A báró Inokay-családnak a gazdatisztje volt Borly Gáspár, ütött-kopott öregúr, ezer ránccal az arcán. Mikor én gyerek voltam, még élt, s minthogy az én édesatyám tartotta keresztvízre a gyerekeit, Jancsit meg Gézát, per »koma« szólították egymást szemtõl-szembe, hanem a háta mögött sohase nevezte másképp apámuram, mint »az a vén tolvaj«, vagy »a vén gazember«.

Maga a földesúri familia, Inokayék, akik a nagy kastélyban laktak, hasonlóképpen vén gazembernek nevezték tisztjüket, mert ismeretes volt, a vak is láthatta, hogy legalább a fele jövedelmet ellopja. Nincs az a helyzet, amibõl õ hasznot ne húzott volna, még talán a tehénbõl is kilopta a borjút. Az erdõbõl eladogatta a fát; a gabonát, gyapjút potom áron adta el a zsidónak, miután ezért illendõ »rebachot« alkudott ki magának, együtt trafikált a bérlõkkel; a felesekkel. Szóval, olyan szemérmetlenül csinálta, hogy már az idegenek is észrevették s gyakorta figyelmeztették vagy a bárót, vagy a bárónét:

- Ugyan mért nem néznek jobban a körmére?

De a báróné, egy beteges, törékeny teremtés, aki mindig fejfájásról panaszkodott, csak a vállát vonogatta, fáradtan, unottan:

- Oly régen van már az uram családjánál, hogy sokat el kell neki nézni; az apja, öregapja, sõt a szépapja is már az Inokay báróknál szolgált, úgyszólván összeforrt a családdal, az uram nem jó néven venné, ha áskálódnám ellene.

A báró barátai (ámbár igazabban csak kártyázó cimborái voltak) szintén szóba hozták néhányszor:

- Te, Gottfried, vezet-e ez a te tiszted valami számadásokat, könyveket?

Inokayt ugyanis Gottfriednek hívták, emlékezetül arra az õsére, aki a keresztes hadjáratokban Bouillon Gottfried zászlaja alatt harcolt.

Inokay elgondolkozott.

- Lehet, hogy vezet.

- Sok furcsát beszélnek az emberek. Nem szoktál beléjük nézni?

- Az emberekbe?

- Nem. A könyvekbe.

- Tudom, hogy csal a vén gazember - felelte az oligarcha-ivadék -, ennélfogva undorodom beléjök nézni.

- Nagy könnyelmûség, kedvesem. El kellene õt csapnod brevi manu!

- Minek már arra a rövid idõre? - felelte a báró álmatagon.

Ebbõl aztán meg azt sem lehetett tudni, mire érti a rövid idõt. Arra-e, hogy Borly már hetven éves aggastyán, tehát már nem lop sokáig, vagy arra, hogy már úgyis rövid az az idõszak, amíg neki valamije lesz. Mit érne, ha megtoldhatná is egy csipetnyi idõvel? Nem érdemes, hogy emiatt fárassza magát.

Valóban, ezt az utóbbit is lehetett érteni, mert Inokay Gottfried a tönk szélén állott, mindössze a sulyomi birtoka volt meg, az is megterhelve apadt a végromlás teljes bizonyosságával.

Hej, hol vannak a régi nagy uradalmak? Drégely vára, Szanda vára, Végles, Korpona, mérföldnyi búzaföldek, hatalmas erdõségek tele vaddal, malmok, korcsmák, hidak, melyeken vámot szedtek, s a tömérdek jobbágy, mely nekik dolgozott, s kikkel, ha fegyverbe öltöztették, vígan lehetett elszedni a másét.

Lecsaptak a váraikból rablókalandokra, hogy a kis vagyonokat magukhoz szedjék a kúriákból, összetörve pályákat, szíveket és életeket. Az embernek szinte a háta borzong, ha az egykori oligarchákra gondol. Pedig talán nincs is értelme, hogy fázik az emlékükre. Meglehet, szükségesek voltak, a természet rendje szerint, mint ahogy megvannak a tengerben a cápák, akik az apróbb halakat felfalják. A nagy tengerparti városok, mióta a cápák ritkábbak lettek, már szinte arról tanácskoznak, miképpen lehetne a város közelében házi cápát tartani, mint tisztasági faktort, aki fölegye a beesett mindenféle emberi és állati testeket és hulladékokat, melyek a tengert elpiszkítják. Egy cápa olyan szükséges rossz a tengerben, mint egy kormányzó a szárazföldön.

Hasztalan a hosszú harc a Balassák-, Bacsók-, Bebekek- és Inokayakkal. Pedig hány emberöltõ pusztult bele! Országgyûlések, bölcsek és tudósok századokig csinálták az instituciókat az oligarchák és rablók ellen. Kommasszálták az erõket és újra felosztották, hogy némi aequilibrum támadjon, a sokból elvettek és a kicsihez hozzáadták, körülbástyázták a tulajdon szentségét paragrafusokkal, úrrá tették a bírót a legkisebb és a legnagyobb fölé; lassan-lassan haladt a világ és távolodott az oligarcháktól és rablólovagoktól. Hogy az úton járó kereskedõktõl el ne szedhessék útközben a készpénzt, kitalálták a váltót. A váltóból sarjadzott ki a hitel modern formáiban, s annak mindenféle szövevényei és finomságai fejlõdtek fokozatosan, és mikor már azt hitte volna a társadalom, hogy az oligarchák letûntek, századok óta alusznak a várromok alatti kriptákban, egyszerre megint szembe találja õket, csakhogy nem páncélruhákban, sisakosan, de redingot-kabátban pénzintézetek élén, ahonnan lecsapnak a kis vagyonokra, mint elõdeik. Csak a forma változott - maguk az oligarchák megvannak. A világ haladása mindössze egy kis optikai csalódás.

Az örök változás elmélete érvényesült. Az emberek porából fû nõ, a füvet megeszi a bárány, a bárányt megint megeszi az ember (a pápuák legfeljebb közvetlenebbül csinálják), a régi oligarchákat is az új oligarchák falták fel, csak a csontokat hagyták meg az olyanfajta embereknek, mint Borly kasznár.

Különben originális apró emberke volt a kasznár, tele bibircsókkal kerek képén, mely a vérbõségtõl úgyszólván lilaszínbe játszott. Kegyetlen és savanyú, legalább látszólag, ami nem is csoda, mert nagy megpróbáltatások érték. A felesége korán meghalt, mind a két fiát eltemette embernyi korban, s csak az egyik, Géza után maradt két unokája: László és István. Ezeknek élt, nyilván ezeknek gyûjtött, de ezeket se szerette, el volt fásulva a világ iránt.

Vagy hogy bolond volt, mert arra is mutatkoztak jelek. Mikor új tornyot építettek a sulyomiak és gyûjtöttek rá, Borly nem adott rá egy árva garast sem, pedig a legszegényebb özvegyasszony is részt vett annak építésében a maga filléreivel. Hát azt mondaná az ember erre, hogy fösvény, azért nem adott, de viszont egy külön házikót építtetett a kertje végében beteg kutyák menhelyéül, ahol õ maga gyógyította a környék beteg, sánta kutyáit, drága orvosságokat hordogatva sebeikre, s õ ingyen foglalatoskodék azokkal.

Egyszer valaki szemére is vetette, hogy a toronyra nem adakozott, Istennek nem adott semmit, holott az ebeknek hajlékot épített.

- Istennek az õ háza - felelé az istentelen - az egész világ, neki nincs is szüksége házra, még kevésbé arra, hogy én adjak neki valamit, sõt én várok tõle, õ adjon nekem (no iszen, csak azt lesse a vén imposztor). A torony a papoké, s én a papoknak nem adok semmit, elég fundációjuk van s elég sok embert elbolondítanak úgyis, de a beteg kutyákra senki se vet gondot, pedig azok hû állatok, megérdemlik a gyámolítást.

