|
A fiú csakugyan
feküdt már akkor, de még nem aludt. Sokkal kábultabb volt, semhogy álmosságot
ne érzett volna, és sokkal izgatottabb, minthogy el tudott volna aludni.
Kábulttá a színész megtérése tette. Közvetlen közelről találkozott valami
ismeretlennel, ami nem egészen volt neki érthető, s valami ijesztő
szépséget éreztetett vele, mint amilyent nagy tűz szokott éreztetni a
gyerekkel. Már Antiochiában sokat hallott a keresztényekről, Pantaleont
ismerte is, szent könyveikből egy-egy történet, egy-egy gondolat
felborzolta a lelkét, de csak pillanatokra, mint nyugodt tó tükrét a fölötte
elcikázó fecske szárnya. Rendesen úgy emlegették őket, hogy istentelenek,
itt Rómában azonban többször hallotta Lactantiustól, hogy éppen ők az
isten szentjei. De se így, se úgy, nem nagyon érdekelték. Bion tanítványa volt
és a költőké, s a gondtalan élettel egy napon ismert meg egy
istennőt, akinek szolgálatában minden fogékonyságát elvesztette úgy a
halhatatlanok, mint a halandók minden dolga iránt. Ezen a napon ébredt föl
benne először az a gondolat, hogy talán nem egészen babona az, amikor az
emberek úgy nyújtogatják a kezüket a csillagok felé, mint ahogy a
fészekből kiesett kismadarak verdeső szárnnyal fölfelé jajveszékelnek
a porból. Talán ha délután nem hallja Bion és a rhetor vitáját a megváltásról
és az istennek fölajánlott életről, nem találja érthetetlen érdekességnél
többnek, ami a színházban történt. Így azonban Genesius megtérése a vita
folytatásának, sőt talán eldöntésének látszott. Nemcsak a mímus arcán
látta ugyanazt a ragyogást, amely a Lactantiusén ámulatba ejtette, de még a vén
szenátorén is elömlött valami abból a boldogságból, amit ő másoknak a
vonásain még sohase figyelt meg. Hozzá hasonlót igen, egyetlenegy arcon, nem is egyszer, a kis Titén. Az
más volt persze, egészen más ragyogás, valahogy rózsaszínûbb, nem ilyen hideg
fehér, de valami rokonságnak kell köztük lenni. Mindenesetre valami nagy, nagy
titok van itt, annyira riasztó, amennyire vonzó, leigázó és fölemelõ egyszerre,
valami olyan fényes felhõ, aminõt Ixion ölelt, és ami elõl jó menekülni Somnus
isten kertjébe, aki piros és fehér mákvirágok álomtejét csorgatja a fénybe és
sötétbe egyformán belefáradt pillákra.
De hiába
szorította össze a pilláit: amikor gondolatai kezdtek már elszéledni, a
kormányozhatatlanság határán, feje alatt, a begörbített sarkú vánkosban
megismétlõdõ koppanásokat hallott, mint mikor a tetõn, az esõcsatorna
vízokádójának szájából cseppenként csurran a víz. Kopp, kopp, kopp... Mire
rájött, hogy a vánkosban kis Tit szíve dobog, akkorra tökéletesen kiment
szemébõl az álom. Fölült, mert most már a hangját is hallotta.
-
Gránátvirág, nem alszol még?
- Nem
alszom, kis Tit.
-
Gránátvirág, én mindig tudtam, hogy Te hogy szeretsz engem. Most már te is
tudod?
- Tudom,
kis Tit.
- Azt is,
hogy most már sohase válunk el egymástól?
- Azt is,
kis Tit.
- Eljössz
velem a Boldogok Szigetére?
- El, kis
Tit.
Az Oceanus parttalan,
Habágya csipkefodra közt
Ott vár a boldog fénysziget...
Hallotta
kis Tit csicsergõ hangját, és nevetve rászólt.
- Nem jól
van, kis Tit. Valamit kihagytál, és nem úgy van, hogy „vár”.
- Hát nem
vár? - a csicsergés sírásra fordult.
- Nem,
hanem talán Capitolium.
Érezte,
hogy valami bolondot mondott, és meg akarta nézni az asztalán a cera pusillát,
de úgy, hogy kis Tit ne vegye észre. Lassan húzta ki a lábát a takaró alól, de
kis Tit fülét nem lehetett megcsalni.
