I.
ANTIOCHIA VAGY A POLITIKA KÖNYVE

I.

Még a császári palota márványfalai is szinte beleizzadtak a szíriai délbe. A kapuőrséget elnyomta az álom, a szédítő hőségben nem kellett tartani talpra ugrasztó látogatástól. Hárman, ciprióták, hanyatt dőlve horkoltak az oszlopok megrövidült árnyékában. Két lándzsás arab guggolva bóbiskolt, ahogy gyermekkorában a sivatagban megszokta.

A palotával szemben szamár rágcsálta a Juno templomát körülvevő liget mirtuszainak kérgét. A szamárhoz tartozó ember a palota legalsó lépcsőjén szundikált, nekivetve hátát egy zsák dinnyének. Egyéb ruhája nem volt a válltól térdig érő bőrkötőnél, amelyet leeresztett izzadó, legyektől ellepett, szőrös mellére. Néha közéjük vakart, s melléről poros, piszkos arcára zavar­ta őket. Falusi paraszt lehetett, aki csöndes helyet keresett a Kelet lármás fővárosában. Nyilván nem is tudta, hol heveredett le.

Fönt a kapunyílásban, az őrök mögött megjelent egy kiterjesztett szárnyú páva. Juno szent madara szomjas volt, és szétnyitott csőrrel tekingetett a víz után. Megpróbált felrepülni Janus kulcsos szobrára, amelyen verebek tollászkodtak. Aztán befelé tipegett a porticus porfír-oszlopai közt.

Ájult csöndet ért mindenütt, csak az apródok tanulószobájából hallott hangot. Ott megállt figyelve.

Az apadt hasú Nonnus, a császári nagy-iroda legszorgalmasabb notariusa tartotta az órát az újan felvett apródoknak. Az apródnevelés az udvarmesteri hivatalra tartozott, de ott most nagy volt a felfordulás. Az udvar nagyobb része a székvárosban maradt, Nikomédiában, a császárral, Antiochiába csak néhány száz főnyi személyzet jött el a császárnéval, még a tavaszon. Akkor úgy volt, hogy a császár is hamarosan megérkezik a birodalmi titkostanács, a szent consisto­rium ülésére. De a császár útja hónapról hónapra késett, s ebbe az udvarmester is bele­betegedett már Nikomédiában, meg a helyettese is Antiochiában. A személyzet megosztottsága mindenkit kivert éliből, úgyhogy a szárnyas-feldarabolónak kellett odaállni a tálalóban a disznósült mellé is. A hivatalok kénytelenek voltak embereiket csereberélni, s így kellett átvennie ideiglenesen a notariusnak az apródoktatást. Igaz, hogy jobb kézbe nem is kerülhetett volna. Bár a kérvényezési ügyosztály tisztje volt, kívülről megtanulta a szertartáskönyvet. Nemcsak oktalan szenvedélyből, hanem okos előrelátásból is. Számított rá, hogy tudománya egyszer besegíti az udvarmesteri hivatalba s talán valami palotakormányzói állásba is.

Nonnus a címeket és rangokat magyarázta az ásítozó ministralisoknak, szír torokhangon fordítván görögre a ceremoniálét. Diocletianus hiába tette az egész birodalom hivatalos nyelvévé a latint, az imperium keleti felének a görög esett könnyebbségére.

- Tehát foglaljuk össze még egyszer az udvari tökéletesség szabályait. Te, Ferox, mit tökéletlenkedsz ott? Azt hiszed, most is a bölények közt vagy Germaniában? Akinek az apja oly szerencsés, hogy az isteni szentség vadászebeinek főfelügyelője lehet, annak tudni kell annyit, hogy az udvari ember nem két manccsal vakarózik, mint a barbárok, hanem csak a bal keze mutatóujjának utolsó ízével nyúl a haja közé. Így ni!

A suhancok szeméből halk kuncogás verte ki az álmosságot. A notariusnak egy szál haja se volt.

Nonnus megelégedetten bólogatott.

- Így, így, ezt szeretem, az udvari ember csak a szája szélével nevet. Nos, hol hagytuk abba, Pyrargus?

A huncut szemû görög siheder összeráncolt homlokkal válaszolt.

- Súlyosságod hajánál.

