***

Mindez pedig abban az évben történt, mikor az uralkodó azt a szinte félénk kérdést intézte egy bölcs emberhez, vajon nem lehetne-e ebben az évben kétszer szedni újoncot, mire felelé a pátriárkák ékesszólásával az illetõ nagy ember: »Az anyák nálunk csak egyszer szülnek egy esztendõben.«

Szóval, ebben az évben a legértékesebb gyümölcs a férfiember volt (olcsó portéka máskor). Most királyok áhítoznak utána. Ilyen idõknek örül a Halál, mert ezt az ázsiót õ okozza; sokat bevon a künn levõ nyerskészletébõl.

Borly Laci, illetve a kis Mária ugyancsak eltalálta, milyen pályát kell választani. (Mintha Ámor is császári királyi ügynök volna.)

Dehogy gondolt e perctõl piros pünkösd ünnepére többé a szilaj vérû, dacos akaratú fiú: mit bánta õ Sulyomot és a pünkösdi fánkot a nagyapa házánál? Elsõ dolga volt a lakatosságot lerázni, és ahelyett, hogy hazament volna, a zárdakertbõl egyenest a kaszárnyába indult, jelentkezett az õrnagynál, akit Nasztálszky Ferencnek neveztek.

- Mit akar? - kérdé az õrnagy.

- Katonának akarok beállani.

Végigtekintett a sugár gyereken, szép, lelkes szemei, intelligens arca legott megnyerték.

- Jól van. Hogy hívják?

- Borly László.

- Csak nem Borly Gézának a fia?

- De igen.

- No, hát akkor nem jól van! - kiáltott fel az õrnagy élénken. - Édesapád a legjobb barátom volt. Folyton levelezésben állottunk. Halála elõtt azt írta csodálatos sejtelmek közt: »Kár, hogy nem vagy közel, szeretném a fiam jövõjét reád bízni. Valami ilyen vágy száll a szívemre, mely gondolataimat, valahányszor halálsejtelmeim megújulnak, reád irányítja.« És te most nálam akarsz beállni? Hát mi bajod? Mi végzet hoz ide? Miért akarsz katona lenni?

- Csak úgy - felelte az ifjú Borly.

- És elhatározott szándékod?

- Megmásíthatlan.

- No, abból semmi se lesz. Én nem engedem meg. Különösen ilyen idõkben. Más, ha pályának választottad volna, de csak így odamenni ágyútölteléknek az önkéntes csõcselék közt, atyád emléke iránti kegyeletbõl nem hagylak. Különben is gyenge vagy még a puskához meg a borjúhoz. Azért tehát balra nézz, fordulj és takarodj a nagyapádhoz!

Lacit elkeserítette ez a véletlen, de nem olyan fából való volt, akit az akadály visszatart. Elhatározta, hogy Pestre megy és ott áll be. A fõvárosban már úgyis fel volt ütve a verbung a »Nyúlkaszárnyá«-ban. (Jó magyar gondolat osztrák kaszárnyát így nevezni.) Szívesen látták a jelentkezõket. Valami nagy tolongás mindazonáltal nem volt észlelhetõ a kaszárnya környékén.

Összeszámította a pénzkészletét, tíz huszasa volt, több, mint három pengõ forint. Ezzel bátran meg lehet indulni, két huszas Vácig a postakocsin egy ülés, onnan pedig beviszi a hajó egy huszasért. Élelemre s egyéb szükségesekre még mindig marad két huszas.

Reggel egy kis batyut kötött a fehérnemûjébõl, s ezzel elbúcsúzván Disznósy uramtól, mintha haza, Sulyomra készülõdnék, kiment a piacra, megkereste a zárda csacsiját, mely a Zeheriné asszonyom zöldséges sátra mögött állt a talyiga elõtt könnyezõ szemekkel, és egy levelet csúsztatott a fülébe. Amint a fülébe nyúlna, észrevette, hogy ott két levél van. Kivette és szíve megdobbant örömében, az egyik levél neki szólt (a másik Litmanecknek), hamar felbontotta és ezt olvasta belõle: »Kedves Laci, a mamám nagyon beteg, éppen most küldtek értem kocsit, hogy hazamenjek. Ne írjon nekem levelet, mert nem vagyok itt. Sokat szeretnék írni, de nem érek rá. Én egészséges vagyok és nagyon búsulok szegény mamán. Levelemet senkinek se mutassa meg, szakítsa szét.«

Laci zsebébe csúsztatta a drága kincset, a levelet, hogy majd az úton milliószor átolvassa, s újra a szamárhoz közeledett, hogy visszavegye levelét. Jaj, csak oda ne nézzen valahogy Tumbus apó! Tumbus apó oda nem nézett, nagy alkuban volt egy tyúkos ketrec elõtt, s a szamár is békén engedett kotorászni a fülében. Õt másforma levelek érdekelték, a Zeheriné asszonyom sátrában egy kosárból frissen, ínycsiklandozón kikandikáló salátalevelek. De hogy ezeket elérje, egyet kellett volna rántania a talyigán, s arra mostani sziesztájában lusta volt, Azaz, hogy más körülmény is hozzájárult, a visszaemlékezés keserûsége, hogy t. i. Zeheriné asszonyom némelykor már rajta érte ilyen csínyeken és az asztalon heverõ kis mincérral ütött egyszer-kétszer a pákosztos szájára. Éppen ezen filozofált hát, érdemes-e vagy nem a vállalkozás, s talán éppen azon könnyezett, hogy ilyen nehéz, fejtörõ problémák közt kell szomorú napjait tengetnie.

De ideje volt a levelekkel végezni. A postánál már szerszámozták a lovakat. Éppen csak hogy odaért, megindult a sárga-fekete jármû vidám trombitaszóval végig a városon. Ennek a hangjára kinyíltak a rozmarintos, violás ablakok utcahosszat, mert itt az is esemény, ki megy, ki érkezik a postakocsin.

A másik ülést egy körülbelül harmincéves asszonyka foglalta el, ki útközben a Kálvária-utca egy sárga házánál szállott fel, tömérdek skatulyával és kosárral. Csinos, köpcös asszony volt, pirospozsgás arccal, fényes, élveteg szemekkel. Fehér szalmájú francia kalapot viselt, mely azonban nem vallott jó ízlésre rikító pipacs-virágaival. Semmi esetre sem volt elõkelõ, még talán úri asszony se, mert szembetûnõ módon igyekezett annak látszani. Gyanús dolog a pszichológia pápaszemén át. Mert aki otthon igazi úri asszony, az abban pihen meg útközben, ha csekélynek nézik, holott az otthon csekély: útközben kényes. Úton mindenki annak szeret látszani, ami nem.

Eleinte behunyva tartotta a szemeit (két éhes tigrist láncon), de úgy látszik, nem vette be a természete a nyugodtságot. Izgett-mozgott váltig, mint az eleven ezüst. A kesztyûit húzogatta fel s hosszan odatartotta fehér kezét a nap felé. Hadd lássa a fiatalember is, hogy ez a kéz nem szokott dolgozni, aztán felgyûrte a sáfrányszínû ruhája ujját, fel egész vállig, mintha melege lenne, hadd lássa a fiatalember, hogy ez a gömbölyû kar ölelni való.

Lackó észre se vette õt. Elhúzódott, meglapult a sarokban és a maga belsõ világában barangolt.

Ezalatt az asszonyság nyitogatta a skatulyáit, hol zsebkendõt keresett, hol a kis fésûjét vette elõ és az aranyos szõke fürteit kezdte fésülni, miközben sûrûn kérdezgetett a kocsistól egyet-mást, de úgy, hogy nem bánta volna, ha helyette az ifjú felel. Mikor érünk Kopolyházára? Lehet-e ott jól ebédelni? (Kopolyházán egy félórát etetett a posta.) Mert õ jó koszthoz van szokva és talán meg is halna, ha egy nap meg nem kapná a maga tányér levesét és ahhoz egy kis frissen sültet. Ah, istenem, milyen nagy áldás egy jó szakácsné! Vajon mit csináltak az elsõ emberek, Ádám és Éva, mikor még nem volt szakácsné?

A kocsis vidám öreg fickó volt, s amint gyalog ügetett a kocsi mellett fel a hegynek, a Vargyas erdõben, tiszteletteljesen felelt a különbözõ kérdéseire, melyeket a hegyek, az elõbukkanó kastélyok vagy romok felõl hozzá intézett. Ösmerte az egész útvonalat, mindig ezt járta. Elmondta a vidék összes történeteit, a katasztrófákat, emlékeket, melyek egyes helyekhez, fákhoz, házakhoz, árkokhoz fûzõdtek. Különösen a Vargyasról beszélt sokat, ahol most is zsiványok tanyáznak. Csak az imént mutatott egy behorpadt sírhalmot az erdõ szélén, ahol egy postakocsis, Milik István fekszik, kit a híres Patkó ütött le, mikor tízezer forint volt a kocsiban; most megint egy ilyen sír következett, vadméhek döngték körül, ez is egy postakocsisé, ismeretlen haramia lõtte le a bakról.

- Mind itt vannak elpotyogtatva a kocsis pajtásaim - tette hozzá nagy vigyorgással.

- Hát nem fél? - kérdé az asszonyság fázékonyan.

- Mit félnék? - felelte egykedvûen, az évezredes argumentumhoz nyúlva. - Ha az ember mindig a kocsin van, a kocsin hal meg. Hát a tekintetes asszony nem fél az ágyba feküdni, mikor minden ismerõse az ágyban halt meg?

Az asszonyság nevetett és olyan fehér fogsort mutatott, mint a marmancs-virág cikkelyei. De biz a Lackó azt se látta.

Majd az egyik kosarába nyúlt és cseresznyét húzogatott ki, nagy kényesen ette, mint egy királykisasszony; minden szemet külön megtörölt a keszkenõjével, kettétörte, hogy nincs-e benne valaki (mert hát a pondró is szereti a jót), s aztán csak az egyik felét dugta be egyszerre a pici szájába, mintha csak valami filigrán madarat etetne. Uccu, lelkem, de kényes, ez ugyan nagy urasághoz lehet szokva, hanem, ami aztán következett, elrontotta emezt, mert a magokat a két ujja közé fogva, megcélzott valami tárgyat és ellõtte, ahogy a parasztgyerekek szokták. No, ez már nem volt úri modor. Hanem arra jó volt, hogy egyszer csak csupa véletlenségbõl eltrafálta valahogy a Laci fiút. Éppen az orrára pottyant. Ijedten rezzent fel, mint akit hirtelen felköltenek, az asszonyság elpirult s mentegetni kezdte magát.

- Jaj, de bolond vagyok! Bocsásson meg, kérem. Elhiheti, hogy nem akartam. Fáj?

Laci még nálánál is jobban elpirult és zavartan dadogta:

- Nem, nem, biztosíthatom.

- Az ember ilyen bohóságokkal ûzi el az unalmat útközben. Úgy restellem, de úgy restellem.

- Szót se érdemel, kérem alásan.

- Ön nagyon is udvarias, fiatalember - folytatta bûnbánó kacérsággal, lehorgasztva fejét -, de ugye, igazán nem haragszik? (S ezzel odanyújtotta neki a kesztyûs kezét.) Adjon rá kezet, hogy nem haragszik. Így, ni! - S egy egész percig kezében tartotta a kezét, miközben szemének delejes villanata az ifjú szemét kereste. De az tiszta volt, mint egy hegyi pataknak a vize, amelyet meg nem zavarhat a beledobott kavics, mert szintén kõ van az alján és egy csöpp sár sincs.

Hanem a beszélgetés most már megindult. Ezer kérdezni valója volt, és tudta a módját kihúzni a szavakat belõle.

- Hova utazik?

- Pestre megyek.

- Ott lakik?

- Nem, csak dolgom van ott.

- Volt-e már többször Pesten?

- Voltam a nagyapámmal vagy kétszer.

- Úgy látszik, a nagyapja sokat jár Pestre? De jó neki.

- Most már nem igen jár, de azelõtt ott lakott az egyik nõvére, Máli néni. Ahhoz jártunk.

- És most már nem lakik ott?

- Meghalt.

- Reménylem, örököltek utána egypár házat?

- Egy telket örökölt a nagyapa utána, a »Három páva« utcában.

- No, az se rossz, kivált ha kétemeletes ház is van rajta.

- Mindössze egy félszer-féle van rajta, hol a Máli néni férje valamikor üres hordókat tartogatott, mert borkereskedõ volt.

Az asszonyság elbeszélte, hogy õ meg Pozsonyba megy a beteg nõvérét látogatni, a haldokló kívánja, de elsõ utazási célja csak Vác, mert a kocsiút nagyon kifárasztja, tehát Vácon hál meg, kipiheni magát a fogadóban és csak a reggeli vonattal megy tovább Pozsonyba.

- De hátha a nõvére meghal azalatt?

Ájtatosan emelte szemeit ég felé.

- Az Isten mindenre képes.

- Az Isten igen - felelte a fiatal Borly -, de ön persze nem képes éjjel utazni.

A menyecske fölkacagott, szívbõl, édesdeden.

- Ah, kis skorpió! No, lássa az ember! Még csípni is tud.

Ilyen dévaj, kötõdõ hangon folytatá Potifárné az attakot a szemérmes József ellen, akit nehéz volt megmelegíteni, de Potifárnét talán éppen az ingerelte. Elhagyták az erdõt, melyet szamócaillat töltött be, s a tündéries Kopolyka völgy tárult eléjük szétszórt falvaival, bádogos tornyaival. Az egyikben, valamelyikben delet harangoztak.

- Hé, kocsis, messze van-e még a vendégfogadó?

- Egy kurta félóra múlva ott vagyunk.

- Hát Vácra mikor érünk?

- Gyertyagyújtáskor.

Az asszonyka a fiatal Borly felé fordult.

- Ön ma akar Pestre utazni?

- Természetesen. Hiszen nyolckor megy a vonat.

- Tudja mit - mondá fojtott hangon, szemérmetesen lesütve a szemeit -, maradjon ön is Vácon.

- Minek? - kérdé ez csodálkozva.

- Hát csak úgy - felelte a vállát féloldalra vonva. - Háljon meg ott. A »Csillag«-ban jó szobák vannak. Kedélyesen elbeszélgetjük az estét… a vacsoránál. Képzelheti, milyen unalmas magamnak.

- Sietek - felelte Laci.

- A sietés az ördög - kacagott fel Potifárné. - Kihez siet.

(A boldogságomhoz, gondolta Laci, de nem mondta.)

- Dolgom van - mondta.

- Mi ön? Diák ugye? Vagy efféle?

- Semmi se vagyok.

- Az a legszebb hivatal. Úgy látszik, úri fiú? (És nagy mamlasz - tette hozzá magában.)

- Ahogy vesszük.

- Van vagyona?

- Vagyonom bizony nincs.

- Az mindegy, ha várandósága van valahol.

(Hát az van, gondolta magában Laci: egy csók meg egy pofon.)

Tra-tra-tra-tram! Megszólalt a kocsis trombitája. Faluhoz értek. Ez Kopolyháza. Az izzadt lovacskák csöngettyûi vígabban szóltak, mert õk maguk is sebesebben gurították a nagy jármûvet le a lejtõn, be a fogadó udvarába az állás alá, ahol a szekerek egész raja állt már. Zaj, elevenség volt az udvaron. Lengyel zsidók hagymát ebédeltek a viaszos vásznú fedeles kocsikban. Az állatok csendesen kérõztek a rúd mellett vagy ittak. A vödör föl s alá szaladgált a csikorgó kerekes kúton, a lovak feje zabos tarisznyákba veszett, a kocsisok pedig durákot játszottak egy megfordított kád fenekén, vagy a szolgálókkal legyeskedtek, segítvén nekik csirkéket fogni az udvaron, amelyek fürgén szaladgáltak a lovak és ökrök lábai alatt, mialatt a pincér odabent az ebédlõben végzetes ígéreteket tett a fejükre.

- Fél rántott csirke salátával, igenis, mindjárt hozom, két perc alatt itt lesz.

- Menjünk be az ebédlõbe - szólt az asszony.

Laci megtapogatta huszasait a zsebében és õ is leugrott a kocsiról.

Az ebédlõben éppen csak egy asztal volt még üres. A másik négynél vendégek ültek; egy kanonok a szokásos húgával, egy család bakfis-leányokkal, bizonyosan a nevelõbõl hozták vagy oda vitték, az asszonyság minduntalan igazított valamit a ruhájukon, az öregúr, nyilván rokon lehetett, gyöngéden, udvariasan foglalkozott velök, mint valami hercegnõkkel, vizet töltött nekik, fölemelte a földrõl egy udvarló fürgeségével az elejtett asztalkendõjüket, miközben egyre csipkedte az állukat vagy simogatta a tömött dióbarna hajfonataikat, nem gyõzvén ismételni szokásos mondását:

- Lányok, lányok, földi boszorkányok!

A harmadik asztalnál két kereskedõ számolt valamit papiroson. A negyediknél, leghosszabbnál ellenben a helyi intelligencia ebédelt.

Itt még lett volna elég hely, de a mi utasaink az ötödik üres asztalhoz ültek.

- Hozzon, ami éppen készen van - parancsolá Potifárné a pincérnek fennhéjázó hangon -, levest, pecsenyét, tésztát, bort. Csak gyorsan, gyorsan. Az a fõdolog. (Majd Laci felé fordult.) Legyen, kérem, vendégem.

Laci elhárító mozdulatot tett.

- Se szó, se beszéd, meg kell lenni. Az ilyenben nem szokás kosarat adni, fiatalember. Tanuljon egy kis mórest. Most már azért is meg kell lenni.

- De kérem.

- Mondom, hogy egy szót se. Mert ha még egyet mukkan, vacsorára is megmarasztom Vácon. Foglyom lesz ma estére, érti-e?

S gyöngéden megnyomta a lábát az asztal alatt.

- Pardon! - mentegetõzött Laci. - Oly ügyetlen vagyok. Úgy rémlik, hogy ráhágtam a lábára?

- Nagy csacsi maga - nevetett az asszony és ránézett kedvteléssel, mint a pók a szúnyogra, mely már a hálójában vergõdik.

Laci érezte arcán a tüzes tekintetét, mint a hangyamászkálást, s epedve várta a nyíló ajtót, hogy zavarának véget vet az ételek megérkezése.

Csakugyan léptek hallatszottak künn. Az ajtó nyílt, s belépett rajta az öreg Borly, a sulyomi kasznár.

Laciban megfagyott a vér; csak bámult-bámult megzsibbadva, a megüvegesedett szemeivel, hogy álmot lát-e vagy valóságot? Az öreg Borly nem nézett se jobbra, se balra, egyenest a hosszú asztalnak tartott és ott helyet foglalt, háttal az unokájának. A Laci szíve hangosan dobogott. Ezt a szerencsét fel kell használni. Aki mer, az nyer. Zsebkendõjét ösztönszerûleg arca elé tartotta; felugrott és kirohant az ajtón. Potifárné utána szólt: »Mi lelte magát?« Azt hitte, az orra vére indult meg s ahogy szokásos ilyenkor, a kúthoz rohan. Várta, csak várta egy darabig, de nem jött vissza, tudakozódott a pincértõl, az se tudott róla semmit, kiment a postakocsishoz, aki egy kicsit szundikált a kocsibakon, felvilágosítással azonban õ se szolgált, hanem a fiatalember cókmókja és a köpenyegje nem volt a kocsiban, tehát megszökött.

- Pedig ki volt fizetve a helye egész Vácig - mondá a kocsis.

Az asszonyka fejet csóvált s kedvtelenül mormogta: »Soha ilyen élhetetlen fiatalembert…«

Laci pedig ezalatt lelkendezve ment-ment batyujával egyenest a mezõknek. Nagyatyja váratlan megjelenését arra kellett magyaráznia, hogy üldözi. Talán az õrnagy értesítette, vagy Mária árulta volna el közös titkukat? De nem, nem, Mária ezt nem tehette. Különben is Mária csak reggeli után indulhatott Sulyomra, és ha tõle tudta volna meg a nagyapa, akkor még nem lehetne itt; majdnem bizonyos, hogy az õrnagy küldött ki még tegnap este lovas embert az öreghez, ki aztán bejött reggel a városba, s miután Disznósyéknál hûlt helyét találta, kérdezõsködések nyomán meg bírta állapítani, hogy Vác felé ment.

Biztos volt tehát, hogy a nagyapa üldözi, s ez ellen kellett megcsinálni neki is a maga húzásait. Ezek pedig nem lehettek mások, mint letérni az országútról, mégpedig úgy, mintha Nagymaros felé menne, elérni a Dunához, átmenni csónakon Szentendrére, ott meghálni és másnap aztán elveszve az ellenség szeme elõl, a Duna másik partján egész nyugodtan és teljes biztonságban eljutni Budára.

Hiszen persze sokkal egyszerûbb lett volna, ha Laci a kopolyházi vendéglõ udvarán megkérdezi a kocsisoktól, hogy a kutyafejû öregurat melyik hozta és honnan hozta, - mire kisült volna, hogy Borly kasznár egyenesen Vácról jön és eszeágában sincs az unokáját elfogni. Hanem iszen éppen az! Ha az emberek mindig eltalálnák, melyik úton menjenek, sok nagy bonyodalomtól kímélhetnék meg magukat!

Ment, mendegélt hegyrõl le, völgybõl fel, lapályon, csalóka gyalogutakon, míg végre uzsonnatájt kiéhezve, elgyengülve valami füstöt pillantott meg a Naszály erdõ szélén. A füst ellenállhatlanul vonzotta. Benne van abban az étel fogalma, a hajlék nyájassága. De hátha zsiványok fõznek lopott húst a fa alatt, ahogy a mesékben szokott lenni? Mindegy. Az éhség nagyobb úr a félelemnél. Akaratlanul is a fák felé vitték a lábai. Alig tett nehány lépést be az erdõbe, s íme, kibontakozott eléje az egész kép egy tisztáson. Csakugyan zsiványok ültek egy bogrács körül, négy marcona alak. Az egyik az ételt kavarta, a másik rõzsét rakott a tûzre, kettõ pedig hasmánt feküdt a szûrén, füstölgõ pipákkal az agyarukban. Visszahökkent; szeretett volna elfutni, de az illetõk már észrevették. Az egyik intett is neki:

- Ide, ide, ifjú uram!

Laci észrevette most a háttérben az épületeket, egy veres fedelû aklot, egy-két csûrt és lakóházakat. Világos tehát, hogy valami majorba került. Alkalmasint a váci püspökébe. Mert amerre a szem lát, az mind az övé itt. Felbátorodva lépegetett a tûzhöz s rájok köszönt:

- Adjon az Isten jó napot.

- Hozta Isten, ifjú uram. Talán eltévedett?

- Bizony nem lehetetlen. Szentendrére tartok.

Az öreg, aki az ételt keverte, nekidöfött egy pontnak nyugaton a varecskával.

- Ott van a rácok városa egyenest!

- Át lehetne-e menni kompon?

- Ma már nem, de csónakon, ha van hozzá csónakos, akármikor. Azért hát nem kell sietni. Üljön le, ifjú uram, és legyen vendégünk.

- Megköszönöm a szíves barátságot és elfogadom, mert biz én megéheztem.

Az egyik guggoló alak legott odább csúszott a szûrérõl, hogy a vendégnek is jusson, de Laci el nem fogadta:

- Köszönöm a szívességet, de köpönyegem magamnak is van.

Azzal leterítette a köpenyegét és õ is a tûz mellé telepedett a többivel, mire megindult az ismerkedés. Csakugyan a püspök számadó-juhásza, a faragó-gazda, meg annak a Pencrõl idejött két sógora tartottak ott egy kis majálist pünkösd vasárnapján, mivelhogy a birkapörkölt csak a bográcsban, szabad levegõn fõve jó, - meg aztán azért is jöttek ki ide kijjebb, hogy a bojtárféle népnek a nyála ne folyjon. Itt volt a kulacs is, azt a penciek hozták, ahol jó bor terem, nyújtották is mindjárt a vendégnek:

- Húzzon belõle elõjáróba egy-két kortyot.

- Majd ha eszünk - hárította el Laci.

Eközben megindult a világ dolgáról való beszélgetés, hogy hát lesz-e háború, nem lesz-e, mert nagyon beszélik. Hallott-e az úrfi valamit?

- Én úgy tudom, hogy lesz - felelte Laci.

- A burkussal?

- Hogy a burkussal.

Az egyik penci sógor, egy körteképû ember, aki egyébiránt nem közönséges perszóna, de maga a penci szõlõbíró, ekképpen okoskodott:

- Azt mondják, nem lesz, mert úgy hallatszik, hogy a mi királynénk, meg a Rothschild zsidónak a felesége valami nagy uzsonnán voltak együtt. Asszonyokban nem marad meg a szó, folyt a trics-tracs, a háború felõl is, és azt mondta volna a királyné: no, az uramnak sok baja lészen a háborúban, hanem azért nem fél egy csöppet se, nem vehetik el semmijét, mert az országait mind átiratta telekkönyvileg az én nevemre, ha valaki területet veszít, csak a porosz veszíthet. Mire azt felelte volna Rothschildné: »Ne búsuljon semmit, felséges asszonyka, nem lesz a háborúból semmi, mert az én férjem nem ad hozzá pénzt.«

Így szõtték-fonták a saját elméjük guzsalyához kötve a szállingó hírek színes kenderét, míg a pörkölt megfõtt. Akkorára kihozta a majorból a vászonnép a tányérokat, kanalakat, meg a kenyeret s olyan traktamentumot csaptak, hogy a püspök se eszik olyat odaát Vácon. Aztán, ha már bor van, meg vászonnépség, nem lehet messze a duda se. Elõkerültek a bojtárok, a nyájat odahajtva közelbe s uccu, hopp, olyan tánc kerekedett, hogy még a bárányok is ugrándoztak, játszadoztak a dudaszó édességénél. A holt birka bõre olyan szépen tud az élõkhöz beszélni.

Lacinak azonban nem volt maradása.

- Bocsássák meg kegyelmetek, de elõttem még nagy út áll, már én megyek. Köszönöm az emberséges vendéglátást.

- No, az ugyan szót se érdemel. Isten vezérelje.

Hanem a számadó juhász szép lányai zokon vették a távozását. Különösen a fiatalabbik, a Zsuzsika csalódott. Az õ szûk eszében úgy látszott a dolog, hogy a legényke egy álöltözetû juhászbojtár, aki háztûznézni jött ide, íme kisül, hogy mégis csak úr. Hát menjen a pokolba! Elfordult durcásan, rá se nézett többé.

A többiek mind kezet fogtak vele. A penci sógor azonban nem biztatta.

- Attól félek, hogy nem talál csónakost ilyen nagy ünnepen.

- Magam is aggódom emiatt, pedig nem szeretnék Vácon hálni.

(Félt, hogy Vácon mozgásba hozza az öregapó a rendõrséget és felkutatják.)

A juhászgazda benyúlt erre a lajbizsebébe és kivett onnan egy csipetnyi taplót.

- Tudja mit, ifjú uram, mondok valamit. Menjen egyenest Vácra és állítson be a szélérõl harmadik dunai malomhoz, ott keresse meg Gobóczy Mátyást, a molnárt, ha este, ha éjfélkor, és mondja meg neki, hogy tiszteletét üzeni Baligó Demeter uram (már mint én) és kéreti, hogy vigye át a Dunán a csónakján. Ha megteszi, jó, ha meg nem teszi…

- Akkor mit csináljak?

- Akkor fogja ezt a taplót; csiholjon ki és tegye rá a pipájára, de úgy, hogy a szagát feléje vigye a szél; erre aztán megteszi.

Laci ajkán kétkedõ mosoly jelent meg, Baligó észrevette, de nem haragudott meg.

- No no, csak tegye azt, amit én mondok.

Ezzel aztán felfrissülve megindult Borly Laci és szép csendesen beért még éjfél elõtt Vácra a harmadik vízimalomhoz, ahol megtalálta volna Gobóczy Mátyást, csakhogy aludt már akkor, de csak úgy, mint a nyúl, mert amint meghallotta, hogy valaki a legényével beszélget, megszólalt:

- Ki van itt, hé?

- Egy fiatalúr keresi gazduramat.

- No, mit akar? - kérdezte haragosan. - Éjjel se hagyják már az embert pihenni.

Ezzel talpra ugrott, apró termetû emberke volt, de a szemei élénken világítottak, mint a macskáé.

- Hát mit hozott? - förmedt rá a jöttre, miután jól szemügyre vette.

- Baligó Demeter uram tiszteletét hoztam.

- No, az ugyan kevés, nem tört el alatta a dereka. Egyebet nem hozott?

- Egyebet nem.

- Hát ki az a Baligó Demeter? - kérdé csodálkozó hangon.

- Nem ismeri a molnár úr?

- Az öregapám se hallotta a hírét. És miért, mi végbõl tiszteltet? Búzája van itt, vagy mije? Akar valamit?

- Hogy azt mondja, vigyen át engem molnár úr a csónakján Szentendrére!

- Hát elment annak az embernek az esze? Én vigyem át a csónakomon? Hogy én? Ejnye forgós teremtette!

- Bocsássa meg, uram - kérlelte Laci -, látom most már, hogy egy kis pünkösdi tréfát járatott velem a juhász, én nem vagyok az oka.

De ha nem használ, hát nem árt; elõvett a taplóból egy csipetnyit s kinyitván a pipája kupakját, rátette a sercegõ tüzes dohányra, s amint szállt, szállt a tapló illata a levegõben, egyszerre csak szimatolni kezdett az öreg, majd rárivallt a legényére

- Oldd le hamar a csónakot, János, ha már így áll a dolog. Menjünk, fiatalember!

(Megismerte finom illatáról a báránycsecs taplót, melyet csak õ és Baligó használ a környéken, s mely csak fenyvesekben nõ, ott is ritkán.)

János eloldotta a csónakot, mire Gobóczy uram elõre tuszkolta a legénykét, aztán maga is beugrott, és a csendes éjben, mely titokzatos édes rejtelmekkel volt megtelve, ringató csobogás mellett siklott a kis jármû rézsút keresztbe a nagy folyamon, melynek ezüst lapján nézegette magát a holdvilág.

Nincs miért elbeszélni a Laci apró viszontagságait, hogyan ért Szentendrére, ahol fel kellett zörgetnie a korcsmárost, hogy szobát kapjon. Másnap késõn kelt fel, hogy már éppen delet harangoztak a toronyban, és csak délután indulhatott Buda felé megkönnyebbült szívvel, mert itt bizonyára senki se fogja üldözni, és megkönnyebbült zsebbel, mert a pénzkészlete veszedelmesen megapadt. Egy huszast a molnárlegénynek adott, két huszast a szobáért fizetett, két huszasért ebédelt, egy huszast felváltott a boltban, ahol dohányt, kenyeret, szalonnát és gyufát vett, úgyhogy nem volt már csak két huszasa. Azzal pedig nem nagy úr az ember egy olyan gazdag városban, mint Pest.

Kocsira nem telt ebbõl, pedig lett volna alkalma az úton itt-ott fölkérezkedni egyik falutól a másikig, de azért borravalót kellett volna adni, tehát inkább ment gyalog, ami nem bolondság, ha még a holmiját is magával cipeli az ember a perzselõ melegben. Eltikkadva pihent meg itt-ott valamely fa alatt, vagy egy forrásnál. Uzsonnatájt egy magyar faluhoz ért, a szélsõ háznál egy köcsög aludttejet kért, megkérdezte a szíves háziaktól, mivel tartozik.

- Hát ugyan mivel is tartoznék! - förmedt rá a gazda - nem kerül az nekünk semmibe és nem ér semmit.