- Ne menj
el - zokogta, és úgy megszorította a kezét, hogy fölszisszent rá. Ki is
rántotta a kezébõl, és beleütötte a torus mellett álló kis kerek bronzasztalba.
Fölriadt,
és most már csakugyan fölült. Eddig feküdt, és álmodta az egész beszélgetést. A
mécsesben még pislogott a kanóc. Megigazította a csíptetõvel, és a fellobbanó
lángnál körülnézett a szobában. Megakadt a szeme a torusszal szemben a császár
és a császárné hermáján. Amaz aranyozott bronz volt, emez rózsaszín márvány.
Fölemelte a mécsest, és rájuk világított.
Sohase nézte õket ilyen sokáig és
ennyi gyöngédséggel. Náluk nélkül mi lett volna belõle? Talán favágó
volna Diocleában, vagy valamelyik szenátorné hintóhordozója Rómában, és most a
penészes, bûzös ergastulumban feküdne a rothadt szalmán, és arról álmodna, hogy
korbácsot kap-e holnap reggelire, vagy possajtott kölest.
- Most pedig kis Titrõl álmodunk - intett mosolyogva a két
szobornak, és elfújva a mécsest, most már csakugyan nekikészült a szép álomnak.
El is aludt mindjárt, de kis Tit nem jött el többet. Csak a rózsaszín hermának elevenedett
meg elõször a szeme, azután a szája is.
- Gyere ide - parancsolt neki szelíden. - Én nem mehetek
tehozzád, mert nincs lábam.
Engedelmeskedett, és akkor a herma tovább parancsolt.
- Ölelj meg. Én nem ölelhetlek meg, mert nekem nincs karom.
Széttárta a
karját, de a szobor megint megszólalt.
- Várj. Hát
nem ismersz meg? Nézz meg jobban.
Jobban
megnézte. Már nem éjszaka volt, hanem nyári délután, és õ az antiochiai szent
palota folyosóján állt, szemben a hermával.
- Szapphó!
Valahogy
érezte, hogy ez csak álom lehet, de aztán végignézett magán, és látta a zöld
ruhát meg a cseresznyepiros övét. Most már olyan mélyen beúszott az álom
vizébe, hogy sejtését is elhagyta az öntudat partjának. Lehajolt, és betûzgette
a rózsaszín márvány alatt az aranyos felírást.
Életemet, szerelem,
teneked kéretlen odaadnám,
Mert a halált...
A következõ
szót csak homályosan látta, s egyszerre semmit se látott. Az az érzése volt,
hogy elvesztette a szemét. Oda akart kapni a kezével, de már akkor keze se
volt. Pedig bizonyosan tudja, hogy még az elõbb megvolt mind a kettõ. Ejnye,
hol hagyhatta el õket? El akart indulni keresésükre, de akkor már lába se volt.
Azért nem ijedt meg, mert mindjárt megtalálta a magyarázatot. Õ most már lélek,
azért nincsen se keze, se lába, se szeme. Nyilván füle sincs. De akkor mivel
hall? Most hallott valami hangot. Messzirõl jött, de egyre közeledett. Most már
egészen közelrõl hallatszott. Genesius beszélt.
- Én most
már igazán keresztény vagyok. Kövesd a példámat.
Az
ablaktáblák szét voltak húzva, mikor fölébredt, a tavaszi reggel aranyfénye
öntötte el a szobát, és a ragyogó hullámokban Trulla szökdösött ide-oda, mint
valami élemedettebb kövér delfin.
- Trulla!
Te vagy? - könyökölt fel Quintipor, és az ajtót nézte. Félig nyitva volt, és
zuhogott be rajta a jácintok illata. - Kis Tit?
A dajka
odaperdült az ágy elé, és csapkodta össze a két kezét.
- Képzeld,
ezek az ökrök nem akartak hozzád beereszteni. Te, mennyit adtál értük? A
kapusod, nem mondom, megért egy zsák finom lisztet, mert nagyon finom, mûvelt
ember, rögtön dominának szólított. Hanem a domesticusodért nem adnék egy marék
zsizsikes lencsét se. Majd kivertem a szemét a stolámmal, míg észrevett!
Csattogtatta,
lobogtatta az ezüsttel kivarrott, keskeny nyakbavetõt, amit csak férjes úrnõk
viselhettek.
Quintipor a
kis Tit miatt való türelmetlenségét is elfelejtette meglepetésében.