Most már nyílt kacagás viharzott végig a fiúkon. Az összeszáradt, sovány kis ember felhábo­rodva csapta össze a két kezét:

- Ostoba vagy, mint egy boeotiai. Ha visszatérünk Nikomédiába, javasolni fogom õkomoly­ságának, a protector domesticusnak, hogy téged kergessen haza disznót makkoltatni. Hát még most sem tudsz annyit, hogy súlyosságodnak az alkamarásokat kell nevezni? Figyelmeztetlek benneteket, hogy a címeket és rangokat a szentséges Dominus maga állapította meg, tehát aki azokat elhibázza, az felségsértést követ el, és megvesszõzéssel bûnhõdik.

Csönd lett a teremben. Nonnus elégedetten vetette magát hátra a katedrán, és tovább fejtegette az új római alkotmánytant.

- Nos, hadd hallom, micsoda megszólítás illet engem a Notitia Dignitatum szerint?

Az apródok karban kiáltottak:

- Okosságod!

A notarius megbékülten biccentette meg madárfejét, és fölemelte bal keze hüvelykujját.

- Tovább megyünk. Megvizsgáljuk a tekintélyek rendszerét, amely alapja a római birodalom­nak. Elõször van a legszentebb szentséges Úr.

Nyakát elõrenyújtotta, lehajtotta, és pillanatnyi szünetet tartott.

- Az isteni Cajus Aurelius Valerius Diocletianus neveztetik Joviusnak, vagyis jupiterinek is. Elõször azért, mert eredetét az istenek atyjától vette, másodszor, mert úgy uralkodik a halandók, mint Jupiter a halhatatlanok felett. Õ a fõcsászár, az elsõ augustus, röviden az Úr, a Dominus. Aztán jön a második augustus, Marcus Aurelius Valerius Maximianus õszentsége, aki Herculius nevet is visel. Mert az isteni heros sarjadéka, s ahol Diocletianus az ész, ott õ a kar; amit Jupiter kigondol, azt Hercules hajtja végre.

A második augustust a madárfejnek egy hajszállal kevésbé mély meghajtása és egy lehelettel rövidebb szünet tisztelte meg.

- A két augustus segítõtársul választotta magának a két Caesart. Maximianus augustus...

A notarius ijedten nézett körül bûne tudatában. Nem vette észre senki, hogy eltévesztette a sorrendet. Ügyesen végrehajtott köhögés után folytatta:

- Diocletianus augustus az imperium keleti felét Cajus Valerius Galerius caesarral osztotta meg, míg Maximianus, a nyugati birodalom augustusa Flavius Valerius Constantiust választotta maga mellé caesarnak. A caesarok az augustusok fogadott fiai és vejei, azért õk is sacro­sanctu­soknak szólítandók, családjuk isteni tagjai pedig nobilissimusok és nobilissimák. Az adoratio, vagyis a térdre borulással való köszöntés csak õ istenségét, a Dominust illeti, azonban véghetetlen kegyelmessége nem tekinti bûnnek, ha megadatik az társainak is, akik részesei az õ istenségének. A legmagasabb rendelet szerint azonban háromszoros fõhajtással és a jobb kar felemelésével kell üdvözölni a többi szentségeseket azoknak, akiket az istenek boldoggá tesznek azzal, hogy színük elé kerülhetnek. Ellenben csak kétszeres megalázkodással kell tisztelni a nobilissimusokat, ami pedig a nobilissimákat illeti...

Ezen az órán nem tudódott ki, hogy mi illeti a nobilissimákat. A tévelygõ páva ijedt rikácsolással szaladt be az ajtón. Ragyogó farka-tollaiba egy tipegõ, szõke hajú kis lánygyerek kapaszkodott a fél kezével; a másikban pogácsát tartott, amelyrõl sárga méz csordogált. Az arany szandálkákról és a bíbor szegésû bissus-tunikáról, amely a gömbölyû kis karokat takaratlan hagyta, látnivaló volt, hogy a gyerek a szentségesek családjához tartozik. A páva azonban, vagy azért, mert õ is az istenekhez tartozónak tudta magát, vagy mert farkát veszély­ben érezte, szemtelen volt és vakmerõ. Nemcsak kirántotta magát a csöpp nobilissima kezébõl, hanem a pogácsát is elkapta tõle, és továbbszaladt vele. A gyerek letottyant a földre, és ijedten visítozni kezdett.

- Mammea, Mammea! - fente mézes kezecskéit divatosan pirosra mázolt, telt kis arcához.