A következõ sváb helységben egy pázsitos teret, hol a szomszédos házak apró libái tanyáztak, keskeny gyalogút szelt át, mely némileg megrövidíté a helységen keresztül vezetõ utat; Laci a gyalogösvényre tért, s minthogy nem eléggé vigyázott, egy, a lába alá tévedt ügyetlen libácskát agyontaposott. A libapásztor-leányok mind összeröffentek, éktelen kiabálás támadt; a vénasszonyok elõkerültek a szép fehérre meszelt házikókból, ki seprõvel, ki piszkafával, sõt megjelent maga a községi bíró is, és megállapítván a kis liba bekövetkezett halálát, egy huszas bírságra ítélte a fiatal utast.

Szóval, midõn végre késõn este elfáradva, kimerülve megérkezett Budára, nem volt egyebe, csak egy huszasa és a nagy étvágya, mely a budai kis vendéglõkbõl kiáradó pecsenye-illatokra ágaskodni kezdett, mint a türelmetlen paripa.

Nem bírt sokáig ellentállni, betért a »Fehér farkas«-hoz, egy nyájas külsejû egyemeletes házba a Fõ-úton, ahol színészek és szegény díjnokok, írnokok voltak a törzsvendégek.

Nagy élénkség volt bent, zsivaj, disputa. Egy vézna cseh lány a citerát verte szüntelenül. Egy-egy becsípett vendég közbekurjantgatott. A kiszolgálatot maga a korcsmárosné végezte, akit mindenki »sógorasszony«-nak szólított.

- Még egy messzelyt, sógorasszonyka!

- Egy rostélyost kérek, sógorasszony!

- Sógorasszony lelkem, nézze csak meg az ablakokat, mintha léghuzam volna valahol.

Laci egyenesen hihetetlennek találta, hogy annyi sógora legyen, hanem azt örömmel tapasztalta, hogy az étel olcsó és pompás; valakinek, aki rostélyost evett a szomszéd asztalnál és egy messzely bort ivott hozzá, húsz krajcárt számított a sógorasszony. Megéri a pokolban is. Laci vérszemet kapott, nagyon éhes volt, még egy tésztát is rendelt, káposztás kockát, kedvenc ételét. Holnap úgyis vége mindennek, következik a prófunt és a birkózás az élettel.

Messze, az ötödik asztalnál három katona mulatott. Nagy szeretettel nézegette õket. Holnap már õ is ilyen lesz. De sokért nem adná, ha hallani lehetne, hogy mirõl beszélgetnek.

Addig-addig hegyezte a füleit, hogy a citerahangok dacára valamit meghalljon, míg egyszer megkisebbedtek a szemei, a fáradtság elnyomta, feje lehanyatlott váll-lapockái közé, pipája kiesett a szájából, õ maga elaludt és hortyogni kezdett.

Maga se tudja, meddig tartott, csak azon rezzent föl, hogy valaki megdöfte. A sógorasszony állt elõtte.

- Nagyon hortyogtál, édes fiam.

Megrázkódott, kitörölte az álmot szemeibõl.

- Elaludtam egy kicsit - szólt röstelkezve.

- Én pedig nem azért fizetem a citerás lányt, hogy te itt agyonnyomd az instrumentum hangjait a hortyogásoddal.

- Hát az igaz - mondá bûnbánó mosollyal. - Fizetek, asszonyság.

- Mid volt?

- Egy rostélyos, egy tészta, két kenyér és két messzely bor.

A vendéglõsné figyelemmel megnézte vendégét, finom ruháit, úrias arcát és így szólt:

- Fizetsz kereken egy pengõ forintot.

Lacit már maga a tegezés is bántotta, hanem az egy forint rémületbe hozta, minden vér a fejébe tódult, vörös lett, mint a paprika, majd holthalavány.

- Hogyan? - hebegte - hiszen a rostélyosért az imént csak tizenöt krajcárt számított egy úrnak.

- Hát persze - felelte az asszony nevetve -, szegény ember nem fizethet többet, de te fizethetsz. Neked a rostélyos hatvan krajcár. Csak szúrd ki!

- Lehetetlen az - felelte Laci elképedve, nagy zavarral nyomogatva ujjaival az egyetlen huszasát -, a rõf mindenkinek egyforma rõf, a nap is egyformán süt mindenkinek.

- A nap azt teheti, ami neki tetszik - pattant fel a sógorasszony emeltebb hangon -, én azonban nem sütöm egyformán a rostélyosokat. Tegnapelõtt is bejött a szemben lakó gróf Zichy, másfél forintba számítottam neki egy borjúszeletet. Az Isten se egyformán osztja fel a javakat az emberek közt, édes fiam, hát istentelenség volna, ha a korcsmáros is nem ehhez tartaná magát. Szegény vándorló legénynek egy garas a pörkölt adagja a sógorasszonynál. Tudja azt egész Buda.

- Hiszen szép, szép - hebegte Laci röstelkedve -, de én erre nem gondoltam és most nagy bajban vagyok, mert éppen csak egy huszas van nálam.

- Hát akkor ezt mondtad volna elõbb, teringette faszekere! Hiszen én nem láthatok a zsebetekbe. Nem vagyok én isten. Felöltöztök, mint valami báró úrfiak, mint valami pávakakasok, feszíteni, mutatni tudtok, de a zsebetek rátok cáfol. Nem szeretem az ilyen embereket. Menjetek lábat lógázni a Privorskyba, ne a sógorasszonyhoz, mert a sógorasszony potentát a maga szemetjén, és adót vet ki a nyegleségekre. No, hát add ide azt az egy huszast és eredj isten hírével!

Lacinak ez volt az elsõ keserves megszégyenülése, amelyre rá nem szolgált, de amely ellen mégse tehetett semmit. Mert az életnek nem a tragikus botlásokból nõtt konfliktusai a legkeservesebbek, hanem azok a tûrhetetlenek, melyekbe csak úgy esetlegbõl ütõdik bele. Odaadta huszasát és kisomfordált, mint a leforrázott kutya.

Ott künn szép, lanyha, csillagos éjszaka volt, csak kelet felõl látszott egy kis borulat. Habozva állt meg az utcán, hogy merre menjen. Legjobb volna lefeküdni valahol, de a zsebében már csak rézkrajcárok csörögtek. Egy sétányt keresett, ahol leülhet, batyuját feje alá tette és végigdõlt a padon, betakarva magát köpönyegével, szemhéjai legott édesen kezdtek tapadozni, midõn ott termett a sétányok ismeretes poloskája, az invalidus katona, és a fõváros nevében megrázta istenesen.

- Hé! Ni! Mi ez? Itt nem szabad aludni!

- Hisz azzal nem bántok senkit.

- Bántja a rendet, és a rend a fõ, punktum.

Laci ványadtan szedte fel a cókmókját s elhatározta, hogy járkálni fog reggelig, megnézi az érdekes házakat odaát Pesten, melyeket azóta építettek, ahogy itt járt, de alig ment egy félórát, rettentõ bágyadtság, kimerültség vett rajta erõt.

Gondolta, hogy egy éjjeli kávéházba nyit be és egy asztalnál ülve várja be a reggelt; megszámlálta krajcárjait, de nem volt annyi, hogy feketekávét rendelhessen vagy akár egy pohár szilvóriumot. Ejnye no, mit tegyen mármost? Most légy okos, Domokos! Más ember kétségbeesett volna, de õ nem. Ifjúság, bolondság. Hiszen ott volt a nagy kincs a zsebében, a Mariska levele. Ha nem volt étele, elolvasta, ha álmos volt, elolvasta. Ha nem tudott hová menni, egy utcai lámpáig mindig eljuthatott, s ez máris cél volt, mert kivette a levelet a lámpánál és újra elolvasta. Talán a kávéházat is csak azért óhajtotta, hogy milyen lehet abban a ragyogó gázvilágításban a Mariska kezeírása.

De hát a kávéház lehetetlen a krajcárok csekély száma miatt. Azok pedig nem kölykeznek meg maguktól. No, semmi, ott a verbunk, lesz felpénz holnap, s kezdõdik a gyöngypálya. Csak az éjszakát kellene még eltölteni nyugodtan valahol.

Egy mentõ gondolata támadt. Hopp, elmegy a Hárompáva-utcába, fölkeresi a nagyapa puszta telkét, ott úgyis van egy félszer-féle, nyugodtan lefekszik, senki se fogja háborítani, s legalább a maga földjén van.

Ösmerte jól az utcákat, nosza nyomban megindult és meg sem állt, csak mikor már odaért, pedig egészen künn volt a Krisztina városrészben. Magas palánk vette körül, de mi volt az Lacinak, bedobta elõbb a cókmókját, aztán áthajította magát a palánkon, könnyedén, ruganyosan, akár egy akrobata.

Nem sokat érõ telek volt, mindössze néhány száz négyszögöl, benõve labodával, farkastejjel és mindenféle vadbokrokkal. A balszögletben nyitott faoszlopokon valami tákolmány pipiskedett, olyan, aminõk a szénaszárító pajták falun, csakhogy ezt egy vihar egyenesen lefejezte, a korhadt fedelet lecsapta a földre, csak az oszlopok ágaskodtak az égnek, mint akasztófák. Az öreg Borly nem sokat törõdött vele, bár kérték a szomszédok, nem adta el. »Hadd nõjön benne a pénz!«

Laci sokszor járt itt kis gyerek korában a nénikével, mikor még itt tartották az üres hordókat, amelyeken pompásan lehetett dobolni. Most is ott állott még néhány öreg hordó s egész halom szétesett donga. De biz õ ezekkel nem sokat törõdött, feje alá csapta batyuját egy óriás hordó tövében, betakaródzott a köpönyegével, egy percig fölnézett a hunyorgató csillagokra, vajon melyik az õ csillaga és melyik a Mariskáé, aztán elaludt.

Talán föl se ébred, csak világos reggel, ha eközben a keletrõl jövõ felhõ szét nem húzza a maga fekete köpönyegét szinte egész végig az égbolton, s nem kezd a csendes nyári esõ cseperegni. Már ennek aztán fele se tréfa. Egy-két kövér csöpp az orrára pottyant, meg a nyakába gurult.

Fölriadt. Az új viszontagság egészen elkedvetlenítette. Hát csakugyan minden összeesküdött a nagy mindenségben, hogy õ ki ne pihenhesse magát? Az ördög mûve, hogy azt a fedelet elvitte a szél. Azelõtt itt állott tíz évig, most egyszer vehetné hasznát és nincs többé. De nini, itt vannak a hordók. Egynémelyiknek nincs feneke. Éppen egy olyan állt a fejénél is. Egy nagy ötvenakós alkotás, ha oldalt gurítja, szépen belefekhet, meg nem ázik. Hiszen Diogenes is ilyenben lakott. Nosza, nekigyürekezett és feldöntötte, s amint a taszítás folytán odább csúszott a vén hordó feneke, a szuroksötétségben valami csillámló pont szúrta meg Laci szemét a hordó elõbbi helyén. Olyan volt, mint egy szentjánosbogár teste, csakhogy még sokkal élénkebben csillogott, tündökölt és szinte szikrázott, megvilágítva kicsike körben a barnás talajt. Laci lehajolt, odanyúlt, de csakhamar ijedten kapta el az ujját. Valami megszúrta. Hah, talán valami mérges pók vagy isten tudja mi? Elõkereste gyufáját s megvilágította a helyet. Hát egy melltû volt, akkora darab gyémántgömbbel, mint egy borsószem. Laci ugyan még sohase látott gyémántot, de hallott meséket a karbunkulusról, mely a sötétben világít. Errõl legott ráösmert a becses kõre s megörült neki: »No, ezt egyenesen az Isten hajította le nekem most, mikor a legnagyobb szorultságban vagyok, reggel eladom a zsidónak.«

Minthogy az esõ még mindig permetezett, bebújt egészen a hordóba, s megörült egyszerû ötletének, mert ott mentve volt minden bajtól. A Szûz Mária kötényében sem volt jobb dolga a szent gyermeknek. Egyrészt, hogy pompás sötétség volt odabent, mint egy kosnak a szarvában, másrészt, hogy odakünn azalatt megeredt a zápor s altató monoton cuppogással verdeste a hordó dongáit kívülrõl. Csak egyetlen eshetõség maradt fel aggályosnak: ha annyi esõvíz talál lezuhanni, hogy fölemeli a hordót s elúszik lakójával a kert közepén terpeszkedõ régi meszes gödrökbe és pocsolyákba.

Szerencsére semmi ilyesmi nem történt, nyugodtan aludt, s kipihenve ébredt fel. Kidugta a fejét. Fölnézett az égre, hát bizony az aranykarika már magasan járt, volt elég szárítani valója, de a nagyobb részt már bevégezte, csak még a füvek és a falevelek tartották meg csillogó gyémántjaikat, a vízcseppeket, s himbálták kacérkodva. Ezekrõl eszébe jutott az esteli gyémánt-tû - vagy talán csak álom volt? Mohón kapott a kabátja hajtókájához, ahova szúrta, és nini, csakugyan igazi tû. Most már hirtelen röppent ki szemeibõl az álmosság. Megmosakodott a hordók tetején felgyûlt vízben s aztán megvizsgálta a helyet, ahol a tût találta. Érdekes volt. Az esõ egy kört vájt ki azon a helyen, ahol a régi hordó állt, illetve egy pontot rajzolt ki, ahol a talaj lazább volt, mint egyebütt, tehát beljebb nyomta a zápor, s mert mint picinyke pocsolya húzódott a támadó mélyedésbe a víz, az állandó nyomással rohamosan átdolgozta sárpéppé a talajt.

- Itt gödör van - gondolta Laci s egy éles végû dongával elkezdte a sarat kihányni. - Ide valamit elástak.

Hányta, piszkálta ki a sarat, míg nagyot kondult valami; vashoz ért a donga.

- Hopp! Megvan!

Szíve hangosan dobogott, mint otthon Sulyomban, mikor a madárfészekbe benyúlt és megtalálta vagy a tarkabarka tojásokat, vagy a kopasz, meleg kicsinyeket.

- Itt vagy, kutya? - szólt végre, a kezét egész hónaljig bedugva, miközben óvatosan emelte ki a súlyos tárgyat.

Hát egy kis vasládikó volt, erõs rovátkos pántokkal, a zárján külön egy kis rézlakat. Szerette volna Laci kinyitni, hogy mi van benne, feszegette, nyitogatta a bicskájával, egy követ talált, verte, paskolta a lakatot, de nem bírt vele boldogulni. (Kár, hogy nem hozott magával szerszámot.) Ez a lakat jobban hozta ki a sodrából, mint maga a ládácska, s ami kíváncsiság hajtotta, az a lakat belsejének, nem a kis láda tartalmának szólt - mert a lakat szerkezete tulajdon annak látszott, amit õ talált fel Disznósy uramnál. A mûvész hökkent meg; nem a találó örült meg, de a feltaláló sápadt el, hogy amit õ kigondolt, azt már mások elõbb tudták. A kíváncsiság mellett, hogy a szerkezetet megvizsgálhassa, lehangoltság, elkedvetlenedés vett rajta erõt, mint mikor az ember valami nagy polcról szédül le a semmibe.

Mindegy, egyelõre mégse lehet tenni egyebet, mint begöngyölgetni a vasládát a cókmók közé, aztán bemenni a városba egy kis pénzt csinálni a gyémánttûbõl, megreggelizni derekasan, aztán odaállni, ahol a verbunk szól.

Úgy is tett, valahol, a káptalan se tudná a sok utca közül, egy boltot talált, ahol ki volt írva: »Arany ezüst ékszerekre pénz-kölcsönök. Ékszerek esetleg meg is vétetnek.«

De így a batyuval restellt bemenni, odament tehát elõbb egy kofához, hat krajcárért cseresznyét vett nála, hogy ismeretséget kössön vele.

- Édes-e a cseresznye, szüle?

- Édes bizony, édes.

- Nincs benne pondró?

- Ropogós, mint a mandula - felelte az anyóka.

- Engedje meg néni, hogy egy darabig itt hagyhassam a holmimat. Egy kis dolgom van itt a közelben (a zálogházra mutatott).

Az öregasszony titokzatosan hunyorított.

- Nincs benne pondró, hé?

A »pondró« szóra különös hangsúlyt tett, s petyhüdt ajkai vigyorogva húzódtak szét.

Laci nem felelt, nem értette, hova céloz, letette a batyut a sátor alá, aztán bement a zálogos boltba, hol egy nagyszakállú zsidó üldögélt a rács mögött, a »szegénység tornya«, a különbözõ elzálogolt csomagok padlásig érõ garmadája alján.

Vöröses pillájú szemeivel fáradtan pillantott fel az érkezõre, aki némán nyújtotta oda a gyémántos tût.

A zsidó figyelmesen nézegette, - a Laci szíve hangosan dobogott. Hátha valami hamis ékszer, cseh üveg, vagy mármarosi gyémánt.

- Száz forint - mondá a zsidó egykedvûen.

Laci elsápadt e rémítõ összeg hallatára, ennyi pénze még sohase volt, s szó nélkül bólintott a fejével, mire a rács mögötti ember gyorsan lebonyolítá az ügyletet, kezébe nyomta a bankókat és a zálogcédulát.

Rohant ki vele, mint a bolond (mert hátha visszaszívja a zsidó), künn az utcán is ment, ment cél nélkül, mint akit kergetnek, csak valami messzi mellékutcában jutott eszébe, hogy nini, ott hagyta a holmiját a kofánál. De a nagy öröm, a gazdagság szédítõ mámora annyira megkonfundálta, hogy sehogy se tudott többé az utcák labirintusából kiigazodni. Elveszett elõle az a pont, ahol a kofa volt, mintha az ördög nyelte volna el. Olyan formájú zálogos boltot hiszen talált, de a kofa sátra nem volt ott, viszont hasonló kofát is látott egy helyütt, de itt meg a zálogház hiányzott az átellenes sarokból. Loholt, futott, kapkodott az útvonalak közt vagy egy óráig, míg végre megpillantotta az öreg anyókát. Már messzirõl hívogató mosollyal tekintett feléje.

Laci odasietett örvendezve a sátrához, de a jószágát sehol se látta a cseresznyés, szamócás kosarak, a tojások és a zöldségboglyák közt.

- Hová tette a holmit, nénike?

- Miféle holmit? - kérdé az élesen.

- Amit itt hagytam.

- Énnálam?

- Hát persze. Csak talán nem akarja eltagadni?

- Fusson ki a szemem, ha láttam - s ezzel megrázta magát, mint mikor a pulyka fölborzolja a tollait. - No hallja, fiatalember, miféle kolmark ez? Korán kezdi a csirkefogóságot, galambom. De jóra talált az öreg Cserepesnében. Ám csak volna itt valahol egy rendõr, hogy a nehéz nyavalya jöjjön rá valamennyire kapitányostól! Hanem most már azt mondom (és a csípõjére rakta fel a kezeit, katonás magatartásban), takarodjék innen íziben, mert különben a hátán lesz ez a néhány záptojás, isten engem úgy segéljen!

De már erre csakugyan megfutamodott a hadsereg legújabb katona-palántája s csak a szögleten állt meg, bekukucskálván az ott lévõ zálogos-bolt üvegajtaján, amennyire a zöldfüggöny engedte, s csak miután látta a nyíláson, hogy ott egy másforma zsidó ül, ámbár a rács meg a batyu-gúla szakasztott olyan volt, kezdett némileg habozni, hogy hátha mégse az a bolt, mégse az a kofa.

- Eh, ostobaság! - szõtte a gondolatait - nem lehet azt már megtalálni. Sõt talán nem is érdemes. Egy kis fehérnemû van benne, egy pár cipõ, a fésûje, kendõi, harisnyái. Tegnap még ez volt mindene, de ma már a száz forint mellett haszontalanság, csekélység, vesz másikat, jobbat. Hisz most már õ úr. Beül egy kocsiba, bevásárol, behajtat egy vendéglõbe s mielõtt a »gyöngyéletbe« belemenne, csinál még magának egy jó napot.

Eszébe jutott, hogy még nem is reggelizett. Egy kirakatnak a sonkái, pörzsölt szalonna-darabjai, fehér cipói, pirosló szalámirudacskái incselkedve nevettek rá.

Ej, menjünk reggelizni! Az ördög vigye el a holmit is, ha már az öreg kofát elvitte, hanem a vasláda… Ohó, a vasláda! Bizony, majd elfelejtette. Teringette, a vasládát mégis kár volna ott hagyni. Nem, az nem lehet. Legalább látta volna, mi van benne. Aztán a lakat. No, a lakatot meg éppen nem hagyhatja, ha térdig nyüvi is lábát a mászkálásban.

A legelsõ fiáker-állomásnál megtapogatta a zsebében levõ bankócsomagot, ott van-e még, és mivel az Isten rendesen észt is ad annak, akinek pénzt ád, legott megtalálta a jobbik eszét.

- Hej, kocsis! Ösmeri maga a budai zálogházakat?

- Hogyne - szólt az röhögve. - Többet járok oda, mint a templomba.

- Hát vegyük õket sorba.

- Melyik tájon?

- Hiszen ha tudnám. Maga csak figyelmeztessen, ha valamelyikhez odaér. A helyszínén majd megösmerem, melyik volt.

Cipelte vagy másfél óráig a Rácvárosban, a Vízivárosban, mindenfelé, de eredmény nélkül. Ez sem az, meg ez sem.

A beszédes kocsis megszagolta végre rajta a vidéki embert, s õ kezdte a dolgok mibenlétét firtatni.

- Talán megcsalta valamelyik zálogos az ifjú urat?

Laci a fejét rázta.

- Talán zálogban van valamije?

Laci a fejével bólintott.

- Hm, értem. Elvesztette a zálogcédulát?

- Nem, megvan.

- Ejnye, gigom-gágom! - rikkantott fel a kocsis. Hiszen a cédulán rajta van a zálogház címe, száma.

Laci a homlokára ütött.

- No, erre igazán nem gondoltam volna - szólt felvillanyozva, s mohón elõhúzta pénze közül a vastag sárga cédulát.

- Látszik, hogy nem pesti ember - kacagott a kocsis diadalmas, szinte fennhéjázó arccal.

- Már az igaz - hagyta rá.

- Itt sok mindent kell tudni, ha az ember meg akar élni. Éles ész kell ide.

A cédulából aztán kiokoskodták a helyet s nehány perc múlva megtalálták az igazi zálogházat és az igazi gyümölcsárus asszonyt. Mintha gyárilag készülnének ezek a kofapofák, éppen olyan volt, mint a többi.

Csodálkozott, hogy kocsiról látja leszállani az ifjút, és bizalmasan vigyorgott.

- Hát sikerült? - kérdé rekedten kapzsi, irigy pislantással.

- Igen! - mondá Laci õszintén, és a holmija után nyúlt.

- Nem oda Buda - ugrott fel a székérõl, mikor látta, hogy Laci távozni akar -, egy kis borravaló nekem is kijár a zsákmányból.

Laci zsebébe nyúlt és egy forintos bankót adott neki, majd föltette poggyászát a kocsira és a »Fehér farkas«-hoz parancsolta magát vitetni, eszébe jutott a »sógorasszony«, akinek kevesebbet adott tegnap este egy huszassal, mint amennyit kért. Útközben megállította a kocsit egy vaskereskedésnél, ahol feszítõ vasat s egyéb szerszámokat vásárolt, amelyekkel aztán a »Fehér farkas«-nál, ahol szobát rendelt, magára maradván, feltörte a vasládikót.

A lakat csakugyan szomorúságot okozott neki, mert éppen olyan volt, mint az õ lakatjai; megesküdött volna rá, ha valahol otthon találja, hogy õ csinálta; de szomorúságát csakhamar eltompította az ámulat, mert amint fölpattant a vasláda zárja, elkáprázott a szem, mintha az »Ezeregyéjszaka« valamelyik meséje ugrana ki belõle valóságnak. Színültig tele volt a láda kincsekkel, arany láncokkal, smaragd kösöntyûkkel, rubinttal, topázzal, kirakott csatokkal, egy násfa gyémántokkal, egy könyvnek (alkalmasint imádságos könyvnek) az arany táblája, kirakva ezerféle színekben tündöklõ nemes tüzû opálokkal, két arany serleg, drágakövekkel rakott gyûrûk, fülbevalók, nyolc sor keleti gyöngy, akkorák, mint a legnagyobb borsószemek, de ki gyõzné azt mind elszámlálni.

Valóságosan megijedt a sok kincstõl. Mit fog õ ezekkel csinálni?

Hamar megtalálta a választ a szívében. Hát mit csinálna velök, vesz egy kis faládát, abba rakja, aztán elküldi Inokay Mariskának Sulyomra. Hogy fog az azoknak örülni, hogy ugrál majd a tükör elõtt, mint egy kis bárány. Fölpróbálja valamennyit s találgatni fogja, ki küldhette?

Az arany könyvestáblába imádságos könyvet köttet be a kompaktornál, aztán imádkozni fog belõle azért a derék emberért, aki a csecsebecséket küldte. - Õreá persze gondolni se fog, hogy is küldhetne egy rekruta ilyesmit? Milyen szép lesz aztán, ha hosszú évek múlva, mikor már öregek lesznek, a kandallónál ülve, lábukat melengetve téli estén, egyszer csak így szól hozzá: »Mesélj valamit, öregem« (már mint õ, Laci), mire aztán így szól: »Hát mit meséljek, édes szívem? Jó lesz, ha elmondom, kitõl kaptad te kislányka korodban azt a sokféle aranyholmit?«

Úgy elábrándozott ezeken, hogy reggelizni is elfelejtett. Már delet is harangoztak, mikor végre lement az ebédlõbe, ahol a »sógorasszony« pompás töltött káposztát adott és rántott csirkét, és számított neki az egészért tizenöt krajcárt, mert akinek az Isten pénzt ád, annak szerencsét is ád.

Ebéd után azonban hozzálátott a dolgaihoz, megvette a faládát s feladta a postára a kincseket, úgyhogy harmadnapra furcsa jelenet fejlõdött ki ebbõl a sulyomi kastélyban.

Éppen a kastélyban járt délelõtt az öreg Borly, és miután a Pestrõl hozott pénzt még tegnapelõtt átadta az uraságnak, most csak a letisztázott részletes kimutatást nyújtotta be arról, hogy milyen árakon adott túl az Inokay családi kincseken. Nyolc különbözõ ékszerész és régiségkereskedõ vette meg a portékát. Ebbõl három bécsi cég (mert azt mondja, Bécsben is járt a vén gazember s fölszámította a költségeit).

Az egész lajstromot ott hagyta az uraságnál, az bele is nézett s szokott könnyedségével megelégelte, hogy vagy két-három tételt megfigyelt.

Egy arany serleg kétezer forint.

Egy régi emaillirozott lánc szebeni ötvösöktõl háromszáz forint.

Keleti gyöngysor kétezer forint.

Egy gyémántos násfa ötszáz forint.

Hanyagul az íróasztalra dobta a lajstromot. Minek most mérget nyelni? Majd elõveszi máskor. Már azért se szeretett ezzel a dologgal foglalkozni, mert bántotta a lelkiismeret, fájdalmat okozott neki az ereklyék elpocsékolása. Legjobb az ilyenre nem gondolni többé.

Volt, nincs… Pezsgõbe fojtani az egészet.

- Hej, Baptiste, hozz egy palack cliquot-t a pincébõl, de itt legyen az egyik lábad.

Délután azonban éppen a verandán ült a beteg feleségével és a leányával, mikor a postás csomagot hozott haza a levelek közt, a csomagra ez volt írva: Báró Inokay Mária kisasszonynak Sulyom. U. P. - Bokrosd.

- Mit rendeltél, lányocskám? - kérdé a báró.

- Semmit.

- Valami csomagod van.

- Nyisd fel, apa. Neked van penicilusod.

A báró elmetszette a spárgát, fölfeszítette a fa-dobozt és ámulva kiáltott fel:

- A családi kincseink! Hát hogy lehet ez?

A beteg úrnõ, ki egész fülig gyapjas nagykendõkbe volt beburkolva, gépiesen ismételte:

- A mi kincseink? Ne beszélj!

Aztán sóhajtott és köhécselt.

- Istenemre mondom, itt vannak - lihegte a báró. - Csodálatos egy eset. Mind itt vannak. Megfoghatatlan!

Elsápadt, mint akivel valami kísérteties történik, s egymás után kezdte behányni a beteg asszony ölébe a násfákat, gyûrûket, fülönfüggõket, kösöntyûket.

Az a reszketõ sovány kezét kinyújtotta és babrált rajtok, simogatta õket és téveteg mosoly játszott az elsárgult ajkai körül. Örült nekik, mint egy gyerek.

Mariska is csodálkozott a jeleneten. Azon csodálkozott, hogy a szülei min csodálkoznak.

- Hát hol voltak az ékszerek? - kérdé.

Férj és feleség összenéztek, a grófnõ aztán behunyta a szemeit és nem felelt, magának a bárónak kellett felvilágosítást adni.

- Elküldtük az ötvösnek Pestre.

- No, és az mostan visszaküldte. Hiszen ezt könnyû megérteni. Hát mit nem értesz még, papa?

- Nagy csacsi vagy, lányocskám; az ékszereket nem egy ötvöshöz küldtük, egyik részét elküldtük Bécsbe ehhez, ahhoz, tudod, igazítás kedvéért, mert más a serlegek mestere és más a gyöngyök befoglalója, és elküldtük anélkül, hogy egyik a másikról tudott volna, és most visszakapjuk az összes ékszereket egy helyrõl, egy dobozban a te nevedre címezve, anélkül, hogy az aranymûveseknek valaha megmondtuk volna, hogy egy ilyen nevû lányunk van.

No, már erre Mariska arcán is látszott a megütõdés.

- Hisz ez képtelenség!

- No, látod!

- Nincs valami kísérõ levél? - kérdé a beteg grófnõ - amely világosságot áraszthatna?

- Nincs - szólt a báró, megvizsgálva a dobozt. - A csomag Budán adatott fel. Ez az egész.

- Talán Borly adhatna felvilágosítást?

- Alig hiszem. Éppen az õ jelentése teszi megfoghatatlanná a dolgot. De minek is koptassuk az eszünket. Hazakerültek, mint a Polycrates gyûrûje. Ez a fõ.

- Mariska, kérlek, kelj föl és hozd ki szívem az orvosságot.

Mariska távozása arra kellett, hogy a grófnõ egy kellemetlen gondolatját közölje az urával.

- Félek, Gottfried, hogy az ékszereket mégsem szabad a magunkénak tartani.

- Természetesen, Franciska. Arra egy percig sem gondoltam. Mi már fölvettük az árukat, tehát nem a mieink. Elég olcsón vesztegettük el, az igaz.

- Nem gondolnám, hogy Borly ezúttal is csalt.

- Sõt bizonyosnak tartom, hogy valami miskulanciát csinált. Vagy legalább nem járt egyenes úton, mert az egyenes úton nem teremnek csodák. Az egyenes utakon kavicsok vannak és kátyuk, de ez az esemény, hiszen majd megjön a nyitja, azt engedi hinnem, hogy valami rendkívüli disznóságról van szó. Rendkívüli komplikációk rendkívüli disznóságokból fejlõdnek.

- Nem lehetséges-e - találgatta a grófnõ -, hogy Borly valami ismerõsünkkel közölte az ékszereladást, aki vele járt mindenütt, s mikor Borly hazakerült, õ visszavásárolta az ékszereket és elküldte ajándékba Micinek?