- Trulla! Hát te
férjhez mentél?
A dajka
gyíkszemében méltatlankodás látszott.
- Csak nem
csodálkozol rajta, izé, minek is szólítsalak most már? Lovag! - megnyomta a szót.
- Látod, én nem csodálkozom rajta, hogy te olyan rendetlen vagy, mint egy igazi
nagyúr.
Fejcsóválva vette
fel és rázta ki a bíborcsíkos tógát, amit Quintipor úgy dobott le magáról
vetkõzéskor, hogy nem nézte, hová esik.
- De hát volt
szíved úrnõdet elhagyni?
Trulla
visszadobta a tógát a mozaikra, és elzokogta magát.
- Hogy én hagytam
volna el, aki járni és beszélni tanítottam? Aki egy ágyban aludtam vele, mikor
himlõs volt, és éjjel-nappal fogtam a kis kezit, hogy éktelenre ne vakarja
magát? Aki nélkül úgy elgirhesedett volna az apja mellett, mint egy gazdátlan
macskafiók, akibõl az utcagyerekek játékot csinálnak? Aki huszonhárom kérõnek
adtam ki az úticédulát õmiatta, pedig némelyiket már jobban szerettem, mintha
hites uram lett volna. Az elsõ még akkor csak manipulus vezetõ tizedes volt, de
ha a carrhaei csatában agyon nem szúrták volna, én most mint tábornok özvegye
mehettem volna férjhez. Ugyan nem panaszképpen mondom, mert így is nagyon
rendes uram van, magister az is, mint te voltál, csak ez komoly magister. Ilyen
szép nagy haja van, õ a mészárosok kollégiumának a magistere. A második
kérõm...
Bal keze
hüvelykujjával és mutatóujjával jelezte, hogy nagyon komoly enumerációra
készül. Quintipor elfogta a kezét, és a magáéban tartotta.
- Azt mondd meg
elõbb, Trullám, mért hagytad el a nobilissimát.
A dajkának
megint eleredtek a könnyei.
- Nem hagytam el.
Elkergetett.
- Õ?
- Hogy
gondolhatsz ilyent? - szikrázott Trulla szeme.
- Az ura?
Trulla megvetõen lepittyesztette a száját.
- Ura? Maxentius? Úgy ura az, mint te! Hiszen azért
kergetett el, mert nem tud ura lenni. Azt hiszi, én vagyok az oka.
- De hát minek az oka, Trulla? - Quintipor a bordáin érezte
verni a szívét.
- Ejnye no! Hát annak, hogy szegény kicsi drágám még mindig
nem tette le a lány-bulláját. A princeps mindjárt az elsõ éjszaka úgy szaladt
ki a szobából, mintha az Erinnysek kergetnék, és az én torkomnak esett neki,
hogy mit csináltam én az úrnõmmel. Még hozzá se ért, csak a kezét nyújtotta ki
érte, mikor annak már megdermedt keze-lába, a szeme megüvegesedett, s a szája
olyan hideg lett, mint a halottnak. A magam két szemével láttam, mert én
dörgöltem a szíve gödrit szárított szarvasszív porával, míg megint meg nem
indult benne a vér. Akkor aztán újra próbát tett vele az a kórságos, de megint csak
úgy járt, mint akinek jégbõl van a kulacsa, és abból akar forralt bort inni.
Összedugta a fejét az apjával meg az orvosokkal, etették vele a vasfûgyökeret,
itatták két hétig napjában háromszor a krateogonont, nem ért semmit. Akkor
aztán megint engem vettek elõ, mit tudok. Megmondtam úgy, ahogy van, az én
kicsi drágámat valaki megverte szemmel, meghalasztotta a szívét, és a rontást
csak az veheti le róla, aki ráadta. Most már arról vallattak, mondjam meg, ki
volt az? Mit tudhatom én azt? Sok embernek van összenõtt szemöldöke, s az mind
ért a szemveréshez. Lehet, hogy valamelyik istentelen volt, mit tudom én. Erre
zavartak aztán világgá, hogy addig szem elé se kerüljek, míg meg nem találom
azt az átkozott szemût.
Nem azért állt meg, mert elfáradt, hanem mert Quintipor
visszazuhant az ágyba.
- Nem jól érzed magad? Nehéz ez a virágszag, ugye?
- Dehogy, Trullám, dehogy! És a kis... Az úrnõd engedett
elûzni?