A notarius odafutott hozzá, s megfeledkezve a nobilissimáknak kijáró üdvözlésrõl, megpró­bálta felsegíteni. A gyerek azonban rugdalózva tiltakozott.

- Minina, Minina!

Nonnus zavarodottan dörzsölgette hegyes állát. Képzeletében hirtelen átfutotta az udvari szertartáskönyvet, s szégyenkezve vallotta be magának, hogy az mégse tökéletes alkotás. Nincs benne szabályozva, hogyan kell bánni egy hároméves nobilissimával, akinek dajkára volna sürgõs szüksége.

- Minervina! Minervina! - kezdett el õ is süvölteni.

Már akkor futott is az oleander fasorok közül a dajka. Övén aranycsat jelezte, hogy Maxi­mianus augustus udvarához tartozik. Kipirult arcú, begyes fiatal lány volt. A fölelevenedett apródok nagy lábcsoszogással és torokköszörüléssel fogadták.

- Ez már nem is nobilissima, hanem dignissima - csettentett a görög fiú a szomszédjának. - Úgy értem, méltó arra, hogy istennõt ringasson.

A szomszéd, hirtelenszõke thrák fiú elvigyorodott.

- Cserébe esik, mert a dajkát meg egy isten ringatja bölcsõ nélkül.

- No?

- Constantinus, a princeps. Én már láttam õket együtt.

- Láthattad, abban nincs semmi. Hiszen a baba menyasszonya a princepsnek, azt mindenki tudja. Úgy házasodnak ezek összevissza egymással, mint az istenek.

- No hallod? Tán te nem vállalnád menyasszonyodnak a kis fattyút a dajkájáért? Fogadsz velem egy dupla sestertiusba, hogy mindjárt itt lesz a princeps?

A görög visszacihegett.

- Apja vére az. Az is leereszkedett a halandókhoz, mikor ekkora volt. Annak is valami cselédféle volt az elsõ felesége Naissusban vagy hol. Az, akit el kellett neki kergetni, mikor a Dominus ráparancsolt, hogy vegye el a Maximianus lányát.

A thrák halkabbra fogta a sugdosódást.

- Azt én jobban tudom, te, mert én is naissusi vagyok. Nekem földim Flavia Helena. Pincérlány volt, az öregem is kerülgette valamikor.

- Szép volt?

- Szép az még most is.

- Hát él még?

- Mitõl ne élne? Ott lakik most is Naissusban, úgy hívják, hogy a „fehér asszony”. Ha a haja hófehér nem volna, ma is szép Helenának hívhatnák.

- Te, milyen furcsa, hogy õ a fehér asszony, az ura meg a fehér caesar. Constantius Chlorus.

- Igen, az utolsó éjszaka fehéredett meg mindkettõjük haja, mikor a Dominus szétparancsolta õket.

Ferox a két fecsegõ közé dugta torzonborz fejét.

- Mit jár a szátok ilyen dolgokról? Tudjátok, hogy Galerius caesar felesége mért oszlatta föl az udvartartását? Azért, mert a caesar három udvarhölgyet vízbe fojtatott, aki azt suttogta, hogy sírni látta a feleségét.

- Az más! - legyintett Pyrargus. - Constantius a fehér caesar, Galerius meg a vörös caesar.

De azért õ is jobbnak látta elhallgatni, bár senki se figyelt rájuk. Mindenki a szegény Minervina küzdelmét nézte az egyre jobban megvaduló gyerekkel. A nobilissima egész közönséges poronty módjára vágta végig magát a padlón, új foglalkozást találva magának a pávafark-szaggatás helyett. Az aranyszandálokat szerette volna lecibálni ég felé hányt lábacskáiról.

- Nem bilom, nem bilom! - ordította kétségbeesetten.

Az elõtte térdelõ dajka kifogyott a béketûrésbõl, fölkapta a kapálózó gyereket és rákiáltott, maga is majdnem sírva a méregtõl.

- Fausta! Nem hallgatsz mindjárt! Kis béka!

Nonnus összerezzent a negyven tanú elõtt elkövetett nyilvánvaló felségsértésre. Talán tettlegesség is követte volna, ha az oleanderek közül föl nem csendül egy meleg férfihang.

- Faustella! Babácska!