- No, persze - nevetett gúnyosan Inokay -, az anyáknak és a regényíróknak mindig van egy történetkéjük. Különösen az anyák esze termékeny. Egy herceg vagy egy álruhás királyfi, aki a kisasszonyra vetett szemet. Oh, Franciska, Franciska, nincsenek ma már ilyen ismerõsök…

De bármiként magyarázták is, az eset folyton talány maradt. Várták, hogy az idõ belevilágít, de az idõ nem mutatott ehhez semmi kedvet. Ment, ment feltartóztatás nélkül és hozta magával, amit a sors a kerekei közé vetett. Elõjöttek sorba régi húszéves adósságok, ellágyult pillanatoknak, apró ballépéseknek, nemes gavallér-stikliknek végzetes következményei, csak az ékszerek visszatérése maradt kifürkészhetlen titok. A jezsuita-atya, aki gyóntatni szokta az Inokayakat s minden évben két hetet töltött a kastélyban, maga is fejet csóvált az eset hallatára s végre is csodának minõsíté a dolgot, hogy a családi kincsek, melyeknek alapját a Szentföldön harcoló I. Inokay Gottfried vetette meg, maguktól térnek vissza a családhoz. Istennek dicsõsége és Urunk Jézus Krisztus ereje nyilatkozik ebben. Utoljára a ház barátja, Balassa is, aki pedig mindenféle furfangokat képzelt eleinte, beadta a derekát és a jezsuita-atya nézetét fogadta el, azzal a záradékkal, hogy talán meg kellene még egyszer próbálni.

Falun lassan, csöndesen múlik az idõ - az emberek másképp élnek, a világrázó események másképp hatnak. Azaz, hogy nincsenek is események. Idáig el nem jönnek. Ha egy kolosszus törik is össze valahol, itt nem hallatszik semmi recsegés. Még a szöcskék ugrálása is nagyobb neszt okoz a füvek közt. A füvek pedig megnõnek minden évben, csak egyszer-másszor vagy nagyobbra vagy kisebbre, és ez itt a nagy esemény. Az összetört kolosszusból talán elvetõdik nagysokára egy cserépdarab… de azt se lehet tudni, mibõl való. Ágyúk bömbölnek a messzeségben, mindegy, itt azért tisztán hallatszik a fülemilék hangja a bokrokból. Száguldó lovak dübörögnek a csatatereken villogó szablyájú huszárok alatt - eh, semmi, itt vígan ficánkolnak azért a kis csikók a pázsiton. S ha ide ér is egy-egy morzsája a nagy eseményeknek, drámáknak, az csak olyan, mint mikor a finom pernye leszáll a sárga kalászra, mint fekete cérna, és ringatja magát rajta, - hát ugyan ki gondolna arra, hogy az ötödik faluban egy templom égett el s abból való a kis fátyolszilánk?

Hanem iszen azért ide is eljut, ami ide való. Különösen, csodálatosan, de eljut. Csak az, ami ide való, nem úgy, mint a nagyvárosokba, ahová minden beér, még az is, ami sehová se való; Disznósy uram példának okáért beüzeni a kõszenet fuvarozó sulyomi emberektõl, mondják meg Borly Lacinak vagy a nagyapjának, hogy mit lustálkodik otthon a gyerek, csak hadd jöjjön vissza a zöld posztókötényhez, elég herõcét ehetett már. A kõszenes emberek azt felelik Disznósy uramnak, hogy a fiú tán nincs is otthon, mert nem látták mostanában, hanem azért majd megmondják, ha otthon volna, õneki, ha otthon nem volna, az öregnek.

Így ér be a fiú elveszésének híre a kõszenes emberektõl, mint ahogy minden beér, csak nem a rendes úton. Lám az özönvíz-katasztrófa is beért a kõszénben, - most már Sulyomban is látják, hogy a kõszéndarabok valaha fák voltak és hogy kívül voltak. Nagy dolog lehetett, mikor úgy befelé fordult a világ, ez a nagy bunda, a fürtös, szõrös oldalával.

Borly uram vállat vont a hírre és beüzente Disznósy uramnak, hogy a fiú nincs itthon, nem is volt; az ördög tudja, hol van.

Egy ideig nem is keresték. Rossz pénz nem vész el. De bizony a fiú csak nem jött. Az öreg pedig nem ért rá bemenni a városba, a sok mezei munka miatt, míg végre a legközelebbi vásárkor mégis belátogatott Disznósy uramhoz, hogy mi az hát azzal a gyerekkel.

- Elveszett, kasznár uram - mondá a lakatos ünnepélyes mosollyal -, pedig micsoda elme volt!

- De mégis, milyen körülmények közt tûnt el?

- Azt mondta pünkösd vasárnapján, hazamegy Sulyomba.

- Hm, hm. Ott ugyan nem volt. És egyebet nem mondott?

- Nem szólt egy kukkot se.

- Szomorú volt?

Disznósy uram vállat vont.

- Minden lakatos szomorú. Már t. i. délelõtt - tette hozzá.

Az öreg Borly homlokára ráncok ültek ki.

- Föl nem foghatom, hová lehetett. Nem hallott semmit?

- Nem.

- Mit kellene csinálni?

Disznósy uram gondolkodott, látszott, kínlódik bent a kis agyveleje, borsónyi izzadságcseppek gyûltek a halántékára.

- Talán ki kellene doboltatni - tanácsolta aztán bizonytalanul.

- Eh, bolondság - szólt a nagyapa. - Nem mopszli az én unokám, vagy aranygyûrû, hogy meg lehessen találni. Majd elõkerül, ha akarja. Bízzuk a dolgot az idõre.

De már erre kitört Disznósy uramból a fölháborodás.

- No hallja, kasznár úr, maga ugyancsak rossz ember; más egy bornyúért is jobban búsulna, mint maga azért a kitûnõ unokáért. Ez már istentelenség, kasznár úr.

Az öreg kasznár egy bölcs gúnyoros nyugalmával mosolygott. Volt benne démoni és visszataszító, de egyszersmind a pátriárkákból valami fönséges, megható erõ.

- Legyen nyugodt - felelte csendesen -, az én öreg nagyapai szívem megérezné, ha a fiú bajban volna.

Disznósy uram megvetõleg fordított neki hátat.

- A te szíved? - morogta magában. - Egye meg a kutya a szívedet!

De azért mégis imponált neki a kasznár, mikor még egyszer visszafordult a boltajtóból, ezeket mondva:

- Az ifjúság tele van megmagyarázhatlan bohóságokkal. A fiú nem közönséges lélek. Tehát nem is jár közönséges utakon. Tehát nem is lehet megtalálni. Tehát hiábavalóság is keresni. Punktum. Istennek ajánlom, Disznósy uram!

Lassanként az egész környéken híre ment, hogy Borly Laci eltûnt. Beszélték, hogy öngyilkos lett, - mert elkeseredett, hogy lakatosnak kényszerítette a nagyapja. Beszélték, színészek közé állott. Látta is valaki játszani Szegeden. Az egyik vasasnémetet adta a »Peleskei nótárius«-ban. Beszélték, hogy betyár lett és a herevcsényi erdõkben együtt garázdálkodik a gonosz Krúdy Kálmánnal. Pedig micsoda becsületes jó képe volt!

Maga a méltóságos báró is érdeklõdött a dolog iránt.

- Igaz-e - kérdé egyszer a kasznárt -, hogy az unokája elszökött a lakatostól?

- Sajnos igaz.

- Lelketlenség volt õt arra a pályára adni.

- Én csak jót akartam, méltóságos uram. (Az öreg lehorgasztotta a fejét.)

- A fiú karakter volt. Nekem is tetszett - folytatá a báró. - Figyeltem õt. Sokszor összehasonlítottam a fiammal. Szerettem volna, ha olyan lenne a fiam.

- Oh, a fiatal báró sokkal több, finom, elõkelõ lélek - szólt Borly. - Más anyag, egészen más. Nem is lehet egy napon említeni.

- No igen, a Pali izé, csinos gyerek, de puhány. Ebben a Laciban volt valami keménység. Valami különös gentlemanlike. Egy kis izé, egy kis vadság, de nem nemesség nélküli. Mindig eszembe jutott, izé - szólt a felesége felé fordulva. - Sapristi! - mi is jutott csak az eszembe? Hát igen, hogy gyerekkorában ilyen lehetett a Széchenyi Stefi. Hja, bizony egy kis vadság. Ez a karakter virágja. Ha a nap süti, kibontja a szirmait, ha árnyék éri, befogja a penész. Egy rablóbetyárból könnyen válhatott volna kedvezõ viszonyok közt hadvezér s Napóleon talán a Bakonyban végzi életét, ha magyar parasztgyereknek születik, - ámbár iszen így se végezte valami fringiásan. Natürlich. A fiút nevelni kellett volna, hogy a vadságot levakarják róla az izék, a professzorok, nem odaadni mesterembernek, ahol csak izék, új durvaságok rakódhatnak le rá.

- Szegény az eklézsia, méltóságos uram - panaszkodott Borly a veranda oszlopához dõlve -, nem gyõztem kettõt taníttatni.

- Paperlapap! - nevetett fel a báró gúnyosan, ki ritkán volt olyan beszédes kedvében, mint éppen ma. - Maga engem szamárnak tart, Borly? Mi?

- Oh, uram, méltóságos uram!

- Csak vallja be. Maga minden nagy urat izének, szamárnak tart, mi? Azért, hogy tükörbõl fésülködünk, gondolja magában: »Nektek csak hajatok van, de agyvelõtök nincs.« Pedig lássa, nekünk is van eszünk (s mereven, megvetõen fixírozta Borlyt). Azt hiszi, én nem tudom, hogy maga gazdag ember?

- Hogy én?

- Hogy pénzei vannak a losonci takarékpénztárban, a miskolciban, az egriben. Ön gyûjt, mint a méhecske. Ön szorgalmas, mint a méhecske. Hanem okosabb, mint a méh, mert az egy rakásra gyûjti a mézet, s jön õsszel a gazdasszony és kiszedi a kaptárból. Ön azonban három-négy kaptárba rakja a dolgait, és erre van is oka, mi? Én legalább méltánylom az okait, mert a méh a virágokról gyûjti a mézet s ezt nem szükséges neki eltitkolni, ön ellenben nem a virágokról gyûjti, de errõl a témáról nem akarok beszélni, mert én tükörbõl fésülködöm. Hiszen ért engem? Hanem azért azt a gyereket taníttatni kellett volna, nagy vétek érte, ha valami ferde dologba bonyolódott.

Az öreg kasznár fülig vörösödött, mindamellett gúnyorosan, fölényesen mosolygott.

(Borzasztó szemtelen fráter - gondolta magában a báróné.)

- Majd megmutatkozik az én igaz lelkem egy napon, higgye meg, méltóságos uram. Majd lát engem még a méltóságos úr az én igazi ruhámban.

- Hiszen látnám én most is, ha nem tartanám a szemem behunyva - felelte Inokay csípõsen. - De nem akarom tovább feltartóztatni - tette hozzá fáradtan, hidegen. - Tudom, hogy sok dolga van.

Ily jelenetek gyakran elõfordultak a kastélyban, kivált az utolsó idõkben. A fõúr idegeit megviselték a ki- és bejáró végrehajtók. Ingerlékeny lett. A szegénység nemcsak az arcon szánt barázdákat, hanem a lelken is. A simaság eltûnik s még a modor is hepehupás lesz. Annyiszor figyelmeztették a kasznár üzelmeire, hogy végre is megszokta õt vagyoni megrontójának tekinteni. A saját könnyelmûsége, mint ártatlan mellékszereplõ, mind ritkábban jelent meg a színen, minél jobban közelgett végkifejléséhez a dráma. De mégse bírt volna szakítani Borlyval. A totum fac nélkül élni se akart volna. Végre mégis csak az öreg segítette ki minden bajból. Nagy szorultságban még a kõbõl is ki tudott pénzt préselni. Olyannak tûnt fel nem egyszer a báró elõtt, mint a gondviselés, kivált mióta egyre szegényebb lett. Mikor utolsó forintját költötte, mikor az ínség beköszöntött (mert az is megérkezett csakhamar) és már nem volt semmi kigondolható forrás, az öreg rendesen elõtoppant valamivel:

- Nini, majd el is felejtettem, itt járt nálam egy ványoki paraszt és lefizetett ötven forintot, hogy azt mondja, még a méltóságod apjának tartozott vele. Itt van, elhoztam a pénzt.

Máskor valami száz év elõtt kötött üzletbõl jött vissza hetvenhárom forint húsz krajcár. És ez így ment mindig a tizenkettedik órában. Mintha a gondviselés hajigálna le a bárónak éppen a kellõ pillanatokban némi kenyérmorzsákat. De a bárónak úgy tetszett, (mert a báró kombináló fej volt), hogy ebben Borly uram is segít egy kicsit a gondviselésnek. S voltak percei, amikor szinte jó szívvel gondolt a totum facra. A vén gazembernek mégis van szíve. A vén gazember mégse olyan kapzsi. Hiszen ezeket a pénzeket, amelyekrõl senki se tud, mind megtarthatná magának.

Ellenben az unokájával való elbánás mindig felháborította, pedig ez idõ szerint ennek az eltûnése volt a környék legérdekesebb beszélgetési csemegéje. Mindennap bukkantak fel új és új hírek, de a valóságot senki se tudta, csak talán a baronesz sejtette, aki azonban anyja felgyógyulása után visszament a zárdába és talán nem is sokat törõdött a szegény fiúval.

De hát akármilyen nagy a világ, mégse vész el abban egy gombostû sem, és végre mégis csak eljutott a valóság, mely a hazug híreknél lassabban jár, a nagy messzeségbõl a kicsiny faluba, mivelhogy Korporal Johann Bõrös huszár levelet írt a soktornyú Majlándból a szeretõjének, Kovács Juditnak, Sulyom helységébe, Nagy Magyarországon, - amelyben megírta, hogy hála istennek egészséges, csak éppen a lábán támadt egy bütyök, akkora, mint egy huszas, amiatt van most ispotályban, ahol minden órában ezerszer gondol az õ Jutkájára, és a huszasról jut eszébe, hogy véghetetlen keserves szerelmében és dologtalanságában, mert most a lovat is más pucoválja, (hiszen legalább az lenne mellette ágyánál a nagy bánatjában), azonfelül pedig jól esnék, ha egy kis dohányra valója lenne, de az sincs, pedig a dohányzás vigasztalná. Azért hát küldj, drágám, két forintot, de jól bepecsételd, hogy az olaszok útközben ki ne lopják, mert olyanok. Újság itt nincs egyéb, csak egyre beszélik, hogy háború lesz. A generálisunk magának a császárnak a testvére. Aztán még az az újság, hogy itt van a kasznár Laci is a regementben, aki a legfiatalabb huszár, beállott valahol Pesten önkéntesnek, bizonyosan a gonosz nagyapja adta el, és olyan szép legény, hogy valamennyi rozmaringos ablakból õt nézik a majlándi fehérnépek, de én ugyan rájok se nézek, mert ne félj rózsám, ha te nem látsz is engem, én mindég látlak. Az Isten áldjon meg erõvel, egészséggel, de a két pengõrûl, meg az én epedõ szívemrõl felejtésbe ne essél.

Mint a villám futott szét a híre Bõrös János levelének, a nótárius úr olvasta el, hát el is híresztelte.

- Ahol ni, katonának állt be a Borly-fiú. Otthagyja a foga fehérét szegényke. Mert van is a golyónak esze? Lám, mivé fejlõdik egy gonosz ember cselekedete. Mert bizonyosan afölötti elkeseredésében állt be, hogy mesterembernek adták.

Nagy szenzáció lett ebbõl. A sulyomi lányok még nótát is csináltak rá. Nem emlékszem már szórul-szóra, csak azt tudom, hogy magát a Lacit szólaltatták meg, mintha õ panaszkodnék:

Tudod-e drága nagyapám,
Hová adtál?
Véres rózsák ahol teremnek
Rózsának szántál.

Tudod-e drága nagyapám,
Mi az ebédem?
Pecsenyém lóbul,
Italom hóbul,
Ez az ebédem.

Tudod-e drága nagyapám,
Milyen az ágyam?
Jéghideg kövön
Egy durva köpeny
Ez az én ágyam.

Hanem iszen nem így volt ez versbe rakva, ahogy én írom, hanem sokkal szebben, úgy, hogy összebongtak a szavak a sorok végén, mint a csöngettyűk a lovak nyakán, én csak úgy nagyjában emlékszem és tudom, hogy gyönyörű és megható dal volt. Az öreg Borly is hallotta nem egyszer, mert csak éppen azért is fújták a szénagyűjtő leányok, hogy ő arra ment, de nem haragudott érte, legalább nem mutatta, csak egyetlen egyszer tört ki nagy haragosan:

- Ostoba libák vagytok! Van is ilyenkor Majlandban hó!

Hó ugyan nem volt Milánóban, inkább a szokottnál is nagyobb melegük az olaszoknak, - mert a háború csakugyan kiütött Olaszországban is, bár ez csak olyan mellék-epizód volt; az igazi nagy hadjáratot a porosz király indította.

Nekünk egyébiránt meglehetõsen közömbös volt. Egy háború, melynek nem lehet rossz kimenetele. Mert okvetetlenül megverik benne a németet. Vagy a mi saját németünket, vagy a másik németet. De mégis jobb volna, ha a mienket vernék meg.

Sulyomban mindez a legkisebb izgatottság nélkül esett meg. Balassa Antal báró hajtatott négyesén egy hétfõn éjfélkor Kékkõre a városból. Sulyomban a kastély elõtt megállott, de már nem volt módja bemenni: kapu, ajtók becsukva; csak az Inokay ablakát zörgette meg, ahol világosságot látott.

Inokay, aki francia regényeket olvasgatott, kiugrott az ágyból, fölkapta a revolvert és az ablakhoz futott.

- Ki az? Mi az? Mit akar?

- Én vagyok, Balassa. Nagy hírt hoztam.

- Mi történt?

- Megvertek minket - kiáltá be lihegve. - Vége Ausztriának. Fut a seregünk Königgrätz alól.

- Áldassék érte az Úr szent neve! - felelte Inokay ájtatosan.

Szép világ volt ez. Az elsõ föllélegzés. Mintha csak gonosz álom lett volna az eddigi élet. Új hír jött reggelre, hogy Klapka seregével az ország határain betört. Hol vette, hol nem vette a seregét, de jön vele, és most már megint mindnyájunknak el kell menni. Mozogni kezdenek már a rögök is. Nagy dolog az, mikor egy egész nemzet reménykedik, vár valamit. Nem is tudja, mit. Csodákat. A falusi legény mustrát tart apja istállójában a lovak közt: melyikre illenék legjobban a nyereg? A kis parasztgyerekek ellopkodják az üres pálinkás hordókat és dobolnak rajtuk. Az arató lányok abbahagyják a Szûts Marcsa románcát és azt kezdik dalolni:

Jön már Kossuth, Klapka. Itt van már Horpácon.
Hamar a nyergemet, ott van a padláson.

Itt a vesztett csatákról a részleteket várják, Bécsben már tudják ezeket, - ott meg azt figyelik, hogy miként dobolnak a kis gyerekek az üres hordókon a falvakban. Félelmes hangot adnak azok ilyenkor. Azt mondják azok a hangok, hogy a legélesebb kardot nem solingeni acélból kell verni, hanem a népek szeretetéből. A Burg termeiben komoran sétál a császár és nem azon gondolkozik, hogy a hódítókkal kellene beszélnie, hanem a meghódítottakkal. Egy udvari tisztviselő kel titkon útra Kehidára az öreg »tekintetes úr«-hoz, hogy a császár szeretne vele beszélni… és így szövődik a történelem olyan szálakból, amelyekre senki se gondol.

De azért Sulyomnak is megvannak a maga kis tragédiái.

Egy-egy öregasszony sírdogál a padkán, mely a napraforgós, muskátlis előkertben lapul meg a falnál. Ez annyit jelent, hogy valahol egy legény elesett. A kasznár úr, vagy maga a báró úr olvasta az újságból. Sokan megsebesültek, némelyek elvesztek a futásban. Ezekért is reszketnek itthon a családtagok. Katonalevelek jönnek, azokat az egész faluban széthordják az írástudók és felolvassák a kutaknál vagy a faluháza előtt, ahol nagyobb fajta gyülekezés vagyon. Ezek sokkal szebbek, sokkal érdekesebbek, mint az újságok. Hát bizony Tóth Pál is beleharapott a fűbe valahol Morvaországban. Sőt Bőrös Jancsit is derékon szakította egy kartács. Az se ír már többet levelet Juditjának. Hanem a kasznár Lacival meg mi történt? Azt írja Kazi István öreg szüleinek, hogy egy előörsi csetepatéban hat olaszt vágott le, olyan nagy virtus cselekedetet mutatván, hogy másnap maga Albrecht főherceg napiparancsban dicsérte meg az egész ármádia előtt s azon melegében kinevezte hadnagynak. Bizony, hallja kegyelmetek, öreg szülém, az úr a pokolban is úr, könyvekben hízott elméjével többre megy mindenütt, mint mi szegény legények, ha megszakadnánk is a vitézségben.

A hír valónak bizonyult a lapokból is, hol »Egy magyar huszár bravúrja« címen volt leírva a Borly László vitézi kalandja. A báró maga vitte át a lapot a kasznárházba a vén gazembernek.

A gazdasszony azt mondta, nincs otthon.

- Hát hol van?

- Elszaladok érte - vállalkozott a szakácsné.

- Majd magam megyek, hol van?

- Megkövetem alásan, a kutyái közt.

A pajtában volt az ebek gyógyterme, az öregúr felgyûrt ingujjakkal, derekára kötött köténnyel dolgozott köztük, kötözgette a sebeiket, pemecselt velök olyan fontoskodással, mint egy nagy operateur; egy öreg szánnak az alja tele volt orvosságos üvegekkel, zsírtégelyekkel és mindenféle furcsa szerszámokkal.

A báró vidáman nyújtotta eléje az öreg »Pesti Napló«-t.

- Olvassa el - szólt mohón -, hogy mit mûvel az unokája.

- Olvastam már - felelte közömbösen.

- És ezt maga csak így mondja.? Hisz ez nagy dolog! A fiú karrierje meg van állapítva. Ember lesz abból.

- Azért, mert hat embert összevagdalt? - kérdé a kasznár gúnyorosan.

- Meg van maga bolondulva?

Az öreg Borly vállat vont.

- Könnyû hat emberen akár száz sebet vágni egy félóra alatt, de nehéz, méltóságos uram, csak egy sebet is begyógyítani. Itt látszik ezeken a kutyákon. Ezt a bundást már két hónapja gyógykezelem, s még mindig fáj a lába. Fáj még, Bundáskám? (Lehajolt hozzá, szeretettel simogatta.) Nagyon fáj még, szegénykém?

A báró fejet csóvált s elújságolta mindjárt a bárónõnek, hogy az öreg egy csöppet se látszott örülni az unokája sikerének, mert az hat embert összevagdalt, és hogy milyen gyöngédséggel gyógyítja az ebeket.

- Talán mégis van szíve - vélte Inokayné.

- Van annak ördöge, nem szíve. Pietista lett, ez az egész. Ami gyakori jelenség éppen a nagyon bûnös öregembereknél és a parázna múltú asszonyoknál, hogy életük alkonyán elkezdik a bibliát olvasni, a templomot bújni, a szegényeket istápolni, az erényeket prédikálni. Szóval, fölveszik az apostoli allure-öket, hogy most meg az Istent bolondítsák, miután már az emberek ellen eleget vétkeztek.

Borly Laci tehát hadnagy lett, de még ezzel nem ért véget a szerencséje. További hírlaprészekbõl, részint saját leveleibõl még a következõket kell róla elmondani.

A fõherceg egy nap Mantuához közel a Mincio balpartján ütött tábort s egy parasztházat foglalt el lakásul. A vidék délrõl nyitott volt, éjszakról ellenben hegyes, erdõborított.

Második éjjel, midõn a tábor már nyugovóra tért, a fõhercegnek eszébe jutott, jóval túl éjfél táján, miután úgyse tudott aludni fõfájása miatt, hogy egy kis sétát tesz a táborban, egy kis friss levegõt szí a csillagos éjben s megnézi az elõõrsöket.

Segédtisztjétõl követve, végigment a roppant alvó táboron. Csak imitt-amott pislogtak még tábortüzek, mint macskaszemek a sötétben. Az egyik tûznél egy fához támaszkodva egy huszártisztet vett észre.

Lépteit szándékosan arra irányozta. Kíváncsi volt, hogy a tiszt mért nem alszik és mit figyel.

A tiszt is észrevette a fõherceget és szalutált.

A tûz amint reávilágított az arcára, a fõvezér ráismert Borly Lacira, aki nehány nap elõtt lett hadnaggyá.

- Ön még nem alszik, hadnagy úr?

- Nem, fenség.

- Talán észrevett valamit? - kérdé a fõherceg.

- Igen, fenség, s éppen azon gondolkoztam, hogy felköltöm ezredesemet és jelentést teszek neki.

- Ah - szólt a fõherceg meglepetve. - És mit vett észre?

- Igen gyanús dolgokat, fenség.

- Sapperlot, hadnagy, beszéljen hát.

- Attól tartok, hogy az ellenség a hátunkba jön és meglep az éjszaka álmunkban.

- Az lehetetlen! - mondá a fõherceg elgondolkozva. - Hiszen az elõõrseink fel vannak állítva és még eddig semmit se jelentettek.

- Mert még õk nem vették észre az ellenséget és az késõn is talál lenni.

- De hát akkor mibõl szopja ön ezeket?

- A madarak sokasága röpül ki az erdõségbõl órák óta, pedig ezek a madarak aludnának, fenség, ilyenkor, ha az erdõben csend volna. Az erdõben hadtestek nyomulnak elõre felénk s ezek verik fel a szárnyasokat.

A fõvezér lábai a földbe gyökereztek.

- Sapperlott, önnek igaza lehet! - kiáltotta s maga is figyelni kezdett. Csakugyan hallani lehetett az erdõ felõl s annak monoton zúgásától megkülönböztetni az elütõ rebbenés neszét: zsr, zsr, amit csak madárszárnyak suhogása okozhat.

A fenséges fõvezér rögtön kiadta a parancsot a tábor fölébresztésére, s hogy harcra készen álljon.

Alig egy óra múlva visszatért éjjeli pihenõ helyére, de még le sem ereszté fejét a vánkosra, mikor már az elõõrsök puskalövései az ellenség közeledését jelentették. A támadásra kész sereg most már pozdorjává verte õket, s Borly László ezért a megfigyeléseért megint fölvarrhatott a dolmányára egy csillagot.

- Ha így fog haladni ez a fiú - mondogatták a táborban -, hogy minden héten egyet lép elõre, egy esztendõ múlva isten lehet.

Ehhez az epizódhoz a kiegészítõ magyarázatot egy katonalevél adta meg, mely egypár hónap múlva megérkezett Sulyomra a kasznár úrhoz.

»Kedves nagyapka! (így szólt a levél.) E soraimat Bécsbõl írom, ahol a Ringlottengasse 15. szám alatt lakom. Jó tágas udvari szobám van, tíz forint havonkint. Mindenekelõtt kezeit csókolom és bocsánatát kérem, kedves nagyapka, hogy híre-tudta nélkül otthagytam Disznósy uramat és a lakatosságot, de ez a pálya nem bírt kielégíteni, és a sors úgy akarta, hogy katona legyek. Ha megszomorítottam ezzel a lépésemmel, talán vétkes vagyok az Isten elõtt, de másrészt csak az õ szent akarata olthatott belém oly vágyakat, melyeknek ellentállni nem tudtam, s melyek a katonaéletbe vittek. Eddig, hála istennek, nincs okom panaszkodni, a szerencse kísért új pályámon, a golyó megkímélt s kitüntetések értek. Közkatonából fõhadnagy lettem rövidesen. Amiben az Istennek énhozzám való jóságát látom, és azt, hogy a nagyapa órája nekem szerencsét hozott. Mert mikor a Mincio mellett feküdtünk a táborban és egy éjjel egész tizenegyig inspekciós voltam, órámat a nagyapa meghagyása szerint, hogy azt pont fél tízkor minden este kitegyem a zsebembõl, hogy nyugodt, vízszintes helyzetben legyen, s ne járjak vele, ösztönszerûleg gépiesen azon este is kitettem a mondott idõben, mint ahogy általában mindazt teljesítettem és teljesítem most is az órával, amit akkor rám parancsolt nagyapka. Nem találgatom, miért mondta ezt vagy amazt, teljesítem, amit mondott. Ahogy aztán tizenegy óra után magam is le akartam hajtani a fejemet nyugalomra, egyszerre csak megtapogatom magam, hát nincs az óra a zsebemben (megijedek, hiszen az az egyetlen emlékem otthonról), halaványan emlékezni vélek, hogy kitettem valahol a zsebembõl, de hol? Talán valamelyik tábortûznél, ahol megfordultam. Alkalmasint letettem szórakozottan a gyepre. Nosza, indulj Lackó, keresd meg az órádat. Keservesen esik, de meg kell keresni. Kerestem, kerestem, szinte egész hajnalpirkadásig, amikor végre megtaláltam, de épp e keresés közben lettem figyelmes a közeli erdõség felhessegetett szárnyasaira, amihez járult a fõvezér váratlan megjelenése, akinek errõl jelentést tettem (reménylem, már olvasta nagyapa az újságokból) s így léptem megint elõre egy fokkal, amit, mert babonás vagyok, egyenesen az órának köszönök, vagyis annak, hogy a tanácsokat, melyek hozzá fûzõdnek, betartottam.

Csak azért nem írtam elõbb, mert be akartam várni, míg a haragja kihûl irántam. Ha már kihûlt volna, írja meg, kedves nagyapa, mert már nagyon szeretném látni. Ha ki nem hûlt is, szeretném látni. Kezeit csókolja

szeretõ unokája

László.

U. i. Én most a Feldmarschall Kapronszki adjutánsa vagyok.

Az éjjel nagyapkáról álmodtam. Hát a kastélybeliek mit csinálnak? Pistát csókolom, õ is írjon.«

Ez a levél csak fölfrissítette azokat a legendákat, melyek a gyermek fõhadnagyról szálldolgáltak a mi vidékünkön. Na, ha abból nem lesz nagy ember, akkor megette a fekete herkenytyû az egész ármádiát. Íme, mit érhet egy kis megfigyelés! Ha az a fiú észre nem veszi a madarak röpülését, Olaszországban is könnyen Benedeket fog az ellenség. Mert mind Benedek az - az Isten akárhová tegye õket. Egy félmillió Benedek. Hanem ebbõl a fiúból, majd meglássák, valami Savoyai Eugén ugrik ki. Hiszen Napóleon se kezdte jobban.

Voltak, akik ezt se hitték. Végre is nem minden kaparás származik oroszlánkörömtõl. És hát mit ért, hogy Olaszországban mi gyõztünk? Mit ártott volna, ha ott is elvesztjük a csatát - mikor a béke azért úgy lett megkötve, mintha elvesztettük volna? Velence, Lombardia az olaszé lett.

A professzor úr a gimnáziumban, ahol Inokay Pál báró és a nehézkes eszû Borly Pista tanult, ragyogó arccal jött be egy reggel az osztályba és a kék ceruzájával a mappán kijelezte, ami Olaszország figurájából visszaszármazott Olaszországnak.

- Mars ki a csizmából!^* - mondá, mintha a szegény Ausztriához intézné szózatát, s aztán felénk fordult és elmagyarázta a világra szóló fordulatot, kiéreztetve a szavak háta mögül, hogy Ausztria most már meglehetõsen mezítláb van. Azt is kisejtettük, hogy bár õ húzta ki a lábát a csizmából, mégis a mi lábunk (a magyaroké) szabadult meg a szorítástól.

Jókedvében lévén, az egész óra alatt a custozzai és a königgrätzi csatákról mesélgetett, el nem felejtkezve arról sem, hogy ott messze a csatatereken is a fõiskola egyik kiváló növendéke, Borly Laci tüntette ki magát a legjobban (bizony használhatta volna az eszét másra is), kiemelte a megfigyelések hasznát minden téren, ez lévén a tudományok tudománya, s miután ezeket elvégezte, kiszólította az elsõ eminenst, Inokay Pál bárót és a következõ kérdést intézte hozzá:

- Mondd meg nekem ezek után Inokay, hol kel fel a nap?