Mesélik azonban hogy ennek rejtélyes oka volt. Hiszen nem lehet a babonában hinni, de az emberek száját se lehet befogni. Szörnyû dolgot mesélnek. Gyurcsányi Pál, Kiriáky Józsefné, Varga Istók élõ emberek, s látták Luca napján éjfélkor, mikor egy csomó kutya csörtetett elõ a temetõbõl s megmarta a Galandánét, s hogy az egyik lompos farkú kutya maga a kasznár volt. És ahogy ez a kísérteties hír bejárta a környékbeli fonókat, azóta többen megfigyelték, hogy valahányszor a kasznár elutazik Pestre (vagy hogy ez csak ürügy), akkor mindig megjelenik vagy itt Sulyomon, vagy a szomszéd községekben egy-egy idegen kutya, akinek a tekintetében (dicsértessék a Jézus Krisztus!) fölismerhetõ a gonosz kasznár. Semmi se bizonyosabb, suttogják, mint hogy a kasznár nem megy Pestre, de valahogy kutyává vedlik át (és ekkor van õ a maga helyén), máskor aztán hosszú ideig megint ember, de csak nézzék meg jól kegyelmetek, van valami az arcában, a homlokában, a szemeiben a kutyából.

A két Borly-árva velem diákoskodott Rimaszombatban. Egy osztályba jártak, mert ikrek voltak; csinos fiúcskák, valóságos két Adonisz; még most is élénken emlékszem csattanó piros orcáikra, sugár alakjukra.

Testben szinte a felösmerhetlenségig hasonlítottak, míg szellemi tulajdonokban nagyon is elütöttek egymástól. Laci elsõ eminens volt, István hátul faragta a padot, vásott »durae capacitatis puer« volt, akinek tölcsérrel se lehetett volna a fejébe valami nagy okosságot önteni, egész nap pigézett, vagy gombozott, vagy verekedett, míg ellenben a gyors felfogású Lackó a múzsákkal és az auctorokkal társalgott s bámulat tárgya volt lelki ékességei miatt. Kevélyen mondogatták a professzorok:

- Borly Lászlóról vegyetek példát. Micsoda ember lesz abból! Egy kis Deák Ferenc a maga nemében már most is. De mennyire összeomlanak a legtudósabb emberek egész sokaságának megjegyzései és jóslatai egyetlenegy embernek egyetlenegy ostoba bogarával szemben, annak kiáltó jele volt Borly kasznár úr elhatározása, hogy t. i. Lackót kiveszi az iskolából és lakatosnak adja, míg ellenben Pistát tovább nevelteti papnak.

A professzor urak szörnyûködtek s valóságosan megrohanták az öreget.

- Hát van önnek lelke, kasznár úr, hogy ezt a jeles ifjút erõszakkal kitépi a tudományok kertjébõl, és a másikat hagyja itt, akinek ahhoz semmi hivatása?

- Hm - felelt az öreg -, a lakatossághoz sok ész kell, tehát azért adom az okosabbat lakatosnak, versenyeznie kell egy városnak valamennyi lakatosával úgy az áruk készítésében, mint azoknak eladásában, míg ellenben a papnak csak eklézsiához kell jutnia, a többi mind magától megy. Isten az ügyetlen szolgáit se csapja el.

Bárhogy erõlködtek, nem sikerült eltéríteni tervétõl, állhatatos maradt. Neki - úgymond - nem telik két fiút iskoláztatni, hát azt taníttatja tovább, amelyik nagyobb szamár. Punktum.

Persze szapulták emiatt is a környéken:

- A vén gazember tönkre teszi azt a geniális gyereket. Igazi démoni lélek. Örül a szíve, ha valami rosszat tehet. Még a saját unokáját se kíméli. Szégyen, gyalázat. Sõt hülyeség. Összelopkod az unokáinak egy nagy vagyont, s aztán lakatosnak adja az egyiket, a derekabbat. Megeheti aztán a hagyatékot. Minek egy lakatosnak a nagy vagyon?

Ami magát a Laci gyereket illeti, neki tetszett az új mesterség. Tanulni vágyó lelke nem kereste a megtanulni valókban a különbségeket; arra még nem volt elég érett. Sõt különb dolognak tartotta, ha valaki egy csutorát ki tudott esztergályozni, mintha valaki egy szép verset komponált meg, vagy egy szép kriát. A lakatosmesterség titkai érdekelték, izgatták fantáziáját.

Még ezt az utolsó vakációját otthon töltötte a nagyapai háznál, de már nem oly vidáman, mint tavaly vagy harmadéve, mikor még az urasági park, tavával, kuglizójával, bújócskáival nem volt eltiltott paradicsom, mikor még együtt játszottak õk ketten és a kis Pál báró, meg a Mária baronesz. Kergették a lepkéket, csónakáztak a tavon, horgásztak a Sulyom vizében, kiszedték a fészkeket a magas fákról.

Egyszer harmadéve a kis Mari (mert nagy ördög volt a kis Mária) olyan magasra mászott föl gallyról-gallyra egy fészekért, hogy mikor a magasból letekintett, szédület fogta el és zsibbadás. Görcsösen kapaszkodott meg a felsõ ágban, olyan volt ott rózsaszín szoknyácskájában, hátára lecsúszott szalmakalapjával, mintha egy nagy virágja nyílt volna ki a fának. Csakhogy a virág reszketett és sírva fakadt.

- Jaj, nem tudok többé lemenni. Nem merek. Apa, mama, ne hagyjatok!

Pál báró (akkor tizenhárom éves volt) elképedve futott a kastély felé a szülékért. Borly Pista segítségért kiabált, Laci azonban egyenesen utána mászott, mint a mókus, s mire a kastélyból elõszaladtak a szolgák és cselédbeliek dunyhákkal, lepedõkkel, létrákkal, már akkorra fenn volt a legtetején.

- Kapaszkodjék a nyakamba, baroneszka, én majd leviszem.

A kis lány átfogta a nyakát, odatapadt hozzá szorosan.

- Az egyik kezemmel fogom a lábacskáját; ne féljen semmit.

- No, már nem félek. Jó lesz így?

- Jó. - Már nevetett is hozzá; ilyen a leányszem; mosoly lakik benne a könnyek alatt is.

Denique lehozta a fáról szerencsésen, mire a báró megdicsérte a fiút és megveregette a vállát.

- Boszorkányos Varga János, ezt nem hagyhatjuk jutalom nélkül. Válassz, mit akarsz inkább? Egy barackot a fejed búbjára, vagy egy flóbertpuskát?

- Se az egyiket, se a másikat - felelte a fiú a verejtéket törülve a homlokáról.

- Hanem?

- Hanem adjon a bárókisasszony egy csókot! - követelte bátran.

Az oligarchák ivadékának tetszett a szó, elnevette magát, pedig ritka volt a mosoly penészszínû, bágyadt arcán.

- Ohó, te paniperda! Hát már te regényeket olvasol? A várkisasszony egy csókot ad az életét megmentõ lovagnak, amit az térdenállva vesz át. Nos, ugorj oda, Mici, és csókold meg a leventét…

Mici fülig pirult, aztán elpityeredett.

- Hát nem akarod megcsókolni?

- Mert ha elõre megcsókolnám, aztán nem venne feleségül - mentegetõzött a kis lány -, úgy járnék, mint Rozália tante az orosz ezredessel.

- Ostoba liba vagy! - förmedt rá haragosan a báró.

- Kitõl hallottad ezt a sületlenséget?

- A madame beszélte.

- Takarodj a szobádba! - parancsolta szigorú hangon.

A báró mérges volt és nagy patáliát csapott a bárónéval (született Münster grófnõvel) és a francia gouvernante-tal, hogy a kis Mária elhanyagolt nevelésû, akinek lelkét holmi illetlen és pikáns pletykákkal már eleve közönségessé teszik. A madame visszafeleselt, amibõl éles jelenet támadt. A báró menten el akarta csapni a madame-ot a háztól, a madame is rögtön el akarta hagyni a házat, de minthogy a fizetése több évrõl bent volt az uraságnál és hirtelen kifizetni nem tudta, minden a régiben maradt, bebizonyosodván újra és újra, hogy a hitvány anyagiság, a pénz, sokszor elnyomja a lelkek finomságának érvényesülését.

Annyi mégis történt, hogy a kis Máriának ezentúl nem lehetett olyan szabadon elkalandoznia fivérével és a kasznárfiúkkal; egyedül szedték a réteken a magvast, üldözték a kenderáztatókban a békákat, és molesztálták csúzlijukból a falubeli kutyákat. (Látná csak a kasznár, lenne, tudom, nemulass.)

A báró különben tökéletes nagyúr volt. Az õ szava okmányszámba ment, mint a királyé, s a legközelebbi napok egyikén, mikor Pestre ment (gyakran vonzotta oda a Nemzeti Kaszinó), egy flóbertpuskát hozott kasznár Lacinak, át is küldte az inasával, mihelyt megérkezett, de az inas visszahozta.