A gyerek, mintha elvágták volna a sírását, tátva maradt szájjal nézett az ajtóra. Magas, karcsú, de vállas fiatalember lépett be rajta a hadi tribunusok egyszerû viseletében. Csak arany nyaklánca, középen a császár nagy medálionjával mutatta, hogy ez a katonatiszt is a felségek közül való.

Constantinus volt. Constantius Chlorus és az elûzött Helena fia. Nonnus és tanítványai megadták neki a nobilissimusoknak kijáró tiszteletet, amit a princeps barátságos fejbólintással viszonzott.

- Jobb volna most az Orontészben lubickolni - mondta nevetve. - Mért nem viszed vízre a csirkéidet, öreg kotlós?

Szájával a meggörbülve maradt Nonnusra nevetett, de szemével a dajkára, akinek karjából a baba odarepesett hozzá.

- Csecse, bátyus, csecse! - kapkodott az aranylánchoz. - Mégy bátyushoz, mégy!

- Gyerünk, menyasszonykám, gyerünk - mondta lágyan a princeps, s úgy vette át a gyereket, hogy karja végigsimította a dajkát.

- Melyiknek mondta? - vihogott oda a görög a thrákhoz.

A fiúk mind az övükkel csörögtek. Hora, a palota toronyõre delet kiáltott, s léptek kopogtak, ruhák suhogtak mindenfelé a folyosókon. Nonnus azonban már megint fönt ült a katedrán.

- A mai penzumot be fogjuk fejezni - kántálta tikkadtan.

Tudta, hogy senki se hallgat rá, de vétkellette volna, ha a fiatalság nem látja elég serénynek a világ egyensúlyát biztosító udvari harmónia szolgálatában.

- Tehát négyen vannak az uralkodók, mint a négy évszak vagy a négy világtáj vagy a négy világrész vagy a nap, hold, hajnalcsillag és esthajnali csillag vagy a négy isteni ló Apollo quadrigájában. A hét bolygóhoz hasonlóan heten vannak az illustrisek, vagyis nagyméltó­ságúak: éspedig elsõ helyen a fõkamarás, a praepositus sacri cubiculi, vagyis a császári szent hálószoba õre; aztán helyettese, a primicerius magister officiorum, a belsõ ügyek minisztere; a questor sacri palatii, a kancellár; a comes sacrorum largitiorum, azaz a pénzügyminiszter, s végül a lovasság és gyalogság fõparancsnokai. Ezek mind tagjai a szent consistoriumnak, és széles bíborszegélyt viselnek fehér tógájukon, továbbá fekete cipõt ezüst félholdakkal. Spectabilisek, vagyis nagytekintélyûek a patríciusok és a tartományi kormányzók, ugyanolyan cipõkkel, de keskeny bíborral. Honorátusok, azaz tiszteletre méltók az állami fõpapok és clarissimusok, vagyis nagyhírûek a senatorok. A bírók perfectissimusok, vagyis tapasztaltak, a kamarások egregiusok, kitûnõek, akár az irodában ülnek, akár az udvartartásban serény­kednek; legalól vannak a vidéki decuriók, akik mióta az adóvégrehajtás is az õ tisztük, respectabilisek.

Ezután felsorolta még õokossága a legfontosabb megszólításokat; lelkükre kötvén a haladni akaróknak, hogy mindig inkább kettõvel följebb, mint eggyel lejjebb, de legjobb össze nem cserélni a törvény által megszabott titulusokat. Akinek „amplitudo tua” dukál, vagyis „Terjedelmességed”, az esetleg nem haragszik meg érte, ha „celsitudo tua”-nak szólítják, azaz „Magasságod”-nak. De már akinek „gravitas” jár, vagyis „Súlyosságod”, az az orrába veszi, ha „levitas”-nak, vagyis „Könnyûséged”-nek találják tisztelni.

- Az isteni Diocletianus ugyan leigázta a föld minden nemzeteit, de azért örök érdeme mégis az marad, hogy a címek és rangok rendezésével kivezette a római birodalmat azokból az évszá­zados zavarokból, amelyek abból keletkeztek, hogy senkinek sem volt biztos címe, és így minden tekintély megingott.

A kapu felõl tompa bõgés hallatszott, s ezért a többi törvényes tekintély tárgyalására nem került sor. Nonnus azt hitte, megérkeztek a taurusi medvék, amelyeket külön futárral rendelt meg a Sirmiumból érkezendõ Galerius caesar, hogy gyõzhetetlen karja erejét kipróbálja rajtuk. A notarius ugyan nem volt hadiember, de szeretett biztonságban borzongani. Hirtelen befejezte az elõadást, és az apródoktól körülzsibongva megindult a kapu felé.

