XXXVI.

A fáklyákkal, lámpákkal, mécsesekkel megvilágított színház ezen az estén félig se telt meg. Nemcsak a circus vonta el a közönséget, hanem az aréna is. Róma quaestor-választásra készült, és az ilyen nagy állásra pályázók sorsa rendesen az amphitheatrumban dõlt el. Akinek a gladiátorai ügyesebben ölték egymást, az gyõzött. A népítélet alapja az volt, hogy aki nem sajnálja a pénzt a polgárság mulattatására, az biztosan nagyon jó tisztviselõ lesz. Ezen az estén már a harmadik pályázó adta bizonyságát nagyrahivatottságának. A hirdetõtáblákon azt ígérte, hogy harminc gladiátort léptet fel, köztük Guttát is, a legnépszerûbb retiariust, akinek arcképét nemcsak a boltkirakatokban lehetett látni ezüst tálakba domborítva, lámpákba égetve és pecsétgyûrûkbe vésve, hanem szénnel a falakra rajzolva is.

Négy-ötezer ember azért így is volt Pompejus színházában, a szenátorok márványpadjai mind megteltek, a páholyokból csillogó asszonyok árasztották a tavasz illatát, sõt a teremnek beillõ, asztalokkal és heverõkkel bebútorozott császári páholy sem maradt üresen. Valami barbár fejedelem ült benne, mint a birodalom vendége, egész különös, félvállát mezítelenül hagyó, pikkelyekbõl álló általvetõben, az egész homlokát eltakaró aranyszalaggal. Némelyek azt mondták, lótejen hízott szarmata, mások valami vad britanniainak nézték, mert a meztelen válla piros és sárga pettyekkel volt kifestve. Bozontos, szõke haját a nõk nézték irigykedve, izmos karjait a férfiak, részben csodálkozva, részben megvetéssel.

Egy darabig mindenesetre jobban érdekelte a közönséget, mint ami a színpadon történt. Bevezetõnek valami atellanát adtak, egyfelvonásos bohóságot, amely talán már az õs Róma parasztjait is mulattatta. Pappus, az öreg meg akarta szöktetni Dossienusnak, a Púposnak a feleségét, azonban Maccus, a hülye asszony helyett kecskegidát kötött a zsákba. Pappus hajlandó lett volna ezt is asszonynak nézni, de akkor megjelent Bucco, a nagyevõ, és fölfalta nemcsak az ifjú kecskét, hanem az öreg szerelmest is. Együgyûség, de halhatatlan, mert nem lehet rajta mosolyogni, csak fülig szaladó szájjal nevetni.

Bucco a nagy lakoma méreteinek megfelelõen fölfúvódott hassal letántorgott a színpadról. A chorusban a karmester a talpaira erõsített scabillum összecsattantásával megadta a jelt, s megszólaltak a syringák és cimbalmok, a kytharák és lyrák, a tubusok és oboák. Egy görög pantomímus szökött elõ, aki eltáncolta Arész és Aphrodité házasságtörését, egymaga szemé­lyesítvén mind a kettõt, sõt a leselkedõ Héphaisztoszt és a tettenérés tanújául meghívott napistent is. Amint megjelenítette a kéjt és a dühöt, a szégyenkezést és a gúnyt, amint hallha­tóvá tette a láthatatlan bilincsek csörgését és az istenek kacaját, fölviharzott a taps. Maga Bion se sajnálta öreg tenyereit, és a maga szerényebb helyérõl lelkesedve integetett Quintipornak, aki abban a sorban ült, amely a törvény szerint megillette a lovagokat.

A fiú azonban nem látta az integetést. A zenét se hallotta, semmirõl se tudott, ami körülötte történt. Befelé nézegetett és hallgatózott, a saját lelkébe.