- No, mi az? Nem volt a fiú otthon?

- De otthon volt, hanem azt mondja, õ mást kért, a puska nem kell neki. Hogy amit mondott, megmondta.

- Itt van - nevetett a báró gúnyosan, egyenest a madame felé tekintve -, a kisasszony egy csókkal tartozik és a követelõ fél nem enged. (Aztán az inashoz fordult.) Vidd vissza a puskát, a másik fiúnak.

A flóbert-puskát tehát Borly Pista kapta, amely esemény, ha a sulyomi verebek rendes történelmet vezetnének, véres betûkkel lenne felírva a verébannalesekben, így azonban nyomtalanul zajlott le, ha csak azt nem vesszük, hogy Pista azóta nagy háládatosságot érzett a bárói család iránt, szolgálatkész volt és elnézõ, valóságos meghunyászkodással engedte birkózás közben, hogy a vézna Pál báró földhöz verje. Úgyszólván lefeküdt neki, a puskáért.

Az öreg kasznár, aki a kerítésen át látta a Pista szolgai önmegtagadását, körülbelül ilyenfélét dörmögött magában:

- Nem, ez nem való mesterségre. A mesterembernek vissza kell ütni az öklével, mert különben nem becsülik meg a társai. Ez a nagyurak közé való, enged nekik, ilyet szeretnek, püspök lesz.

Talán ez adta neki az elsõ impulzust, hogy Pistát taníttassa és a Laciból faragjon lakatost, amely mesterséget azért szerette, mert a megboldogult apósa után, aki lakatos volt, mind megmaradtak a szerszámok, elrakta szépen ládákban a padlásra. Itt meg a szerszámok adtak impulzust. De mindegy is, akár a lakatos van meg elõbb és csak azután szerez szerszámokat, vagy a szerszámok vannak meg elõbb és csak azután neveltetik hozzájok a lakatos.

Az öreg kasznár ezt a tervét még csak érlelte az a kis epizód, hogy a piskóta-dongájú kis báró, vérszemet kapván a Pista feletti hatalmaskodás által (mert a hatalmaskodást csak egyszer kell megkóstolni, hogy rászokjék az ember: roppant jó íze van), a Laci gyerekkel is olyan fölényesen akart elbánni, mire az úgy elagyabugyálta rövidesen, hogy a kis báró vért köpött egypár napig.

Az öreg báró éktelen dühbe jött s elsõ percben korbáccsal kereste a kasznár Lacit, úgyhogy az elszaladt az erdõbe és ott a csõsznél húzta meg magát egypár napig. Azontúl is kerülnie kellett a kastélyt, mert a báró megmondta nyíltan Borlynak:

- Az unokájának pedig mondja meg, hogy ne mutatkozzék többé a szemem elõtt, mert ki nem kerüli a pofont.

Az utolsó vakációban tehát már a tájékára se ment Lackó a kastélynak, - ahol egy csókkal tartoznak neki és egy pofonnal.

Pedig veszedelmes várandóság volt együtt a kettõ. Nehéz a mérleget megcsinálni róla. A »követel« rovatba kell-e tenni, - vagy a »tartozik«-ba az egyiket? Majdnem elepedett a csókért (semmi sem makacsabb a gyerekszerelemnél) és minden vére felforrt a pofon gondolatára (semmi sem érzékenyebb, mint a kamasz-büszkeség). Pedig nem juthatott eszébe az egyik a másik nélkül. Mintha egy pajkos dzsin kivenné a szívét s folyton mártogatná felváltva mézbe, marólúgba.

Szerette volna, ha találkozik Marival, úgy, mint azelõtt, minden este kiszínezte ágyában azt a jelenetet, ha be találna állni másnapra, de a baroneszka is kurta kapicányra volt most fogva, gyorsan kezdett fölfelé nyúlni, a tavalyi szoknyácskán mind ki kellett ereszteni a hajtásokat, s megjött a lánygyerekek elsõ halálos ellensége: a »Nem illik«; többé már nem lehetett künn kószálni a réteken és a faluban, az urasági parkban ellenben Lacinak volt kockáztatott vállalat mutatkozni.

Így múlt el az utolsó vakáció is anélkül, hogy valami történt volna. A végzet, úgy látszik, ad acta tette a csók és a pofon dolgot. Õ maga pedig óvatos volt. Hogy az egyiket kikerülhesse, lehetetlen volt behajtani a másikat.

Szent Mihály-napkor mindennek vége lett. (»Csak még egy napig lehetnék itthon« - sóhajtozott Laci). A borjúbõrös ládát föltették a kocsira, s azzal, upre pupos, bevitte a nagyapa a városba, egyenest a Templom-utcába, Disznósy Mihály uramhoz, akinek a cégtáblája egy alacsony sárga házacskán volt kiakasztva, egy akkora kulcsot ábrázolván, aminõvel talán csak Szent Péter nyitogatja az ég óriás kapuit.

A mester éppen künn szipákolt a boltajtóban, hosszú meggyszárát lelógatva s kezeit zöld posztó köténye alá dugva, miközben hangosan beszélt, a felhõket nézegetve, mintha azokkal disputálna.

Mivelhogy háttal volt fordulva, nem vette észre Borly kasznárt és unokáját, akik a piacon hagyván a szekerüket gyalogosan közeledének.

- Adj isten jó napot, Disznósy Mihály uram - köszöntött rá Borly. - Úgy látszik, önmagával beszélget kegyelmed?

Disznósy uram megrezzent, hátrafordult, de egy csöpp meglepetést se árult el.

- Hát azt teszem - felelte -, mert szeretek becsületes emberrel beszélgetni, aki tovább nem adja, amit mondok. Fogadj isten azonban.

- Elhoztam a fiút, Disznósy uram.

Lopva bandzsalított rá a mester, majd így szólt az õ szokásos finom módján, mert igen finom beszédû vala a neve végett. Meg akarta mutatni a világnak, hogyha Disznósy is, azért nem disznó.

- Szívembõl épülök látásának körülményein és mikéntjén.

- Neveljen belõle embert - tette hozzá a kasznár.

- Magától nõ a fa görbére vagy egyenesre - jegyzé meg Disznósy uram, és kivette az egyik kezét a köténye alól, hogy a kasznáréba tegye.

Mire lemozdult a boltajtóbul s elõre ereszté a vendéget, mondván:

- Falak között vagyon a komoly megbeszéléseknek a barázdája, hogy a mag át ne guruljon a szomszédba.

Beléptek a boltba, hol senki sem volt s hol száz meg száz lakat és kilincs fénylett az üvegrámák alatt. A belsõ helyiségekbõl, hová egy ajtó nyílt, kalapácsolás, fûrészelés, nyiszálás zaja hallatszott be.

A kasznárnak egy kis támlanélküli széket gurított a gazda, mialatt még egyszer végigmustrálta a gyereket a tekintetével, aztán megnyomogatta a vállpereceit:

- Hogy hívnak?

- Borly Lászlónak.

- Rossz név - mondotta elégedetlenül -, nem lakatosnak való. Miska, Gyurka a lakatosoknak való név. László nevû lakatost az öregapám se ösmert, talán nem is lehetséges, de azért meg lehet próbálni.

- Reménylem, áll a múltkori szavunk - törte meg a csöndet a nagyapa.

- Nem szoktam a kötelet elrágni - felelte a lakatos gõgösen.

- Úgy állapodtunk meg, hogy a fiút kitanítja a mesterségre.

- No, no - bólintott fejével a mester.

- De már azt nem szeretném, hogy a fiúval mégis úgy bánjon, mint más inasokkal szokás, hogy az öreg legények megüssék, fülét megcibálják, mert a fiú igen önérzetes és ki nem állná.

Az öreg Disznósy kétkedve csóválta szõrös, idomtalan fejét, melyen rajta volt a mongoltípus.

- Hogy ki nem állná? Kiállja azt mindenik. Nem láttam még én soha lakatos-inasból cserepet. De legyen úgy, ahogy a nemzetes úr mondja.

- Hát abban állapodtunk meg, ugyebár, hogy a gyerek kosztját én fizetem fél huszasával naponként, de ebben benne van háromszor hetenként a pecsenye és a tanítás is, mert semmi munkát nem köteles végezni, amit az inasok szoktak, csak olyant, ami a mesterséggel jár.