- Nem törõdik az a világon semmivel - legyintett elbúsultan
a dajka. - Kel, fekszik, egész nap jön-megy a kötõkosarával, néha dúdolgat is,
de se nem mosolyog, se nem haragszik, borzasztó rossz természete lett
szegénykének. „Elmegyek, Aranyvirágom”, mondtam neki. „Jó, Trulla, eredj”,
felelte rá. „De nem is jövök vissza többet, Aranymadaram.” „Jó, Trulla, ne gyere.”
Hát ezt érdemeltem én tõle?
Könnye indult megint, megtörülgette szemét a stola sarkával.
- Meg is fogadtam, hogy nem gondolok rá többet, nem rontom
vele magam, de hát tudom én azt megállni? Most is õmiatta tettem meg ezt a nagy
utat, Mediolanumtól idáig.
- Õ küldött?
- Dehogy! Hiszen õt magukkal vitték a császárék Nikomédiába;
azt mondják, ott majd helyrehozza az egyenletes meleg. Márpedig azt az öreg
Trulla jobban tudja, mi kell az õ kicsi drágájának. Ha valami van a világon,
ami megmentheti, azt csak én küldhetem el neki.
Kis kosarat emelt föl a földrõl, nyitogatta a tetejét,
Quintipor akkorát kiáltott rá, hogy összerezzent.
- Megmenteni?
- Hát. De azért ne egyél meg, hiszen én nem tehetek róla.
Akkor kaphatta a szárazbetegséget, mikor egész nap oda mászkáltatok valahol
Bajaeban, és este úgy jött haza, mint az ázott ürge. Attól kezdve van a köhögés
meg a félrebeszélés. De ne félj, ez elmulaszt mindent. Ejnye, hová tettem?
Izgatottan turkált a kosárban, s míg beszélt, kezdett
megverejtékesedni a homloka.
- A Suburrában lakik egy javasasszony, annak van valami
tengeri hagymája, amelyik minden köhögést elállít. Neki is azt adott az anyja
már háromnapos korában, s ezért nem köhintett még egyet se életében, pedig már
százötvenharmadik esztendejébe fordul. Hova lettél már, te büdös? Ezen kellene
élni minden embernek, de bizony szegény emberbe nem való. Minden esztendõben
csak egyszer hoz ilyent egy griffmadár a hyperboreusok országából, leszáll vele
az albanusi tó partján, s aki olyan szóval kiáltja meg, ami kedves neki, arra
rávisít örömében, s olyankor kiejti a szájából a hagymát. No ez az, no, ebben a
kendõben. Nem, valami másba kötöttem. Aki azonban kedvetlen szót mond neki, azt
rögtön széthasogatja, s azért olyan drága a hagyma, mert ilyen életveszedelemmel
jár a megszerzése. Bizonyosan tudom, hogy egy sárga vászonkendõbe kötöttem. De
hát hol vegyek én annyi pénzt, ettem magamat, amivel a javasasszony
beelégszik? Tudod, mit csináltam? Azt a karneolnyakláncot adtam neki, amit
jegyajándékba kaptam a magistertõl. Már nem tetõled, hanem az igazitól, az
enyimtõl. A praenestei fortunára mondom, rám fogja a taglót, ha megtudja. De
azt se bánnám már, csak a hagyma meglenne!
A homlokára ütött, és hirtelen fölkapta a kosarat.
- Tudom már! Bizonyosan a Dea Bona oltárán rántottam ki a
kosárból, mikor a báránycombot kivettem belõle, amit az istennõnek hoztam.
Tartós egészséget kértem a magisterem számára. No, szaladok is, lovag. Te se
kerülj ám el, ha arra jársz mifelénk. A
kövér sabin göböly, el ne felejtsd, ez a macellariánknak a címere. Jaj,
megyek, megyek, már itt se vagyok.
Ki is ment az ajtón, de megint visszafordult. A lovag már
akkor arcára feküdt az ágyban.
- Már megint alszol? Akár az én szegény kicsi drágám! Ugyan most már te is teheted.
Quintipor
nem mozdult.
- El is
felejtettem megmondani, miért jöttem. Olyan sokáig kerestem a palotád, hogy
közben egészen kiment a fejembõl. Csak azt akartam megmondani, hogy szegény
kicsi drágám téged is emlegetett, míg mellette voltam.
Quintipor
fölült. Az arca sápadt volt, a homloka, ahogy elnyomta, piros, mint a vér.