- Nem ismerem a lelkedet - õ mondta ezt valamikor kis Titnek? Hát a maga lelkét ismeri? A tenyerébe veheti, mint egy pillét? Szétszedheti az ujjaival, mint egy virágot? Hiszen az övé, azt tehet vele, amit akar, simogathatja, szaggathatja, tépheti. Kiszoríthat belõle mindent, mint egy szivacsból, belenézhet minden sarkába, mint a szobájának, végigtapogathatja minden polcát, mint egy szekrénynek. És akkor megismeri? Tisztába jöhet az ember a saját lelkével? És ha nem, szabad akkor a máséban vájkálni?

Mi volt az, ami õt Hormizdához hajtotta? Mért rakatta tele a küszöbét, mire fölébredt, Egyiptomból hozatott rózsákkal és üveg alatt nevelt liliomokkal, a legszebbekkel, amelyeket találhatott a Via Appia boltjaiban? Mért szerette, ha a ruhája az övéhez súrolódott, mért örült, ha véletlenül hozzáérhetett a keze az övéhez, mért leste reggel, hogy nyitva-e már az ablaka, mért nem tudta éjszaka elfújni a mécsesét addig, míg az õ cubiculariumában világítottak az ablakrések?

Nézett a színpadra, és nem vette észre a változást. A hátteret egészen betöltötte az Ida-hegység, fûvel benõve, élõ bokrokkal és fákkal beültetve, amelyek között igazi patakok csordogáltak. A lejtõkön igazi kecskék legeltek, amelyeket a szép Párisz õrzött, nyúlánk, fehér testû, szép ifjú, keskeny csípõin ezüstbõl szõtt lágyékkötõvel, fején aranytiarával. A színfalak mögött nagy érclemezeket verdestek össze a brontefactorok, és nagy kõgolyókat görgettek bronzhengerekben. A mennydörgés közeledõ istent jelentett be. Mercurius táncolt be a színre, szép, szõke gyermek, öltözete csak lebegõ chlamys, eperszín selyembõl, halántékain arany­szár­nyak, kezében a caduceus és az aranyalma, amit átnyújt Párisznak. Méltóságosan lépdel be Juno, diadémos, szépasszony, kezében sceptrummal, kísérve a Dioszkuroszoktól, s fuvola­kíséret mellett eltáncolja Párisznak azt az ígéretet, hogy a szépség aranyalmájáért neki adja Ázsiát. Minerva, olajág-koszorúzta sisakban, pajzsot és lándzsát forgatva viharzik be, s míg körülötte a félelem és borzalom mezítelen démonai kardtáncot járnak, a dór zene szilaj ritmu­saiban ígér a pásztornak harci dicsõséget. Végre Venus közeledik, buja ion zene jelenti be, íjas és fáklyás kis Cupidók táncolnak elõtte, s Hóráknak és Gráciáknak vetkezett, mosolygó fiatal lányok, végre megjelenik maga az istennõ, mintha most született volna a tenger habjaiból, és még nem ért volna rá felöltözni, csak egy átlátszó kék selyemfátyol van csípõire vetve.

A színházat majd szétveti a taps, Quintipor kis Titet látja, és vele beszélget. Nem is beszélget, csak õ beszél. Õ nem hibás, mindennek az volt az oka, hogy Hormizda nagyon emlékeztette kis Titre. Csak õt ette, itta, fülével, szemével, az idegen lány mozgásában, hajladozásában, szeme vágásában, feje vetésében, kacagásában. A keze is olyan volt, mint az övé, a tenyere rózsás és puha, az ujjai karcsú kis kígyók, azért engedte õket a hajában futkározni.

A fuvolák lágy lídiai melódiát leheltek, Venus észvesztõ táncban a legszebb nõt ígérte Párisz­nak, aki átnyújtotta neki az aranyalmát. Az istennõk elvonultak, a vesztesek zordan és fenye­ge­tõzve, a gyõztes az ítélethozó karján táncolt ki a színrõl a szerelmi istenkék kacagó koszorú­jában, a hegy csúcsából crocussal összefõzött borforrás szökött fel a magasba, s míg ez fûszeres illattal frissítette fel a színház forró levegõjét, a hegy lassan elsüllyedt.