- Szóval, hogy egy Esterházy herceget tartok itt a mûhelyben - egészíté ki a mester keserûen.

- Ebben maradunk.

- No, no - bólintott ismét a lakatos.

- A fiú tehát most már itt marad, a ládáját majd idehozzák, ott van a kocsin. Ami pedig a tartási pénzt illeti, azt elõre kifizetem egy félévre.

S ezzel elõvett egy zacskót az oldalán levõ bõrtarisznyából, és kiöntötte tartalmát a pulpitusra, csupa fényes, csillámló huszasokat, amelyekbõl három tett ki egy forintot. - Egy fél esztendõ száznyolcvan nap, tehát itt van kilencven huszas, olvassa meg kegyelmed.

Disznósy uram föltette a rezes okulárét savószín szemeire, s elkezdte megszámlálni a huszasokat, külön garmadára rakva, egy, kettõ, három, négy, fel egész ötvenhatig, itt aztán elunta a monoton dolgot és így szólt:

- Ej, no ha eddig stimmelt, ezután is stimmel - mire a kezével nagy hirtelen besöpörte mind a két ezüstgarmadát a nyitva álló fiókjába, melynek alján tallérok, huszasok és mindennemû rézpénzek voltak összehalmozva.

Laci tehát ott maradt a lakatos-mûhelyben és szorgalmasan tanulta a mesterséget. Azt lehetett volna hinni, hogy nem szokja meg a lakatosságot, de ellenkezõleg történt: a lakatosok õt nem bírták megszokni. Kirítt e szurtos környezetbõl a nyalka úrfi, a tintanyaló, amint nevezték. Nem tudott összeforrni velök, nem húzott sem a legényekhez, se a magához hasonló inasfiúkhoz, nem hancúrozott velök, hanem könyveket olvasott vagy rajzolt, ha üres ideje volt.

Nem is igen szerette a személyzet.

- Mit keres itt köztünk? Hát már mindenki mesterember akar lenni? Megéljük még, hogy az esztergomi érsek is maga csinálja meg a lakatokat a pénzesszekrényeire. Még csak az kellett, hogy az urak kapjanak rá a mesterségünkre. Akkor aztán mibõl éljünk meg?

A városka egyéb lakosai sem vették komolyba a Borly fiú lakatosságát.

- A kis Capet Lajost is csizmadiához adták inasnak a hóbortos párizsiak - emlegette Buriusz Ferenc, a városbíró.

De maga Disznósy uram hovatovább kezdett más nézeten lenni, s nem egyszer lehetett hallani, amint a fiú felõl beszélgetett magában.

- A külseje egy patikáruslegényé vagy egy grófé, de a lelke, az egy igazi lakatos lelke.

Egy félév alatt csakugyan bámulatos eredmény lett. A fiú fölszedte az egész mesterséget az öt ujjába, úgyhogy csodájára járhattak volna. Minthogy a rajzolásra is igen könnyû vala a keze, többet ért a legjobb öreg legényeknél is, a második félévben pedig egy olyan lakatot talált fel, hogy Disznósy uram majd megbolondult örömében, jeges borogatásokat kellett rakni a fejére, legott szabadalmat is vett rá s megküldte egy bécsi üzletnek a mintát, aki negyvenezer ilyen lakatot rendelt ennek folytán, mire másodszor is borogatni kellett a Disznósy uram fejét.

Mikor egy kicsit magához jött, megíratta a bécsi üzletnek, hogy negyvenezer lakatot ugyan nem készít (minek is volna annyi lakat a világon?), hanem öt darabot, ami kész, itt küld prezentbe. A másik levelet pedig megíratta Sulyomra, a kasznárnak, mellékelvén ahhoz mintegy harminc darab huszasokat, írván, hogy a fiú odáig emelkedett agyvelejének ékességében és kezének ügyességében, miszerint e naptól kezdve, nemhogy a nemzetes kasznár úr fizetne érte naponként félhuszasokat, ellenkezõleg, õ (Disznósy Mihály) fizetend a fiúnak naponkint két egész huszasokat.

Borly uram nagyon jó szívvel vehette a Disznósy Mihály levelét, mert mikor a következõ hetivásárra bejött, egy disznófõ-sajtot hozott a mesternek ajándékba, a Laci fiúnak pedig egy ezüst órát, melyet egy nyájas hátbaütés kíséretében adott vala a fickónak.

- Látom, hogy ember lesz belõled, Lackó fiam. Csak te iparkodj ezentúl is, mert hidd meg nekem, hogy minden pálya jó, csak jónak kell lenni hozzá az embernek is. Az pedig mégis a legjobb, amelyik a legkevesebb embernek kell. Ha volna például esõt csináló mesterség, mindjárt odaadnálak inasnak.

Mire aztán panaszkodott a nagy szárazság ellen, hogy nem lesz mit enni, hogy éhen fognak halni az idén, még talán az uraság is, majd elbúcsúzván Disznósyéktól, ekképpen szólt:

- Hanem most pünkösdre még talán akad egy kis pogácsa, gazduram: azért hát bocsássa el a gyereket vagy három napra; megérdemli azért a lakatért.

Disznósy uram komor méltósággal szólt közbe:

- Megfogja a macska az egeret anélkül is, hogy Ferenc József-rendet kapjon érte.

- Te pedig vigyázz az órádra, hékás - folytatá a kasznár a fiúhoz szólva -, mert igen jó óra. Bécsben vettem egy megszorult török zarándoktól, s az a tulajdonsága vagyon, hogy egy kicsit lassan jár. De hát tíz forintért nem is szaladhat lóhalálában. A báróé ötszázforintos kronométer, annak meg az a baja, hogy siet. És az se jó. Látod, nekem sohase volt órám, mégis itt vagyok. Tudom az idõt, a napról, az árnyékról, meg a gyomrom hangulatából. Nekem nem is kell óra. Ostobaságnak tartom. Hanem azt mondja a zarándok, hogy pompás szerkezete van. Csakhogy holmi regulák szükségesek, és ezeket be kell tartanod. Adj rá kezet, amice, hogy mindig be fogod tartani a regulákat, és akkor pompás óra lesz a zsebedben. No, adod a kezedet vagy nem adod?

- Adom, nagyapa!

- No, így már jól van. Hát minden reggel pont négy órakor fel kell húznod és egy félórával elõre igazítanod, ha napközben mégse járna jól vagy megállna, megrázod egy kicsit, mintha rostálnál vele. A rázás addig tart, míg megindul, mert okvetlenül megindul. Az egész megállás csak egy kis móka, egy kis kötekedés tõle, ne ijedj meg, egy porszem esett bele vagy efféle, mert filigrán, finnyás portéka. Este féltízkor megint felhúzod és megint elõre igazítod háromnegyedórával, aztán föltétlen nyugalomban hagyod reggel négyig, azaz vízszintesen fekvõ helyzetbe teszed az asztalra vagy a párnád alá, szóval, hogy ne járj vele. Ezek a szokásai. Különben remek jószág, pompás gépezet. Valami csodálatos, kedves ketyegése van. Vigyázz, nehogy elrontsad.

Laci boldog volt az órával és igyekezett a természetéhez alkalmazkodni, korán kelt, korán feküdt, hogy az órának eleget tegyen, s eközben édes álmodozások közt gondolt a pünkösdi napokra, amikor talán Mária is meglátja az órát a zsebében. Hogy fog az annak imponálni! Hiszen órája Pál bárónak sincs.

Míg Laci színes terveket szõve, mohó vággyal készülõdött Sulyomra, sõt éjszakánkint álmaiban már ott is járt Mari mellett az urasági parkban - addig ott meglehetõs rossz ünnepekre volt kilátás. Sötét felhõk tornyosultak, kivált a kastély fölött. Az egész községben arról beszéltek, hogy az uraság nagy bajban van. Az a bizonyos suttogás volt ez, mely a dobpergést szokta megelõzni.

Végrehajtók egymásnak adták a kilincset, de ez nem lett volna baj, hiszen volt a bárónak prókátora, az öreg Tartsányi Ezékiel, aki el tudta húzni a pöröket, ameddig a bárónak tetszett; a báróné is beteg volt, de ez se lett volna baj, hiszen ott volt doktor Arendorffer György, aki medicinákkal tartotta benne a lelket, ameddig a léleknek tetszett - hanem az volt a nagy felfordulás oka, hogy a báró Pesten járt és a Kaszinóban egy pár ezer forintot veszített becsületszóra. A kártyaadósság pedig nagy dolog. A többi bliktri. Fizeti az ember, ha lyukas hídon talál. De a kártyaadósság parancsol. Annak meg kell lenni, ha a pokolból kerülne is ki.