- Emlegetett?
- No ne ijedj meg. Nem rossz végrül emlegetett. Csak olyan
félrebeszélésbõl. Hogy ha te tudnád, milyen beteg õ, bizonyosan megtartanád az
ígéreted, akkor õ meggyógyulna. De, mondom, ez csak olyan félrebeszéd volt.
Talán eszedbe se jut már, mit ígértél neki. Vagy igen? Ej, ej, már látom az
arcodon, hogy valami kópéságot ígértél neki. Tudod már, mit?
- Tudom - mosolyodott el Quintipor.
Ez a mosoly aztán egész nap le se maradt az arcáról.
Mosolyogva szállt a fürdõjébe, mosolyogva öltözködött fel, és mosolyogva rakta
körül a jácintokkal a két hermát. És mosolygott akkor is, mikor a két tudóst
meglátta az atrium oszlopai közt sétálgatni.
Bion is
mosolygott, egy kicsit gúnyosan.
- Barátunk
megmenekült - mutatott Lactantiusra. - Istene zászlaja alá úgy özönlenek az
önkéntesek, hogy az ilyen veteranust be se sorozza.
Csúfolódott,
de azért szeretettel veregette a rhetor vállát, aki nem mutatott sértõdést.
- Úgy van,
amint mondod, Bionom. Istené a döntés, hogy kinek az áldozatát kívánja és
fogadja el, kiét nem. Abban a jelben, amit õ ad, nem lehet csalódni. Tegnap,
amikor veled beszéltem, úgy éreztem, mintha onnan felülrõl nagy fényesség sütne
a szemembe. Ahogy a Genesius arcát leírták nekem, s te magad is beszélted, õ is
valami ilyen hirtelen fényességet kaphatott. Én is egész éjszaka láttam, most
már nem látom.
Quintipor
mosolyogva bólintott. Visszaintegettek neki, mert azt hitték, búcsút int. Pedig
õ helyeslést bólintott. A hirtelen fényességgel úgy áll a dolog, ahogy a rhetor
mondja. Õ is látta azt a fényességet, amely a Genesius arcán visszatükrözõdött,
s amelyet a rhetor nem látott többé.
A forumra
ment, és Benonit kereste, az istenkereskedõt, azon a helyen, ahol az elõzõ
reggel találkozott vele, Tiberius Alexander szobra körül. E zsidó származású
férfiút, aki megtagadta Izrael istenét, sõt temploma felgyújtásában is
segítségére volt az átkozott emlékû Titus császárnak, már több mint kétszáz éve
elnyelte a séol, ahol bizonyosan
külön üstben fõzték számára a szurkot. Az emberek közt azonban még e korban is
fenntartotta emlékezetét ez a bronzszobor, amelyet barátja, az átkozott császár
emeltetett neki mint a praetoriánusok praefectusának és Egyiptom
kormányzójának. Bár fején a hadvezérek babérját és kezében a törvénytudók
tekercsét viselte, arca fajának vonásait mutatta, s emiatt volt tárgya ez
idõkben is a rómaiak gúnyolódásainak és a zsidók gyûlöletének. Se azok, se ezek
nem tudták neki megbocsátani, hogy ide került, az örök város ércbe öltözött
nagyjai közé. Õ pedig egyforma derûs, sõt kissé cinikus mosollyal nézte úgy a
római szemekben csillogó lenézést, mint a zsidó szemekben izzó gyûlöletet.
Itt szokta
árulni isteneit Benoni, a szobor körül keringve, de vigyázva arra, hogy mindig
hátat fordítson neki, nehogy gyulladt szemein keresztül lelkét irtózattal
töltse el a kárhozat fiának látása. Most azonban még nem volt a helyén.
Szomszédjai, egy tûzkõáruló lidiai görög s egy tisztes megjelenésû, kövér
szíriai, akit amaz címkereskedõnek szólított, azt mondták Quintipornak, hogy
nem is fog kijönni; Sabbathja van, és
azt meg szokta szentelni.
- Hogy szenteli meg? - mosolyodott Quintipor.
- Úgy, hogy nem dolgozik semmit - mondta a szíriai -, hanem
imádkozik egész nap otthon.
- Szegénynek sokkal rosszabb, mintha dolgozna - elméskedett
a görög, s kelet felé fordulva hajlongani és mormogni kezdett.
A szíriai megfeddte, és rossz erkölcsûnek nevezte.
