánál. De a nagy öröm, a gazdagság szédítõ mámora annyira megkonfundálta, hogy sehogy se tudott többé az utcák labirintusából kiigazodni. Elveszett elõle az a pont, ahol a kofa volt, mintha az ördög nyelte volna el. Olyan formájú zálogos boltot hiszen talált, de a kofa sátra nem volt ott, viszont hasonló kofát is látott egy helyütt, de itt meg a zálogház hiányzott az átellenes sarokból. Loholt, futott, kapkodott az útvonalak közt vagy egy óráig, míg végre megpillantotta az öreg anyókát. Már messzirõl hívogató mosollyal tekintett feléje.

Laci odasietett örvendezve a sátrához, de a jószágát sehol se látta a cseresznyés, szamócás kosarak, a tojások és a zöldségboglyák közt.

- Hová tette a holmit, nénike?

- Miféle holmit? - kérdé az élesen.

- Amit itt hagytam.

- Énnálam?

- Hát persze. Csak talán nem akarja eltagadni?

- Fusson ki a szemem, ha láttam - s ezzel megrázta magát, mint mikor a pulyka fölborzolja a tollait. - No hallja, fiatalember, miféle kolmark ez? Korán kezdi a csirkefogóságot, galambom. De jóra talált az öreg Cserepesnében. Ám csak volna itt valahol egy rendõr, hogy a nehéz nyavalya jöjjön rá valamennyire kapitányostól! Hanem most már azt mondom (és a csípõjére rakta fel a kezeit, katonás magatartásban), takarodjék innen íziben, mert különben a hátán lesz ez a néhány záptojás, isten engem úgy segéljen!

De már erre csakugyan megfutamodott a hadsereg legújabb katona-palántája s csak a szögleten állt meg, bekukucskálván az ott lévõ zálogos-bolt üvegajtaján, amennyire a zöldfüggöny engedte, s csak miután látta a nyíláson, hogy ott egy másforma zsidó ül, ámbár a rács meg a batyu-gúla szakasztott olyan volt, kezdett némileg habozni, hogy hátha mégse az a bolt, mégse az a kofa.

- Eh, ostobaság! - szõtte a gondolatait - nem lehet azt már megtalálni. Sõt talán nem is érdemes. Egy kis fehérnemû van benne, egy pár cipõ, a fésûje, kendõi, harisnyái. Tegnap még ez volt mindene, de ma már a száz forint mellett haszontalanság, csekélység, vesz másikat, jobbat. Hisz most már õ úr. Beül egy kocsiba, bevásárol, behajtat egy vendéglõbe s mielõtt a »gyöngyéletbe« belemenne, csinál még magának egy jó napot.

Eszébe jutott, hogy még nem is reggelizett. Egy kirakatnak a sonkái, pörzsölt szalonna-darabjai, fehér cipói, pirosló szalámirudacskái incselkedve nevettek rá.

Ej, menjünk reggelizni! Az ördög vigye el a holmit is, ha már az öreg kofát elvitte, hanem a vasláda… Ohó, a vasláda! Bizony, majd elfelejtette. Teringette, a vasládát mégis kár volna ott hagyni. Nem, az nem lehet. Legalább látta volna, mi van benne. Aztán a lakat. No, a lakatot meg éppen nem hagyhatja, ha térdig nyüvi is lábát a mászkálásban.

A legelsõ fiáker-állomásnál megtapogatta a zsebében levõ bankócsomagot, ott van-e még, és mivel az Isten rendesen észt is ad annak, akinek pénzt ád, legott megtalálta a jobbik eszét.

- Hej, kocsis! Ösmeri maga a budai zálogházakat?

- Hogyne - szólt az röhögve. - Többet járok oda, mint a templomba.

- Hát vegyük õket sorba.

- Melyik tájon?

- Hiszen ha tudnám. Maga csak figyelmeztessen, ha valamelyikhez odaér. A helyszínén majd megösmerem, melyik volt.

Cipelte vagy másfél óráig a Rácvárosban, a Vízivárosban, mindenfelé, de eredmény nélkül. Ez sem az, meg ez sem.

A beszédes kocsis megszagolta végre rajta a vidéki embert, s õ kezdte a dolgok mibenlétét firtatni.

- Talán megcsalta valamelyik zálogos az ifjú urat?

Laci a fejét rázta.

- Talán zálogban van valamije?

Laci a fejével bólintott.

- Hm, értem. Elvesztette a zálogcédulát?

- Nem, megvan.

- Ejnye, gigom-gágom! - rikkantott fel a kocsis. Hiszen a cédulán rajta van a zálogház címe, száma.