A pokolnál azonban vannak még valamivel közelebb esõ helyek: az uzsorások zsebei. Onnan kell az összeget kiteremteni szép szóval, ígérettel, elõre eladott terméssel vagy akármivel. (Betáblázást, sajnos, már nem lehet ígérni.)

- Borly - mondá a báró a kasznárnak, mikor Pestrõl hazajött -, pénzre van szükségem.

- A hitelünk kimerült, méltóságos uram. A pénzintézetek nem adnak.

- Meg kell a zsidókat próbálni.

- A zsidók is megokosodtak, méltóságos uram.

- Hát mit csináljak? Vesztettem. Maga okos ember, tudja, hogy mi az. Fõbe kell lõnöm magamat, vagy fizetni.

A vén gazember vállat vont.

- Nagyurak bolondsága.

- Hát mit tanácsol?

- Ne fizessen és ne lõje fõbe magát.

- De hiszen kizárnak a Kaszinóból.

- Bárcsak régen kizárták volna. Nevetséges logika. Mert a Kaszinóból kizárnák, ami csak egy ház Pesten a Hatvani utcában, méltóságod ki akarná magát zárni az egész világból. Hát a két gyerekbõl: a baroneszbõl és a kis Pál báróból mi lesz aztán? Ej, ej, méltóságos uram!

- Borly! - szólt a báró szigorúan. - Ne tartson nekem prédikációkat, hanem szorítsa meg a zsidókat, adjon el valamit, adjon el mindent, ha kell, de a pénznek meg kell lenni.

A vén gazember most már nyakába vette a környék uzsorásait, de eredmény nélkül jött haza, fáradtan, leverten, azzal a jelentéssel, hogy a tõke óvatos.

- Hát hol járt?

- Mindenütt.

- És mindenütt elutasították?

- Mindenütt.

- Bajomban is volt Flucknál?

- Ott is.

- Nem beszélt Sternnel Koppányban?

- Beszéltem.

- Hát az újfalusi Glück, mit mondott?

- Azt mondja, nincs most pénze. Pukkadjon meg ott, ahol van.

- Egyebütt aztán nem volt?

- Kinél kellett volna még lennem?

- Persze, persze - hagyta rá Inokay nagy flegmával -, ilyenkor tûnik ki, Borly, hogy még mindig kevés a zsidó.

Borly uram figyelmesen nézett a gazdájára; tudta már, hogy a húr a végsõig feszült, mikor az akasztófahumor elsõ csöppje kibuggyan.

- Bizony nehéz a helyzet, de nem reménytelen - szólt azután -, egy mód még van.

- Halljuk, halljuk, bátyóka, beszéljen! - sürgette a báró nyájasan.

Ha kényeztetni akarta az öreget, bátyókának szólította, mint valaha gyerek korában. Pedig most már nagy megerõltetésébe került, undorodott tõle, nem becsülte, gazembernek tartotta, gondolván magában: »A tolvajnak bizonyosan van pénze, eleget összelopkodott; ha akarna, adhatna nekem, visszaadnám busásan; hiszen nem lehet az, hogy már nekem sohase legyen pénzem többé.« Többször ott lebegett már ajkán a szó: »Hát magának nem volna egy kis pénze, bátyóka?« de mindig visszanyelte. Nem, nem. Egy Inokay mégse teheti azt, hogy a gazdatisztjétõl kérjen pénzt. De hiába is tenné. A vén gazember, ha nem akar adni, úgyis eltagadná; ha pedig adni akar, maga is ajánlkozhatik. Talán éppen azt pedzi most…

- Halljuk, halljuk, bátyóka!

- Azt gondoltam, méltóságos uram, hogy talán, hm, a családi ékszerekbõl lehetne csinálni egy kis pénzmagot.

- Azok a feleségemé. Neki adtam; anyám, dédanyám viselték - nem tehetem.

- Hiszen ki lehetne váltani - vélte a kasznár.

- Mikor? - kérdé a báró.

- Valamikor - mosolygott gúnyosan a kasznár. - Ha méltóságod akarja, elvinném Pestre és elhelyezném a zálogházban.

A báró szabadkozott eleinte, de minthogy nem volt más mód, pünkösd elõtt két nappal csakugyan összecsomagolta a családi ékszereket; zafir-, rubin-, gyémántgyûrûket, régi kelyheket, keleti gyöngyökkel kirakott imakönyvtáblákat, forgókat, násfákat egy egész ládányit. A ládát aztán elvitte Borly uram Pestre, úgy, hogy az egész úton rajta ült, mint Bónis Samu bátyánk a koronát rejtõ vasszekrényen.

De az öreg útja nem volt szerencsés. Másnap azt sürgönyözte Pestrõl, hogy a zálogház nem adja meg a megkívántató összeget, hát mit csináljon?

A báró elszaladt Kékkõre barátjához, báró Balassa Antalhoz (annak se volt soha pénze), vele tanácskozott. Balassa az örök áron való eladást tanácsolta. »Akkor még marad is egy kis pénzed, még tán nekem is kölcsönözhetsz.« Inokay tehát visszasürgönyözte: »Adja el az ékszereket.«

Ebbõl aztán megint nagy sürgönyözés keletkezett. A zsidók keveset akartak adni, Inokay túl sokat akart kapni, végre is a zsidóknak lett igazuk, a báró kifogyott türelmébõl és potom pénzen kapták meg az ékszereket.

- Látom - mondá Inokay egy furcsa mosollyal Balassának -, hogy a vén gazember (Borly) nagy összeget akar most lopni, hát mit tehessek ellene?

Ezalatt pedig nagyban készült Lackó a pünkösdi ünnepekre. A városka egyik díszkertjében egy gyönyörû feslõ rózsabimbót pillantott meg, pünkösdkor nagy ritkaság egy ilyen rózsa. Nézte-nézte a vasrácson át és az a bohókás gondolata támadt, hogy ez a rózsa Inokay Mária. Csillagban is volt már egy ilyen Inokay Máriája az égbolton. A harmatos gyermekszerelem gyakran táplálkozik effajta szertelenségekbõl. Laci kétszer is megnézte napjában a rózsát, mely egyre jobban kezdte kibontogatni zöld zacskójából az összegyömöszölt szirmokat s olyan ismerõsen mosolygott már a végén Lacira, hogy szinte integetni látszott neki.

»Hm - gondolta Laci -, de nagy dolog volna, ha azt a rózsát hazavihetném a baronesznak. Igen, de át tudnám-e neki adni? Lesz-e alkalmam találkozni vele, mert a báró még mindig haragot tart rám! Ej, mit! Betenném éjjel, lopva az ablakába, vagy elküldeném a Zsuzsa szolgálótól.« Hovatovább mindjobban megbarátkozott ezzel a gondolattal. És a rózsa is szólította: Bizony jól tennéd, Lacika, ha letépnél, hideg van még itt, korán születtem (az éjszakák még hûvösek voltak.)

A kert magas falkerítéssel volt körülvéve, csak a vaskapu rácsain lehetett belátni; a háttérben egy nagy, komor épület meredezett manzárd-tetõvel és tömérdek galambbal, melyek szerelmetes búgással ültek egymás mellett a tetõ zsindelyfodrain.

- Miféle ház ez? - kérdezõsködék Laci.

- Az angol szüzek zárdája.

- Nincsen ennek soha a kapuja kinyitva?

- Az apácák nem járnak sehova, csak néha mennek ki sétálni a növendékekkel.