Nonnust megcsalta a füle. A medvebõgés közelrõl csak szamárordítás volt. A felébredt kapuõrök elzavarták a parasztot, aki piszkos testét hozzá merte dörzsölni a szent palota lépcsõihez, és most a paraszt ütötte, vágta a szamarát, ahol érte.

- Te szentségtörõ dög! - ordította - te megrágod az istennõ mirtuszát, és nem törõdsz vele, hogy énrajtam fog bosszút állni! Esedezem, szüléseket igazgató Lucina, hogy ne a feleségem vessen ikreket, hanem ez az istentelen szörnyeteg. Neked mindegy, vajúdók védõje, én meg jobban járok vele!

A kegyeletes szándékú szamárverésnek az vetett véget; hogy egy fél dinnye orron találta a bõrkötényes embert. Az apródok elkobozták a zsákot, nekiestek a dinnyének, aztán egymásnak estek neki a dinnyehéjjal.

- Vigyázz, atyus! - vette célba Pyrargus egy elnyomorodott dinnyével a paraszt bozontos fejét - itt vannak a perzsák!

A rongyos embernek elfutotta a vér a szemét.

- A harpiák vágják ki a szemeteket, naplopók! - rikácsolta - rosszabbak vagytok az isauri rablóknál!

Újabb parittyázás és újabb átkozódás következett. Ferox fölkapta az egyik kapuõr lándzsáját, és azzal célzott. Nonnus odábblökte.

- Ne bõgessétek ezt az állatot! Ha behallatszik az augusta tricliniumába, baj lesz. Nesze, te disznó, takarodj vele!

Néhány rézpénzt dobott le a parasztnak, aki a csörrenésre térdre vágta magát, és karjait szétvetve hálálkodott.

- Plútosz ezerannyit adjon helyette!

Összemarkolászta a kis rezeket, és eljajdította magát.

- Mindössze öt siliquia, öt zsákkötõtût se kapok érte! Öt gyerekem van, uram, könyörülj meg rajtam!

Nonnus a város felé mutatott, ahonnan néha becsapódott a piac lármája.

- Ott a forumon az ármegállapító tábla. Arról megtudhatod, hogy hitvány dinnyéd még ennyit se ért.

A paraszt felugrott, és õ is a piac felé nézett, de az öklét rázva.

- Meg, ugye? Hát azt honnan tudom meg, hogy hová bújt azóta a gyapjú meg a bõr meg a szög és a kasza, mióta ez az új rend van? Veszett volna meg azzal együtt, aki kitalálta!

Nonnust kiverte az izgalom verejtéke. Tudta, milyen szigorúan veszi a császár az ármaxi­málást, amely némely vidékeken forrongást is okozott. Nemcsak annak a fülét szegeztette a hirdetõoszlophoz, aki vétett ellene, eladóét, vevõét, hanem azt is megostoroztatta, aki zúgoló­dott miatta.

- Kire értetted? - ágaskodott lábujjhegyre, megmarkolva a paraszt vállát. - A Dominusra?

- Mit tudom én, ki az a Dominus - hökkent meg a paraszt.

- Nem tudod, ki a császár? - hápogott a notarius, és szájon ütötte a rongyos embert.

Erre az megveszedett. Fölvágott fejjel ordította:

- Engem nem etet, hát mért tudnám! Én etetem õt a kullancsaival együtt. Te is az vagy?

Nonnus a torkához kapott, úgy érezte, mindjárt megfullad.

- Szaladjatok a forumra stationariusért! - fordult az apródokhoz, ahogy magához tért.

Pyrargus lódult volna rendõrt keresni, de a kapu felõl rákiáltottak.

- Megállj, fiú!