Laci a homlokára ütött.

- No, erre igazán nem gondoltam volna - szólt felvillanyozva, s mohón elõhúzta pénze közül a vastag sárga cédulát.

- Látszik, hogy nem pesti ember - kacagott a kocsis diadalmas, szinte fennhéjázó arccal.

- Már az igaz - hagyta rá.

- Itt sok mindent kell tudni, ha az ember meg akar élni. Éles ész kell ide.

A cédulából aztán kiokoskodták a helyet s nehány perc múlva megtalálták az igazi zálogházat és az igazi gyümölcsárus asszonyt. Mintha gyárilag készülnének ezek a kofapofák, éppen olyan volt, mint a többi.

Csodálkozott, hogy kocsiról látja leszállani az ifjút, és bizalmasan vigyorgott.

- Hát sikerült? - kérdé rekedten kapzsi, irigy pislantással.

- Igen! - mondá Laci õszintén, és a holmija után nyúlt.

- Nem oda Buda - ugrott fel a székérõl, mikor látta, hogy Laci távozni akar -, egy kis borravaló nekem is kijár a zsákmányból.

Laci zsebébe nyúlt és egy forintos bankót adott neki, majd föltette poggyászát a kocsira és a »Fehér farkas«-hoz parancsolta magát vitetni, eszébe jutott a »sógorasszony«, akinek kevesebbet adott tegnap este egy huszassal, mint amennyit kért. Útközben megállította a kocsit egy vaskereskedésnél, ahol feszítõ vasat s egyéb szerszámokat vásárolt, amelyekkel aztán a »Fehér farkas«-nál, ahol szobát rendelt, magára maradván, feltörte a vasládikót.

A lakat csakugyan szomorúságot okozott neki, mert éppen olyan volt, mint az õ lakatjai; megesküdött volna rá, ha valahol otthon találja, hogy õ csinálta; de szomorúságát csakhamar eltompította az ámulat, mert amint fölpattant a vasláda zárja, elkáprázott a szem, mintha az »Ezeregyéjszaka« valamelyik meséje ugrana ki belõle valóságnak. Színültig tele volt a láda kincsekkel, arany láncokkal, smaragd kösöntyûkkel, rubinttal, topázzal, kirakott csatokkal, egy násfa gyémántokkal, egy könyvnek (alkalmasint imádságos könyvnek) az arany táblája, kirakva ezerféle színekben tündöklõ nemes tüzû opálokkal, két arany serleg, drágakövekkel rakott gyûrûk, fülbevalók, nyolc sor keleti gyöngy, akkorák, mint a legnagyobb borsószemek, de ki gyõzné azt mind elszámlálni.

Valóságosan megijedt a sok kincstõl. Mit fog õ ezekkel csinálni?

Hamar megtalálta a választ a szívében. Hát mit csinálna velök, vesz egy kis faládát, abba rakja, aztán elküldi Inokay Mariskának Sulyomra. Hogy fog az azoknak örülni, hogy ugrál majd a tükör elõtt, mint egy kis bárány. Fölpróbálja valamennyit s találgatni fogja, ki küldhette?

Az arany könyvestáblába imádságos könyvet köttet be a kompaktornál, aztán imádkozni fog belõle azért a derék emberért, aki a csecsebecséket küldte. - Õreá persze gondolni se fog, hogy is küldhetne egy rekruta ilyesmit? Milyen szép lesz aztán, ha hosszú évek múlva, mikor már öregek lesznek, a kandallónál ülve, lábukat melengetve téli estén, egyszer csak így szól hozzá: »Mesélj valamit, öregem« (már mint õ, Laci), mire aztán így szól: »Hát mit meséljek, édes szívem? Jó lesz, ha elmondom, kitõl kaptad te kislányka korodban azt a sokféle aranyholmit?«

Úgy elábrándozott ezeken, hogy reggelizni is elfelejtett. Már delet is harangoztak, mikor végre lement az ebédlõbe, ahol a »sógorasszony« pompás töltött káposztát adott és rántott csirkét, és számított neki az egészért tizenöt krajcárt, mert akinek az Isten pénzt ád, annak szerencsét is ád.

Ebéd után azonban hozzálátott a dolgaihoz, megvette a faládát s feladta a postára a kincseket, úgyhogy harmadnapra furcsa jelenet fejlõdött ki ebbõl a sulyomi kastélyban.