Némelykor egy öreg kertészt látott csoszogni Laci a szép kavicsos utakon a kert orgonabokrai közé, melyek most nyíltak javában. Oldalt a magas kõfalba egy ajtó volt vágva, mely a szomszéd ház udvarára szolgált. A szomszéd ház az »Arany bárány« címû vendéglõ volt. Hajdan ez is a klastromhoz tartozott; egy Balassa kisasszony volt a fejedelemasszonya, ki a võlegénye, Drugeth Pál halála miatt szent fogadalmat tett, hogy apáca lesz, de késõbb megbánta a dolgot (minden asszony csak asszony), jó vér is forrt benne, hát egy palotát építtetett a klastrom mellé s néha éjjelenként oda szökött át a titkos ajtón, ahol levetvén apácaruháit, a legpikánsabb francia toiletteben jelent meg az odahítt férfivendégek, leginkább katonatisztek közt, s álnév alatt mulatott pezsgõ vidámsággal, ledér pajzánsággal. A háziasszony tisztét a palotában egyik titoktartó társalkodónõje, valami Villárczy kisasszony vitte. Sok tarkabarka bohóság történt itt. A városka õszhajú matrónái még most is mesélik ezeket az istentelen históriákat.

Késõbb (egy század múlva) a Bárány-fogadó lett a Balassa Ágnes bûnös palotája helyén, a palotát átalakították vendégszobákká, de a zárda régi állapotában maradt, s még most is ott az ajtó, mely a Bárányba nyílik.

Laci látta egyszer, hogy a vén kertész kinyitja az ajtót egy rozsdás kulccsal s átszalad egy pohár sörre a Bárányba, csak úgy könnyedén betéve az ajtót maga után.

Ez adta neki az eszmét, hogy mikor a kertész bent iszogat a Bárányban, az udvarról egész kényelmesen be lehet szaladni a zárdakertbe és kihozni a rózsát. Hiszen a viráglopás úgyse bûn.

Az is bizonyos volt, hogy a kertész napjában többször is megjárja a Balassa Ágnes útját, õt is a titkos gyönyörök csalogatván, csak ki kell az alkalmas pillanatot választani.

Lesbe állt hát Laci pünkösd szombatján délután az átellenes szíjgyártó kapujában, s nem sokáig kellett várnia, míg a kertész megjelent, gereblyéjével egy kicsit pepecselt a kavicsok közt, mialatt a mellékajtóhoz jutott, s kinyitván azt, iszkiri, eltûnt az ajtó mögött.

Ez volt az alkalmas perc. Laci otthagyta leshelyét és egyenest a Bárányba tartott, ahol a vörös terítékû szobában találta a tiszteletreméltó kertészt, amint éppen a vendéglõs tubákos szelencéjébõl merített egy csipetnyit, nagyot prüsszentvén utána.

- Egészségére, Tumbus apó!

- Köszönöm Kovács úr. Igazán finom burnót.

A pincér hozta a sört.

- Friss csapolás - szólt a vendéglõs.

A pincér észrevette a belépõ Borly Lacit és a szokásos hosszadalmas vallatás alá vette:

- Mi tetszik, ifjú úr: sör, vagy bor?

- Bor.

- Milyen bor? Butéliás bor vagy asztali bor?

- Asztali bor.

- Fehér vagy vörös?

- Hozzon fehéret.

- Egy verdungot vagy egy messzelyt?

- Egy messzelyt.

- Vízzel vagy anélkül?

- Anélkül.

Laci felhajtotta a zavaros italt s leszúrta az árát, aztán az udvarnak tartott a söntés melletti ajtón, mely a pitvarba nyílt.

- Erre van a kijárás - figyelmeztette a pincér.

- Egy szekeret várok otthonról, megnézem, nincs-e az állás alatt.

- Ott most csak egy szekér van.

- Talán éppen az enyém.

Minden gyanú nélkül sikerült kijutnia, az állás alatt valóban csak egy szekér volt, zsákokkal megrakva, a zsákokon egy tót paraszt aludt jóízûen hortyogva.

Laci körülnézett, az udvar néptelen volt, csak egy kis fiúcska ült egy ledöntött nagy fán, lábait lelógatva, egy bádog-messzelyt tartott kezében.

- Nem vesz bort, bácsi? - kérdé Lacitól.

- Nem. Hát bort árulsz?

- Bort.

- És hol van a borod?

- Itt a lyukban.

- Hol veszed a bort?

- Az apám pincéjében; leveszem a kulcsot a szögrõl, amikor nem látják, és én is hozok egy-egy kancsóval.

- Ide öntöd a fa odvába?

- Ide öntöm, de csak ha az apám nem látja, mert megharagudnék, ha megtudná, hogy én is kocsmát nyitottam.

- Bolond vagy te, fiú. Sokkal jobban elmulathatnál a piacon. Egy generálisruhába öltözött majmot mutogat ott egy talján.

Se szó, se beszéd erre a hírre felugrott, levágta a messzelyt a földre s úgy szaladt a piac felé, mintha puskából lõtték volna ki.

Laci most már egyedül volt, sietve lépett az ajtóhoz, szíva nagyot dobbant. Hátha a kertész jön. Eh, mindegy. A macska fél, én nem félek. Hirtelen betaszította az ajtót, s egy iramodással, nem nézvén se elõre, se hátra, csak a rózsatõre, ott mellette termett. Enyim vagy hát, szép rózsaszálam!

De amint lehajolt, hogy letépje, egyszerre eszébe jutott a mesékbõl a rózsává elátkozott királykisasszony, akinek az életfonalát metszi el, aki leszakítja. Hátha ez a rózsa mégis maga a baroneszka.

Hah, hogy megszúrta egy tövis! Csupa tövis a szára. Idegesen nyúlt a bicskája után, s amint már rátenné, hirtelen magcsendül egy félénk, mégis parancsoló hang:

- Jaj, nem szabad. Nem szabad, uram!

Laci összerezzen, a tollkés kiesik kezébõl erre a hangra, ijedten néz fel, s majd sóbálvánnyá mered, fojtott, tompa hangon dadogva:

- Szent Isten! Inokay Mária.

- Nini, nini - kiált fel a leány vidáman -, hisz maga az izé… a lakatos.

Különös vizsga-pillantást vetett rá, mialatt Laci tollkéséért lehajolt. - Hogy megnyúlt a fiú - gondolta magában. Aztán egyszerre furcsának találta a keskeny, feketedõ csíkot az ajka fölött. »Hiszen magának már bajusza van« akarta mondani és kacagásra nyílt ki már a pici szája, nevetni kezdett már a pajkos szeme, de elharapta, inkább nem mondott semmit, csak piros lett, mint a pipacs. (Nem lehet a bajuszt kinevetni, nagy dolog az.)

- Megijedt tõlem ugye? - kérdé Laci zavarral, csak éppen hogy mondjon valamit.

- Hogyne ijedtem volna meg, mikor a virágomat le akarta tépni.

- Hát a maga virágja? - szólt a fiú csendesen, tompán. - Tudtam, éreztem.

- Tudta? És mégis le akarta tépni? Szép magától.

- De hiszen magának akartam elvinni - mentegetõdzött az ifjú.

- Köszönöm szépen - jegyzé meg a leány gúnyosan -, itt nevelem nagy fáradsággal. Minden áldott este és hajnalban tüzet rak Tumbus apó két felõl mellette, csaljuk a szegény virágot, hogy azt higgye, mintha már júniusi éjszakák volnának, és mindezt azért, hogy maga leszakítsa idõ elõtt. De hát hogy jött be ide?

- A kertész nyitva hagyta az oldalajtót és a rózsát el akartam vinni Sulyomra, holnap oda megyek, azt gondoltam, magának viszem.

- Hát nem tudta, hogy én itt vagyok a zárdában? - kérdé a leányka közömbösen.

- Oh istenem, ha tudtam volna! Azt hiszem most is, hogy csak álmodom. Miképpen is történhetett ez?

- A madame elhagyott bennünket, összeveszett apával - felelte a leányka a régi, õszinte hangon -, apa aztán behozott ide a zárdába. És most itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok.

S pajzánul meghajtotta magát Laci elõtt, megperdülvén a saját tengelye körül gyerekesen, miközben a szoknyái lágyan lesimuló szegfûformából széles haranggá puffadtak fel a szélben.

Virágok, bokrok és füvek mind nevették ezt a bohókás sürgést-forgást. A májusi napfény szétöntötte megolvasztott aranyát az egész természeten, még a két szürke hamufolt is a rózsatõ mellett olyannak látszott, mint két nagy vidám szem. A hétpöttyös bödék, az Isten tehenkéi, ott játszogattak a hamuban, tetszett nekik, hogy ez nem olyan terület, mint a többi.

- Nagy szerencse - szólt Laci álmodozó hangon -, hogy végre megtaláltam.

- Úgy tesz, mintha keresett volna.

- Hát azt gondolja, hogy a nap minden órájában nem jár az eszemben?