Pali báró elgondolkozott a szokatlan kérdésen, minthogy növénytani óra volt, aztán így felelt meg hasonló ünnepélyes hangon:

- Sadovánál.

- Valde bene, fiacskám. Valde bene. Szeretnélek megölelni e helyes feleletért. Csak egyben hibáztál. Königgrätzet kellett volna mondanod.

- Én Sadovát olvastam az újságban.

- Igaz, vitás a dolog; a poroszok Sadovát mondanak, az osztrákok Königgrätzet, de én az osztrák pártján vagyok ebben.

Csendes, kedvetlen morgás futott végig az osztályon.

- Mert, hogy kit hol vertek meg - folytatá az õ professzoros humorával -, arra visszaemlékezni mindig a megvert az illetékes.

Tényleg felkelt a nap Königgrätznél. Rásütött a rögökre, a hangyák kibújtak alóluk, rásütött a koporsókra, a halottak feltámadtak, bevilágított a kulcslyukakon, a nyirkos börtönök megnyíltak, öreg, fakó írások, amelyek már nem értek semmit, bástyákká váltak és felvonó hidakká; nyüzsögni, mozgolódni, élni kezdett a nemzet.

De Sulyomra persze ennek is csak bágyadt visszfénye jut el. A falu csak falu. Mit lát az ebbõl az újjászületésbõl? A nagy halleluja-zengésbõl akkora lesz, amit a cserebogár szárnyverése is elnyom. Nincs itt se szózat, se fáklyafüst. Legfeljebb arról lehet egy kicsit sejteni az új érát, hogy a bíró uram bemeszelteti a sárga-fekete oszlopot, melyen ott áll a táblácska a maga primitiv rébuszával:

Sulyom Helység
pipázás tilos.

Hanem az már itt is valami, mikor egyszerre csak nemzetiszín zászlók jelennek meg a házakon, mintha a fakó, füstös zsúpfedelekbõl nyíltak volna ki. Vajon megérzik-e ezt a csodát a Kossuth-bankók, amiket a nagyapó tizenhat évvel azelõtt szintén oda dugott a zsúpok közé? Ma már rájok se tudnak akadni. Pedig hátha még eljön az idejük. Csak lobogj, lobogj öreg zászló, régen nem lobogtál; játsszál vele szellõ, régen nem játszottál!

Hanem iszen, ha a szellõ nem játszott volna is a zászlókkal, játszottak volna õk maguk eleget az emberi szívekkel. Két név volt rájok írva: »Éljen Inokay Gottfried képviselõjelöltünk« az egyiken, Peszerényi Gábor a másikon.

Hja, ezek a zászlók! Bizonyára a legszebb hely a fehér közepük, ahová egy emberi nevet felírni lehet. Fölfelé már csak a történelembe visz az út, - de lefelé is mehetni. Innen pedig rendesen a hivatalos lapba kerül a név, az »Árverés« rovatba. Mert a fülemile-nyelveknél is, melyek egykor a Lucullus-lakomán szerepeltek, költségesebb eledel a választói nyelvek, az éljenek és a szavazatok. Már hatvanegyben is Inokayt akarta fölléptetni a sulyomi kerület, de akkor Borly lebeszélte a méltóságos urat.

- Isten ments. Mit gondol a báró úr? Hisz az nagy költséggel jár. Nem bírjuk meg. A birtok nagyon meg van terhelve. Nincs pénzünk hozzá. De ha még volna is a választáshoz, nincs a Pesten való tartózkodáshoz. Ha csak egy évet töltene ott a báró úr rangjához illõn a családjával, összeroppanna minden. Csõd lenne ennek a vége. Gondoljon az apró gyerekeire méltóságod.

Inokay engedett akkor az érveknek, meghökkent a következményektõl és nem lépett fel.

Most megint felszólították a kerületben, és most már Borly is azt javasolta, hogy föl kell lépni.

A báró csodálkozott.

- Maga nyilván meg van bolondulva, Borly. Hiszen tudja, hogy a tönk szélén állok, hogy a fiamért, a leányomért a kosztot nem tudom fizetni, hogy már a helybeli mészáros húst nem akar hitelbe adni, s ennek dacára azt javasolja nekem, hogy lépjek fel. Mibõl, honnan vegyem a költségeket? Talán valami aranybányát fedezett fel?

- Hát iszen éppen azért kell föllépni, mert nem fedeztem fel és mert a tönk szélén áll méltóságod. Ezt a helyzetet még csak úgy lehet ideig-óráig fenntartani, ha most megválasztják. A hitelezõk lecsitulnak, sõt még a hitel zsilipjei is megnyílnak egy idõre.

- De hát aztán?

Borly a vállát vonogatta.

- Ami »aztán« van, az már Isten dolga.

- És mi lesz szegény gyermekeimbõl? - sóhajtott a fõúr, fejét gondterhelten lehorgasztva félkönyökére.

Ritkán voltak ilyen világos pillanatai. Menekült az effajta gondolatok elõl, de ha megragadták, finom lelke összetört alattok.

- A gyermekei? Az szintén az Isten dolga, - mondta Borly szinte vallásos kenetességgel. - Õ fog azokról gondoskodni, a maga módja szerint. Sõt én azt tartom, hogy már gondoskodott is.

- Hogy érti azt?

A vén gazember zavarba jött, elvörösödött, mint a cékla.

- Úgy értem… hogy is érthetném másképp? Tudniillik, hogy szavamat ne felejtsem… Mit is mondtam, hogy is mondtam csak? Igen, úgy értem, hogy a baronesz igen szép, tehát férjhez megy.

- De kihez?

- Valami derék emberhez.

- Hozomány nélkül?

- A derék ember nem keres hozományt.

- De hol van ilyen derék ember?

- Bizony nem mindig a grófok és bárók között.

Ilyenkor rendesen sóhajtott Inokay, kinézett az ablakon, a felhõkbõl képzõdõ alakzatokat bámulta hosszan, majd így szólt:

- Rosszul hajtanak a kopók!

Ez volt a rendes szavajárása. Eleinte csak a birtokra vonatkozott, mely rossz termést hoz, késõbb pedig magára Borlyra, a kopókra semmi esetre sem, mert azokat és a fajlovakat egyenként adogatta el, már nem volt egy sem.

Az adósságok egyre fenyegetõbb jellegben kóvályogtak a feje fölött, a hurok mindig jobban összeszorult a nyaka körül, - de azért csak múltak a napok és valahogy majd csak mindig lesz. Apró örömei most is csak úgy voltak, mint azelõtt. Nagy örömei pedig egy nagy úrnak soha sincsenek.

Ilyen apró öröme volt, hogy fia elsõ eminens. Írták a professzorok, hogy milyen derék fiú. Ha még megvolnának a dominiumok, föl se venné, - de így egy pompás napot szereztek neki. Igaz, hogy új bánatot is, mert fájt a szíve, hogy meg kellett szüntetnie a mentort, akit eddig mellette tartott, s aki egyszersmind angol nyelvre tanította.

De hát a Gondviselés is vigyáz egy Inokayra, s nemsokára levelet kapott a fiútól, hogy egy angol nyelvmester annyira megszerette, minden héten ingyen ad neki két órát az angolból, tovább gyakorolhatja magát, s ugyanekkor valami francia madame is megismerkedett a kis báróval, az meg sétákat tesz vele reggelenként s az öreg Dumas nyelvén csacsog vele. Csak aztán bele ne szeressen a lurkó! Ami azonban közelrõl nem festett olyan veszedelmesen, mert a madame a hetvenedik tavaszban járt.

Így izmosodott szellemiekben a fiatal Inokay és ily apró szerencsék érték. Az öreg is tudott ezeknek örülni. A szegénység talaján jobban és sûrûbben tenyésznek a virágok.

De hát a fiú meg is érdemelte a sors kedveskedéseit. Pompás, szeretetreméltó fickó lett. Nem a régi oligarchák folytatása, hanem teljesen új hajtás. Olyasvalaki, aki egyenlõ erõvel akar versenyre szállni a társaival, hogy melyik a különb legény, ki vág nagyobb rendet az élet küzdelmei közt? Szinte restelli, hogy õ báró Inokay. Jobban szeretne lenni Tóth János.

Mikor húsvétkor otthon volt, eljárt a parasztokhoz, bekukkantott a mezõn a csõszhöz, annak a kunyhójába, s engedelmet kért az apjától, hogy egy éjszaka õ is künn hálhasson, hogy milyen élet a csõszé, tudvágyó, igénytelen, szerény és mégis nagyratörõ, mert amellett, hogy a paraszttal szóba áll, a múzsáknak is teszi a szépet. De már ez az õ legbensõbb titka. Errõl csak Borly bácsi tud. Mert az utálatos vén gazembert csakis ez a gyerek szereti igazán. Csodálatos egy gusztus. Pedig azt mondják az emberek, hogy a gyerek ösztöne csalhatatlan, legjobban találja el, ki a jó barát, ki az ellenség. Ha tudná a szegény báró úrfi, hogy ez a vén ember tette tönkre a szüleit s földönfutóvá õt. Hanem annyi esze most még nincs. Egy nagy költõi beszélyt kezdett komponálni a vizsgára, »Jurisics Miklós Kõszegen«, csupa gördülékeny hexameterben, s ha egy-két strófát kifaragott belõle, nyomban átszaladt a kasznárlakba, hogy az öregnek felolvassa, aki nagy barátja a versificatoroknak és a sánta kutyáknak (hanem a sánta hexametereket talán mégse szereti). Ilyenkor bezárkóznak, a szakácsné, aki a kulcslyukon nézeget be, azt beszéli, hogy az úrfi most is, mint kis gyerek korában, odaül az öreg ölébe s úgy olvassa fel neki egy papirosról a szavakat, melyek szépen pattognak, mintha bolhákat roppantana az ember.

Perkál Zsuzsa pletykája terjed a vidéken, mert olyan itt, ami a kastélyból jön, mint ami Bécsben a Burgból kiszivárog, minden bolondság nagy esemény.

- No, hát jó is - mondják -, hogy a kis báró költõ lesz, mégpedig emilyen; mert már amolyan nem lehet, aminõ az apja volt.

E pletykából az öreg báró is megtudja, hogy a fiú verseket ír. Még el is mosolyodik. Ártatlan foglalkozás. Úrnak se derogáló. Gróf Zrínyi is írt, Balassa Bálint is, Koháry is. Aztán a hõsöket énekli, Jurisics Miklóst. Hát jól van, csak a vers is jó legyen. Ámbár majd kitudódik, elmegy a vizsgára, meghallgatja.

De biz azt sohase hallotta meg az öreg Inokay, mert a Palinak vagy elment a kedve a témától, vagy nem bírta tovább szõni, jobb idõre hagyta és a »Tavaszhoz« címû poemát készíté a vizsgára, mely is rendes szokás szerint már a vizsga elõtt egy héttel jelent meg a többi jelesnek ítélt vizsgai dolgozattal az önképzõkör lapjában, a »Korány«-ban.

Mindamellett a vizsga napján az egybegyûlt szülõk elõtt egy csomagot mutatott fel az igazgatótanár úr, dr. Bogdán Lukács, a következõ szavakkal.

- Ismeretlen kézbõl egy csomag érkezett azzal a kívánsággal, hogy azt közvetlen a magyar költészeti dolgozatok felolvasása után nyissam ki s az abban foglalt kérelemnek eleget tegyek. Íme felbontom a csomagot.

Fölszakítván méltóságteljes nyugalommal a pecséteket, miután a csomag kioldózott, félénken fogta meg a szélét a mutató és a nagyujjával, mely a diákok szerint lapos volt, mert az örményeké állítólag lapos a kecske-nyúzástól, és azért fogta meg félénken és messze tartotta magától, hogy hátha robbanóanyag van benne, nagy súlya miatt nagyon gyanús volt. Valahogy ügyetlenül lefelé fordítá a nyílását, mire aranyok, valóságos új veretû körmöci aranyok kezdtek belõle ömleni s legurulni vidám csengéssel a hepehupás, repedezett padlóra.

Nosza, lõn nagy bámulat és nagy ijedtség. Bogdán direktornak a cvikkerje is leesett az orráról. Nagy pocakja miatt képtelen volt lehajolni.

- Hamar nebulók, hamar, hamar! - kiálta. - Szedjétek fel!

A nebulók kiugráltak a padokból és hirtelen fölszedték az aranyakat. Bogdán úr egy csomóba rakta a katedrára. Gyönyörûséges sárga csikók, egy egész ménes! Mindjárt látszott, hogy száz darab.

Most ismét föltette szemüvegét és a kezei közt maradt papirosokból kihúzta az összehajtott levél formájút.

Néma csönd támadt, míg átfutotta, mindenki az õ arcát nézte.

- Igen különös - szólt most a tanár. - E levél azt tartalmazza, hogy e száz darab aranyat egy magát megnevezni nem akaró költészetbarát báró Inokay Pál »Jurisics Miklós Kõszegen« címû imént felolvasott költeményének jutalmazására küldi.

A kis Inokay Pali elpirult, mint egy kisleány, aki bókot hall, száz és száz szem keresi, (ott ül az elsõ padban elöl), az öreg báró is jelen van a szülõk közt s felvillanyozva kiált közbe:

- Sapristi!

Tölcsért csinál a tenyerébõl, a füléhez tartja, s úgy hallgatja elõre hajolva a többit.

- Igen különösnek mondám az esetet - folytatá az igazgató, szokott magyarázó modorában -, de mondhattam volna rendkívülinek vagy furcsának; különös pedig elõször azért (s itt fölemelte a kecskenyúzó lapos hüvelykujját), mert a mecénások már ritkák, sõt nincsenek is, másodszor azért (a mutató ujját emelte fel), mert az aranyak szintén ritkák, sõt nincsenek is, harmadszor azért (kibökte a középsõ ujját), mert maga az Akadémia sem ád egy nyúlfarknyi versezetért száz aranyat, csak a hosszú színmûveket szokta ekképpen jutalmazni, és különös fõképpen azért (most már a gyûrûsujj következett), mert »Jurisics Miklós Kõszegen« címû vers ma itt nem olvastatott sem Inokay, sem más tanítvány által, azért tehát…

A konklúziót akarta levonni, de megzavarodva pillantá meg, hogy még egy ötödik ujj is van a tenyere legvégén, minélfogva hirtelen visszarántá az elindított mondatot és kiigazítá magát.

- Vagyis ötödször azért különös, mert rendkívül különös, s ez okból felszólítlak, báró Inokay, nyilatkozz fiam, mit tudsz a rejtélyes dologról?

- Semmit - felelte a kis Inokay, illedelmesen fölemelkedve a padsor élén.

- Nem komponáltál ilyen címû verset?

- Komponáltam, de nem fejeztem be.

- Nincs meg valahol a zsebedben a fragmentum? - kérdé a professzor.

- Nincs. Elszakítottam. Hanem a fejemben megvan.

- Az nem ér semmit. Meg tudnád-e mondani, ki küldte a száz aranyat?

- Fogalmam sincs róla.

- Hát mit gondolsz? Kié ezek után a pénz?

- Az enyém semmi esetre sem - felelte a diák önérzetesen.

Részint a helyeslés, részint a csodálkozás moraja hömpölygött végig a klasszison.

- Miért nem?

- Mert a jutalom egy itt felolvasott »Jurisics« versnek szól, holott egy felolvasott Jurisics vers nincs.

- Valde bene, kisfiam. Hát kié mármost a pénz, ha nem a tied? No, ne habozz, mondd ki bátran, hogy a gimná…

- Nem a gimnáziumé, tanár úr - felelte pillanatnyi habozás után -, visszaszáll az adakozóra a rendelkezési jog.

- Helyes! - kiáltott fel a tanár nagy pátosszal. - Roppant helyes! Nekem se higgy. A logikának higgy. A józan okosságnak. A józan okosság a tanárok fölött áll. Sõt az igazgatótanár fölött is. Leülhetsz. Megfeleltél. Ember vagy a talpadon.

Inokay Gottfried diadalmasan dagadó mellel hagyta el az ódon iskola-épületet fiával, boldogabban, mint talán annak idején Elsõ Inokay a Szentföldet, ahol a szaracénokon vett erõt.

- Úr vagy - mondá ottkünn, megszorítva a fiú kezét -, szépen feleltél. Hanem mondd meg nekem, ki küldhette azt a pénzt?

- Nem tudom, apa.

- Olyan valaki tehette csak - kombinálta idõsb Inokay -, aki tudott a versrõl. Hát ki tudott róla?

- Nem tudott róla egy lélek se, az öreg Borlyt kivéve.

- No, ez ugyan nem küldte a száz aranyat. Gondolkozz csak, hátha mások is hallották?

- Nem hallhatta azt emberi fül, hacsak a kosztadó gazdám, a Neuschlosser nem, mert hangosan szoktam felolvasni éjjel, amint egy-egy sorral szaporítottam, s õ a mellettem levõ szobában hált.

- Gazdag ember ez a Neuschlosser?

- Elég jómódú.

- Hátha õ küldte a pénzt?

- No, ez ugyan nem küldte - nevetett a diák.

- Miért ne küldhette volna?

- Mert egy szót se tud magyarul.

Hm. A báró hallgatagon lépkedett fia mellett, végig a nagy piacon, mialatt gondolataiba mélyedt. Különös föltevések nyargaltak agyán keresztül, néha egy-egy vállvonogatás, vagy hangosan kiejtett szószilánk jelezte, hogy két ellenkezõ gondolattal tusakodik. Ki tudja? Hátha! Ej, ej! Furcsa volna. De nem, nem. Ami lehetetlen, lehetetlen. Ah, haj!

- Mondtál valamit, apa?

A báró összerezzent.

- Nem, semmit se mondtam, fiam, csak egy kicsit hangosan gondolkozom errõl az esetrõl. Ilyen is csak egy Inokayval történhetik.

Ilyen beszélgetés és gondolatok közt tért be apa és fiú a »Zöld fá«-ba ebédelni, ahol, vizsgák idején, mikoron számos nagy úr gyûlt be a vidékrõl a fehér cipók városába, a híres Csutorásné szokott fõzni, kinek ételei egy egész országrészben úgy emlegettettek, mint csodák. Csutorásné asszonynéni kastélyból-kastélyba vándorolt, ahol névnap vagy lakodalom esett, elõre prenumerálva voltak rá a familiák, a messze Gömörbõl még Kismártonba is elvitte egyszer herceg Esterházy s egy ezrest adott neki naponként, mikor pedig állandóan akarta volna szerzõdtetni, a derék asszonyság, aki egy rimaszombati hentes özvegye volt, hidegen, gõgösen utasítá el:

- Az nem lehet, instálom. Csutorásné nem fõzhet egy familiának, Csutorásné az egész nemzeté.

Úton is volt õkigyelme jóformán az egész évben, hanem a vizsgák idején pontosan beállított a »Zöld fá«-ba. A »Zöld fa« volt az õ kedvenc orgánuma. Innen árad szét híre, neve, dicsõsége az országba, szétviszik a mindenünnen összegyûlt urak.

Fölösleges mondani, hogy pompásan ebédeltek meg, különösen a lúdgége-leves, meg a csirke volt remek, melyet Csutorásné a saját metódusa szerint »prézli« nélkül mártott be egyszer-kétszer forró zsírba és azután sütötte meg, külön a »rurá«-ban.

Ebéd után nagy ferbli kerekedett az urak közt, az extrában. Természetesen Inokay is leült játszani. Sõt õ indítványozta:

- Egy kis alkotmányos költséget szeretnék nyerni tõletek.

Eleinte nyert is, panaszkodtak a Szentmiklósyak, Ragályiak, Radvánszkyak, akik játszottak:

- Nagyon szomjasak lehetnek a választóid.

- Kicsi érdemeket borral kell megtoldani - tréfálkozott Inokay.

Délután vele volt a szerencse, este azonban elfordult tõle, s reggelre minden pénzét elvesztette, még a szép sárga négyesét is elnyerte egy Radvánszky. Az Isten is a tótokkal tart.

Hanem az azért mindegy volt, Inokay olyan egykedvû maradt, mintha babba menne a játék, nyugodtan felkelt az asztaltól reggel, egyet-kettõt nyújtózkodott a sok ülés után, aztán barátságosan megrázta a partnerek kezét.

- Mármost aztán még arra kérlek - szólt oda Radvánszkyhoz -, hogy tartsd meg a parádés kocsisomat is, mert nincs rá szükségem.

- Hogy-hogy? Hiszen a többi lovaknál is hasznát veszed.

Inokay keserûen mosolygott.

- De nincsenek ám más lovaim. Hacsak azt a száz sárga csikót nem veszed, amit a fiam majdnem megnyert.

- No, hát csak vidd el most még a lovakat. Hiszen nem ereszthetlek innen világ csúfjára fogadott kocsin. Majd ideadod õket õsszel vagy télen, ha újakat veszel, addig otthagyom használatra.

- Majd bolond vagyok, hogy az én drága takarmányomon hizlaljam a lovaidat - utasítá vissza az ajánlatot gavallérosan.

De abba mégis belenyugodott, hogy a fogaton most elõbb hazamegy. Azután küldi el otthonról. Pompás útjok volt, szép júniusi napon. Az apabáró valóságos akasztófa-humorban volt, az egész úton derülten beszélgetve a fiával, tele volt ötlettel, sziporkával, anekdotával. Amint azonban a kerületébe érkezett, a házakon lengõ zászlók, melyeken az Inokay név kígyózott, mélabús hangulatba hozták. A kis Inokay szívét a lelkesedés dagasztotta ezektõl, az idõsb Inokayt az önvád mardosta. Pedig igen egyszerû pszihologikus tünet. Léha embereknél gyakran tapasztalni. Lefelé az örvénybe, a mélységbe bátran, elfásultan lépegetnek, sõt bizonyos nyegle virtussal, - de a mélységbõl fölfelé esik nehezökre egyet lépni s elszorul a szívük, hogy immár milyen nagyot csúsztak le.

Kalapot lengettek a parasztok, a szérûkrõl, az Inokay-ház régi jobbágyai, meg az apró bocskoros nemesek a falvakon, a gyerekek éljeneket visítottak. A kovácsmûhelyben, Darócon egy lovat patkoltató palóc-nemes elrikkantotta magát:

- Inokay Pozsonyba, Peszerényi puttonyba!

(Pozsony alatt, régimódiasan, a diétát értette õkigyelme, puttony alatt a megbukást.)

- Szeretnek, apám - mondá villogó szemekkel a kis Inokay.

Amivel aztán egészen elszomorította az öregjét, egy szót se szólt, csak a fejét horgasztotta le, néha meg elfordítá, talán azért, hogy egy elõszivárgó könnyet töröljön ki a szemeibõl.

- Mit ér már az nekem? - felelte egy mérfölddel odább.

Talán mindig ezen gondolkozott azóta. Az elhibázott életén. A tizenkét elátkozott esztendõn, amikor a magyar a maga sírját is megásta. Ha már nincs haza, minek van õ is? Pedig benne kellett volna élnie a hitnek, hogy a haza halhatatlan. Íme itt van a haza és hívja a hatalmas Inokayak sarját, hogy lépjen elõre építeni, áldozni. De kit talál? Egy tehetetlen koldust, egy tékozlót, akinek maholnap mindenét ellicitálják. Hát elõlépjen? Nem szemtelenség-e az?

Igazán fájt neki ez a népszerûség. Hagynák õt az elzüllés útján, egyet se szisszenne, egyet se mukkanna, de így kitört belõle a keserûség.

Fia próbálta szétbeszélni, de csak rövidesen felelt.

- Mit csinál a mama?

- Megvan.

- Hát az öreg Borly?

Kedvetlenül vont vállat.

- Az ördög tudja.

- Hát a Mici otthon van-e már?

- Igen, õt már a múlt héten hazahozta mamád a zárdából.

- Megnõtt?

- Rá sem ösmersz. Igazi nagylány.

- Hosszú ruhát visel?

- Persze.

- Szép-e benne?

- Minden Inokay kisasszony szép fiatalon.

- Talán már kérõje is van?

Megint egy fájdalmas helyre ért a beszéd. A hozomány, a hozomány, sikoltozott az Inokay lelke, mely tele volt ilyen sebekkel.

- Szamár beszéd - felelte mogorván.

Két emberbõl volt összetéve. Egy finom lelkületû, érzékeny idealistából, akinek minden igazságtalanság fáj, amit másoknak okozott, és egy léha fõúrból, akirõl mindig mások gondoskodtak s aki minden akarat nélkül él egyik napról a másikra, a környezete mindent elszed tõle, mindent elfojt benne, csak a szenvedélyeit hagyja meg. Van ugyan véleménye mindenrõl, és okos véleménye, de lusta azt megformálni, mindig annak az akaratába öltözik, akivel legutoljára beszélt. A sulyomi Virgonc zsidó jellemezte legjobban »A méltóságos úr mindig vagy túlkorán jön a vasúthoz, vagy lekésik, mert másoktól kérdezi meg, hány óra, ahelyett, hogy a saját zsebébe nyúljon, ahol a legpontosabb kronométer óra ketyeg.«

Hogy ím hazafelé közelgett - az éjjeli kártyaveszteség is bosszantani kezdte, egyre levertebb lett, s mikor végre egy kanyarodónál elõbukkant a kastély bádogtornya s mellette - mint egy meglapult cserebogár - a kasznár-lak barna zsindelyfedele, félénkség fogta el, hogy mit fog mondani Borlynak, mikor majd reggel útnak kell indítani a négyesfogatot az új tulajdonosának. A fogat olyan, mint a mindennapi kenyér, minden percben szükséges, és neki azt kell mondani: elkártyáztam, nem az enyém többé. Hiszen úri tempó - ha aztán egy ménes van otthon, de haj, mit mondjon ilyen esetben Borlynak?

Hiszen talán a báróné is megkérdezi, elhalványodik és sírni fog titkon, ahol senki sem látja, de ez mind nem olyan borzasztó, mint mikor a vén gazember rámereszti a szemeit, ahogy azt elõre elképzelte, gúnyosan, mélabúsan: »Hát már most min parádézunk a kerületben?«

Keresztül-kasul, zagyván kergették egymást a keserû gondolatok, majd szétlökték a koponyáját, mely lüktetett a halántékoknál. Ej, mit, hadd törjön, ami törni való. Hiszen minden oldalról repedezik már az exisztencia. Az árverések az ingatlanokra is ki vannak tûzve, csak a vén gazember tudja még õket elodázni mindenféle furfangokkal - jele, hogy még mindent el nem lopott. A négyese miatt is bizony csak azért fog haragudni, mert ha õ adhatja vala el, egy kis polgári hasznot csinálhatott volna magának. És végre is mit alterálja õt a kasznár? Hát tartozik õ neki felelõsséggel? Ejnye, de bohókás gyerek vagyok - biztatta magát a báró. Fölkacagott hangosan, vidáman. - »Félek a saját kasznáromtól.« Pali csodálkozva nézett körül.

- Min nevetsz, apa?

- Valami furcsa jutott eszembe.

Úgy volt, mint mikor az ijedt ember éjjel egyedül fütyülni kezd, el akarván magával hitetni a fütyüléssel, hogy nem fél. Tüzelte magát Borly ellen. A vén kutya az oka mindennek. Õ vitt be ezekbe a bajokba. Az õ lopásai, pusztításai. Versenyeztünk egymással. Siettem költeni, hogy neki ne maradjon. Õ pedig sietett lopni, hogy megelõzzön. De végre is én az enyémet költöttem.

Szinte vigasztalására szolgált, hogy egy nap minden össze fog roppanni, minden, minden, de legalább Borlytól is megmenekszik. Borlytól? Lehetséges-e, hogy Borly ne legyen? Nem bírta elképzelni azt az állapotot magára nézve. És végre is, mit ér az efféléken tûnõdni? Az bizonyos, hogy még most megvan Borly, és hogy holnap reggel a fogatot el kell küldeni Radvánszkynak, és hogy Borly furcsa szemeket vet akkor õrá, és hogy ehhez képest a kerékbetörés is kisebb kín, talán sziszegés nélkül kiállaná, de ezekben a szemekben, babona vagy nem babona, de úgy érzi, mintha az õsök szemrehányó tekintete meredne rá, és az valami szörnyû… szörnyû…

Hess! Megcsikordul sarkaiban a két kõoroszlános oszlop között az ónos kapu. Hess, gyötrõ aggodalmak, szívet fojtogató gondok! A hintó begurul az udvarra, Mariska baronesz a mamájával már ott állnak a lépcsõháznál kipirult arcokkal, repesõ örömmel. A vén komondor, az Ipoly, fel akar ugorni kis gazdájához a hintóba. A cselédség is elõkullog, ki az istállók, ki a kertészlak mögül, az ifjú urat látni. Jaj, hogy megsoványodott szegényke!

Aztán jönnek az ölelések! Hát hogy vagy? Hogy megnõttél! Jézus, Mária.! Nagy melegetek volt. Éhes lehetsz, szívecském! Csupa por vagy, lelkem! Hamar adjatok egy kefét. De talán mégis ennél hamarább. Gyere, terítve van! Hamar az ételeket, kulcsárné!

És nézik, nézik, csókolják, nem tudnak a gyerekkel betelni. Hát így megy ez itt is. A nagy urak is csak emberek.

Ott benn azután megindul az ezer meg ezer kérdezni való. Elõször a fontos dolgok, a bizonyítvány, hogy milyen volt a koszt, hogy ment a vizsga, azután a Pali kérdezõsködik az itthoni dolgokról, nagy-e már a »Vicke« (az agár), megvan-e még a kis farkas, akit tavaly fogtak az erdõben, s nem történt-e valami baja a papagájnak, és hogy mi újság a faluban?

- Bizony nincsen itten semmi újság. Micsoda újság is lehetne Sulyomban?

- Hát az öreg Borly hol lehet, hogy nem mutatja magát?

- Az öreg Borly? Az most beteg.

- De csak nem fekszik? - kérdezte a báró mohón.

- Ágyban fekszik, sõt orvos is jár hozzá - felelte a báróné.

- Ejnye - szólt megkönnyebbülten a báró. - Hát mi baja történt?

- Én bizony nem is tudom. A Johann tudja a részleteket, õvele volt, mikor feldõltek.

A Johann éppen a feketekávét hozta be egy tálcán, a báró tehát õ hozzá fordul:

- Mi baja a kasznárnak?

- Bort vittünk Lázonyba a választóknak, s átmenve a Berkenyés patakon, bedõltünk a vízbe, a kasznár úr valahogy a kocsi alá került, úgyhogy megnyomta egy kicsit az oldalát.

A komornyik elbeszélte aztán, hogy a kasznár úrnak nem annyira a feldõlés ártott, mint inkább az, hogy azonmódon vizesen, lucskosan megint a szekérre ült és elment a pincébe, - holott ilyen esetben az elsõ regula hazamenni, éspedig nem lépésben, hanem szaladva a kiizzadásig, hogy otthon száraz ruhát váltson az ember; õ maga (a komornyik) így is tett, de a kasznár makacs vén ember, aki mindent jobban akar tudni; pedig a pince a maga nyirkosságával a legveszedelmesebb hely ilyenkor.

- Hát mi dolga volt a pincében?

A komornyik megszeppent, ötölt-hatolt, kereste a szavakat.

- Te valamit takargatsz.

- Nem merem jelenteni, kérem alásan.

- Mit félsz? Nem eszlek meg.

- A hordó, amit a választóknak kellett elvinni, a feldõlésnél összetört, és a bor, kezét-lábát csókolom, befolyt a patakba.

- A patak pedig kiitta - fejezte be a báró nagyúri közömbösséggel.

- A kasznár úr új hordóért ment a pincébe… Mindjárt mondtam neki akkor: Nagy baj lesz ebbõl, nemzetes uram, olyan tüdõgyulladást szed fel, majd meglássa, hogy fûbe harap tõle. És ehol van, ni.