Quintipor lehajtott fejjel ült a helyén. Most már õ hallgatott, és kis Tit beszélt. Ne hazudj, Gránátvirág, lágy az orrod, ne hazudj! Nem engem kerestél, nem engem ettél, nem engem ittál. Húsból és vérbõl vagy te is, csakúgy, mint én. Nekem nem tudtad megbocsátani, hogy addig is ragyogott a szemem, addig is piroslott a szám, és addig is dobogott a szívem, míg téged nem ismertelek. Te már ismertél engem, a te szíved már járt egy táncot az enyémmel, a te szád már ismerte az enyémnek az ízét, a te szemed már csukódott le az enyémmel együtt, neked már minden porcikád emlékezett rám, az összekuszált hajadtól a remegõ lábad sarkáig, és te azért mégis elárultál engem, aki csak álom vagyok, azért, aki hús és vér. Mert te is az vagy, kisfiú, férfi vagy, mint ahogy én asszony vagyok, és mindnyájan engedelmeskedünk egy rettenetes törvénynek, amely alól még a császár sem szabadíthat föl téged, Gránátvirág.

Most fölütötte Quintipor a fejét. Nem kezdõdött volna még meg az elõadás? Mért van akkor ilyen csönd? Elõször hátranézett, mert a felsõ sarokból hallott valami cincogást. Igen, mindenki a helyén ül, és várakozóan néz a színpadra. Most már õ is odatekintett. A háttérben egy keresztfa volt felállítva, rajta egy meztelen ember, akinek a szeme szamárfejbe volt bujtatva. Az oldalából piros patak csordogált. Lehet, hogy valami festék, de az is lehet, hogy igazi vér. A kereszt tövéhez egy deszka volt fektetve, amelyre ezt mázolták rá görög betûkkel: Khresztosz.

Quintipor nem tartotta különösen érdekesnek a dolgot. Más is lehetett vele egy véleményen, mert valaki elkiáltotta magát:

- Genesius!

Vagy tízen utána kiáltották a nevet. Aztán százan.

Aztán ezren ordították dobogva és tapsolva:

- Genesius! Genesius!

Egy komikus álarcot viselõ histrio lépett ki a színfalak mögül, és mély hajlongások közt kérte a közönség elnézését. Pár perc múlva itt lesz az archimímus, már elküldték érte a város leggyorsabb lábú futóját.

- Melyik szenátornéhoz? - kiáltotta valaki.

Nagy nevetés támadt. Egy szenátor fölugrott, nyilván tiltakozni akart, de mivel erre még nagyobb lett a nevetés, be érte azzal, hogy megdobta a színészt egy fügével. Mások alma­csutkát, keménytojást vagdostak hozzá, ezt mind hajlongva állta. Mikor azonban a galeriákról vöröshagymafejek és retkek kezdtek röpülni, akkor megfordult, s most már a kereszt elõtt kezdett hajladozni, hátulsó felét fordítván a közönség felé, amely egyszerre megbékülten kacagott. Különösen mikor észrevette, hogy a histrio elõre fölkészült mindenre. Nemcsak az arcát takarta el álarccal, hanem a feje hátulját is, csak arra a szokott tragikus maszkot kötötte fel.

Sokan nagyon eredetinek találták az ötletet, s a színész még fokozni is tudta a hatást. Terpeszállásba vágta magát, s annyira meghajolván, hogy hosszúkás álarca a két térde közül vöröslött elõ, lekiáltott a nézõtérre.

- Janus temploma nyitva van!

Zajos derültség támadt, s többen megkérdezték a szomszédjukat, ki ez a nagyszerû histrio. Némelyek azt vélték, hogy nem lehet más, csak Genesius. Ennek hamar híre szaladt, s újra felcsattogott a taps, de most már nem követelésképp, hanem jutalmazóan.

- Genesius! Genesius!

Az ünnepelt színész most már csakugyan ott állt a színfalak mögött. A bokáig érõ, bõ, fehér inget, amit szerepe kívánt, már magára öltötte, de az arcát nem festette ki. Sápadt volt, és idegesnek látszott, lihegve intett a rabszolgájának, hogy törölje le homlokáról a szüntelen gyöngyözõ verejtéket. Egy másik szolga, kezében vödröt lóbálva, azt kérdezte tõle, kezdi-e már.