Quintipornak megtetszett a komoly ember, és tõle kérdezte meg, nem tudja-e, hol
lakik a zsidó. Az este egy kicsit szórakozottan hallgatta, s most már csak arra
emlékezett, hogy túl a Tiberisen van valahol a szállása, s a háztulajdonos
nevében a lucerna is benne van.
- Nem lucerna, hanem Candelabrum - okosította föl a szíriai.
- Candelabrum Severus. Ha kívánod, uram, én elvezetlek hozzá.
Quintipor elfogadta az ajánlatot, annál inkább, mert a
szíriai azt mondta, õ nagyon meg tudja rövidíteni az utat. Ebbõl azt is látta,
hogy a címkereskedõ valami kalauzféle lehet.
Csakugyan olyan beszédes volt, mint a kalauzok szoktak
lenni. A Benoni házigazdájának történetébe kezdett. Severus húsz évvel ezelõtt
a római postaigazgató rabszolgája volt, de nemigen tudták hasznát venni, mert
nem szeretett dolgozni, s mivel kancsalnak és vöröshajúnak született, arra sem
volt alkalmas, hogy mûvelt ízlésû emberek gyönyörködjenek benne. Egyszer a
postaigazgató elárvereztette tiburi villájának kiselejtezett bútorait, azok
közt volt egy nagy vas-candelabrum is, amit senki se akart megvenni. Erre a
postaigazgató fülénél fogva elõrángatta Severust, aki akkor is aludt egy rossz
kádban, és kikiáltatta a praecóval, hogy aki kikiáltási árban megveszi az ócska
candelabrumot, az ráadásul ingyen megkapja ezt a nagyszerû rabszolgát. Rögtön
jelentkezett egy élemedett özvegy, aki megvette a candelabrumot, megkapta Severust,
és mivel nagy örömét találta a kancsal szemben és a vörös hajban, öt év múlva,
mikor meghalt, végrendeletében visszaadta neki a szabadságát, s ráhagyta a
négyemeletes házát, kertjeit, villáit és földjeit. Severus pedig oltárt emelt
a háza udvarán, arra föltette a candelabrumot, amelynek szerencséjét
köszönhette s azt imádja egyetlen isten gyanánt, ezért hívják Candelabrum
Severusnak.
A Suburrában jártak, a Viminalis tövének egyik piszkos, szûk
utcájában. A szíriai megállt, és nagy tisztességtudással megérintette Quintipor
karját.
- De ha nem akarsz olyan messzire fáradni, praeclarissime,
én itt is szolgálatodra állok.
- Miben? - bámult el Quintipor.
- Amiben kívánod, praeclarissime. Minden igénynek megfelelõ
címmel siettethetem boldogságodat.
Vaskos kis libellust húzott elõ, de mire szétnyithatta
volna, Quintipor szemen köpte. A tisztes külsejû férfi megtörülközött, és
megkezdte árui felsorolását.
- Quadratus, kilencéves, Quadrata, tizenkét éves, Tit...
Akár Titust akart mondani, akár Titildát, nem bírta
bevégezni, mert Quintipor úgy vágta mellbe, hogy megszédült. Aztán mosolyogva
ment tovább, csak sok kérdezõsködéssel, mert erre sohase járt még, s jól
elhaladt a nap, mire Róma legrégibb hídján, a Pons Subliciuson, amelyet a szent
hagyományok szerint még javítani se volt szabad vaseszközzel, átért a Tiberisen
túlra. Ott azonban nem kellett sokat keresgélnie. Mindjárt útbaigazították,
mert mindenki ismerte Candelabrum isten házát.
A rozsdás vaslámpás csakugyan ott állt márványemelvényen a
piszkos, bûzös és sötét udvar közepén, ágain fonnyadt koszorúkkal. Benoni,
kicsit fölmosakodva, és inkább dohos, mint rongyos ruhába öltözve egy mocskos
kisgyereket taszigált a kötélhintán, amely a földbe leásott hajórostrumra volt
kötve.
- A tied, Benoni? - csodálkozott el Quintipor.
- Nem, uram - szeppent meg a zsidó. - Találtam az utcán,
nagyon sírt, behoztam, és most nevet. Ha beesteledik, itt fogja majd keresni az
anyja. Tudják, hogy ilyenekkel szoktam játszani, mikor itthon vagyok. Az én
öcsém is ekkora volt, mikor utoljára láttam.