- Én nem gondolok semmit; én csak azt tudom, hogy csúf dolgot akart elkövetni, le akarta tépni a rózsámat, amit én a Szûz Máriának szántam, mert a jövõ héten a kékkõi búcsújáró helyre megyünk, odaviszem a rózsát. Magam ültettem el a tõt tavasz elején, s akkor megfogadtam a fejedelemnõ asszony jelenlétében, hogy az elsõ virágját a Szûz Mária oltárára teszem. A fejedelemnõ kinevetett: »Nem nyílik az még ki akkorára, édes lányom, mikor mi a búcsúra megyünk.« »Kényszeríteni fogom - feleltem -, mert kényszeríteni csak arra nem lehet, hogy ne nyíljék, azt mondja a népdal, de arra, hogy nyíljék, talán lehet; hiszen virág, hiszen szelíd, ha virág, és szófogadónak kell lennie, ha szelíd«. Hát nincs igazam?

Laci csak a fejével bólintott, hallgatta, hallgatta a kedves csacsogását és majd fölfalta tekintetével az igézetes kis teremtést.

- Aztán volt még egy skrupulusom, meg is kérdeztem Ottilia nõvértõl (mert tudja, minden apácát nõvérnek hívunk) »mondja meg nekem, Schwester, szabad-e a virágot megcsalni? Nem vétek-e az?« A Schwester gondolkozott és azt mondta: »A virágnak nincs lelke, nem gondolkozik, a virágot szabad megcsalni.« Testvér, feleltem neki, ha a virágnak nincs lelke, hát akkor honnan van az illata? A testvér vállat vont. Azt mondja, hogy nem tudja. Hát már most azt az egyet én sem tudom. Nem tanult maga errõl semmit?

- Nem. De azt hiszem, hogy van lelke.

- No, az meglehet, de azt látom, hogy magának nincs, mert különben nem akarta volna leszakítani. Ugyan nagy bajba hozott volna. Mert én azzal tartozom a Szûz Máriának.

- Szép, hogy számon tartja a tartozását, baroneszka. Hát nekem nem tartozik valamivel?

Olyan buta pofácskát vágott erre, mint egy aluszékony fiókmacska.

- Nem emlékszem - szólt vontatottan és megrázta a fejét, hogy a körülnyírt haja repkedni látszott az arca körül, a fülbevalóiból pedig kikapcsolódott az egyik és a kavicsokra esett.

Lehajolt érte kecsesen, hanyagul.

- Tudja-e, hogy már kifúrták a fülemet? - dicsekedett. - Múlt vasárnap. Nem fáj az.

- Most már tudom és ígérem, hogy el nem felejtem - gúnyolódott Lackó -, de maga, úgy látszik, elfelejtette, hogy lehoztam a fáról… emlékszik: mikor?

A kis baronesz elpirult.

- Aha, tudom már - szólt nyugtalanul, szétnézve, nem jön-e az utakon valaki. - Persze. Igen, igen. Emlékszem most már, lehozott és… és…

Laci most vakmerõen két lépést tett feléje:

- Egy csókot kértem akkor jutalmul.

- Akkor én még kisleányka voltam - ellenveté kérlelõ tekintettel.

- Hiszen még most is kisleányka.

- Annak tart? - kérdé a leány elbiggyesztve ajkait.

- Annak, természetesen.

- Úgy? Hát minek magának a csók egy gyerektõl?

- Hát csak - felelte a legényke nyeglén, vállat vonva.

- Tudja mit, ha gyerek vagyok, hát adok magának helyette egy pacsit. Egy nagy pacsit, keresztül, kasul, szúrom, pacs. Jó lesz?

Laci elmosolyodott.

- Inkább beösmerem, hogy már kisasszony.

- Köszönöm, igen kegyes. Nos hát, nem fizetek, tisztelt hitelezõ úr.

Laci homloka elborult.

- Haragszik rám?

- Nem.

- Miért nem fizet hát?

- Mert egy igazi kisasszony csak olyan valakit csókolhat meg, aki valamikor a férje lesz.

- Nem mondta-e mindig, hogy az én feleségem lesz? Emlékezzék vissza, Mariska! Nem tettünk-e szent fogadást egymásnak a kápolnában?

- Tettünk, tettünk - felelte idegesen -, de lássa, azóta sok történt.

- Nevezetesen?

- Azt mondja a világ, hogy az most már lehetetlen.

- Mit ért a világ alatt?

- A barátnéimat, kikkel bizalmasan közöltem titkomat, mert mi itt az intézetben mindent elmondunk egymásnak. Pfuj! azt mondta nekem gróf Starwitz Kati, egy lakatosinast szeretsz! Nem szégyenled magadat?

Laci lehorgasztotta a fejét, mint egy vádlott.

- És maga mit mondott erre, Mária Karolina? (Mert ezen a néven szólították a családban Inokay kisasszonyt.) Mit mondott erre, kérem, feleljen nekem! - kérdezte fázékonyan, türelmetlenül.

- Én azt a kérdést vetettem fel elõttük, hogy elõfordul-e ilyesmi a regényekben?

- És mit feleltek?

- Jetefalvy Örzsi, aki az összes német regényeket fölfalta már (én még csak vagy ötöt olvastam), azt mondta erre: »A regényekben sok csodás dolog elõfordul, de ilyesmi még sohase történt és sohasem is történhetik. Egy Inokay bárókisasszony épp oly kevéssé lehet felesége egy lakatosnak, mint nem lehet egy szarvasbogáré vagy egy iramszarvasé.«

Laci ereiben megdermedt a vér, úgy állt ott, mint egy elítélt.

- Hát mármost én mit csináljak? - kérdé sötéten, rekedten.

- Azt én nem tudom - vonogatta vállait Mária Karolina. - Én nem tehetek róla, én mosom a kezeimet - majd látva a Laci szomorúságát, fájdalmát, szelíden, szánakozóan hozzátette: - Lássa, lássa, minek lett lakatos?

Aztán mintha egyszerre kiesnék a természetes hangból, a gyermekszerelem édes szamárságaiból egy nyegle szerepbe - hátravetette a szép fejét negédesen s lendületes gesztussal szavalta a nyilván regényekbõl eltanult mondatot:

- Ön két lény családi boldogságát tette tönkre e lépésével.

Oh, szegény kis lelkek, szegény bakfisok! Oly egyenlõtlenek vagytok és oly félszegek. Valami, amit az égbõl hoztatok magatokkal, s valami, ami már rátok ragadt ahhoz a földi salakból. Olyanok vagytok, amilyen a strikkeléstek a kis kosaratokban, amibe a mama is belestrikkelt, a tante is, a nevelõnõ is, és csak az a kedves belõle, ami a magatoké.

- Hát olyan bûn lakatosnak lenni? - tört ki Borly Laci szilajan, és meg akarta ragadni a leányka karját.

De az egy sikollyal ugrott el elõle.

- Jaj, meg ne szúrjon! Csak nem akar megölni? Ugye nem?

Szinte habozva mondta, szinte csalogatón, félig incselkedve, mintha talán szeretné, hogy megszurkálja. Mert hát szerelmi tragédiája lenne, nagy eset lenne, tíz napig beszélnék és irigyelnék a növendékek.

Laci csak most vette észre, hogy a nyitott penecilus, mellyel a rózsát akarta lemetszeni, még a kezében van, ijesztõ lehetett hát, amint ott hadonászott a késsel, Mariska karja után kapkodva.

- Oh, bocsánat, bocsánat, Mária Karolina. De ne menjen! Hiszen elteszem a kést. Inkább magamat ölném meg, mintsem magát. Oh, dehogy, dehogy. Én csak azt kérdeztem magától (és a hangja lázasan remegett), hogy olyan nagy bûn-e a lakatosság? Hisz nem bûn.

- No, tudja, én se hiszem, hogy bûn volna - szólt húzódozva -, de ha egyszer a világ ilyen, hát akkor ilyen.

S ezzel kedvesen rámosolygott Lacira, búcsút intve neki a kezével.

- Sokáig beszélgettem, már keresni fognak. Isten önnel, Lacika. Ha hazamegy, csináljon egy kis lakatot és tegye a szájára, érti-e?

Laci utána iramodott.

- Mária Karolina - lihegte lázasan -, álljon meg egy percig. Ne hagyjon így el! Segítsen rajtam!