Éppen a kastélyban járt délelõtt az öreg Borly, és miután a Pestrõl hozott pénzt még tegnapelõtt átadta az uraságnak, most csak a letisztázott részletes kimutatást nyújtotta be arról, hogy milyen árakon adott túl az Inokay családi kincseken. Nyolc különbözõ ékszerész és régiségkereskedõ vette meg a portékát. Ebbõl három bécsi cég (mert azt mondja, Bécsben is járt a vén gazember s fölszámította a költségeit).

Az egész lajstromot ott hagyta az uraságnál, az bele is nézett s szokott könnyedségével megelégelte, hogy vagy két-három tételt megfigyelt.

Egy arany serleg kétezer forint.

Egy régi emaillirozott lánc szebeni ötvösöktõl háromszáz forint.

Keleti gyöngysor kétezer forint.

Egy gyémántos násfa ötszáz forint.

Hanyagul az íróasztalra dobta a lajstromot. Minek most mérget nyelni? Majd elõveszi máskor. Már azért se szeretett ezzel a dologgal foglalkozni, mert bántotta a lelkiismeret, fájdalmat okozott neki az ereklyék elpocsékolása. Legjobb az ilyenre nem gondolni többé.

Volt, nincs… Pezsgõbe fojtani az egészet.

- Hej, Baptiste, hozz egy palack cliquot-t a pincébõl, de itt legyen az egyik lábad.

Délután azonban éppen a verandán ült a beteg feleségével és a leányával, mikor a postás csomagot hozott haza a levelek közt, a csomagra ez volt írva: Báró Inokay Mária kisasszonynak Sulyom. U. P. - Bokrosd.

- Mit rendeltél, lányocskám? - kérdé a báró.

- Semmit.

- Valami csomagod van.

- Nyisd fel, apa. Neked van penicilusod.

A báró elmetszette a spárgát, fölfeszítette a fa-dobozt és ámulva kiáltott fel:

- A családi kincseink! Hát hogy lehet ez?

A beteg úrnõ, ki egész fülig gyapjas nagykendõkbe volt beburkolva, gépiesen ismételte:

- A mi kincseink? Ne beszélj!

Aztán sóhajtott és köhécselt.

- Istenemre mondom, itt vannak - lihegte a báró. - Csodálatos egy eset. Mind itt vannak. Megfoghatatlan!

Elsápadt, mint akivel valami kísérteties történik, s egymás után kezdte behányni a beteg asszony ölébe a násfákat, gyûrûket, fülönfüggõket, kösöntyûket.

Az a reszketõ sovány kezét kinyújtotta és babrált rajtok, simogatta õket és téveteg mosoly játszott az elsárgult ajkai körül. Örült nekik, mint egy gyerek.

Mariska is csodálkozott a jeleneten. Azon csodálkozott, hogy a szülei min csodálkoznak.

- Hát hol voltak az ékszerek? - kérdé.

Férj és feleség összenéztek, a grófnõ aztán behunyta a szemeit és nem felelt, magának a bárónak kellett felvilágosítást adni.

- Elküldtük az ötvösnek Pestre.

- No, és az mostan visszaküldte. Hiszen ezt könnyû megérteni. Hát mit nem értesz még, papa?

- Nagy csacsi vagy, lányocskám; az ékszereket nem egy ötvöshöz küldtük, egyik részét elküldtük Bécsbe ehhez, ahhoz, tudod, igazítás kedvéért, mert más a serlegek mestere és más a gyöngyök befoglalója, és elküldtük anélkül, hogy egyik a másikról tudott volna, és most visszakapjuk az összes ékszereket egy helyrõl, egy dobozban a te nevedre címezve, anélkül, hogy az aranymûveseknek valaha megmondtuk volna, hogy egy ilyen nevû lányunk van.

No, már erre Mariska arcán is látszott a megütõdés.

- Hisz ez képtelenség!

- No, látod!

- Nincs valami kísérõ levél? - kérdé a beteg grófnõ - amely világosságot áraszthatna?

- Nincs - szólt a báró, megvizsgálva a dobozt. - A csomag Budán adatott fel. Ez az egész.

- Talán Borly adhatna felvilágosítást?

- Alig hiszem. Éppen az õ jelentése teszi megfoghatatlanná a dolgot. De minek is koptassuk az eszünket. Hazakerültek, mint a Polycrates gyûrûje. Ez a fõ.

- Mariska, kérlek, kelj föl és hozd ki szívem az orvosságot.

Mariska távozása arra kellett, hogy a grófnõ egy kellemetlen gondolatját közölje az urával.

- Félek, Gottfried, hogy az ékszereket mégsem szabad a magunkénak tartani.

- Természetesen, Franciska. Arra egy percig sem gondoltam. Mi már fölvettük az árukat, tehát nem a mieink. Elég olcsón vesztegettük el, az igaz.