- Tüdõgyulladást kapott?

A báróné, aki egy almát hámozott, letette a kést.

- Igen, Gottfried, az öreg rosszul van. Éppen az imént járt itt az orvos. Azt hiszem, meghal.

- Mibõl gondolod? Az orvos mondta?

- Nem éppen. Inkább a beteg magaviselete ébreszti bennem ezt a hitet.

- Elmehetsz - mondja a báró a komornyiknak. - Hozd el a csibukomat! (Majd a bárónéhoz fordult.) Önkívületben van?

- Nincs, észnél van; beszél, intézkedik és ír. Vagy legalább egész délelõtt írt a gyúródeszkán, amit a dunyhájára tettek.

- Nem is hal az akkor meg. Pedig nem bánnám, ha meghalna - jegyezte meg a báró mogorván -, legalább megszabadulnánk tõle.

- Gottfried, Gottfried! Hogy lehetsz olyan rossz szívû, olyan kereszténytelen!

- Tolvaj volt. Tönkretett bennünket.

- Megengedem, sõt magam is azt tartom, hogy gonosz, ártalmas ember volt, de a halál mindenért kiengesztel.

- Ne féltsd még. Sõt azt mondom, nincs is tüdõbaja. Vagy ha van, abba se hal meg. Mert ahogy én ismerem, míg az én tüdõm megvan, addig õ nem a magáéval lélegzik.

- Eredj, ki nem állhatom az ilyen rossz vicceket.

- Hát ugyan honnan veszed, hogy meghal?

- Onnan, hogy õ maga érzi a végét.

- Mibõl látod ezt, ha az orvos semmit se szólt?

- Abból látom, hogy délelõtt hazasürgönyözte az unokáit.

- A fõhadnagyot is?

- Azt is.

A baronesz, aki egy divatlapot nézegetett, összerezzent s egyszerre arca elé emelte a sustorgó papírlepedõt; bizonyosan a pirulást akarta eltakarni.

- Hazahozhattuk volna szegény Pistát - szólt közbe Pál báró megdöbbentõ komorsággal.

- Hát Pista nem jött veletek? - csodálkozott a báróné - azt hittem, leszállt a kasznárlaknál.

- Õ szupplikálni ment az idén.

- Mi az a szupplikálás? - kérdezte a báróné.

- A protestáns iskolákban van az, mama. A protestáns iskolák szegények, a diákjaik is szegények. A legszegényebb diákjaik a vakációban felosztják egymás közt az országot s kúriáról kúriára mennek pénzt kéregetni a kabátos emberekhez az iskolájukra. Víg élet jár ezzel, sok kaland, sok jó tapasztalat, és a gyûjtött pénzecskébõl is egy kis percent. A diák, mint a tücsök, összegyûjti nyáron a télire valóját.

- Szegény teremtések! - sóhajtott föl a báróné, megcsókolva fia homlokát.

- Sajnálod õket, mama?

- Sajnálom.

- De miért?

- Mint ahogy sajnálom a kis csikót, mikor a paraszt idõ elõtt hámba fogja. Te talán nem sajnálod?

- A csikót igen, de a diákokat nem… Sõt magam is szegény diák szeretnék lenni.

A báróné ajka veszedelmesen kezdett mozogni, görbülni mindenféle szögletekre, ami nála a közeli sírást jelentette, s csakhamar elõ is törtek a könnyek szemeibõl; átfogta a fia nyakát, szívéhez szorította õt, s lehajtván a deresedõ fejét, a fiú szõke hajában törülte le a könnyeit.

- Oh, fiam, fiam, ne kívánj ilyet - rebegte zokogva -, mert hamar beteljesedhetik.

A fiú fülébe súgta:

- Engedd meg, mamuskám, hogy meglátogassam Borly urat.

- Eredj, fiam. Jól teszed, ha elmégysz. Látom, jó szíved van.

Az öreg báró nem állhatta az asszonysírást. Kiment csibukjával a verandára, ahol belevetette magát a piros nádszékbe és nézte az úszó felhõket az égen, melyek nyugat felõl gyülekeztek. Sajátságos lehangoló érzés vett rajta erõt. Valami rejtélyes, félemlítõ csend honolt a természetben. Az ispánlak felõl különös, hátborzongató kutyavonítás hallatszott. Az öreg Borly beteg kutyái. Talán tudják, hogy a patronusuk haldoklik. Ki nem ment az eszébõl. Mégis csak furcsa lesz, ha már az öreg Borly nem lesz. Nem is hinné az ember, hogy mennyivel üresebb lesz a világ Borly nélkül. Próbált valami egyébre gondolni. Hiszen végre is nem nagy eset. Hetven éves ember odavaló. Aztán sok becsületesebb embert akasztottak már fel, akiket senki se sajnált. Ej, egy eltaposott hangyáért is nagyobb kár. Próbált valami egyébre gondolni. De a felhõfoszlányok olyan szeszélyesen gömörögtek, alakultak, hogy vagy egy csomó koporsó úszott az ég peremén, vagy maga az öreg kasznár lovagolt egy kecskén vagy sárkányon.

- Johann! - kiáltá az udvaron õgyelgõ komornyikra - gyere csak ide.

- Parancsoljon a méltóságos úr.

- Eredj le a pincébe, van ott a balszögletben nehány palack tokaji eszencia, hozz fel egyet a kabátod alatt és vidd el a kasznárnak, de ne szólj semmit a bárónénak.

- Értem.

- Mert nagyon restellném elõtte.

A kasznárra csakugyan ráfért az életet adó nektár, mert már csak hajszálon lógott benne az élet. Nagyon átfázott, nagy bolondot csinált, hogy a feldõlés után még mindig elvitte Lázonyba a hordó bort a választóknak. Pedig már akkor is beteg volt, mert a kocsiból kiugorván, régi begyógyult sérve fölszakadt, megújult és fájni kezdett, de õ csak tartotta magát és elvitte a bort, együtt ivott a választókkal, lelkesítõ beszédeket tartott nekik, hanem estefelé hirtelen elzöldült, kitört rajta a borzongatós hideg, rögtön haza kellett szállítani.

A sulyomi doktor (mert okos asszony Perkálné, mindjárt elhívatta) tüdõgyulladást állapított meg, s nosza, lett hirtelen sürgés-forgás és szaladgálás. Eredj, Zsuzska, jeget kérni a méltóságos bárónétól! Szaladj, Gyurka fiam, (az ostoros gyerek volt Gyurka) piócákat fogni a nádas tóhoz. Éjjelre egy kis könnyebbséget érzett, a láz is engedett a harminckilencbõl, reggel felé elszunnyadt egy picinykét, de közben egyre beszélt álmában. Perkálné, aki jeges borogatásokat rakott rá, azt mondja, hogy a kis báróval beszélgetett folytonosan. Oda ne adja a száz aranyat az öregnek. Menjen rajta utazni! Aztán úgy tett, mintha lovakat hajtana, csettentett a szájával, kezével a gyeplõt látszott tartani, szóval összeálmodott prücsköt-bogarat.

Reggel nagyobbodott a láza, szemei homályosulni kezdtek. Perkálné megkérdezte gyöngéden, nem kíván-e valamit?

- De igen, sürgönyözök az unokáimnak, látni szeretném õket, hadd vigye be egy lovas ember a városba.

- Hát egyebet nem kíván-e?

- Ugyan, mit kívánnék még? - kérdezte csendesen.

- Talán papot?

- Papot nem. Hanem tudja mit, Perkálné, adja ide a pipámat még egyszer.

Az orvos pipázva találta, összecsapta csodálkozásában a kezeit, mire a beteg elmesélte, hogy egyik õsét, Borly Tamást karóba húzatta Heister a Rákóczi-idõkben, s az így karóba húzva is a borzasztó kínok közt pipázott. Családi nyavalya ez a Borlyaknál.

Tiszta eszénél volt szinte egész nap; papirost kért és a gyúródeszkát a dunyhára téve, megfogalmazta a sürgönyöket unokáinak, jegyzeteket csinált, mindenféle számadásokat végzett, déltájban azonban nyugtalan lett s minden szekérzörgésre fölzavarta Perkálnét:

- Talán a kis báró jön. Nézzen csak ki, Perkálné!

Türelmetlenül várta Pál bárót, panaszkodott, zsörtölõdött, hogy már itt kellene lenniök, hacsak valami bajok nem esett útközben. Váltig ezzel foglalkozott, úgyszólván velök utazott szellemileg, most körülbelül Pákonyán vannak, itt etetnek, most indultak el, Majornokon itatnak… nem lehetnek már nagyon messze.

Perkálné misékre járó ájtatos asszonyszemély lévén, titokban mégis elküldött a papért, ki tudja, mi történhetik, a nemzetes úr lelkére, úgy gondolta, bizony ráfér egy kis reparáció, de hogy csak úgy nyisson be a plébános úr, mintha látogatni jönne, a minisztráns-gyereket a szent szerekkel hagyja egyelõre kívül.

Fõtisztelendõ Malinka János úr megértette a dolgot és úgy jött, amint Perkálné mondta.

- No mi dolog az, kasznár úr? Mit látnak szemeim?

- Már engem visznek - mondá a kasznár egyszerûen.

- Ej, annyira talán mégse vagyunk.

- Paratus sum - felelte a beteg nyugodtan.

- No, ha paratus, annál jobb, akkor aztán tisztuljon meg a bûnöktõl is. Jó vadász szárazon tartsa a puskaporát, jó keresztény tehertõl mentesen tartsa a lelkét. Nem kívánja fölvenni a haldoklók szentségét?

- Nincsenek bûneim - felelte.

- Senki se tiszta ezektõl - szólt a pap szigorúan.

- Én az vagyok - mondá a beteg önérzetesen.

Malinka úr meg nem állhatta, hogy hátra fordulva, oda ne szóljon halkan Perkálnénak:

- No hallja, ez már mégis nagy szemtelenség.

Nem használt semmi rábeszélés, a Perkálné rimánkodása, nem vette fel az utolsó kenetet. »Aludni akarok«, szólt, és mint egy pogány, a fal felé dõlt. Majd az a vágya támadt, hogy a Mici bárókisasszonyt szeretné látni (hogy ugyan mire való az?). Perkálné átment a kastélyba, megvinni a méltóságos bárónénak a beteg kívánságát, ki is beleegyezett, hogy a baronesz oda menjen (de a bárónak nem szabad róla tudni). Mariska tehát elindult Perkálnéval s útközben egy piros rózsát szakított a parkban s azt a kezében himbálva lépett be a beteg szobájába, hol a leeresztett zsaluk miatt félhomály volt.

A beteg felrezzent a szoknyasuhogásra és félkönyökére próbált emelkedni.

- Ki az? - kérdé gyenge hangon.

- Én vagyok itt, Borly úr.

- Ah, eljött a kisasszony. Köszönöm, hogy nem félt eljönni.

- Dehogyis féltem. Mért féltem volna? - szabadkozott Mariska. - Egy rózsát hoztam magának.

Az öreg elmosolyodott.

Mariska pedig egész bátran odalépett az ágyhoz és letette a rózsát a paplanjára.

- Milyen szép - mondá az öreg a rózsát nézegetve, majd reszketeg kezével utána nyúlt, megfogta, megszagolta, de már nehéz volt tartani, kiesett az ujjai közül a mellére. - Perkálné, Perkálné!

- Itt vagyok, nemzetes uram.

- Ezt velem fogja eltemetni. Így legyen a mellemen a halálom után is. Érti-e, Perkálné?

Perkálné zokogni kezdett. Mire a baronesz szemei is megteltek könnyel, mert a sírás is ragadós.

- Ne sírjon, kisasszonyka - szólt a beteg -, jól esik nekem, hogy sír, de minek az? Nincs énrajtam semmi megsiratni való, tessék elhinni. Ami pedig magát illeti, Perkálné, most már menjen ki!

Perkálné engedelmeskedett.

- Jöjjön kérem közelebb, lelkem kisasszonyka, mert az a vén béka bizonyosan hallgatózik a kulcslyuknál. Valami eszembe jutott, amit elfelejtettem felírni, s amit a kisasszonynak most már csak élõszóval mondhatok meg, mert már nem bírja kezem az írást, de figyelje meg pontosan, jól teszi, ha otthon följegyzi magának. No, jöjjön hát, még közelebb!

- Hiszen itt vagyok már, Borly bácsi.

Az öregnek láthatólag jól esett a »bácsi« szó, lázas, zavaros szemeiben zöldes fény csillant meg, majd behunyta azokat:

- Budán a Páva-utcában egy telkem van - susogta az öreg -, ezen a telken van egy nyitott félszer-féle, a félszer hossza tizenkét lépés, szélessége hat lépés. Éppen a közepén, ahol a hosszúság akármelyik szélérõl eléri a hatodik, és a szélesség a harmadik lépést, el van a földben ültetve valami. Érdekes kis fészek, majd meglássa. Ami benne van, magáé - az esküvõjére ajándék… a Borly bácsi ajándéka ezért a rózsáért… El ne felejtse, baroneszka.

- Nem, nem - ígérte mohón a bárókisasszony, csakhogy már szabaduljon. - Isten áldja meg, Borly bácsi! Ne ijesztgessen engem, úgyis tudom, nem lesz semmi baja.

S kifelé szaladva a szobából, amint nagy szelesen föllibbenté a fehér lepedõt, melyet a legyek inváziója ellen akasztanak az ajtókra a falusi kisurak, szemben találta a doktort.

- Nos, hogy van a beteg? - kérdé a nevezetes férfiú halkan.

- Azt hiszem, félrebeszél. Olyan csodálatosakat mondott valami budai telekrõl, ott egy félszerrõl a… Nem lehet azt érteni.

- Adott neki egy kis tokajit? - kérdé az orvos a pitvarban szomotyoló Perkálnétól.

- Nem adtam, kérem alásan.

Az orvos felhúzta szemöldjeit.

- És miért nem adott neki?

- Mert nincs tokaji borunk.

- Hát mért nem szólt? - mondá a bárókisasszony. - Hoztam volna én neki.

- Az Isten is megáldja, édes drágám - hálálkodott Perkálné.

Mariska hazafutott, hol a kis báró megérkezésének örömére éppen fel volt bontva egy palack tokaji eszencia. Jószerencse, nem volt az ebédlõben senki, nosza hamar keresni egy fölösleges poharat, de a pohárszék helyett nagy zavarában az õsi ezüst griffekkel kivert szekrényt nyitotta ki, történetesen benne van felejtve a kulcs, s ott a csodálatosan hazakerült arany billikomokat pillantja meg. No, ez éppen jó lesz, fedele van, tehát ki nem csordul belõle útközben a bor, elviheti a kötény alatt, senki se tudja meg. Legott utána nyúl a kisebbiknek, melyen a Mátyás és Beatrix arcképe van kivésve, megtölti a palackból, de most mit csináljon a palackkal, hogyan pótolja a hiányt? Ej, hát mire való a víz? A palackra rá van írva: »1850. termés.« Úgyis rossz esztendõ, elfér még rajta ez a kis gáncs a többi mellett.

A baroneszka elvitte a bort, de a parkon keresztülszaladva, meg nem állhatta, hogy kíváncsiságból föl ne menjen a dombra, ahol egy veres fedelû gloriette állt, innen szétnézve megpillantotta a kígyózó országúton a malom fûzfái irányában a négylovas fogatot. »Jön már a Pali, jön már a Pali« - kiáltozta gyerekesen, s sietve berohant a kasznárlakba s átadta Perkálnénak a billikomot.

- Itt van ni, fogja, Perkálné, a pohárért majd eljövök én magam. Jön már a Pali!

- No, hála istennek, mert a nemzetes úr is nagyon várja.

Mariska visszaszaladt, hogy ott legyen a megérkezés elsõ perceiben. Mert a legnagyobb öröm is csak olyan, mint egy köcsög aludttej, hogy csak a tetején van egy kis vékony réteg tejföl.

Perkálné pedig bevitte a bort a betegnek és mindjárt most az orvos jelenlétében elkezdte kínálni.

- Nem iszik egy kis tokaji borocskát, nemzetes uram?

Az öreg tagadólag rázta a fejét s oda se nézett.

- Nem kell. Hagyjon békét, Perkálné.

- Meg kell inni - parancsolta a doktor.

- No, ugyan. Csak egy picinykét, nemzetes uram. Jaj, be finom, jaj, be jó. (S csettentett a nyelvével Perkálné, mint ahogy a gyerekeket szokás ilyesfélékkel rávenni.) Az a kis angyalka hozta, a baronesz. Olyan ez, mint a manna. Meggyógyul ettõl a halálos beteg is. Majd meglássa, milyen erõs lesz mindjárt, még talán fel is kel mindjárt. Aztán micsoda gyönyörû kancsóban van, csak a király iszik ilyenbõl.

De már a kancsóra fölpislantott az öreg, nézte-nézte a meredt, zavaros szemeivel, fölemelte a fejét s izgatottan kalimpált remegõ karjaival, s lassankint fölismervén azt, élettelenül rogyott vissza párnáira a rémület hörgõ kiáltásával:

- Az aranypohár, az aranypohár!

Azontúl nem nyerte vissza öntudatát. Mikor délután eljött a kis Pál báró, már nem ösmerte fel.

- Pedig hogy várta, milyen nehezen várta a méltóságos úrfit. Tízszer is tudakozódott utána napközben. Bizonyára mondani akart valamit.

- Istenem, istenem! - sopánkodott Pál báró, a könnyes szemeit törülgetve. - Én reménylem, hogy még jobban lesz. Ugye elküld értem, Perkál néni, ha magához tér?

- Oh, dehogyis nem küldök, édes szívem.

Este maga az öreg báró is beosont a kasznárházba megnézni, de õt se ösmerte már fel a vén gazember. Ott volt az orvos és a plébános is, akiket ismételve elhívatott Perkálné. Az egyiket, aki visszatartsa ezen a világon, a másikat, aki ellássa útravalóval a másvilágra. De biz az nem reagált egyikre sem. Ott úszott õ már a bizonytalan vizeken és inkább volt már a túlsó parton. A melle szörcsögött, a szemei beestek és az arca is megváltozott.

- Félek - mondá a doktor -, hogy a gyulladás átment a tüdõ balszárnyára is.

- Meg lehet-e még menteni? - kérdé a báró, aggódón lesve az orvos válaszát.

Az orvos vállat vont.

- Most már az Isten kezében van - felelte az orvos németül.

- Mit mondott? - kérdé halkan Perkálné a tisztelendõ úrtól.

- Hogy nagyon rosszul áll a dolga - fordítá le az Isten szolgája az orvos szavait, meglehetõs szabadon, de híven.

- Mentse meg kedves doktor, ha lehet - lágyult el a báró -, a legjobb két tehenemet küldöm el önnek ajándékba.

A doktor gyanúsan mosolygott; õ már tudta, hogy azoknak a tejébõl nem köpül vajat a doktorné. Csak a »miért« lehetett még érdekes. Hogy õ miért gondolja? Azért nem köpül-e, mert a tehenek hatóságilag le vannak foglalva és elárvereztetnek, vagy azért nem köpül, mert a vén gazembert már nem lehet megmenteni?

- Ma éjjelre várható egyébiránt a krízis - dohogta dodonai arculattal.

Az éj be is köszönt. Csak olyan volt, mint a többi éj. Csillagok ragyogtak fent az égen, pásztortüzek égtek az erdõszéleken, békák brekegtek a mocsarakban, vidám kurjongatások verték föl a csöndet a mezõkrõl, hol lovaikat legeltették csintalan parasztlegények, milliárd élõlény nyüzsgött-mozgott, cirpelt, sustorgott a park füvei közt - talán több élõ féreg és parazita van csak egy fán is, mint ahány ember a világon -, a kakasok megszólaltak éjfélkor és hajnalban, éppen úgy, mint mindennap, csak a beteg kutyák üvöltöttek, vonítottak most hangosabban a kasznár betegápoldájában, s mikor kibukkant virradat után a nap, friss, édesen csiklandozó sugaraival bevilágítván mindenüvé, a kastélybeli lakók mindent abban a rendben találtak, ahogy tegnap vagy tegnapelõtt, kivévén, hogy Perkálné, aki máskor ezidõtájban a kávét pörkölte vagy fõzte, úgyhogy annak illata átszûrõdött a park fáin, és messze szállt, szállt a szûz reggeli levegõben, most a kasznárlak küszöbén sírdogált, mély keserûségét, ha valakit a kerítésnél megpillantott, hangos szavakba öntve:

- Oh jaj, oh jaj, kire fogok én ezentúl mosni?

- Csak talán nem halt meg a kasznár úr? - kérdé Gyuri, a gulyásbojtár.

Ma õ kelt fel elsõnek, s nem ok nélkül. A kasznár úr dohányát akarta egy kicsit megdézsmálni, mely az ablaka alatti belsõ kertecskében növekedett. Még ugyan zsenge dolog ilyenkor, de a krumplilevélnél mégis jobb. S íme, már ébren találja a vén áspiskígyót.

Perkálné csak a fejével intett, hogy meghalt.

- És mikor halt meg? - kérdé egykedvûen a bojtár.

- Most egy óra elõtt - nyöszörögte Perkálné.

- Ejnye, a kirielejszomát - fakadt ki csodálkozva, mintha nem az volna a lényeges, hogy meghalt, hanem az, hogy egy óra elõtt halt meg. - Furcsa ez a világ - tette hozzá elgondolkozva -, hogy egy ilyen nagy ember is elpusztulhat. Szinte hihetetlen. Mit szóljon aztán az ilyen magunkforma ember, ha éri is valami?

Gyurka rögtön beszaladgálta az urasági portát a szomorú esettel.

- Meghalt a kasznár - mondá a kocsisnak, aki a lovakat vakarta.

- A kasznár letette a kanalat - újságolta a kocsis, betekintvén a tehénistállóba is, ahol Borcsa szolgáló a teheneket fejte.

Borcsa szolgáló bevitte a hírt a belsõ szobákba, ahol a szakács a reggelit fõzte.

- No, bezzeg a kasznár is elment már deszkát árulni Földvárra.

A komornyik a reggelivel, melyet rendszerint az ágyban költött el a báró, együtt tálalta fel az éj eseményét.

- A szegény nemzetes úr beadta a kulcsot.

S míg így ment a hír fülbõl-fülbe, szörnyûködést és megilletõdést okozva, addig az öregúr megmeredve feküdt halottas ágyán, nem volt rajta semmi különös, hacsak az nem, hogy az egyik szeme nyitva maradt, sehogy se lehetett lecsukni. »Még les valamire« suttogták a béresnék, akik átöltöztették fekete ruhájába, szépen megfésülték a szürke haját, két gyertyát is gyújtottak melléje két oldalt, a piros rózsát meg (melyet a baroneszka hozott tegnap) a mellére tették, ahogy õ kívánta. A faragó béres ellenben, aki mindig haragudott az ápolás alatt levõ kutyákra, kiereszté azokat kórházukból: »mars ki innét«, de azok, csodák csodája, nem futottak szét, bár sok faluból valók voltak, hanem összecsõdültek a kasznár udvarán az ajtaja elõtt, mintha a jobbágyai volnának és attól várnák a legfõbb szót, hogy mit csináljanak. Oly csodálatos volt mindez, hogy a népeket a babonás félelem lepte meg. »Íme az oktalan ebek eljöttek a temetésére.« Vagy hogy talán õ maga is köztük van, és csak a gyarló emberi hüvelye maradt ott a terítõn a Perkálné és a kisebb eszûek bolondítására, míg lelke voltaképpen egy kutyába költözködött. Legalább esküvel állította Hódi Mihályné, aki gyakran segédkezett az ápolásukban, hogy egy kutyával több van, mint tegnap este volt, minthogy pedig tegnap este óta nem volt az ápolda nyitva, nyilvánvaló, hogy hová céloz. Bolondság hiszen, bolondság, de a plébános úr, mikor meghallotta a kísérteties esetet, ahelyett, hogy összeszidta volna a terjesztõjét, az égre emelte a szemeit.

- Hja, sehogy se akart meggyónni, hogy a bûnös lelkét feloldhattam volna.

A babonás rémület gyorsan odacsõdítette az egész falut, s okos, sõt tapasztalt emberek se restellették szembe vizsgálni (persze csak nagy messzirõl) a kutyákat, hogy melyik hasonlít a megboldogulthoz legjobban. »Ez lesz az«, fogták rá az egyikre, akinek az egyik szeme hiányzott, és vetették a kereszteket, mondván: »Ez a hiányzó szem az, amit a béresnék benyomtak a halotton.« A Gyuri gulyásbojtár is jobbik eszéhez nyúlt, lemondván a gondolatról, hogy a dohányt megdézsmálja, mert látja azt a nemzetes úr. S mikor úgy déltájban azzal bízta meg a báró, hogy kergesse szét az udvarról az odaszoktatott kósza ebeket, akik undorító látványt nyújtanak a sebeikkel és béna tagjaikkal, nekik rontott vitézül egy nagy husánggal, de a világért se merte volna megütni vagy csak fenyegetéssel megriasztani az egyiket, azt a bizonyosat, aki a nemzetes úr.

Kevéssel dél után csengõs, féderes fiáker hajtatott be a kasznárlak udvarára. Délceg fiatal huszártiszt ugrott ki belõle. Szájtátó népek, kik künn a kerítésnél álldogáltak, szinte felszisszentek az ámulattól, kivált az asszonyfélék. Jaj de szép! Piktor se festhet annál különbet.

Perkálné felsikított a pitvarban:

- Szent Isten! A Lacika!

- Én vagyok - szólt mohón a fõhadnagy. - Hogy van a nagyapa?

Perkálné egy szót se felelt, csak a sírása indult meg, mint a befagyott patak, ha léket ütnek rajta, és a keze legyintésével mutatta, hogy mindennek vége.

- Meghalt?

- Ma hajnalban.

- Hol fekszik? - kérdé sötéten a fõhadnagy.

Perkálné némán mutatott a balra esõ szobára.

A gyermekfõhadnagy megfogta a kardját, hogy ne csörömpöljön, aztán bement és néhány percet töltött egyedül a halottnál.

- Nem sokat változott meg - szólt végtelen szomorúsággal, mikor kijött. - Mi baja volt?

- Tüdõgyulladás - tagolta Perkálné fuldokolva.

- Nem hagyott valami írást vagy üzenetet?

- Semmit sem tudok.

- Pista öcsém nincs itthon?

- Nincs, de neki is ment sürgöny.

- Ki intézkedik a temetés iránt?

- Senkije se maradt, senkije a világon - siránkozott Perkálné.

- Hát a földesúr?

- Az nem szerette.

No, azt bizony magától is gondolta Borly Laci. Már mint gyerek sokszor hallotta, hogy az öregúr keze magához hajlik, és hogy bolond a földesúr, bolond, ha tûri. Mikor új csizmát kaptak vagy új kalapot, a többi gyerekek rájok kiabálták, amit a szülõiktõl hallottak: »Könnyû nektek, eleget lop a nagyapátok.«

- Ha a földesúr nem törõdik a szegény nagyapával, akkor én veszem kezembe a tisztességes eltakarítását - szólt keserûen. - Mi történt már eddig?

- Semmi egyéb, csak hogy itt volt a hatóság és bepecsételt mindent, még az én ládámat is.

Laci átment a paphoz, megállapította a temetés határidejét másnap délutánra, beszólt a rektorhoz, aki már javában izzadt a búcsúzó versezet megkomponálásában, s fel is olvasott egy kész strófát belõle:

Az Isten megáldja, kedves uraságom,
Mit ellene véték, bizony szánom-bánom.
Vegye méltóságod végső számadásom,
Odaáltal lészen már az én lakásom.

- Ugye szép? - kérdezte a rektor hevült arccal.

- Csinos - szólt a főhadnagy szórakozottan, belenézvén a kéziratba -, de ön a bárókisasszonytól is búcsúztatja őt, amint látom, ez pedig talán nem szükséges.

- Enélkül se olcsóbb - mondá a rektor -, s a téma csábító, mert a bárókisasszony egy rózsát hozott a haldoklónak, amit vele fognak az ő kívánságára eltemetni. Így beszélte el nekem Perkálné.

A gyermekfőhadnagy elpirult.

- Talán éppen azért. Lássa, a kisasszonyra kellemetlen lehet ez a leleplezés. Hátha a szülei megdorgálják ezért a tettéért, mert szegény nagyatyámat nem nagyon szerették a kastélyban.

- Hát persze sok tarka macskája volt neki. Nem bánom különben, ahogy a főhadnagy úr parancsolja.

- Nem szeretném, hogy kellemetlenség történjék. Az öreg báró furcsa ember.

- Nem sokat törődik az a dolgokkal, tessék elhinni.

- Az igaz, ott se volt ma, úgy látszik.

- Elutazott.

- Elutazott? - ütődött meg a főhadnagy. - És itt se lenne holnap a temetésre?

- No, azt már mégse teszi. Csak úgy kirándult. A kerülete székhelyén van valami értekezlet délután. Oda kocsizott el.

Mind a pap, mind a rektor nagy szívességgel és becsülettel fogadták, könnyen észrevehette, hogy a nagy távolság nagyra növelte itthon a nimbuszát; a rektor pláne visszakísérte a gyászházhoz s ellátta tanácsokkal, hogy ha beszalad a városba, hol vegye meg a koporsót, hol a szemfedőt, mi jár a sírásóknak, mennyi a papnak fizetendő stóla stb.

Utcahosszat kijöttek a parasztok a kapu elé és köszöntötték, a muskátlis, napraforgós kertekben kibukkant egy-egy menyecskefej, a bokrok közül is rámosolygott, csak a hatalmas, kevély kastély meredezett rá mogorván, közömbösen, becsukott szemekkel, leeresztett zsalujú ablakokkal. Csak az nem vette őt észre. De ki tudja, nem leselkedett-e ott is egy édes szempár a fehér csipkefüggöny mögül? Hiszen az a rózsa, mely a halott mellén hervad, ki másnak szólhatna?

Hazaérve, azt parancsolta a főhadnagy a vele jött fiákeresnek, hogy fogjon be, beviszi a szomszéd városkába, aztán Perkálnéhoz fordult, ki megint sírni kezdett, hogy megpillantá.

- Az éléskamrát is bepecsételték? Mert ehetném valamit, Perkál néni, még ma nem ebédeltem.

- Nincs itt, lelkem, szentem, a világon semmi, kivált ilyen nagy úrnak, mint maga, hacsak egy kis rántottát nem csinálnék.

- Hát csináljon!

- De hagyja abba a sírást, Perkálné - szólt közbe a rektor -, mert a főhadnagy úr nem akarja a rántottával a könnyeit is megenni. Azok különben is a megboldogultat illetik.

- Hisz csak azt tudnám, hogy megemlékezett-e rólam, hűséges kutyájáról a végrendeletben? Mert oly hirtelen történt! Oh, istenem, ki hitte volna!

A rántotta csakhamar elkészült, s Laci a városkába hajtatott, ahol megvette a szemfedelet, megrendelte a koporsót, a keresztet, és minthogy a betűk csak reggelre készülhettek el, elhatározta, itt várja meg. Megszállt az »Arany bárány« vendéglőben, hová édes emlékek kapcsolták. Szobájából belátott a zárda kertjébe, hol most is ott gyomlálgatott Tumbus apó, míg a csacsi, kinek füle egykor levélszekrényül szolgált, most valami csurgató készüléket cipelt, öntözve az utakat és a gyepet.