- Hogyan? Miben? Miképpen? Ne bolondozzék. Menjen már haza, meglátnak az ablakból.

Kissé félre lépett, ahol egy nagy platán eltakarta.

- Akarja-e - szólt a fiú eltökélt hangon -, hogy ne legyek lakatos?

Dac ült a homlokán és keménység az összevont szemöldjein.

- Hát az jó volna - szólt a leány hanyagul, felületesen -, de hát akkor mi lenne?

- Amivé maga akarja, hogy legyek.

A leány elkacagta magát. Tetszett neki a gondolat, hogy õ mondja meg egy férfiúnak, mi legyen. Hogy õtõle függ, õ irányít, õ rendelkezik. A szemei is megcsillantak. Oh, azok a fénylõ, világító szentjánosbogarak azokban a szemekben!

- Nos, tudja mit, legjobban szeretném, ha katonatiszt lenne.

- Katonatiszt?

- Igen, nekem tetszenek a katonatisztek, szépen vannak öltözve - folytatta ismét, gyerekesen, picinyt selypítve. - A barátnéim is a katonatiszteket csodálják legjobban, Katalin levelezik is egyikkel.

- Levelezik? Hát lehet innen?

- Lehet. Hogyne lehetne?

- Hisz akkor mi is levelezhetnénk.

- Persze. Föltéve, hogy katona lesz.

- Az leszek, Mária Karolina, biztosíthatom. És hát, hogy levelezik az a bizonyos Katalin? A postán?

- Dehogy. Különös módja van annak. Megmondhatom. Mert maga elõtt most már nem szabad titkomnak lenni. Igaz-e, hogy nem szabad?

Egyszerre közlékeny lett, szinte megolvadt hangja a melegségtõl, bensõségtõl, amint folytatá:

- De mondom, ez nagy titok, úgy vegye. Lakatoska, lakatot tessék tenni a szájacskájára! Hajoljon ide közelebb. Hát úgy van az, hogy van nekünk itt egy csacsink, akivel Tumbus apó együtt öntözi a kertet, a csacsi nem öntözi, hanem õ húzza a talyigát és a vizes hordót, amely a talyigán van. Ez a csacsi nappali dolga. De reggel a Tumbus és a csacsi bevásárolni mennek a piacra. A csacsinak olyan nagy füle van, mint egy zacskó, hát a nagy fülébe betesz Katalin egy levelet, azt aztán a piacon kiveszi a csacsi fülébõl a katonatiszt, Litmaneck Eduard hadnagy úr, hazamegy, felel rá, mire megírja a választ, akkorra már a csacsi a Sánta mészáros üzleténél áll. Litmaneck odamegy, beteszi a választ a szamár fülébe, és mi, itthon, mikor senki se látja, kivesszük onnan. Hát már most tudja. Legyen ezzel is okosabb!

Laci elmosolyodott a történeten, de mégis csak a maga dolga állt elõtte elsõbbnek.

- Ezt most már tudom. De mit érdekel engem Litmaneck hadnagy? Azt szeretném én inkább tudni, mily módon levelezhetnénk mi ketten?

- Furcsa! Hát a csacsinak a másik fülében. Hiszen két füle van.

- Úgy, de hátha az én levelemet venné ki a Litmaneck?

E pillanatban léptek hallatszottak, gallyak ropogtak, madarak rebbentek fel a bokrokból, ami valakinek a közeledését jelentette.

Laci elsápadt.

- Bajban vagyunk - suttogta és körülnézett.

- Pszt, csendesen! - szólt a leány elkomolyodó homlokkal. - Nem kell megijedni!

- Csak maga miatt.

- Énmiattam? - kacagott fel, az egyik vállát fölhúzva. - Azt hiszi, hogy engem könnyû zavarba hozni? Csalódik. Az öreg kertész jött a ribizkével szegélyezett gyalogúton. Egy darázs szállingózott, zümmögött a feje körül, vele jött makacsul, talán virágnak képzelte az orrát s rá akart ülni, a kertész kergette, vagdalkozott, hadonászott a feje körül a két karjával, de a darázs nem tágított.

- Hess, hess, oktalan állat, ne légy annyira szemtelen!

- Tumbus apó! Tumbus apó! Ne csukja be még a kis ajtót, - kiáltá eléje a baronesz nyájas, behízelgõ hangon, amint megpillantotta a gallyak hézagain át, sõt nehány lépést elõre tett a kanyarodóig, ahol láthatóvá lett.

- Hopp, hopp, itt vagyok. Mi tetszik? - kiáltá vissza Tumbus apó a maga rozsdás hangján.

- Ne csukja még be a kis ajtót, apóka.

- Bah, már becsuktam. Hát miért is ne csuknám be? Meleg van kisasszonyka, hm. Eredj te cudar! (Ez a darázsnak szólt.)

- Valakit ki kell eresztenie, apóka.

Az öreg a szemeit meresztette, mígnem észrevette a fiatalembert. Kegyetlen vigyorgásra fintorodott el az arca.

- Hehe, hehe! No, szépen vagyunk! Huj, huj, micsoda meleg, micsoda pokol. S azonfelül még idegen szagot érzek…

Szimatolni kezdett a levegõben.

- Idegen szag. Haj, idegen szag. Fiatal uracska, hihihi. Itten, ahol a madár se jár. Szörnyûség! Na, szépen vagyunk. Éreztem, éreztem, azért siettem annyira! (Kivicsorította a fogait, mint aki éppen valami ilyenbe akar beleharapni.) Hát mármost mit csináljunk vele? Kivallatjuk, hehehe, hogy hol vette itt magát, és mit akar itt, hihihi, ahol a sármányból is csak az asszonya jár? Honnan jött, tu-tu-tu? Apácák leimádkozták, az égbõl pottyant le. Trumbus apó minden lépéssel megállt s a hasát fogta, úgy nevetett.) No-no-no, jelentést teszünk a fejedelemasszonynak. Katonásan, regula szerint. Kutya kutyánszki, macska macskánszki!

Lackó a falak és a vaskerítés magasságát méregette szemeivel, hogy nem lehetne-e menekülni, de a falak magasak voltak, a vaskerítés pedig kopjahegyekben végzõdött. Lehetetlen, lehetetlen. Itt csak a madár tud kimenni!

Tumbus apó ellenben a becsípett ember bõbeszédûségével nyomogatta, hempergette, kapargatta a pikáns, érdekes eseményt, mint az eb a csontot, hogy nem találna-e rajta valami ennivalót.

- Hát mármost mit csináljunk vele? - motyogta. - Olajba sütjük vagy porrá törjük és minden apácának beadunk belõle egy evõkanálnyit?

Annyira kacagott, hogy egy fába kellett fogódzkodnia.

- Tumbus! - kiálta rá a baronesz parancsoló hangon és a lábával toppantott - micsoda szemtelenségeket beszél maga itt összevissza? Ez a fiatalember apám gazdatisztjének a fia, érti-e, behíttam az utcáról, hogy a szüleim felõl kérdezõsködjem, s õ bejött, mert kend részegeskedni ment a korcsmába és nyitva hagyta a kis ajtót, szigorú kötelességszegést követvén el. Hát mármost forduljon vissza menten és nyissa ki az ajtót, mert különben én teszek mindjárt jelentést a fejedelemasszonynak. Egy, kettõ, három, mars!

- Hiszen megyek már, megyek - szólt egyszerre megjuhászodva. - Ez már más, kisasszonyka. Hiszen ha mindjárt úgy tetszett volna hozzám szólni, kisasszonyka, hogy »parancsolom, Tumbus«.

- Egy szót se többet, Tumbus.

S ezzel csípõjére tette a kezecskéit, s haragosra, morcosra vonván össze a homlokát, a villámló szemeivel intett Tumbusnak, hogy elõre menjen.

- Jöjjön hát, ifjú úrka - makogta az apó alázatosan.

S mintha egyszerre kijózanodott volna, egyenletes léptekkel ment kinyitni az ajtót, bizalmasan morogván az utána ballagó Lackónak: »Szép kis bolondság! Micsoda asszony lesz ebbõl! Mikor már mint palánta is ilyen. Ujujuj, de ráncba szed ez valakit.«

A kulcs megcsikordult az ajtóban. A legényke még egyszer visszafordult, még egy utolsó pillantást vetett rá. A kisleány egy nyírfa lehajló ágára ülve himbálózott és a kezével búcsút integetett neki.