- Most hol az öcséd?
- Otthon vár, uram. Eskolban, a szõlõfürtök völgyében. Húsz
éve.
- Errõl akarok veled beszélni, Benoni. Nem vezethetnél be a szobádba?
- Nekem
nincs szobám, uram. Én itt lakom, ebben az ólban. Ebben pedig két ember nem fér el egyszerre. S te
nem is tudnál belépni, mert magas vagy és egyenes.
- Akkor kísérj el
- húzódott hátrább Quintipor. Az ólnak nem érezte semmi szagát; mikor megtudta,
hogy ember lakik benne, megtántorodott a rothadt szalma bûzétõl.
Benoni kétségbeesve
dörzsölgette elõreugró, sovány állát.
- Nem tudom,
uram, mi lesz akkor a gyermekkel. Itt keresztények is laknak, s azokról azt
mondják, hogy levágják a gyermekeket.
- Bolond vagy,
Benoni - mosolygott Quintipor. - Úgy láttam, itt van a szomszédban a vigilek
õrháza. Majd én leadom oda a gyereket, és megmondom, hogy csak neked vagy az
anyjának adják ki.
- Akkor mehetünk,
uram.
- Hát az ajtód? -
mutatott Quintipor az ólra. - Az isteneid is ott vannak? A pénzed is?
- A pénzem
kamatozik, uram. De az istenek ott vannak a szalma alatt.
- Azok is
pénzt érnek. Mért nem zárod be õket?
- Nincs
ajtóm, uram. Nem is kell. Az én népemnek Izrael istenén kívül a megvetettség is
oltalmazója.
Igaza
lehetett, mert a vigilek, akikhez õ lépett be elsõnek utat mutatni, nem a kezökkel
lökték ki, hanem a lábukkal. A lovagot azonban katonás tisztelgéssel fogadták,
és a gyereknek mindjárt sisakot és kardhüvelyt adtak játszani.
- Benoni -
kérdezte Quintipor, mikor megindultak az utcán a Tiberis felé -, mit akarsz te
Jeruzsálemben?
- Sírni akarok a falnál, uram, ami a templomból megmaradt.
- Mondtam már neked, hogy zsidó nem léphet be Jeruzsálembe.
Törvény van rá.
- Tudom, uram, de az régi törvény. Hadrianus császár hozta,
isten törje össze a csontjait.
Összerezzent és körülnézett.
- Bocsáss meg, uram. Ez csak úgy szokásból szaladt ki a
számon. Csak azt akartam mondani, hogy mostanában már nem veszik olyan
szigorúan a törvényt. Pénzért a zsidót is beeresztik Jeruzsálembe.
- S van már annyi pénzed, amennyiért megveheted az
engedélyt?
- Arra talán már
elég lenne. Valamennyit le bírok belõle alkudni.
- De útiköltséged
nincs, ugye?
- Jó gyalogló
vagyok, uram. A magam lábán is hazaérnék egy év alatt. Lehet, hogy ingyen hajót
is kapnék. Egy kicsit értek az egyiptomi bûvészethez, s a hajósok szeretnek
bûvészt vinni magukkal, aki jó idõt csinál. Legföljebb ha rossz az idõ, akkor
beledobják a tengerbe. De aki Jonát kimentette a hullámokból, az engem is
megsegítene. Más tart engem vissza, uram.
A beszéd
kifárasztotta. Hosszú köhögés és krákogás után tudta folytatni.
- Azért külön
kell fizetni, hogy a falnál sírhasson az ember. Tíz perc húsz sestertius. De
aztán meghosszabbíthatja a légionarius, aki a falat õrzi. Minden további öt
perc tíz sestertius. Ez nagy pénz, uram, mert duplán kell számítani. Az
öcsémmel együtt akarok sírni a falnál.
Megint elõvette a
köhögés. Quintipor fogta a karját, hogy el ne tántorodjon, s elõször hervadt le
szájáról a mosoly.
- Kis Tit, kis
Tit, te is így köhögsz?
De már akkor
megint mosolygott, mikor megindultak, fölfelé a dombon, amely a Tiberis völgyét
elzárta. Megint eszébe
jutott kis Tit. „A nap már a hegyre ült.”
- Ide
hallgass, Benoni. Vállalnál te egy keresztény útitársat, ha az minden
költségedet fedezné?
Benoni
megrökönyödött. Gondolkozott, számolt, aztán kedvetlenül felelt.