Úgy tervezte Laci, hogy Disznósy uramhoz is ellátogat, de a hangulata nem volt most arra való. Az otthoni levegõ, a fölfrissült emlékek, a haláleset és a vele kapcsolatos eszmekör úgyszólván bilincsbe verte a lelkét. Tudta, hogy az öregnek nagy vagyona van, látta gyerekkorában, amint pénzeket hord, küld Miskolcra, Losoncra, Vácra, különbözõ takarékpénztárakba, azt is sejtette, hogy a vagyon nem egészen tiszta eredetû. Bizonyára a földesúr is tudja ezt. Egy-egy elejtett szava cseng-bong a fülében, s ha összeállítja, biztosan meg lehet állapítani, hogy Inokay mindent tud.

No, mármost kész gyûlölet, ha ez a vagyon, mely az Inokay-gyerekektõl van elszipolyozva, a Borly-gyerekekre esik. Hiszen a gazdagság jó, híd a baroneszhez, de ez a gazdagság válaszfal. Az is jobb, ha õneki (Lacinak) van valamije és Máriának nincs, mintha megfordítva, Máriának volna és neki nem. Hiszen mind jó volna, ha mástól jönne az örökség, de a nagyapó bizony még ezzel is csak megkeseríti unokáját, akivel egész életében szigorúan bánt. De hát talán jót akart, mert furcsa ember volt. Isten nyugosztalja.

Hánytorgatván elméjében a dolgokat, arra is gondolt, hogy hátha lemondana az örökségrõl, de ez nagy szamárság volna, aminõ csak a regényekben van, s azonfelül nem vezetne célhoz; a regényekben is csak azért vezet, mert az író az egyik szamárhoz, aki lemond a vagyonról, egy füst alatt kikomponál egy másik szamarat is, akit ez a gyöngéd érzés meghat, s lábaihoz omlik az elõbbi szamárnak. Mindenféle bántó gondolatok szorongatták. Hátha ott se lesz a baronesz a temetésen? Hátha látni se fogja? Hátha a báró se lesz a temetésen, s így nem nyílik alkalma a kastélyba menni és megköszönni a részvétét? De ha elmegy is a kastélyba, kérdés, Mariskát láthatja-e; vagy ha láthatja is, kérdés, beszélhet-e vele?

És így tologatja az egyik gondolat a másikat, mint a széttúrt zsombékból ezrével másznak ki a hangyák, hangya tetején másik hangya. Isten tudja, hogy fogadja majd a báró. Hiszen az utolsó elválásuk az volt, hogy egy pofonnal fenyegetõzött. Hátha lenézi, fumigative bánik vele, és éppen a baronesz elõtt? Oh, de borzasztó lenne! Neki (a baronesznek) is fájna az. Azaz, ki tudja? Hiszen hol van az megírva, hogy a baronesz még mindig szereti? Hátha nem is szerette sohasem?

A föltúrt zsombék hangyái járnak-kelnek, mászkálnak, rágódnak a szívén, csiklandozzák, égetik, ingerlik, míg szeme, kihajolván a zárda kertjére nyíló ablakon, ott kalandoz, hol a füvek is beszédesek… Ott állt, arra ment, ott himbálózott egy fa ágára ülve… Minden, minden õróla beszél, jönnek, cikáznak az emlékek innen is, onnan is, szívét édes bánatba mártogatják, míg végre kigyúl az égen az elsõ csillag, utána a második, harmadik, aztán egyszerre valamennyi, ezeknek mind közük van a szeretõ szívekhez, azok kedvéért is jönnek fel, valamelyik a végén megszánja és okvetlenül így szól hozzá:

»Oh, Borly fõhadnagy, ne légy olyan ostoba, hiszen szeret az téged, mert odavitte azt a kis piros rózsát a nagyapádnak, temiattad. Oh, te ostoba Borly fõhadnagy, gazdagabb vagy te Rotschildnál, mert õ szeret, s boldogabb vagy te a földnek minden lakójánál, mert ezzel a hittel mehetsz te most vacsorálni az étterembe.« Ezt mondja a csillag, s ha a csillag nem mondaná, egy felhõ mondaná, s ha az se vállalkoznék rá, egy susogó falevél vagy egy virágnak az idetévedt illata is megsúgná.

Úgy elábrándozott, hogy szinte már tíz óra is elmúlt, mikor eszébe jutott, hogy vacsorálni kellene. Szerelem idején nem úr a gyomor.

Átment a rostélyos-illatoktól terhes folyosón az épület túlsó szárnyába s benyitott az ebédlõbe, mely egy nagy s egy kisebb terembõl állt, a harmadik, vörös terítékes részt, hol Tumbus apó iddogált a levélhordóval, s hol Garibaldi vörösinges arcképe függött a falon, nem is említve. Laci különben az elsõ nagy teremben foglalt helyet, hol a szokott kisvárosi alakok vacsoráltak a szétszórt kerek asztaloknál. Az egyiknél két fiskális ült s a »Galgavölgy« címû hírlap szerkesztõje, odább a megyei fõorvos disputált Hlinkó árvaszéki elnökkel, egy helyütt fiatal kereskedõk a kucséberrel bolondoztak. Odább egy katonatiszt ült egy hölggyel. Katona szeme a katonát veszi legelõbb észre. Borly Laci szalutált neki s leült egy magános asztalnál. A kardcsörömpölésre felpillantottak a vendégek, ahogy szokás kisvárosokban, mindenki az újon jöttet nézte.

- Tyû, a teremburáját, de gyönyörû gyerek!

- S milyen fiatal, hisz ennek még szopnia kellene!

- S már fõhadnagy! Bizonyosan valami nagy úr. Meglehet, fõherceg.

Az egész társaság tûkön ült, de kivált a »Galgavölgy« szerkesztõje. Csak a katonatiszt nem mutatott különösebb érdeklõdést, annak méltóságán alul van a csodálkozás, ámbátor csak gyalogtiszt, de a hölgyet nem kötelezte ilyenfajta kevélység, váltig odanézegetett a legyezõje alól.

Laci addig is, míg a pincér a rendelt szeletjét meghozza, a helyrajzi viszonyok tanulmányozására adta magát. Ez alól nem ment senki. Nézte, ismergette a gyalogos fõhadnagyot és egyszerre csak eszébe nyilallt, nini, hiszen ez Litmaneck, aki gróf Starwitz Katival levelezett. Az asszony is ismerõsnek látszott elõtte. Ezt már látta valahol, de hol, nem tudta volna megmondani.

A többi arcok is csupa ismerõsök voltak, csak egy kicsit durvábbak, mint ahogy emlékében éltek. Az idõ eljár, hiába. A szomszéd terembõl (oda nem láthatott be) cigánymuzsika szólt, s ha néha kinyílott az ajtó s elállt a muzsika, nagy zsongás, zaj hallatszott ki, vagy pedig valamely hazafias mondat ütötte meg a füleit, nyilvánvaló, hogy egy-egy szónok dolgozik odabent.

Mikor a pincér elhozta az ételt, önkéntelenül megkérdezte:

- Talán lakodalom van odabent?

- Nem, a követjelölt vacsorál ott a híveivel.

- Idevaló jelölt?

- Nem a mi jelöltünk, de innen a megyébõl. Idáig kísérték a falusi urak.

- Hát azt a fõhadnagyot nem ismeri?

- De igenis. Ez Litmaneck fõhadnagy úr.

- És a hölgy?

- Az a felesége.

- Nem tudja a születési nevét?

(Kíváncsi volt Laci, hogy csakugyan Starwitz Katit vette-e el? Ámbátor nem lehet, mert a hölgy nem olyan volt még az esteli világítás mellett sem, mint aki nem sok idõ elõtt került volna ki a nevelõbõl.)

- Nem tudom a nevét, de gazdag asszony lehet. Különben õ is azt kérdezte az imént tõlem, hogy nem tudom-e fõhadnagy úr nevét.

- Az én nevemet kérdezte?

- Igenis, kérem alássan.

Fokozottabb érdeklõdéssel fordítá figyelmét a csinos asszonyra, kinek tekintete némi kacérsággal vágott a gyermek fõhadnagy felé. A fõhadnagy se aludttej; tûnõdött rajta, honnan ösmeri. Majd úgy találgatta, hogy az arcvonásait vizsgálta, majd úgy, hogy behunyta a szemeit és az emlékeiben keresgélte az élveteg arc mását.

Amint aztán megint kinyitotta a szemeit, látta, hogy a belsõ terembõl, hol a muzsika szólt, egy nagy szakállú, robosztus alak csörtet ki, mint egy megvadult bölény, s megáll a Litmaneckék asztala elõtt, valamit mond a fõhadnagynak, mire az szó nélkül fölkel s egy fülkébe vonulnak, beszélgetnek és az egyedül maradt menyecske most már egész szemtelenül incselkedik vele a hamis szemeivel, azon a nemzetközi nyelven, mely a drót nélküli sürgönyzést fölöslegessé teszi, mintha csak azt mondaná: »Tetszel nekem, a többi a te dolgod.«

Borly Laci lesüti erre a szemeit, csak lopva néz oda. A szemlesütésrõl ráösmer az asszony és gúnyosan, sajátszerûen mosolyog. A gúnyos mosolyról ráösmer a gyermek fõhadnagy. Ahá, ni! Hiszen ez a váci asszony, akivel együtt utazott a postakocsin, mikor katonának ment Pestre.

Elfordítá róla a tekintetét Litmaneckre, de késõn, mert Litmaneck már visszalépegetett hölgyéhez, ami éppen nem lett volna különös, de annál jobban meglepte az, hogy a nagyszakállú Herkules-alak egyenesen az õ magánosan álló asztala felé tart, s odáig érvén, meghajlik s mogorva, zordon hangon mutatja be magát.

- Brivinszky.

- Borly - felelte a fõhadnagy csendesen.

- Nyugalmazott császári kapitány és földbirtokos - tette hozzá az óriás.

- Igen örülök - mormogta Borly a szokott frázist -, parancsolsz valamit, kapitány úr?

- Egy kis lovagias szívességre kérlek. Engemet megsértettek.

Vérben forgó szemeivel szétnézett a teremben s nagyot fújt, ziháló mellébõl hörgésszerû hangok törtek ki.

- Engem! Egy Brivinszkyt! Litvánia õsi kormányzóinak ivadékát!

Újra áttekintett a vacsorálók feje fölött, mintha csodálkoznék, hogy a mennyezet össze nem roppant; hogy a petróleum-lámpák világítanak, s hogy az emberiség nyugodtan eszik és csámcsog.

- Ez vért kíván! - folytatá, miközben megcsikordultak a fogai, hogy a csikorgás szinte kihallatszott a hegedûhangok közül. - Nem maradt számomra más út, mint a legelsõ két kollégát felszólítani, hívják ki nevemben a dölyfös sértegetõt.

A kis fõhadnagy érdeklõdéssel vizsgálta az óriáskapitányt, ki inkább látszott volna széles, pirospozsgás arcával, tömpe orrával, szürke zekéjében mészárosnak, mint veterán kameradnak, csak a nadrágja szabása vallott katonatisztre. Mindent megváltoztathat a változó életmód, de a nadrágot soha. A katonát a lábszárairól lehet felismerni.

- És mikor lenne ez? - kérdé csendesen.

- Most mindjárt.

Borly meghajtotta magát.

- Szolgálatodra állok, kapitány úr.

- Köszönöm, kamerad. Akkor hát ide hívom Litmaneck fõhadnagyot is.

Mire megfordult és a szemeivel intett a szöszke Litmanecknek, kit a kenderszínû haja miatt »Pleznyák«-nak híttak cseh nyelven a cseh származású ezredben.

Litmaneck kinyílott a szemintésre, mint egy bicska, felkelt s jött, mire Borly is felkelt és eleibe ment, úgyhogy a feleúton találkoztak, mint valami udvariaskodó fejedelmek.

- Litmaneck.

- Borly.

Kezet fogtak, s így szólt Litmaneck:

- Átjöttem az asztalodhoz, mert itt nincs asszony, akinek ez nem való.

Letelepedtek mind a hárman az asztalnál.

- Borzasztó akarok lenni - hörögte Brivinszky -, két egyenlõ részre fogom a fejét hasítani. Olyan egyenlõ lesz a két rész, hogy mérõ serpenyõbe lehet tenni.

- Mindenekelõtt az a kérdés - szólt Borly -, hogy van-e rá elegendõ ok?

- Litmanecknek elmondtam az okot.

Litmaneck a fejével intett.

- Igen, a sértés kétségtelen, bár tagadhatatlanul furcsa formában van.

- Mi és hogyan történt?

Brivinszky halántékán kidagadtak az erek, s ajka idegesen remegett, szemei zöldes fényben szikráztak, amíg beszélt.

- Hogy van-e elegendõ ok? - szisszent fel. - Ítéld meg, kis fõhadnagy. Két gentleman ül egymás mellett egy nagyobb társaságban, iszogatnak, koccintanak. Az egyik gentleman én vagyok, a másik õ. Egyszer csak megint nyújtja énfelém a poharat és az enyémhez üti barátságosan. »Igyék, kapitány úr, nem boldog a magyar«; fölemelem a poharamat és így szólok: »Ej, mit „kapitány úr”, legyünk per tu, kedves öregem.« Õ erre rám néz, hátraszegi fejét kevélyen s így szól kifogástalan udvariassággal: »Igen sajnálom, kapitány úr, de nekem fogadásom van, hogy csak kétszáz emberrel leszek egyszerre per tu életemben és sajnos, most ez a létszám teljesen be van töltve. De mihelyt valaki meghal közülök és üresedés támad, el nem mulasztom rögtön értesíteni és igen szerencsésnek fogom érezni magamat, ha ilyen bizalmasabb barátjává lehetek.«

- Hallatlan szemtelenség! - hüledezett Litmaneck.

- Két egyenlõ részre fogom hasítani a fejét. (Tenyerével az asztalra csapott, hogy minden tányér és pohár táncolt rajta.) Egy lattal se lesz több az egyik fele, mint a másik, ki fogad rá? Állom.

- Csodálom, hogy nem ütötted pofon - véleményezte Litmaneck.

- Mert türtõztettem magamat, mert így gondolkoztam magamban: te oroszlán vagy, Brivinszky, s az oroszlánhoz méltóság illik és flegma. Hát a flegmát erõszakoltam magamra. Pedig felforrt bennem a méreg, mert a társaság gúnyosan kacagott, mintha csak valami jóízû élcet mondott volna az illetõ. Ezer ördög, kiáltám bonhomiával, tréfára fogva a dolgot, hisz akkor nincs más mód, mint egyet kipécézni az ön per tu barátjai közül és üresedést csinálni, azaz két egyenlõ részre hasítani egyiket. Azt gondoltam, elneveti magát és észre tér, de õ metszõ gúnnyal nézett rám és hidegen elfordult. Erre én dühösen kirohantam és most azért fordulok hozzátok, kamerádok, hogy kérjetek nekem elégtételt ettõl az embertõl, és majd meglássátok, mi lesz vele.

- Jó, jó, tudjuk már, két egyenlõ részre hasítod - türelmetlenkedett Litmaneck -, gyerünk már.

Borly fölkelt, elõvette kardját a szögletbõl, s mialatt felkötni kezdte, így szólt:

- Hát kit is kell kihíni?

- Litmaneck ösmeri.

Litmaneck a fejével bólintott, Brivinszky pedig folytatá:

- Egy elszegényedett falusi bárót, egy bizonyos Inokay Gottfried nevût.

A gyermek fõhadnagy elsápadt erre a névre, kiejté a kardja kötõjét kezébõl, s a kard csörömpölve hullott alá.

- Rossz omen - szólt Litmaneck nevetve, mialatt a kis fõhadnagy lehajolt a kardért. - Úgy látszik, az anyád szokta felkötögetni otthon.

Felemelte eközben és csendesen visszatámasztotta a szögletbe.

- Nem vállalom el a megbízatást.

- Micsoda? Hogy nem vállalod? - fortyant fel Brivinszky és majd felöklelte a rettenetes szemeivel. - Nos és miért?

Reá szegezte szörnyû tekintetét, mint a rohanásra iramodó fenevad.

- Mert nekem más dolgom van.

- Miféle dolgod?

- A nagyapámat kell temetni, mivégbõl hajnalban hazamegyek. A koporsóért jöttem be a városba.

- Úgy, de azért hajnalban hazamehetnél - sziszegte Brivinszky.

- Mindegy, nem vállalom el a dolgodat. Bocsásd meg, kapitány úr.

- De hisz az imént már elvállaltad és most azt mondod, hogy haza kell menned. Nos, mit szólsz erre, kis hadnagy?

- Semmi egyebet, csak hogy nem vállalom.

- Hisz akkor te egy himpellér tacskó vagy, akit én felfricskázok!

Borly a kardja után kapott.

- Kapitány! - mondá és minden vére arcába szökött - ön meg fog ezért lakolni. Ön elégtételt ad nekem azonnal, föltéve, hogy ön valóban kapitány, aminek kiadja magát, s nem valami csavargó, élõsdi lengyel.

- Elég - mennydörgé Brivinszky -, végezni fogunk!

- Szép, holdvilágos este van, kapitány.

- Igen, csillagok vannak az égen… Egyik lefut az éjjel.

- Csak a vénasszonyok fenyegetõznek, kapitány.

Borly ezt emeltebb hangon mondta. A társaságok ide kezdtek figyelni. Litmaneck közbeszólt:

- Ne csináljatok itt botrányt! Brivinszky, legyen eszed, vagy különben én is magadra hagylak.

- Jól van - szólt Brivinszky tompán, sziszegõn -, idõt és helyet.

- Itt a vendégfogadó mögött egy kis akácos van - felelte Borly.

- Jó hely. És mikor?

- Most mindjárt.

- Jobb lesz, ha ön legalább egy órát vesz igénybe s ezalatt a szüleinek ír.

- Nincsenek szüleim.

- Mit tudom én kinek, a szeretõjének.

- A szeretõm a kardom.

- Jól van, tehát egy félóra múlva.

Borly a pincérnek csengetett, hogy fizet, mialatt a kapitány Litmaneckkel váltott szót.

- Szaladj át, kérlek, a kaszárnyába, küldj nekem két tisztet, akik kihívják Inokayt, a párbajt reggelre tegyék, te pedig egy harmadik tiszttel gyere el az akácosba.

- De hát a feleségemet hova tegyem? - hökkent meg Litmaneck.

- Vidd haza!

- De hátha nem akar menni.

- Parancsolj rá.

- Könnyû az ilyet mondani, Brivinszky - sóhajtott fel Litmaneck szomorúan.

Borly egyenest a fiskálisok asztalának tartott s csak úgy találomra a »Galgavölgy« szerkesztõjét szemelte ki magának.

- Egy szóra kérem, uram.

- Parancsoljon.

- Én Borly fõhadnagy vagyok; egy kis afférom támadt, melynek azonnal vége lesz, úgyhogy egy óra múlva csendesen lefekhetünk (most tizenegy óra van), legyen ön segédem.

»Galgavölgy« rettenetes ura, ki nem hajlik meg a hatalmasok elõtt, s rettentõ ostora a hadseregnek, alázatosan meghajolt.

- Nagyon szívesen, fõhadnagy úr.

Ünnepélyes, méltóságteljes arcot vágott és a sétabotját kereste. A fizetõpincér lihegve szaladt oda, de Galgavölgy csak a kezével intett fönségesen:

- Most nem érek rá. Írja fel!

- Bocsássa meg, ha alkalmatlanságot szereztem - szólt Borly -, de bizalmam volt önhöz.

- Ön valóban éles szemû férfiú, fõhadnagy úr, nem csoda, hogy errõl az oldalról olvastam és írtam önrõl a legközelebbi hadjáratok idejébõl egy kedves és vitézi dolgot, de ön most se tévedt, megtalálta a célra alkalmas gentlemant. E városkában régideje az én vállamon nyugosznak az úgynevezett lovagiassági ügyek. Mielõtt ide jöttem volna, a becsületrõl alig voltak az itteni embereknek fogalmaik. Ah, mi volt itt azelõtt!

- Igen lekötelezne ön, ha még valakit megnyerhetne ügyünknek a jelenlévõ urak közül.

- Nagyon helyesen. Barátom, Gyengõ István ügyvéd éppen jó lesz. Gyere csak ide, Pista!

Pártfogói hangon szólította oda s olyan modorban tudatta vele a segédkezési szerepet, mintha egy dominiumba ültetné be. Hamar rendben voltak és elindulhattak az akácos felé. Az apácaasszonyok órája a zárda tornyán éppen tizenegyet ütött. Csendes, hûs szél fújdogált, szénaillatot hozva a frissen kaszált rétek felõl. Különben csendes volt minden, s egy emberi lélek sem járt a közelben.

- Még egy kicsit sétálhatunk is, míg az ellenfél megjön.

- Ki lesz az ellenfél?

- Brivinszky kapitány. Ösmerik az urak?

- Oh, hogyne. Mint a rossz pénzt. Gazdag birtokos itt a közelben. Arról nevezetes, hogy egyszer a három feleségével whistezett együtt.

- Úgy látszik, szeret házasodni - jegyezte meg a gyermek fõhadnagy.

- Különben nem rossz ember - folytatta a szerkesztõ -, csak azt veszik neki rossz néven, hogy a mostani felesége vagyonából él.

- Még csúnyább volna - mosolygott a fõhadnagy -, ha az elõbbi felesége vagyonából élne a mostanival.

- Nem vennék azt rossz néven - szólt közbe Gyengõ ügyvéd -, inkább azt kifogásolják, hogy a felesége nem szép módon szerezte pénzét, melyen a birtokot vette.

- És mivel szerezte?

- Virágokat árult Törökországban.

- No, azt nem lehet éppen rút foglalkozásnak tartani.

- Eleven virágokat, fõhadnagy úr.

Telt az idõ, kétszer is körüljárták a kis akácost, melyet balga gõg »városi park«-nak keresztelt, találtak is egy tisztást, ahol pompásan lehet verekedni, de csak nem jött az ellenfél, az óra a felet ütötte és mégse jött.

- Pedig nekem korán reggel mennem kell - türelmetlenkedett a fõhadnagy.

- Tudom - szólt az ügyvéd -, ön temetésre siet, de az csak délután lesz.

- Úgy, de nekem ott funkcióm van.

- Nekem is - felelte az ügyvéd.

- Hogy-hogy?

- A megboldogult öregúr énreám bízta a végrendeletét.

- Régen?

- Vagy három év elõtt hozta hozzám lepecsételve, holnap, fogjuk felbontani.

- Tehát nem tudja, mi van benne?

- Nem közölte velem.

E pillanatban léptek hallatszottak a vendéglõ felõl és beszélgetés nesze.

- Hop, hop! - jelezte »Galgavölgy« szerkesztõje az irányt, amelyben vannak, miközben érdekes történetekkel mulattatta a helyi hírlap kalandos múltjából. Hogyan keletkezett elsõ párbaja? Egy elit-bálon vett részt, ahonnan elküldte a hölgyek névsorát a segédjének, hogy késõ este még a nyomdába adhassa. Sietve vetette papirosra a tudósítást, milyen volt a dekoráció, a büfé, a zene, a hangulat, s kik voltak a legszebbek, Szabó Ilonka, Brányi Vilma és Sipeky Mária, - tehetsz vele, amit akarsz. Ez a »tehetsz vele, amit akarsz« a segédjének szólt, hogy fésülje meg, cicomázza fel a szokásos frázisokkal a tudósítást, kurtítsa, tódítsa, ahogy tetszik, de a marha leadta a hevenyészve írt sorokat a magok nyerseségében, és most már egyenesen Sipeky kisasszonyra vonatkozott, hogy tehetsz vele, amit akarsz, amit zokon vettek az udvarlói és kihívták. Az egyik seladonnak aztán belelõtt a lábába, az még most is sántít, de még most se vette el.

Megzörrentek a gallyak, és elõbukkantak az alakok: Litmaneck, Brivinszky, egy új tiszt, egy katonadoktor és tiszti szolga, aki mûszereket és kardokat hozott.

Némán üdvözölték egymást, mire a segédek félrevonultak tanácskozni s aztán közölték a föltételeket, hogy tekintve a sértés csekélységét, a párbaj elsõ vérre megy.

Litmaneck felállította a feleket, aztán így szólt:

- Béküljenek ki, uraim, hiszen sértés voltaképpen nem is történt.

Brivinszky a fejét rázta.

- En garde! - kiáltá most Litmaneck.

Egy vackából fölvert nyúl egyenesen nekik iramodott és a Brivinszky lába között futott el.

- No nézd, még ez is mit mer. Szemtelen egy állat!

- Rossz omen - dünnyögte Gyengõ.

- Rajta! - vezényelt Litmaneck.

A két hajlékony penge összecsapott, mintha két sziszegõ kígyó nyelve érne össze. Az óriás Brivinszky hevesen rohanta meg a kis fõhadnagyot, olyan csapásokat mérve rá, hogy iszonyat, de Borly ügyes és nyugodt, nem támad, kíméli erejét és kiparírozza a vágásokat. Mintha egymás gondolatát tudná a két kard, s nem is az elsõ vér a férfitesteken volna a fõ cél, hanem az elsõ hét-nyolc szikra, melyet egymásból csal ki a két összeütközõ acél. Szikra már kihasadt kilenc is, a két kard szisszen, csattan, lesiklik egyik a másikról s »Halt«-ot kiált Litmaneck, keresi az elsõ vért a holdvilágnál, de még mindig nincsen. Csóválja a fejét Litmaneck. Ez egyszer kemény gyerekre akadt Brivinszky.

Megint összecsapnak; szuszog, fúj Brivinszky, mint a duda, emelgeti a mellét a düh meg a szégyen. No nézd, a nyálas kölyköt, milyen nehéz elbánni vele! Rezegteti kardját arabs módra, hogy ha levág, ne a tompa lapjával találjon, elõszedi a cselvágásait, a Villenois-féle tercet, a Colesseti suhogóst, melyet vérhozónak is neveznek az olasz mesterek. Mind nem ér semmit, a vágást mindenütt felfogta Borly könnyedén, játszva, minden fáradság nélkül, amit úgy lehetne csak szavakban kifejezni, hogy kardjába öltözik, azaz kardjából páncélruhát támaszt maga körül, néha szinte meginog, hátratántorodik a súlyos vágástól. Huh, csikorgatta a fogait Brivinszky - két egyenlõ részre hasítom a fejedet. No most, no most, és villan, lecsap a fényes acél egyenesen a fejének. Fenntartja Borly, s abban a pillanatban alulról fölfelé vág az óriás jobb hónaljába; vérsugár szökik fel, aláhanyatlik a Brivinszky karja, fölordít, mint a megsebzett bika. Halt! kiáltják a segédek. De ha nem kiáltanák is, vége van; a kard kihull erõtlen kezeibõl.

A katonaorvos odaugrik:

- Sapristi, ez veszedelmes vágás!

Borly sipkájához emeli a kezét:

- Igen sajnálom, kapitány úr.

- Psja krev (kutya vér) - morogja a lengyel elszontyolodva. - Mi lesz belõlem? Mi lesz a másik párbajomból?

- Az ördögbe is - vág közbe Litmaneck -, hadd menjen valaki vissza a vendéglõbe és mondja meg Inokay bárónak, hogy vis major jött közbe, hogy a reggeli párbaj elmarad; - milyen határidõt tegyünk doktor?

- Nem tudom - felelte a doktor sötéten -, mindenekelõtt egy hordágyra lenne szükség.

Így végzõdött a Brivinszky-Borly párbaj. Borly megköszönte segédei fáradságát s szobájába vonulhatott lefeküdni, de alig bogozódott elsõ álma, ajtókopogtatásra ébredt fel. Ki az, mi az? Senki sem felelt, mert nem az õ ajtaján kopogtattak, hanem a szomszéd utasén. A szomszéd is felriadt, hallani lehetett, hogy õ is kérdezi, ki az? Litmaneck fõhadnagy, hallatszott tisztán a folyosó felül. Aha! Tehát az én Litmaneckem van itt.

Kisvártatva fölkelt a szomszéd szoba lakója, bebocsátotta a kopogtatót, és a vékony falon át hallani lehetett némelyeket a beszélgetésbõl és látni a gyertyavilágosságot az oda szolgáló ajtó hasadékain át.

- Hogy nem lesz meg a párbaj, mondja ön? - kérdé egy álmos hang. - Hát mi történt?

- Egy másik párbaja volt az imént és az ön ellenfele megsebesült.

- Eszerint el lesz halasztva?

- Az Isten tudja - hangzott a Litmaneck szava -, nem lesz annak, ahogy én nézem, a kezében se pisztoly, se kard többé.

- Micsoda? Annyira megsebesült volna?

- A jobb hóna alatt kapott egy vágást fölfelé, mindjárt leesett a karja, az ér is át van vágva.

Laci szíve nyugtalanul kezdett dobogni, felült ágyában, fejét félkönyökére hajtva.

- És ki vágta meg? - kérdé a szomszéd szoba tulajdonosa, akinek hangjában lassan-lassan felösmerte az Inokay báróét.

- Egy gyerkõc. Valami Borly fõhadnagy.

- Borly fõhadnagy? Hát itt van? Igaz, persze. De hisz ez nagyon érdekes. És hogy keletkezett a párbaj?

- Az étteremben vacsorált, s Brivinszky õt szólította fel elsõ ízben, hogy önt kihívja, báró úr, s õ megtagadta.

- Hiszen oka volt nem párbajozni. A nagyapja temetésére jött haza.

- Igaz, ez elég ok lett volna, de eleinte vállalta és csak mikor önt megnevezte, hátrált meg.

- Mit mondott?

- Nem adott magyarázatot. Egyszerûen nem vállalta. Különben mondhatom, helyes egy fiú.

Még sokáig diskuráltak, hallotta félálomban, aztán csak reggel ébredt fel, s miután a Nr. 8-ban fekvõ kapitány hogyléte felõl tudakozódott, (bár annak 39 fokos láza volt) gyorsan dolgai után látott, és már kilenc órára otthon volt Sulyomban a koporsóval, szemfedõvel, viaszgyertyákkal.

Nagy, népes temetés volt. Már délben gyülekezni kezdtek a kocsik a két sulyomi korcsma elõtt. A megboldogult ismerõsei majd mind eljöttek a végtisztességtételre, egész tömege az apró uraknak, akik fürhéces kocsin járnak, de voltak itt ismeretlen úrias alakok is, messze földrõl érkezettek. Azt mondják, az öreg szabadkõmûves volt, és hogy az egy külön titokzatos ország, ahol õ nagy rangot viselt; egy szó mint száz, annyi emberrel, amennyi ide verõdött, két grófot is el lehetne temetni, nem egy kasznárt. Nagy sürgés-forgás keletkezett a két korcsmában, készült a tûzhelyen a sok rántotta és lúdzsíros pirítós, a vendéglõk nélküli ország két étele, mely minden háznál gyorsan kapható. Eljöttek továbbá a környék valamennyi kisasszonyai, hogy a bárókisasszonyt lássák, aki jelen lesz a temetésen, sõt olyanok is voltak, akik a legendárius kis fõhadnagy látására kászmálódtak föl kúriájukból, teljes közömbösséggel viseltetvén a halott iránt. Mindenki eljött, még Disznósy Mihály uram is, csak Borly István nem, akit a sürgöny nyilván nem talált otthon, mert csak a szupplikációs diák az, akit a villanyos drót se ér utol. Megjött közvetlenül a temetés elõtt Gyengõ István ügyvéd is és egyenesen a kastélyba hajtatott, bemutatván magát Inokay bárónak.

- A temetés után a megboldogult végrendeletét vagyok hivatva kihirdetni. Hol kívánja ezt méltóságod?

Inokay közömbösen vont vállat.

- Nem érdeklõdöm a megboldogult hagyatéka iránt. Nem is látom be, hogy mennyiben érintene az engem - mondta a báró.

- Azt beszélik, hogy sokat gyûjtött az öregúr.

- Nincsen kizárva - szólt a báró ásítva.

- Tehát méltóságod nem is tudja?

- Sohase néztem bele a számadásaiba.