Két öregember lépett ki az oszlopok közül, meg egy fiatal. A fiatal, apród korú, vállára omló szõke hajjal, övén ezüst kulcsverettel, a szent palota titkárainak jelvényével, megállt a felsõ lépcsõn. A két sötét lebernyeges öreg leballagott. A sötét lebernyeget tudósok hordták. Egyikük, szürke szakállú, tömpe orrú, Szokratész-arcú ember, száz ránc közül mosolygó, barna szemmel, kicsit lomhán mozgott. Ez Bion volt, a matematikus. Ebben a korban így hívták az igazságkeresõknek azt a fajtáját, amelyet a korábbi századok hol grammatikusnak, hol filozófusnak neveztek. Olykor ügyes csalók, máskor igazán tanult és jóhiszemû emberek, akik csak annyiban nagyképûsködtek, amennyiben a kor megkívánta tõlük. Bion mindent tudott, amit a könyvek megadhatnak, és okos kémlelõje volt az életnek. Száz évvel azelõtt, a filozófus császárok korában talán császári könyvtáros lett volna. Diocletianusnak azonban nem volt könyvtára, s Bion csillagjósa volt a császárnak.

A másik tudós, ritkás, fekete szakállú, ideges, sovány, barna arcú és villogó, fekete szemû ember, Lactantius volt, a rhetor. A két tudós barátsága még iskolai eredetû volt, mind a kettõ az alexandriai Arnobiustól tanulta a szónoklatot mint a tudományok összességét, ami mindenre képesített. Pályájuk azonban az élet küzdelmeiben hamar elhajlott egymástól, mint a parabola két szára, hogy aztán a császári udvar végtelenségében összefusson.

Bion elõbb került oda. Az egyiptomi hadjáratban. Alexandria ostrománál vonta magára a császár figyelmét. Csavargó természete mindig oda vitte, ahol valami látnivaló volt, s akkor mint csillagjós keveredett abba az elegy-belegy népbe, amely a táborokat mindig kísérni szokta. Az ostrom soká tartott, s idegessé tette a császárt. Egyszer dühében megesküdött rá, hogy ha beveszi a lázadó várost, szabad gyilkolást enged a katonáknak, addig, míg lova térdig jár a vérben. Bion hallotta a kifakadást, és bátorságot vett magának arra, hogy biztosítsa a császárt a gyõzelemrõl. Õ kiolvasta azt a csillagokból.

- Jó - mondta a császár -, de kezesnek itt maradsz mellettem. Ha teljesedik a jóslatod, az udvaromba veszlek. Ha nem teljesedik, megégettetlek mint csalót.

A város kétségbeesett küzdelem után csakugyan megadta magát. A császár mint gyõztes vonult be vezérkara élén, de lova a kapun belül megcsúszott, és térdre esett egy holttest vértócsájában. A balesetbõl mindenki rosszat jövendölt, de Bion sietett odafurakodni a császárhoz.

- Uram, lovad térdig járt a vérben, tehát esküdnek eleget tettél. Az istenek így adták tudtodra, hogy nem kívánják Alexandria népének halálát.

A császárban ugyan tombolt a gyõztes kegyetlen ösztöne, a felbiztatott katonáknak is szeretett volna eleget tenni, de az istenekkel nem mert ellenkezni. S így Bion megmentette a várost, amelyet ifjúkori emlékei kedvessé tettek elõtte. Egyúttal megszerezte magának Diocletianus bizalmát is, már amennyiben õ megbízott valakiben. Udvarába vette a matematikust, s háló­terme közelében jelölte ki szobáját, hogy mindig kéznél legyen, ha fontos ügyek szükségessé tették a csillagok megkérdezését. Sõt annyi jóindulattal volt hozzá, hogy nemcsak ellátásáról, hanem lelkikenyerérõl is gondoskodott. Parancsot adott ki, hogy ha bárhol a hadizsákmányba könyvek is kerülnek, azokat nem szabad katonaszokás szerint feltüzelni, hanem be kell szolgáltatni a matematikusnak.

Így került egyszer Bion kezébe valami Cicero-kommentár, amelynek kolofonjából kiderült, hogy annak szerzõje Lactantius. Erre kinyomozta, hogy az ifjúkori barát az afrikai Siccában, szülõvárosában ügyvédkedik, meglehetõsen sanyarú viszonyok között. Mivel ismerte barátja tehetségét, meghívatta a császárral Nikomédiába, a székvárosba a rhetor-iskola igazgatójának. Ez félig-meddig állami megbízás volt, de nem éppen fényesen fizetett. Az igazi jövedelmet a hallgatók adták volna, azoknak a száma azonban egyre fogyott. A mindjobban kiépülõ és megerõsödõ abszolutizmus alatt teljesen elhalt a közélet, s bealkonyodott a szavak mûvészetének. A nagy nyilvános viták ideje s a tömegeket megmozgató szónokok kora lejárt; csak a rendszert lehetett magasztalni egy-egy ünnepi alkalommal, s erre minden provinciában elég volt egy-egy ide-oda kirendelt hivatalos szónok.