- Várj egy kicsit. Nagyon szaladtam, ki kell fújni magam - támaszkodott neki egy cölöpnek. - A fejem is megfájósodott.

Rá-rászorította mind a két tenyerét a halántékaira, mereven nézett maga elé, aztán nagyot sóhajtott.

- Kezdhetjük.

Elõbb a szolga lépett ki a vödörrel, és fölnyújtotta azt a keresztre a szamárfejûnek. Rögtön megjelent Genesius is, és riadtan állt meg a színpad közepén. Ötvenedszer játszotta már ebben az istenteleneket kigúnyoló jelenetben a kikeresztelkedõ szerepét, de soha még ennyi gyámol­talanság nem volt a játékában, se ilyen õszinte ijedelem az arcában. Teste reszketése még a bõ ingben is látszott, és az arcára rá volt írva, hogy minden hajaszála külön-külön fél a pokoltól.

- Nagyszerû! Hihetetlen! - suttogták mindenfelé. - Mennyivel jobb így, mint mikor ki van festve!

Még nem szólalt meg, de Quintipor már hallotta a hangját. Úgy, mint az alexandriai könyv­tárban. „Engedd meg, Aphrodité-szemû istennõ...” És látta mosolyogni kis Titet, és összetett kézzel könyörgött neki.

- Kis Tit, ne oda nézz, ne oda hallgass! Ide fordítsd a virágarcod, Gránátvirág beszél, hallod? Nem hazudok, kis Tit, Kleopátra fájára mondom, és a lampyrisekre és a sárga virágra, amely kebleid között hált. Talán volt egy pillanat, hogy eleresztettem a kezed. Mikor úgy éreztem, hogy te már nem fogod az enyémet. Mikor azt hallottam, hogy boldog asszony vagy. De bántani akkor se bántottalak, s akkor is a vacsorámnál már félretettem neked az elsõ falatot, úgy, ahogy tõled tanultam. Hiszen mi közöm nekem a más boldog asszonyához? Az nem az én kis Titem. Kis Tit, az egyedülvaló, itt lakik az én palotámban. Nem, ezt nem az idegen lányra értettem. Az már nincs, az csak addig volt, míg te nevettél rám az õ szemébõl, míg te simogattad a hajam az õ kezével, míg a te térdeid ringatták a fejemet az õ ölében. Most már nincs, ma alkonyat óta nincs. Csak a kislámpa égett a szobájában, és még nyitva voltak az ablakok, és a karjai illata is a tiéd volt, ahogy fölemelte a fejemet, és húzta a maga lehajtott feje felé. Az õ szája az enyémet kívánta, de az enyém csak a tiedet. De nem érte el, kis Tit, mert én az ablakra néztem, és megláttam, hogy feljött a csillag. Tudod, a mi csillagunk, és nekem eszembe jutott, hogy te most imádkozol értem, és akkor nem nyújthatod felém a szádat. És akkor megláttam, hogy kérõ száj hívja az enyémet, nem adó száj, és hogy idegen térdek ringatnak, és idegen karok ölelnek, és idegen szemek néznek. Fölugrottam és elfutottam, és abban már nem vagyok bizonyos, hogy kiáltott-e utánam az idegen lány hangja, mert én csak a te sikoltós kis kacagásaidat hallottam. És most te mondd meg, kis Tit, hogy vétkeztem-e én ellened, vagy nem vétkeztem?

- Barátom, irigyellek - lökte oldalba valaki Quintiport.

A szomszédja volt, egy deresedõ szakállú lovag, akinek nevetõ ábrázatán könnyek csorogtak.

- Miért? - bámult rá a fiú.

- Mert te vagy az egyetlen ember, aki ezt nevetés nélkül meg tudod állni.