- A megboldogult mindamellett azt az óhajtását írta rá a lepecsételt végrendelet borítékjára, hogy felbontandó és kihirdetendõ a báró Inokay-család és két unokája, Borly László és Borly István jelenlétében.

- Ha azt kívánta, hát nincs semmi ellenvetésem ellene. Szíveskedjék ide fáradni a temetés után a két Borlyval, mert a tisztilakban nincs alkalmas szoba.

- Csak az egyik Borly érkezett meg a temetésre.

- Akkor hát az egyikkel.

A temetés minden különösebb esemény nélkül ment végbe. A kántor uram versei nagyon tetszettek, a szép diófakoporsó mindenkinek imponált, az öreg Vargyasnét ellenben a csipkézett szemfedõ kilátszó szegélyzete hozta bámulatba. »Istenem, istenem, milyen jó lehet abban pihenni.« A koporsónál csak maga a szép fõhadnagy állt. Az se sírt, csak állt ott, lehajtott fejjel, némán, haloványan, mint egy kõszobor. Feltûnõ volt, hogy a földesúri család, melynek pedig utat nyitottak volna a tömegben, nem ment a koporsóhoz közel, hanem csak a széleken húzódott meg, inkább nézõnek, mintsem résztvevõnek. Ezek a nagyurak ott döfik be a tüskét az ember vékonyába, ahol nem is gondolja. Aztán egy koszorút vagy csak egy bokréta virágot mégis csak köthetett volna a kertészük a koporsóra, hiszen akármilyen volt, mégis csak õket szolgálta. Ezenkívül zavarólag csak egy odatévedt kutya éktelen vonítása hatott, éppen az ének alatt, de ezt is eligazította egy-két rúgással az egyházfi: »Csiba te, vagy talán azt hiszed, hogy te vagy a kántor, no, majd mindjárt megtanítlak én móresre.«

Oh, de gyönyörû volt a baronesz! A noszpályi református papkisasszonyok figyelték minden mozdulatát, kár, hogy a ruhája szabását, a szoknya formáit nem tudták olyan messzirõl kivenni. De annál jobban emlékezetükbe vésték a fejtartását, a módot, amellyel a félrecsapott napernyõt tartotta a nap ellen, a fejbiccenést, amellyel a köszönõk üdvözlését viszonozta, s ez az, amit jó lesz megtanulni; de aztán olyan is volt, amin megbotránkoztak a nevezett papkisasszonyok, hogy a baronesz a lesütött szempillái alól gyakran tekintgetett lopva a deli katonagyerekre, akihez fogható tisztet csak a mézeskalács szívekre szokás festeni a szokásos versikék fölé. Ma jött meg vendégül Amália tante is (az Inokay Bécsben élõ testvére), egy régi világból való öreg dáma, szürke selyemkalappal, wuklikkal és aranyos pápaszemmel az orrán, az is váltig a fõhadnagyot nézte s kíváncsian kérdezte unokahúgát:

- Ki az a fess tiszt?

- Az öreg Borly unokája - kiáltotta be a fülébe félhangosan a baronesz, minthogy Amália tante egy kicsit süket volt.

A szemeivel pislogott, s most már lorgnettejét is elõvette a pápaszem elé, hogy jobban lásson.

- Pompás gyerek, mint a gyertyaszál. Bocsásd meg, szívem, tudod, egy kicsit hibás a fülem, nem jól hallottam, hogy ki az. Mondd meg, kérlek, még egyszer.

- Az öreg Borly unokája - ismételte Mária és elpirult.

- Úgy - szólt a vén dáma a fejével bólingatva -, köszönöm. Pedig azt gondoltam, hogy az öreg Borly unokája.

Aztán véget ért a beszentelés, elhalt a csodaszép ének »Et eum Lazaro, quondam paupere« s csak a Perkálné görcsös, fuldokló zokogása hangzott ki a beállott csöndben. A minisztráns gyerek átvette a plébános úr kezébõl a szent füstölõt, a keresztet vivõ Kozár Jancsi glédába helyezkedett, a halottvivõ legények most már fölkapták a Szent Mihály lovát (könnyû volt a nemzetes úr, mint a pehely). A bárói család csodálatos módon eltûnt onnan a szögletrõl, Disznósy uram pedig felhasználván az alkalmat, odafurakodott a fõhadnagyhoz s megfogva annak mind a két kezét, fölkiáltott:

- Milyen kár volt, milyen kár volt!

Az emberek csodálkozva néztek oda. Ez volt az egyetlen hang, mely sajnálkozást fejezett ki e különös temetésen. Holott Disznósy uram is úgy értette, hogy kár volt õt ott hagyni a Lackónak. Mert aztán Majza Jánoshoz, a mézeskalácsoshoz fordult, aki a megboldogult kasznártól a mézet szokta megvenni évenként, s ekképpen szólott:

- Az Isten lakatosnak teremtette, de a császár elvette katonának. Borzasztó kár volt. Ha meggondolom, hogy micsoda lakatot csinált az a gyerek, és látom most rajta ezt az uniformist, hát dühbe jövök.

Megmozdult a menet lassú, ünnepélyes lépegetéssel a temetõ felé, a parasztgyerekek elõre futottak, hogy a koporsó leeresztését közelrõl lássák (mert csak az az egy szép van a temetésekben). Mindez gyorsan történt, és ezzel most már vége a kasznárnak. Csak egy picinyke púp jelzi a földön, hogy õ is volt. Lassanként elszállingóztak a keresztény hívek, csak még a sírásók szedték össze egykedvûen a csákányaikat és fülkosaraikat, s Perkálné zokogott a kereszthez omolva, reá szent képecskét, Mária mennybemenetelét ragasztva. A fõhadnagy is ott állt megilletõdve, midõn egy kéz a vállát érinté.

- Szervusz, Laci!

Borly megfordult és Pál bárót látta maga elõtt. Magas, nyurga fiatalember volt; jól kihúzta õt is az idõ.

- Ah, ön is eljött, Pál báró? - szólt a fõhadnagy meglepetve.

- Csak nem akarsz talán magázni - pattant fel a báró röstelkedve -, azért, hogy én még semmi se vagyok.

- Nem, nem, de látod, azt se tudom, hogy hol a fejem. Igazán szép tõled, nagy megtiszteltetés, hogy ide is eljöttél - mondá.

- Értelek. A családra neheztelsz és talán jogosan. De lásd, én más vagyok, én másképp gondolkozom. És hát a család, tudod, mi minden érte, talán tudod, milyen szegények vagyunk, és az ember végre is azért tart magának törülközõt, hogy a maga szennyét beletörülje, és azért gazdatisztet, hogy a maga könnyelmûségét ráfogja. De én… én szerettem az öregedet, õ is szeretett engem, jól tudom, és fáj a szívem utána.

Pálnak mind a két szeme megtelt könnyel. Borly észrevette és szeretettel fûzte karját a Paliéba.

Hát te hogy vagy?

- Csak úgy (vállat vont), de gyerünk innen.

- Hová?

- Hát egyelõre hozzánk, ahol még a végrendeleten kell átesned, azután majd szabad léssz és velem is ráérsz egy kicsit beszélgetni.

- Hozzátok? - kérdé fojtott hangon, szinte félénken.

- Igen, édesapám azt akarja, hogy nálunk legyen a végrendelet felolvasása, s nekünk is szabad lesz bemenni.

- Kik azok a »nekünk«?

- Hát a Mari testvérem. Nem emlékszel már rá?

- Hogyne emlékezném!

- Azért mondom - fecsegett Pál -, mert ti katonák könnyen felejtitek, azt mondja, a lányokat. Andere Städtchen, andere Mädchen.

- Ki mondja azt?

- Mari testvérem.

- Õ mondta?

- Õ, de mit csodálkozol ezen?

A kastély kopjás vaskerítésénél Gyengõ ügyvéd várt rájok s egypár lépést tett eleibök; ugyanott a szolgabíró, Bekeházy Gábor mutatta be magát a fõhadnagynak.

- Sok szépet hallottam felõled - szólt nyájasan a vidéki dzsentri mindjárt bizalmas modorában.

Mindez megmelegítette egy kicsit Lacit az epedve várt és most mégis rettegett pillanathoz, a bárói család elé lépni. Mindamellett inkább rontott volna rá egymaga egy porosz ezredre. Sajátszerû szepegéssel ment végig a parkírozott udvaron, az ügyvéd a kocsijához lépett és annak a ládájából egy kis bõrtokot húzott ki, azt a hóna alá fogta, a szolgabíró pedig anekdotákat beszélt a közelebbi korteskedésbõl, hogy a siroki kántor betanította a papagáját »Éljen Inokay követünk« kiáltásra és most a madárnak is három forint napidíjat követel a szemtelen.

Így értek föl a lépcsõn a szarvas-agancsokkal és mindenféle vadász-trofeumokkal díszített elõcsarnokba, melybõl a társalgó szoba nyílt. Mivel a zsaluk le voltak eresztve, a napsugaras fényözönbõl belépõk csak lassan, nehezen különböztették meg a tárgyakat és alakokat.

Inokay fölállt és a szolgabírónak nyújtá kezét.

- Mi hír a kerületben? Széna, szalma? - hadarta gyorsan, mintegy annak jeléül, hogy nem kíván rá feleletet. Egy igazi nagyúr nem kíváncsi.

- Ah, a mi fõhadnagyunk! - szólt könnyedén, a tiszthez fordulva. - Mikor jött?

- Még tegnap, méltóságos uram!

- Hogyan, hiszen én úgy tudom, hogy tegnap még a városban volt.

- Igen, de már innen mentem be a városba, egy kis dolgom volt ott.

- Igen kevés lehetett - felelte meleg mosollyal s jelentõségteljes pillantással -, mert az enyémet is elvégezte.

Borly meghajtotta magát és azt se tudta, hova tegye kezét-lábát, úgy rémlett neki, ha egyet lép, megbotlik a kardjában, és elesik, pedig már nem is volt homály a szobában. Sõt ellenkezõleg, még fényesebb nap világított, mint odakünn, mégpedig kettõ, a Mária két fényes szeme, s hozzá az az egész fehér arcocska, csodálatos édességével. Laci nem mert odapillantani és mégis mindenünnen oda látott. Szédülés fogta el, forgott vele a szoba, és különben is olyan furcsa volt minden, egy beszabadult zöld legyecske zümmögött bent, de ezt olyannak érezte, mintha egy egész cigánybanda játszanék, és csak az volt különös, hogy az óra halk ketyegése keresztülverte magát e hangokon. Vagy talán nem is az óra volt az, hanem a saját szívének hangos, zavaros dobogása.

Ott állt a kicsike az anyja mellett, a lovon hadakozó Inokay Sebestyén bárónak Mányoki által festett nagy képe alatt. Mint az alvajáró, ment gépiesen Laci is a többiek után a báróné felé, ki úgy vette ki magát, Uram bocsáss, a holdvilág arcával, a terebélyes krinolinban, mint egy sátor a félholddal a tetejében. Sovány kezét lomhán, fáradtan nyújtotta csókolásra, míg a baronesz kislányos pukkedlit csinált az urak elõtt és odahajolt az anyja mögé a nagy karosszékre.

- Foglaljanak helyet, uraim - szólt a báró -, és essünk át a mai szomorú alkalomnak utolsó részén is, mely szorosan véve, nem is tartozik mireánk, de minthogy a megboldogult kívánságáról van szó…

- Igenis - vágott közbe az ügyvéd -, õ maga kívánta, hogy végrendelete a méltóságos bárói család elõtt bontassék fel és hirdettessék ki. Talán inkább a szolgabíró úr lesz szíves felolvasni.

Átnyújtotta a bepecsételt iratot Bekeházynak, aki felbontván azt, pátosszal kezdte olvasni:

- Az Atya, Fiú és Szentlélek Isten nevében! Én, nemes Borly Gáspár, alulírt tanúk elõtt lelkemet Istennek, törékeny testemet az anyaföldnek ajánlván, fennmaradó földi vagyonomról ép elmével, átgondolt akarattal a következõ végintézkedést teszem.

- Halljuk - szólt az ügyvéd, elfelejtve, hogy ilyen elõkelõ társaságban még köhécselni sem illik.

- Áll pedig a vagyonom - olvasta tovább Bekeházy - a sulyomi 115. számú telekjegyzõkönyvben bekebelezett csekély ingatlanomból és viskómból, továbbá a budai telkembõl. Az elsõt, a sulyomi ingatlant hagyom örökös tulajdonul hûséges ápolásáért özvegy Perkál Józsefnének. Senki õt örököseim közül abban ne háborgassa, a budai telket ellenben, melyet tízezer forintra becsülnek, hagyom egy alapra, mely a beteg kutyák gyógyításának céljaira szolgáljon, mert minden háziállatot gyógyítanak az emberek, csak a kutyát nem, holott minden háziállat között a kutya áll a legelsõ rangban tehetségben, szolgálatkészségben, hûség és pajtáskodás dolgában.

- Menjünk tovább - szólt közbe a báró közömbösen.

- Ingóságaimat ugyancsak Perkálné örökölje, a könyveken kívül, mivelhogy nem tud olvasni.

- Ohó, egy homályos pont - csapott le az ügyvéd a szövegnek egy részére, mint a keringõ héja. - Kérem csak még egyszer felolvastatni ezt a kikezdést! Az ingóságokat kapja-e Perkálné azért, hogy olvasni nem tud, vagy a könyveket nem kapja azért?

- Mindegy az, kapja, mert kapja, punktum - vélte a szolgabíró és olvasta tovább a következõket: »Vagyonom fõrésze, részint készpénzben, részint papírokban, a losonci, miskolci, egri takarékpénztárakban és az egri káptalannál van letéve, kitesz kamatok kamatjaival összesen négyszázhuszonnyolc ezer forintokat.«

- Ah - röppent el a báróné ajkairól a csodálkozás önkéntelen felszisszenése. A báró gúnyosan mosolygott. Borly fõhadnagy lesütötte szemeit. Mária kötése fölé hajolt. A szolgabíró pedig letette meglepetésében a végrendeletet az asztalra és fölkiáltott.

- Hallatlan összeg! (a báróra tekintett, aki egy ringaszéken ülve, egykedvûen lóbázta magát, miközben egyet-egyet csikordult a szék.) Tetszett tán valamit mondani?

- Nem - felelte Inokay fáradtan.

- Akkor hát tovább olvasok. »Ennek az összegnek a fõrészét abból a célzatból szereztem, mert elõre láttam, hogy az én szeretett uram, Inokay Gottfried, úgy lelki jósága, valamint úrias könnyûvérûsége és kedvtelései miatt, elõbb-utóbb tönkre fog menni…« Bocsánat, báró úr, ha talán parancsolja, hogy abbahagyjam?

- Dehogy. Csak folytassa - szólt a báró hidegen. - Sõt csak most kezdek kíváncsi lenni, hogy miféle gorombaságokkal traktál kasznárom a másvilágról.

- Ez okból - folytatta a felolvasást Bekeházy - elhatároztam, hogy amit lehet, megmentek az én kis uram, báró Inokay Pál és kis úrnõm, báró Inokay Mária részére. Loptam én is az egész világgal, ahol észre nem vették, még talán ott is, ahol észrevették, és összegyûjtöttem nekik kerek négyszázezer forintot, amely összeget ezennel nekik hagyományozom, illetve az övék az, az övékbõl való, úgyhogy azért engem semmi hála, semmi köszönet nem illet, nekem ezt az eszmét csak a sajnálkozás és az az érzés sugallta, hogy így édesebb pihenésem lészen az anyaföldben.

Templomi csönd támadt, szinte dermesztõen ünnepélyes. Mintha a megholt szelleme suhogna bent, egy ablakot kitaszított egy hûs áram és végigsurrant a szobán. A báróné szemei megüvegesedtek és egyszerre megteltek könnyel. A báró elfelejtette magát ringatni székén s mereven bámult maga elé, mint hogyha álmot látna. Csak a zöld legyecske döngött, dudált vidáman, meg-megkoppantva az ablaküvegeket.

Az ügyvéd felugrott és meghajtotta magát a baronesz elõtt.

- Gratulálok, kisasszony.

- Ah, istenem! - sóhajtott az öreg báróné és nyugtalanul kereste szemeivel a fõhadnagyot. A finom asszonyi lélek gyorsan meglátta a neki gyújtott örömtüzeknél másoknak a bánatát s kínos tapintatlanságnak vette az ügyvéd gratulációját Borly jelenlétében.

Mária piros lett, mint a pipacs, s csak az ujját tette a szájára, - figyelmeztetve az ügyvédet, hogy már nem szólhat, mert a szolgabíró tovább olvas.

- Rendelem végül, hogy a fennmaradó huszonnyolc ezer forintnyi összeget, mint tulajdon takarékosságom gyümölcsét, egyenlõen ossza fel Gyengõ István, hites ügyvéd, végintézkedésem végrehajtója, két unokám, Borly László fõhadnagy és Borly István tanuló között, kikre, valamint földesuraimra az ég áldását kívánom. Atya, Fiú, Szentlélek Isten nevében Ámen.

Van még valami?

- Még egy Post Scriptum - s olvasta odább Bekeházy. - »Nagy tajtékpipámat hagyom a helybeli kántornak, Boczkó Péternek a búcsúztató versekért, könyveimet Inokay Pál bárónak, budai telkemnek földalatti részét Inokay Mária báró kisasszonynak menyasszonyi kelengyéül, a padláson levõ lakatos-eszközöket egy jól tanuló sulyomi parasztgyereknek, aki lakatosmesterségre érez hajlandóságot.« Eddig van. Ritka egy eset - tette hozzá -, nem vagyok mai gyerek, de ilyet még nem hallottam. Négyszázezer forint! Forgós teringette!

S ezzel fölkelt és átnyújtotta a nagyértékû okmányt Inokaynak.

Az pedig fogta, amint úgy négyrét volt hajtva, kétfelé szakította és az asztalra dobta.

- Az isten szerelméért, mit cselekszik? - kiáltott fel a szolgabíró. Az ügyvéd, aki egy kicsit asztmás volt, levegõ után kezdett kapkodni, maga a báróné is ijedten ugrott fel.

- Azt, amit tennem kell - mondá a báró kipirulva, büszke, csengõ hangon; szinte szép volt most, és kiegyenesítve termetét, egy fejjel látszott magasabbnak. - Azt, amivel az egyik nemesembernek kell, hogy feleljen a másik nemes ember, a halottnak az élõ.

- Apa, apa mit tettél? - szörnyûködött a baronesz.

- Borly megfosztotta a saját unokáit egy olyan vagyontól, ami a törvény szerint már az övéké volt, én visszaadom azt nekik, bár a törvény szerint most már az én gyermekeimé lehetne; ez a legkevesebb, amivel tartozom ama nagyszívû ember unokáinak, akit én egész életemben félreismertem. - Így lesz, punktum, mert úgy akarom és szeretném látni, ki akadályozza meg?

- Én - felelte egy kellemes érces hang, a fiatal Borlyé. - Mi nem fogadhatunk el olyan vagyont, mely a méltóságtoké. Mi becsületes emberek vagyunk, és tudunk dolgozni, s nincs joga minket senkinek megsérteni, bár csak Borlyak vagyunk.

A báró csodálkozva hallgatta a fõhadnagy heves kifakadását, s ez a hevesség visszaadta hidegvérét.

- Ön rosszul ítéli meg szavaimat, fõhadnagy úr, ha ilyen értelemben magyarázza azokat. Lekicsinyítésrõl szó nem lehet; bizonyára rosszul választott alkalom volna az Isten és emberek elõtt. A Borlyak az én szememben e perctõl kezdve egyenrangúak lettek a nemességben az Inokayakkal, de csak úgy, ha az az Inokay, aki most beszél önnel, méltó lesz ahhoz a Borlyhoz, aki az imént szólott hozzánk abban az iratban. Reménylem, megértett engem? Amit mondtam, megmondtam.

S ezzel egy szót se várva, nehéz, határozott léptekkel ott hagyta a termet.

Pali kiosont apja után, elfogta valahol a korridoron, és lehajolt, kezet csókolt neki.

- Értelek, Inokay - szólt és eltûnt szobája ajtaján.

A többiek megrõkönyödve néztek össze. Hát mi lesz most?

Valóságos tanácstalanság állt be. A báróné felállt, ünnepélyesen fölvette az asztalról a berepesztett végrendeletet, majd magához intve lányát, eltávozott, egy fejbólintással üdvözölve az urakat.

- Szép spektákulumot csinált apád - panaszkodott útközben. - Most, mikor idáig vagyunk! (Ujját a torkára tette.) Ki látott ilyet? A gondviselés egy mentõdeszkát nyújt feléje, sõt egy hidat, és õ elrúgja, mert kevély.

- De mikor a kevélység úgy megszépíti az apát, édes mamám.

- Köszönöm szépen. Ha kevély akart maradni, takarékosnak kellett volna lennie. Rá kell küldeni a tante-t, hadd beszéljen a fejével. Gyere, beszélnünk kell a tante-tal. Ah, Pali, jó, hogy elémbe jössz. Eredj be, kérlek, és mondd meg az uraknak, várjanak egy kicsit, mert így nem maradhat a dolog. Istenem, istenem! Mennyi baja van az embernek.

Bent a nagy teremben csak a három úr maradt, az ügyvéd, a szolgabíró és a fõhadnagy. Az inas hûsítõket hozott be.

A szolgabíró dühös volt, de azért mégis felhajtott egy pohár jégbe hûtött vizes bort.

- Valóságos ternó egy ilyen végrendelet, választások idején, de egyébként is. Mindig nagy kortesnek tartottam az öreg Borlyt, de hogy ilyen slágert kivágjon, sohasem hittem volna. Gyönyörû ez. Hisz ennek már a szele is elég, hogy elsöpörje az útból Peszerényit. De hogy egy ilyen mennybõl aláhullt mannát el ne fogadjon Inokay, ez mégis hihetetlenebb mindennél.

Gyengõ fiskális mosolygott:

- Majd elõveszi a jobbik eszét. Ösmerem már én az efféle felbuzdulásokat.

- No, no, a báró nagyon makacs ember, szóval karakter - vélte a szolgabíró.

- Hát mármost mit csináljunk? - kérdé a fõhadnagy.

- Azt hiszem, valami jegyzõkönyvet kellene felvenni - szólt a szolgabíró habozva.

Az ügyvéd elgondolkodott.

- Az eset nagyon komplikált - mondá. - A végrendeletet a bárónak semmi esetre se volt szabad szétszakítani, mert az nemcsak az õ gyermekei jogát tartalmazza, de a Perkálnéét is. A szétszakítás azonban nem képezi a végrendelet megsemmisülését, mert hiszen fel volt olvasva, ki volt hirdetve és tanúk vannak alatta. Aztán az is kétséges, van-e a bárónak joga lemondani olyasvalamirõl, ami nem az övé, mert a báró végre is, igaz, természetes gyámja a gyermekeinek, de õ maga nem örökös. A báró úr lemondása különben már azért se érvényes, minthogy a fõhadnagy úr ezt el nem fogadta. Igaz viszont, hogy az ön visszautasítása - az öné, fõhadnagy úr - szintén érvénytelen, mert ha jól tudom, ön még kiskorú. Persze ennek ellenében föl lehetne hozni, hogy egy császári fõhadnagy állásánál fogva nagykorúnak veendõ, föltéve mondom, de meg nem engedve. Ám ha megengednõk is, semmis volna a báró lemondásának elfogadása, abból az okból, mert ön csak ön és semmi esetre sem képviseli kiskorú Borly Istvánt, annak nevében tehát nem nyilatkozhat. Ez egy egész labirintus, uraim, amelyben én sem tudok hirtelen eligazodni, egy egész gordiusi csomó… De egy jegyzõkönyv mégse árthat.

- Oh, a jegyzõkönyv sohase lehet felesleges - mondta a szolgabíró lelkesen. - Az már olyan a mi szakmánknál, mint a gyógyászatban a hashajtó. »Vegyen be a páciens egy kis hashajtót.« Ez mindenesetre jó. Vegyünk fel tehát a dologról jegyzõkönyvet. Ez a civilizáció szimbóluma. Csak az az ország lehet boldog és szilárd, ahol az elõforduló bajok és esetek jegyzõkönyvbe vannak fölvéve. Itt azonban ez csak a kezdet, magam is beösmerem, hogy ez egy gordiusi csomó. Ezt valahogy merészen kell keresztülvágni! Amint mondani szokták, karddal.

- Hát majd szétvágom én! - kiáltott föl a fõhadnagy kipirulva.

- Hogyan? - kérdezték kíváncsian.

- Ez az én dolgom. (S ezzel a belépõ Pálhoz fordult.) Pál báró, jelents be, kérlek, édesapádnál.

- Mi végre? - kérdé Pál báró. - Apámat nagyon megrázta a jelenet, ilyenkor rosszul érzi magát, azért kérdezem, mi végre.

- El akarok tõle búcsúzni - felelte nyugodtan.

- Ilyen hamar?

- Meg kell lenni.

- Hát jól van, gyere velem.

E percben nyitott be a komornyik is, hogy a méltóságos asszony kéreti az ügyvéd urat. De még ennél is jobban gomolyodott a dolog, mert a Balassa almásszürke négyese is most gurult be nagy ostorpattogatás mellett az udvarra. A szolgabíró kitekintett az ablakon s vígan dörmögte magában: »Az ördög mindig készenlétben tartja a maga emberét, hogy ahol valami nemes munka folyik, közbelépjen.« S ezzel kiszaladt Balassa felé, hogy elbeszélhesse neki a történteket.

A korridoron azt mondta Pál báró a fõhadnagynak:

- Várj egy kicsit, beszélek elõbb az apával, mert õ furcsa ember.

Borly a régi ismerõs képeket nézegette a folyosón, Tátikáról, Csobáncról, Kisfaludy regéibõl vett tárgyakról, odább függött üveg alatt rámában az Inokay-nemzetség családfája, az elsõ páncélos õs ágyékából kinõtt törzs teli almával s minden almán egy név, a legfelsõ ágon csak két alma volt, az egyiken ez a szó: »Mária«. Az elsõ embert is egy alma tette szerencsétlenné. Itt áll most megint, ahol annyiszor epekedett fiúkorában, hogy errõl a fáról szakítson.

Az oldalt esõ szalon ajtaja félig ki volt nyitva, és nagyon kiabálva beszélhettek, mert minden szó jól ide hallatszott.

- Szörnyûség ilyet tenni! - szólt egy rezes, tompa hang. - Ilyenkor. Szerdára megint árverés van kitûzve. S én nem adhatok nektek többet. Itt valamit tenni kell. Sequestrumot kell kérni Gottfried ellen, ha másként nem lehet. Különben nincs joga lemondani. Az örökség a gyerekeké. Sequestrum neki.

- Meg kell a »máskéntet« próbálni - vegyült bele egy másik hang, a bárónéé. - A dolog menni fog. A fõhadnagy derék ember, nem fog nehézségeket csinálni.

- Mit derék ember! - rikácsolta az elõbbi nõi hang. - Minden fõhadnagy egyforma, mind flasztertretter. Ismerem õket. Elég fõhadnaggyal volt dolgom. Egy közös zsákba kellene õket varrni és behajítani az Ipolyba.

- Oh, tante, tante, õ oly szépen, nemesen viselte magát! - védelmezte egy csengõ szózat. - Nem igaz, mama?

A fõhadnagynak minden vére megbizsergett. Ez a Mária szava volt.

- Valóban Málika - bizonyítá a báróné. - A fõhadnagy engem is bámulatba ejtett, hogy szinte hinni kezdtem a beszédeket, amiket Gottfried a parasztoknak tart, hogy az emberek egyenlõk…

- Paperlapap - ellenkezett a siket tante (mert csak az lehetett). - Ösmerem a dörgést, honnan jön. Azt hiszed, hogy a tante már öreg, nem lát semmit, hogy a tante együgyû, ki nem talál semmit. Láttam a hadnagyodat, ma chére, a temetésen. Azt hiszed, nem tudtam, hogy kicsoda, az nem a kíváncsiság volt, hanem a vizsgálóbíró ravaszsága. Elpirultál, mikor kérdeztem. Látni akartam, nem tévedtem-e. Azért kérdeztem megint. És te megint elpirultál. Hát én most már semmit se kérdezek, és te se szólj semmit se.

- Nem igaz, gonosz tantika, gonosz tantika.

- No, no, ne sírj hát azért. Legyen hát nem igaz. Hanem azért az összes hadnagyokat az Ipolyba kellene fojtani fölfelé a kapitányig. Mert a becsületes ember az õrnagynál kezdõdik. De mondom már, hogy ne légy bolond, ne sírj azért.

Hej, pedig már a fõhadnagy is csak egy kis híja volt, hogy ríva nem fakadt odakünn a lelkében tomboló boldogságtól.

- Lackó! Hol vagy Lackó?

- Itt vagyok - felelte fojtott hangon, de félt, hogy nem fog tudni onnan elmozdulni s hogy Pál is észre veszi, miként leste meg a hölgyeket pongyola érzéseikben. És sajnálta is, hogy nem tart tovább. Csak még egy percig itt lehetne, csak még egyetlen hangját hallhatná.

Hasztalan, mennie kellett, ahonnan a Pál léptei kopogtak, ahol a folyosó kiszélesedik. Azelõtt is gyakran kiabálták itt: »Hol vagy, Lackó?« - hej, de ez régen volt, és akkor még vesszõkön ültek, rövid bársony cikcakkos szoknyácskájában egy nádpálcán lovagolt a leány is, még most is mintha hangzanék szava a komor, ünnepélyes oszlopok közt: »Gyû te Ráró!« Ejnye, iszen itt is van a Ráró! (Egy poroló nádpálca volt a szögletbe támasztva.)

Az izzó napfény vakító sugarait ide is belövellte, pajkosan szaladgáltak az agancsokon, a falakon keresztbe rakott lándzsákon, vérteken és kopjákon, melyek szinte jegyzõkönyvekbe vannak már véve a bíróságok fiókjaiban, a két leander, mely nagy abroncsos zöld vödrökben õrt állni látszott az ajtónál, megperzselt, lekonyult virágaira néhány vadméh és darázs szemtelenkedett be. Ezek keringtek ott õrülten, a zsákmány körül.

- Apa szívesen lát - jelentette Pál báró. - Bent van nála báró Balassa.

- A báró van itt? - szólt Borly megütõdve. - Megállj csak, kedves Pali. - Nem lehetne az, hogy õméltósága külön fogadjon?

- Hiszen elõtte is elbúcsúzhatsz. A báró kedves ember, ismered. Miért akarsz az öregemmel külön beszélni?

- Csak úgy - felelte Borly -, szeretnék.

Pál báró vállat vont, némi gyanakodással.

- Hát eredj be ebbe a szobába, bemegyek, megmondom neki.

Az úgynevezett Zrínyi-szobára mutatott. Ebben hált állítólag valamikor Zrínyi Miklós, a költõ, aki udvarlóképpen fordult meg egyszer a sulyomi kastélyban. Amaz Inokay kisasszony, Katherina, aki kikosarazta az ország elsõ lovagját és költõjét, ott lóg életnagyságban a falon keleti gyöngybõl rakott pártában, - abban is temették el.

A szoba küszöbén kiöltött piros nyelvvel egy lihegõ kutya feküdt, a méltóságos úr agaraiból.

- Cicke! - szólítá meg Borly. - Eressz be, Cicke!

Cicke felugrott, megrázta magát, hogy szinte pattogott a bõre, a farkát csóválta, látszott, hogy felösmerte.