Lactantius ilyenformán, mivel az õ hivatala nem adott alkalmat jövedelempótló mellék­üzletekre, inkább önérzetben gyarapodott, mint földi javakban. A császár színe elé ugyan csak évekkel ezelõtt, az elsõ bemutatkozáskor került, de azért az udvarnak nagyon ismert alakja volt. Míg a sok mindenbe beavatott Bion lehetõleg elhúzódott az emberektõl, a rhetor, délszaki temperamentumához képest, szeretett mindenben benne lenni.

Most is õ volt az, aki megállította Pyrargost, és megkérdezte a notariust: - Mi van itt, Nonnus?

A notarius õszintén gyûlölt mindenkit, aki egy ranggal megelõzte, de elég józan volt ahhoz, hogy udvarias legyen mindenkihez, akibõl kinézett valamit. Se a rhetor, se a csillagász nem volt ugyan rangosztályba sorozva, de az kétségtelen volt, hogy a császár tudott róluk. Nonnus nem remélt ilyen szerencsét; de ha már maga nem juthatott a Dominus közelébe, legalább igyekezett azokhoz dörgölõzni, akik a császárhoz dörgölõzhettek.

- Ez a barom felségsértést követett el - mutatott megvetéssel a parasztra.

- Tévedsz - kötözködött a rhetor, mint akinek hivatalával járt a szõrszálhasogatás. - A barom csak barmot sérthet meg, nem a felséget.

- Hadd futni - szólalt meg a matematikus is -, látom, úgyis megkapta már a magáét.

A paraszt, aki kedvezõ fordulat reményében kedvtelve szopogatta a bajuszáról lecsurgó dinnyelevet, hadonászva tiltakozott.

- Mindössze öt rongyos siliquiát kaptam. Egy ezüst denariusért térden állva kérek bocsánatot mindannyiuktól.

A matematikus végigtapogatta az övét.

- Otthon felejtettem az erszényem - mosolygott Lactantiusra.

A rhetor fanyalogva felelt.

- Én már nem is tartok erszényt. Nincs a birodalomban olyan kis bursa, amelyik az én számomra nagy ne volna.

Bion fölkiáltott a titkárra.

- Gyere csak, Quintipor! Van nálad pénz?

A fiú leszaladt a lépcsõkön, három fokot ugorva egyszerre. Átnyújtotta kis gömbölyû bõr­erszényét. A matematikus elfüttyentette magát.

- Fortuna szarujára, fiú! Neked már az aprópénzed is aranyból van, mint a császároknak? Mindegy no, lássunk egyszer boldog embert is.

Odadobott a parasztnak egy kis aureust.

- Takarodj vele! De ne hálálkodj, mert akkor nemcsak az aranyat nem viszed haza, hanem a szamarad se!

A paraszt eltátotta a száját.

- Arany? - makogta hitetlenkedve.

Csak hallomásból ismerte az aranypénzt, amely már az õ gyerekkorában kiveszett a forgalomból. A zûrzavaros idõkben, amikor egyre jobban elhitványodott a pénz, az se mutogatta, akinek volt. A gazdagok elásták vagy beolvasztották nemcsak az aranyat, hanem a régi ezüstöt is. Aki a piacra ment vásárolni, zsákokban vitette maga után a rossz pénzt, amit éppen ezért a zsákról neveztek follisnak.

- Szagold meg - nevetett Bion.

A paraszt két ujja közt morzsolgatta az aureust, hogy nem jön-e le róla az arany, mint az új sestertiusokról az ezüst. Aztán ráharapott; s megbocsátóan vigyorogva még Nonnusra is, megveregette a szamár lapockáját.

- Meg se ismernének otthon, ha magamban állítanék be. Én mindig másodmagammal járok - mondta köszönet helyett.

Mikor pár lépést elhaladt, a rhetor utána kiáltott:

- Hé, nem vagy te keresztény?

A paraszt arcán látszott az õszinte megbotránkozás.

- Mért sértegetsz, uram? Hát zsidónak látszom én?

S megmutatni, hogy nem olyan semmi ember õ, mint amilyennek látszik, nem a földre köpött, hanem a szamár nyakára.