Genesius ott állt az elõtérben, arcáról csurgott a vér, és bíbor patakokban öntötte el a fehér inget. Fejét égnek szegezve, két karját fölemelve, az egész színházat betöltõ hangon mondta:

- Látjátok, én most már keresztény vagyok! Kövessétek példámat!

Máskor is kijelentette ezt, minden este, amint a szerepe kívánta. Megkérte a Khresztoszt, lábait átölelve, hogy tisztítsa meg õt, és lelkét tegye olyan fehérré, mint az inge, az erre fölemelte a vödröt, s úgy leöntötte bárányvérrel, hogy alig bírta a szemét kinyitni utána, míg fölszólította a közönséget példája követésére.

Együgyû dolog és utálatos jelenet volt, de utána mindig percekig zúgott a taps. A színész nem is szokta végét várni, sietett a színfalak mögé, lemosatni magáról a vért. Most azonban különös jó hangulatban lehetett Genesius, mert már harmadszor ismételte meg a fölkiáltást, egyre élesebb hangon.

- Látjátok, én most már keresztény vagyok! Kövessétek példámat.

A tetszés egyre viharosabb lett. Sokan fölálltak, és a ruháikat lengették a színész felé. Az most már leeresztette a karjait, ölelõ formán terjesztette ki, s eddig fölemelve tartott arcát is a közönség felé fordította.

Az elsõ sorban valaki elkiáltotta magát:

- Genesius sír!

A messzebb ülõk újra tapsoltak és kacagtak, az elsõ sorok azonban elcsöndesedtek. Többen is észrevették, hogy a színész szemében csakugyan könnyek csillogtak, s arccsontjairól már lemosták a vért.

- Rosszul vagy, Genesius? - kiabáltak föl hozzá részvéttel. Mások körülnéztek, és orvosért kiáltoztak.

Az archimímus magasba lendített jobb karjával jelezte, hogy mondani akar valamit. Egyszerre csönd lett, mindenki elõregörnyedve hallgatott.

- Értsétek meg, rómaiak, hogy én most már valóban keresztény vagyok, és kövessétek példámat!

Mint az elõbb a taps erõsödött, most a csend mélyült. Egyik páholyból felindulástól remegõ asszonyhang hallatszott.

- Én is keresztény vagyok!

- Mi is azok vagyunk! - ezt három mély férfihang egy helyrõl kiáltotta.

A szenátorok padjaiban egy öreg ember állt fel. A kortól berozsdásodott hangon szólt fel a színpadra.

- Genesius, én követem a példádat.

Az utolsó szó már belehalt az ordítások zûrzavarába. „Keresztre velük!” „A bestiák elé!” „Máglyára az istentelenekkel!” Mindenki felugrált, öklüket rázó tömegek indultak meg a színpad felé, amely hirtelen elsötétedett. Mások sikoltozva tódultak a kijáratokra. Róma hatezer rendõre közül negyven vigil jutott Pompejus színházára, azok elállták az ajtókat. Fegyver nélkül fogtak össze huszonhét keresztényt, csupa önként jelentkezõket.

Bion és Quintipor nem tudták egymást megtalálni a nagy kavarodásban. De legalább a fáklyás rabszolgának sikerült kihalászni a matematikust az izgatott csoportokra szakadozó sokaságból. Ifjú gazdáját nem látta a praelucens.

- Bizonyosan otthon találjuk már - nyugtatta magát Bion. - Gyorsabban jár, mint én, az õ lábszárcsontjaiban még nincs megaludva a velõ.

Hormizda ablaka még világos volt, a Quintiporé sötét. Pedig a lovag otthon volt, a janitor mondta, hogy beeresztette. A virágokat még csak azután hozták.

- Micsoda virágokat?

- Onnan küldték! - bökött vigyorogva a kapus a királylány virágos ablaka felé.

A matematikus lábujjhegyen osont el a fiú cubiculumának ajtaja elõtt, nagyot szippantván az odarakott jácint-kosarak méz-illatából. Az ajtó mögül nem hallatszott semmi nesz.

- Bizonyosan szebb álma lesz, mint nekem - egyenesedett föl a matematikus, megdörgölve köszvényes lábait.