Borly benyitott a szobába és megállt az Inokay Katherina képe elõtt, aki aranyzöldbe játszó brokát selyem ruhában ábrázoltatik egy sólyommadárral a kezében. A madarak és az asszonyok mindig összetartottak. Csakhogy mostanában már csak a kalapjaikon szerepelnek kitömve. Nézte sokáig, nézte a képet, kereste a hasonlatosságot a régi és a mostani Inokay kisasszony vonásai közt. Milyen furcsa, hogy gróf Zrínyi Miklós ebben a szobában lakott. És talán itt kapta a kosarat is. Nagyot dobbant a szíve, és olyan sápadtnak mutatta a régi velencei tükör, hogy megijedt magától. Ej, mért volna furcsa? Hiszen ha itt volt Zrínyi Miklós, hát csak kellett valahol hálnia is.

Valami bútor pattant. Összerezzent. Majd egyszerre látománya támadt, egy villanat s eltûnik a kép, és elõtte áll Inokay Gottfried báró.

Nevetve állt ott, mind a két kezét kinyújtva feléje barátságosan.

- Ah, ön megijedt, kedves fõhadnagy. Persze nem gondolta, hogy ez a kép rámástól voltaképpen egy ajtó. Ezt természetesen maguknak el nem árultuk, mikor mint gyerekek itt szaladgáltak, mert játéknak véve, bizonyosan tönkretették volna a sok próbálgatással a szegény Inokay Katherinát. Sajnálkozva hallom Palitól, hogy ön itt akar bennünket hagyni.

- Mindamellett szeretném, ha elõbb ez a hagyatéki ügy rendbe jönne.

A báró szivarokat vett ki egy szekrénybõl és szívélyesen megkínálta.

- Gyújtson rá, fõhadnagy úr, és üljön le egy kicsit nálam. Igen örülök, hogy önnel kezet szoríthatok. Ami pedig az örökséget illeti, vegye úgy, mintha nem volna végrendelet. Nagyatyjuk után a két unoka örököl, punktum. Ez másképp nem is lehet.

- De…

- Semmi de, kedves fõhadnagyom. Én nem fogadhatom el az örökséget önök elõl. (Elõre elmosolyodott attól, amit mondani akart.) Pedig voltaképpen én is csak beteg kutya vagyok, mint a többiek, kikrõl az én öreg barátom gondoskodott. Sõt én vagyok a legbetegebb.

- De hisz a gyûjtött pénz a méltóságod vagyonából van véve.

- Én azt most már nem hiszem.

- De ha maga a megboldogult mondta?

- Éppen azért.

- Nem értem.

- Lássa, ha én most azt a pénzt elfogadnám, örökké bántana a lelkiismeret, hogy azt önök elõl elraboltam; mert tegyük fel, hogy csakugyan elharácsolt az öregúr egyet-mást tõlem, engedelmeskedve annak a nemes érzésnek, mely õt szinte szentté teszi énelõttem (a báró arca kimelegedett és hangja lágy lett, majdnem reszketeg), csak az õ szerencsés keze, az õ gazdálkodása, roppant takarékossága és üzleti ügyessége mellett nõhetett az fel akkora összegre. Borokat vett olcsón s drágán adott el. Gabonával is spekulált. Mindezt azzal a gondolattal, hogy a gyermekeimnek legyen. Nálam az a pénz éppúgy elolvadt volna, mint a többi. Hanem azért én most seperjem be, ugye, tekintet nélkül arra, hogy az õ unokáinak marad-e vagy nem marad? Ugyan mondja meg, mit tartana rólam a világ? Hát megmondom én, mit tartana: azt, hogy Inokay hitvány ember, aki elfogadta attól a hû szolgától hosszú életének keserves verejtékét s kifosztotta az unokáit. Azt ugyan senki se hinné, hogy az a négyszázezer forint tõlem van elcsipegetve. Sõt komolyan mondom, most már én se hiszem.

- De hát akkor mit csináljunk? - szólt a fõhadnagy szinte megijedve. - Mert az örökséget én se fogadhatom el, ha akarnám se, hiába hagyja nekem méltóságod.

- És miért?

- Mert rajta van a stigma. Maga az örökhagyó bélyegezte meg, rámutatva, hogy lopott vagyon. Engem a tiszti kardbojt kötelez arra, hogy visszautasítsam.

Inokay meglepetésében lenyelte a csibukja füstjét, köhögni kezdett tõle.

- Hm, erre nem is gondoltam. Ejnye, ez furcsa kezd lenni.

- Annyira furcsa - vette fel a szót a fõhadnagy -, hogy végre is oda kellene adni csupa becsülettudásból az öregúr hagyatékát valami jótékony célra, idegeneknek. De hát akarhatta-e õ azt? Okos lenne az? A mai viszonyok között? Hiszen kacagna rajtunk a világ.

Ez a szó új perspektívát nyitott Inokay elé. Nevetségessé lenne. Persze nevetségessé. Ettõl ijedt csak meg komolyan; ezt kerülte egész életében, ezért volt finnyás némely dologban s némelyekben könnyelmû, és most íme ott áll, hogy éppen a finnyássága, a gavallérossága miatt váljék nevetségessé. A negyvenes évek pózoló nemzedékéhez tartozott, mely egy fönséges színjátékot játszott el Európa elõtt, - maga dolgozván önmaga ellen, fölszabadítá jobbágyait, levetette bíbor palástját, eleresztette szolgáit, mintha mondaná: »Nem akarok úr lenni többé«, csapra eresztette a zsírt, hadd folyjon el. Ez a nemzedék annyi ideig hányattatott a színpadon, hogy a való életrõl és annak követelményeirõl megfeledkezett, pedig hát élni mégis csak kell, ingyen senki se ad semmit, a varga nem varr csizmát, a szíjgyártó nem ad lószerszámot. E fényes föllobbanások nem lehetnek állandók se egy ember, se egy nemzet életében. A realizmus és az idealizmus kell, hogy fölváltsák egymást, mint az éjt a nap és viszont. Mert akár az egyiket viszi túlságra, akár a másikat, elpusztul bele. A sovány ember is éppoly közel áll a szélhûdéshez a soványsága miatt, mint a kövér a hájáért. Inokay szinte hátratántorodott e bepillantásnál az így fölvetett kérdés belsejébe. Úgy van, úgy, a fõhadnagy igazat beszél! Inokay Gottfrieden kacagni fognak. Oh, hogyne! Hahaha! Don Quichote de la Mancha kidobta a négyszázezer forintot az ablakon s Rozinante éhesen nyerít az istállóban.

- Igaza van, fõhadnagy, igaza van - motyogta elszontyorodva -, az nem volna okos dolog, sõt a legnagyobb esztelenség lenne. Valamit tehát ki kell gondolni. Valóban benn van abban a végrendeletben, hogy ez a vagyon tõlem van elszedve?

- Valóban benne van.

- Milyen szavakkal, mert én nem figyeltem a kifejezésekre.

- Azt hiszem, azt a szót használta az öregúr, hogy »loptam«.

- Bizonyos ön ebben?

- Jó volna talán elkérni a szöveget, a méltóságos asszony vette magához.

A báró csengetett a komornyiknak.

- Kérd el a bárónétól a végrendeletet, szükségem van rá.

A komornyik elhozta pár perc alatt, még egy kis cédula is volt hozzá mellékelve, behajtva pikkelyes kígyó alakra. A báró kibontotta és elolvasta a tartalmát. Csak egy sor volt «Légy eszeden, Fredi. Szerdán itt árverés lesz, és azután is. Máli«.

Idegesen gyûrte össze egy gomolyaggá az ujjai közt, miközben figyelemmel olvasta végig a végrendeletet. Síri csönd volt a szobában. A nyitott ablakon egy bignoniának a fehér virágos ága behajolt. A fõhadnagy azzal mulatta magát, hogy a fürtöket olvasta rajta, bizonyosan ötjével a régi mód szerint, szeret - szívbõl - színbõl - egy kicsit - sehogy sem.

- Csakugyan a lopott szó fordul itt elõ - morogta Inokay mintegy magában -, és mégse tehetem, nem visz rá a lelkem, megcsömörülnék magamtól…

Így elmélyedve önmagában, dünnyögve olvasta tovább, míg egyszerre élénken felkiáltott:

- Hopp! Megvan!

A fõhadnagy kérdõleg tekintett rá.

- Megtaláltam a megoldást.

- Hogyan? Mit?

- A szegény öregúr nem volt józan eszénél, mikor a végrendeletet csinálta.

- De ez alkalmasint csak föltevés.

- Dehogy. Bebizonyítható. Megsemmisíthetõ az egész végrendelet, tehát a stigma is. Nem marad egy körömfeketényi ok se, hogy az unokák becsülettel be ne üljenek az örökségbe. Olyan jel van itt arra, hogy az öreg bolond volt, mely a napnál is világosabb.

- Hol?

- Hát ez a tétel, hogy a budai telkének »föld alatti részét« Mari leányomnak hagyja. Hát van ennek valami józan értelme? Budán csak nincs se kõszén-, se ezüstbánya a föld alatt? Mi hát az a föld alatti része az õ budai telkének, ha nem egy megzavart agyvelõnek a fantazmagóriája?

- A telek föld alatti részét? - ismétlé zavartan a fõhadnagy, és olyan piros lett, mint a kapos.

A báró észrevette, hogy sarokba szorította, és most egész kéjjel akarta ledömöckölni, gyönyörködvén saját elméjének élességében s ki akarván annak a diadalát élvezni fenékig.

- No, ugye megvan az arkánum? Most tessék aztán beszélni. Érdekes eset, istenemre. Hogy fog Balassa csodálkozni!…

S e pillanatban csak az a vágya volt, hogy Balassával bámultassa meg magát. Ha nem lett volna illetlen, legott átszalad hozzá.

- No, az ördögbe is, ugye nem hitte volna? - hadarta ezután. - Milyen megoldás! És a fiskális se vette észre. Ne hívassam be a fiskálist?

És felugrott, a csöngettyûzsinór felé indulva.

- Nem, méltóságos uram. Mert én magam is felvilágosítom, hogy tévedni méltóztatik. Sajnos, ez a téma még így, négyszemközt is kényes rám nézve, de immár kénytelen vagyok vele. S legott belátja méltóságod, hogy nincs meg a megoldás.

- Én pedig határozottan állítom, hogy megvan.

- Hallgasson meg elõbb!

A báró hitetlenül rázta fejét, mialatt Borly belefogott az elbeszélésbe, akadozva, vontatottan, elváltozott hangon, mint mikor az oskolás fiú olyan témából felel, amelyre el nem készült, miközben szórakozottan morzsolta ujjaival kardbojtját. Elmondta, amit már tudunk, hogyan hált meg egy éjszaka a budai telken egy üres hordóban, hogy találta meg a gyémánt-tût, s ennek révén mint lett figyelmessé, hogy a hordó alatt kincsek lehetnek elásva.

- No és? - vágott közbe a báró türelmetlenül, a hosszúra nyúló elbeszélést megszakítva.

- Kerestem és megtaláltam a kincseket.

A báró gúnyosan kacagott föl.

- Hozsánna, oh Boccaccio! Köszönöm a kedves mesécskét. A fõhadnagy úr le akar engem pipálni. A fõhadnagy úr kincseket talál a nagyapó fundusán, amelyek a leányomnak vannak testálva, azokat természetesen kiemeli, elpezsgõzi, elkártyázza a kantinban, minélfogva most már nemcsak azért illeti az én gyermekemet a hagyaték, mert az öreg az övékébõl lopta, hanem azért is, mert az unoka elherdálta a kincseiket. És ezt persze Inokay báró el is hiszi. Mert hát az ilyen báróféle ember nem gondolkozik, nem kombinál, hanem csak ugrik a fényes után, mint a csóka.

- Bocsánat báró úr, de én sohase szoktam hazudni.

- No, no, édes fiam - szólt a báró a rokonszenves melegség hangján -, nem is úgy van az értve, de ha két jó ember valami dologban a dialektika fegyvereivel vetélkedik, az egyik fegyverrel szabad a másik fegyvert kiparírozni. Azért hát, ha ön kincset talált a budai telek belsejében, mutassa elé és én megadom magamat. Dixi.

Nagyot fújt és hosszú lélegzetet vett, mint aki megint kilõtt egy bombát.

- A kincs megvolt, méltóságos uram (a báró gúnyosan mosolygott), bizonyára mondom, hogy megvolt, magam néztem át darabonkint, de…

- Hiszen éppen az a de - vágott közbe nevetve.

- De nem akartam megtartani, hát elküldtem postán a méltóságod leányának, a baronesznek.

Inokay felugrott, mintha egy villámáram lökte volna fel.

- Ez volt az? - kiáltott fel. - Kibújt hát a megfoghatatlan rejtély! Igen, igen, most kezdem már érteni az összefüggést. Az öregúr sajnálta a családi ékszereinket és a maga pénzébõl vette meg egy költött eladási lajstrom szerint, valójában pedig elásta a telkén Mici számára.

Most a fõhadnagyon volt a meglepetés sora.

- Hogyan? A méltóságtok ékszerei voltak?

- Sajnos, mi adtuk át az öregúrnak, hogy zálogosítsa el, s miután több pénz kellett, azt az instrukciót kapta, hogy adja el. Õ aztán el is adta, be is mutatta, milyen cégek vették meg, melyik darabot mily áron. Képzelheti ennélfogva meglepetésünket, midõn egy napon megérkeztek a különbözõ firmáknak eladott ékszerek együtt egy ládában a lányom nevére címezve. Azóta sem mertünk hozzájuk nyúlni, senki se viselte, mert nem tartottuk a mienknek.

- És az öregúrtól nem kértek felvilágosítást?

- Restelltük volna elõhozni. Annyit azonban mégis gondoltunk, isten bocsásson meg, hogy valami inkorrekt dolgot cselekedett. Pedig hát egy szent volt õ akkor is köztünk. Mit érezhetett az õ hófehér lelke a mi gyanakodó, szemrehányó tekinteteink alatt? Oh, istenem, istenem, mily vakok voltunk! Milyen igazságtalanok. De legyen ön megnyugodva, én is foglalkozom egy gondolattal, kiásatom és az Inokayék kriptájába temettetem el. Elégtételt adok neki.

- Köszönöm, méltóságos uram.

- Ha van túlvilági élet - folytatá a báró ellágyulva -, bizonyára jól fog neki esni ez a kis figyelem. De mondja csak, fõhadnagy, tudta már ön akkor a végrendelet tartalmát?

- Hogy tudtam volna?

- Hát talán felösmerte az ékszereket?

- Mirõl ismertem volna fel?

- Hát akkor miért küldte a leányomnak?

Egyszerû volt a kérdés, de a fõhadnagyot ugyancsak megakasztotta. Nem jó sokat beszélni, kivált katonának, mert befonódik a saját kifejezéseibe, mint az Ábrahám báránya az iszalagok közé. Kínos verejték ütött ki a fõhadnagy homlokán, míg arca csupa láng lett.

- Nem haragszik meg méltóságod, ha egészen õszinte leszek? Nem ítél meg engem? - tagolta idegesen, szomorúan, zavartan - ha elmondom, tekintve a körülményeket, a helyzetet, amit talán nem kellene, amit, hogy is mondjam csak, oh, istenem… de talán mégis…

- Csak beszéljen õszintén. Hiszen másképp nem érthetnõk meg egymást.

A fõhadnagy lehunyta szemeit és a kardjába fogódzott, szédült, a szoba forgott vele.

- Fiatal gyermek voltam akkor - szólt elhaló, rekedt hangon. - És tudja a báró úr, milyenek a gyermekek, nem veszi rossz néven, szerelmes voltam a kis baroneszbe.

Félve nyitotta ki szemeit, hogy áll-e még a világ, és csodálkozott, amit látott és hallott. A bignonia-gallyak csak úgy lóbázták a fürtjeiket, mint azelõtt, a nap besütött és fényes aranysávot vont az Inokay Katherina brokát szoknyáján, a madarak csipogtak odakünn, a báró pedig nevetett.

- Aha, ni! hát így sülnek ki a selymaságok? Aztán lássuk csak - mondá évelõdve -, meddig tartott ez a szerelem?

- Bocsánat, de az már nem tartozik ide - sóhajtá mélán, álmodozón.

- Bizonyos esetben idetartozik.

- S ez az eset, méltóságos uram? - kapott a szón Borly, mint az éhes hal a csaléteken.

- Ha még most is szereti - felelte Inokay csöndesen, kiégett csibukját leeresztve a padlóra.

A hadnagy lesütötte szemeit, mint egy elítélt.

- Ha szeretem-e? - szólt szenvedéllyel, álmodozón. - Ki se lehet azt mondani.

- No, iszen akkor mégis nekem van igazam, hogy megtalálható a megoldás.

- Hogyan? - nyögte a fõhadnagy, kételkedõ, réveteg tekintettel.

- Föl van adva a rébusz, találja ki - mosolygott a báró.

- Méltóságos uram! Igaz lenne? Nem tréfa? Szabad szólanom?

- Csak egyenesen, katonásan, mint a nyíl, katona uram.

- Hát adja nekem feleségül a baroneszt.

- Én pedig két kézzel adom oda - szólt egyszerûen, minden ünnepélyesség nélkül a báró -, föltéve, hogy õ is akarja.

S ezzel mintegy jelképileg odanyújtotta a fõhadnagynak mind a két kezét.

A fõhadnagy pedig lehajolt, elöntötték szemeit nagy boldogságában a könnyek, némán megcsókolta kezét, de érezte a báró, hogy egy-két könny is hull rá, s ezzel hirtelen átnyalábolta a fejét, a melléhez szorította, hogy síró katonát ne lásson és a nyaka tarkóján csókolta vissza.

- Mi ketten végeztünk, édes fiam: mostan eredj be az asszonyokhoz, és végezz a leányommal magad!

A fõhadnagynak sem kellett több. Boldogan hagyta ott a bárót; szinte mámorosan az örömtõl. Amilyen kishitû volt a kezdet kezdetén, éppen olyan elbizakodott lett; katonaerkölcs az. Ha félig sikerül az attak, a gyõzelem nem lehet kétséges többé.

Ment, ment, azaz hogy szinte futott a hangos folyosón, megszólítván kurtán, parancsolón az ott õdöngõ komornyikot.

- Jelentsen be a hölgyeknél.

- Nem szabad senkit bebocsátani, bent tanácskozik a két méltóságos asszony az ügyvéd úrral és Balassa báró úr õméltósága is bent van; azt mondták, zavartalanul akarnak maradni, hogy még a bárót se bocsássam be.

- Hát a kisasszony?

- Az kiment a kertbe.

Iszen éppen az kellett Borlynak, hogy az öregek nélkül találja. Ámor okosan diktálja az ilyenfajta dolgokat a gondviselésnek.

Megindult a komoran susogó õs platánok alatt, vizsgálva a kavicsot és a füvet, nem mutatják-e meg a kis cipõk nyomait. Bizony nem mutatták. Bolyongott ide-oda, de a kisasszony sehol se volt, csak kis mókusok riadtak meg lépteire és futottak fel a fákra. Végre valahol a zöldséges kert tájékáról parasztnóta csendült meg: »Magas a kaszárnya teteje.« A második sort elnyomta a kerekes kút zörgése. Aztán megint kicsattant a nóta:

Hej, csak egy kis magyar szót hallanék,
Akitől az rózsámnak üzennék.

Borly mellét kevélyen feszegették az üde hangok, a katona után epedő lányka keserűsége (amiben már benne van a nyelvi kérdés is embrióban).

A dal a kerekes kút felõl hangzott. A káposztapalántát öntözgette a kertész lánya, kit a kút melletti szomorúfûz takart el a szem elõl. Körös-körül vidám volt minden, csak a nótában rejtõzött valami kis szomorúság. Méhek, darazsak döngtek a szerelemrõl, gyíkok suhantak a füvek között, virágokhoz tapadt bogarak ringatták magokat vékony száron. Illatot, mámort lehelt minden, még a szomorúfûzfa is nevetett.

Laci a dal irányában a kertészlányhoz ért.

- Nem látta, kérem, a bárókisasszonyt?

- A búzamosókhoz ment - felelte a leány.

- Merre vannak a búzamosók?

- Nem tudom. A pataknál valahol.

Igen ám, de a patak, a Litva, végigfolyt az egész ötven holdas parkon, most tehát még kevésbé tudta Borly, merre induljon. Mert a fák miatt az ember csak egy arasznyit lát a parkból egyszerre. Fülelt, hallgatott, semmi nesz, csak a harkály kalapácsol valahol messze, s fönn magasan száll egy vagy két galamb. Tovább megy, megint szárnysuhogás a levegõben, megint galambokból száll egy kis csapat, ez is bal irányban. Hopp, menjünk a galambok után! A fõhadnagy irányt változtatott. Hiszen a madarak segítették már egyszer megtalálni a szerencsét, miért ne indulna ezúttal is utánuk? Amit megkezdtek, hadd végezzék be. Ha búzát mosnak valahol, a kis torkosoknak tudniok kell, hol van ma a lakoma.

Tudták is. Hír jár errõl galambok országában. Csakugyan ott mosták a búzát a béresasszonyok rostákban, teknõkben a Litva patakban, azután lepedõn szárították. Ebbõl lesz a kalács az urasági asztalon. Ugyancsak a pataknál a túlsó parton fehérítették az otthon szõtt vásznat, mely szét volt teregetve a pázsiton. Ebbõl lesz a bárókisasszony kelengyéje.

A galambok nyomán oda talált Laci. Mihelyt kiért a sûrûségbõl, messzirõl megpillantott egy óriási pipacsot. Az volt a bárókisasszony napernyõje. Ott ült a patakparton buja páfrányok közt, a lábait lelógatva, horgát leeresztve az elsikló pisztrángok közé. Mellette a lepedõ szélein, ahol a búza száradott, egy csomó galamb járt-kelt és csipegetett nagy biztonsággal. Fél is a galamb a galambtól! Se õk nem vetettek rá ügyet, se õ rájuk, mélázva hallgatta a patak csobogását. Hanem egyszer csak mi történik? A patak olyanformán kezd csörögni, nem ahogy a víz, de ahogy egy kard szokott. Ez mégis rendkívüli, ez mégse lehet. Hátratekint, elsápad és felugrik. Megdermed benne a vér, mozdulni se tud. A fõhadnagy jön.

Az elsõ ösztönszerû mozdulat az apró lilavirágos szoknya gyüremléseit lesimítani. Majd megjelenik szemeiben a halálos rémület. A búzát rostáló asszonyok bent állanak a patakban, s szoknyáik felgyûrve és a deréknál görcsbe kötve láttatni engedik fehér lábikráikat, föl egész térdig, sõt még felül is. Jaj, mindjárt meghal a szégyentõl, ha ezt a fõhadnagy meglátja.

- Le a szoknyákat! - kiáltja hevesen, mint egy vezényszót. - Hamar, hamar!

A béresasszonyok csodálkozva neszeltek fel s látván a közeledõ tisztet, eltalálták az ijedtség okát, mire meg is szólalt a csintalan Horpácsi Verona nevetve:

- Jaj, lelkem kisasszonykám, ne féltse a katonát. Látott az már az asszonyból többet is.

De már ekkorára oda is ért a fõhadnagy nagy sebbel-lobbal s messzirõl kezdte a beszélgetést németül, hogy a cselédség ne értse.

- Önt keresem, kisasszony.

- Engem? - csodálkozott Mária. (Pedig ugyan ki mást keresett volna ott?) - Szép, hogy én is eszébe jutottam.

- Sohase is ment ki onnan.

- Katona szava lõpor nélküli füst - mosolygott Mária, kék pántlikás kalapját megigazgatva fején, mely alól hátul két vastag szöszke hajfonat lógott végig a derekon, le egész a szoknya felsõ csipkefodráig.

- Hát mivel mulatja itt magát?

- Képzelje, horgászgatok.

- És fogott-e valamit?

- Semmit, uram, semmit. Nincs szerencsém.

- Azért hagyta abba?

- Azért, mert maga jött.

- Ne zavartassa magát.

A baronesz szót fogadott, lehajolt a horgáért, aztán újra le akart ülni, de Borly figyelmeztette:

- Talán menjünk följebb, mert a halak megijednek a rostáló asszonyoktól és visszaúsznak.

Fölfelé mentek a zizegõ füzesekkel szegélyzett parton, míg végre a fõhadnagy talált alkalmas helyet egy satnya bodzafa mellett.

- Ez a jó hely. Itt fogtam én sok halat azelõtt.

- Hátha azóta már megváltoztak a halak is - ellenveté a leány.

- Hát még ki változott meg?

- Mit tudom én? - felelte Mária vállat vonva és leeresztette a horgot.

Leült, kecsesen elrendezvén szoknyája redõzetét a térdein, míg a két hajfonat sziszegve lecsapódott végeivel a földre a fûtestvérei közé.

- Engedje meg baronesz, hogy én tartsam az ernyõjét.

- Ha nem restelli.

A hadnagy tartotta most már a piros ernyõt, föléje hajolván, folyt a társalgás közömbös dolgokról, imitt-amott ejtvén egy-egy célzást, amit a baronesz gondosan kikerült, mint a vízben úszkáló pisztrángok a horgot.

- Engedje meg baronesz, hogy én is leüljek melléje.

- Mit? már elfáradt? Nem, nem, csak maradjon.

- Attól tart talán, hogy a halak megijednének tõlem?

- Ugyan ki félne magától?

- Hát maga sem fél?

- Én? Hogy félnék? Hiszen meg nem esz.

- És mégse enged magához leülni?

- No, hát üljön le, nem bánom.

Így ültek aztán ketten egymás mellett és megint csak ilyen dibdáb dolgokról beszéltek. Kakukk szólt valahol. Annak a szavát számlálták. Egy vén kecske jött a túlsó partról szomjasan s éppen velük szemben leereszkedett a patakba inni. Mária megint igazította a szoknyáját, nehogy a kecske megláthassa alulról a bokáit. A fõhadnagy édesdeden nevetett az efféléken, a nap pedig szállt-szállt lefelé elbágyadva, szóval, telt az idõ és nem jött alkalmas gondolat, amellyel a fõhadnagy megkezdhetné a rohamot.

- Hát maga azóta mindig Bécsben lakik?

- Igen.

- Vannak-e ott szép lányok?

- Szép lányok mindenütt vannak - felelte Borly.

- Persze el sem jött volna, ha ez a szomorú eset nem történik.

- Még nem.

- Ugye furcsának tetszik most a falu?

- Szebbnek találom, mint valaha.

- De a mi kertünk nemde csúnyább most, elhanyagolt? A papának nincs rá pénze. Sok szép dolog elpusztult. Az áloék, a nagy agavék, amiket nyáron kiültettünk.

- Az én eszem most csak két növény körül jár - felelte a fõhadnagy rejtélyes arccal -, azokból kell egyet elvinnem. S az mind a kettõ megvan. A többinek pedig nem érzem a hiányát.

- No, ugyan melyik két növény az?

- Hát az egyik ez - felelte Borly, leszakított egy pitypangot s a Mária ölébe tette.

- S a másik?

- A másik meg ez - letörte egy fûzfavesszõnek a felsõ végét és azt is odabocsátotta a pitypang mellé.

- No, ezek, mondhatom, nem valami nagy ritkaságok. Maga igen szerény.

- Nem ritkaságok, de nagy jelentõségük van.

- Hogy-hogy?

- A pitypangból láncot és gyûrût csinálnak a falusi leányok, a fûzfából pedig a kosarat fonják.

Mária elértette és elfordította a fejét, hogy pirulása ne lássék.

Amint pedig a fejét elfordította, láthatóvá lett, hogy egy hernyó mászik a hófehér nyakán. Laci ösztönszerûleg odakapott, de a hernyó becsúszott a ruha derekán, azon a tündérárkon, mely a nyakból kezdõdik, hát bizony minden komolyabb megfontolás nélkül gallér alá kellett nyúlni és kivenni a szörnyeteget. Hanem hát a baronesz se rest, s ha nem érzi meg a hernyót a nyakán, megérzi a fõhadnagy izzó, lüktetõ ujjait, felugrik, mint egy megriadt õzike, s eközben haragosan hátralegyint a tenyerével, hogy a fõhadnagy kezét megüsse, de éppen az arcát találja nagy csattanással.

- Haragszom, menjen, menjen!

- De hisz a hernyót vettem le a nyakáról - védekezik a fõhadnagy elszontyolodva, s arca kipiroslik, nem annyira az ütéstõl, mint a gondolattól, hogy ütés érte.

- Mi történt köztetek? - csendült meg e percben mögöttük egy ismerõs hang, a báróé, aki keresésükre jött s akit a nagy izgatottságban észre sem vettek. - Összevesztetek?

Mária makacsul elfordította fejét és lenézett a vízbe, Borly is hallgatott.

- Látom, történt valami. Nos? Tegyen jelentést, fõhadnagy uram!

- Hát csak az történt - felelte Borly -, amit ígértek az Inokay-házban. Betelt rajtam a végzet. Egy csók várt rám itt hosszú idõk óta és egy pofon. Nos, hát megkaptam a csókot is, a pofont is, de megfordítva, ahogy képzeltem. A csókot a ház gazdájától, a pofont a ház kisasszonyától.

Inokay bosszús arcot vágott.

- Talán egy kicsit ajtóstól rohant a leánykérésnek, fõhadnagy uram?

- Még el se értem odáig - szólt a fõhadnagy sóhajtva.

- De hát akkor mint történt a dolog?

- Egy hernyót vettem le a kisasszony nyakáról.

- Ejnye, Mária, hát pofonokat osztogatsz, mint egy markotányosnõ?

- Hiszen csak a kezét akartam - szólt Mária elpityeredve.

- És alkalmasint nem nagyon?

Mária újból nem felelt.

- No, felelj hát. Nagyon akartad vagy nem nagyon?

- Nem nagyon - tagolta Mária fáradtan.

- Látod, pintyõke, nem szép volt tõled. Hiszen Borly csak udvarias volt és semmit nem tett és nem mondott, pedig tõlem felhatalmazása volt többre is.

- Tõled? - hebegte Mária csodálkozva és megfordult, hogy a könnyein keresztül apja lelkébe mélyessze tekintetét.

- Hiszen ha nem szereted, arról nem tehetek - folytatta -, tégy úgy jövendõ sorsodra nézve, ahogy akarsz, de ez egyenesen illetlen volt, azért hát ne durcáskodj, eredj oda, engeszteld meg Borlyt, nyújts neki kezet.

Mária lehajolt a halászó botjáért, a napernyõjéért, és ha már ott hevert, felemelte a pitypangvirágot is, odament Borlyhoz és átnyújtotta neki…

- Hát itt van a pitypangja, de most azután ne okoskodjék többé.

A megdicsõülés verõfénye ragyogott a fõhadnagy arcán. Lehajolt, megcsókolta a hófehér kezecskét, mely a pitypangot nyújtotta. Mária pedig szemérmetesen lehúzta a nagy szalmakalapját a lángoló arcára.

- Nos, rendbe jöttetek? - kérdé Inokay meglepetve.

- Örökre - felelte a fõhadnagy boldogan.

- Hát mégis szereted? - szólt Inokay nevetve.

A leány a fejével bólintott, hallgatagon, mélán lépegetve mellette a kastély felé, halászbotjával a rögöket ütögetve.

Áthaladva a sûrûségen, hol a vakmerõ fiatal hõs (ahogy Lacit a hadseregben nevezték) egy-kétszer titkon a Mária kis kezecskéjét a magáéba merte zárni, s Mária engedte is, de ahol a kert megnyílt titkon lappangható emberi szemeknek, ott csendesen kihúzta. Amint kijutottak a park gondozott részébe, a hajdani szökõkúthoz, a kavicsos úton szembe jött a bárónõ, Máli tante és Balassa.

Máli néni meglátván a horgászó botot a Mária kezében, szokása szerint messzirõl elkezdte a zsörtölõdést.

- Nos hát, pintyõke, hogy szolgált ma a szerencse? Fogtál valamit?

- Oh, igen - kiáltá eléje Inokay hamis szemhunyorítással. - Egy fõhadnagyot.

.oOo.