- Ha
különben békét hagyna...
- Békédet
hagyja - mosolygott Quintipor. - Halott keresztényt kellene magaddal vinni. Ugyanaz
a hajó vinné. Bebalzsamozva, kõszarkofágba, teherárunak. Neked csak addig lenne
vele bajod, míg ládában a hajóra teszik, meg azután a megérkezésnél, mikor
átadod.
- Hová
kellene vinni?
-
Nikomédiába. Egy kis kerülõ Jeruzsálem felé, de annak is megkapnád az árát.
- Mikor
indulhatnék?
- A jövõ
hét elsõ napjaiban. Mikor a kivégzések lesznek. Elmégy a lictorokhoz már
holnap, megegyezel velük, vigyázva végezzék ki, ne nagyon torzuljon el, mert be
akarod balzsamoztatni. A ruháit is tegyék félre, mert a bebalzsamozóknak majd
abba kell felöltöztetni. Azokkal is elintézed a dolgot, a koporsót is
megveszed, s a legközelebbi hajóval indultok.
Benoni
beesett arcán lázrózsák gyúltak ki. Számolt az ujjain.
- Ab hó
kilencedike a templompusztulás napja. Akkorára még úgy is a szent városban
lehetünk, ha elõbb elmegyek Eskolba az öcsémért. Csakhogy...
Megint az
állát dörzsölte. Quintipor mosolygott.
- Csakhogy
mi baj? Mondjad csak bátran.
- Uram,
annyi pénze a császárnak sincs, amennyibe ez kerül.
- Mennyit
számítasz körülbelül?
Ezt már ujj
nélkül számította, mert ez már nem idõszámítás volt, hanem üzlet. Csak száraz
ajkai mozogtak. Elõször harminc aureusra becsülte a költséget, aztán ötvenre,
végre megállapodott hatvanban. Quintipor mindenre jóváhagyóan mosolygott, s
elõhúzott két erõs bõrerszényt.
- Mindent
beszámítottál?
- Mindent,
uram. Még azt is, ami váratlan történhet.
- A magad költségei is benne vannak?
Benoni egy pillanatig habozott.
- Csak az enyimet, ha megengeded. Annyim van nekem, amibe az
öcsém engedélye kerül.
- Tedd el ezt a két bõrerszényt. A kettõben száz arany van. Annyi aureusod
megmarad, hogy az öcséddel együtt száz esztendeig sírhattok a falnál. Vedd hát
el gyorsan, mert nekem sietnem kell. Nem kell megolvasnod, súlyra is
megbecsülheted.
Játékosan
méregette két tenyerén az erszényeket. Benoni ijedten tette hátra kezeit.
- Én ma nem
nyúlhatok pénzhez, uram.
- Miért?
- Nekem ünnepem
van.
- Hátha én dugom
a ruhádba?
- Törvénnyel nem
lehet játszani, uram.
- Arra pedig már
nincs idõm, hogy visszakísérjelek.
Már akkor a
Tiberis balpartján jártak, a Galba-féle gabonaraktárak elõtt, amelyek a vámhivatallal
együtt nézegették magukat az elsötétedõ víz tükrében. Egy nagy márványtáblára,
amely arról szólt, hogy Rómába mindent adómentesen lehet bevinni, ami a
lakosság életszükségletéhez tartozik, bronz Mercurius mutatott rá. Talapzata
kövei szétnyiladoztak, egy helyen, lelógó fûcsomó alatt ökölnyi rés tátongott.
- Mit gondolsz,
Benoni? - kérdezte Quintipor. - Mercurius isten pártfogója ugyan a tolvajoknak,
de azért talán megõrzi holnapig a te pénzedet is.
Benoni
körülnézett. A Tiberisen nem járt hajó, a rakodópart is néptelen volt, alább, a
kiöntésekben nyugodtan tollászkodtak a flamingók és pelikánok. Quintipor
becsúsztatta az erszényeket, eligazgatta rajtuk a füvet, és búcsút intett az
istenkereskedõnek.
- Élj boldogul,
barátom!
Benoni
utánakapott a kezével.
- Uram, még nem
mondtad meg...
- Mit, Benoni?
- Mi a neve
annak, akit keresnem kell a lictoroknál, hogy kiváltsam.
Quintipor
elgondolkozott és elmosolyodott.
- Gránátvirág a
neve.
- És Nikomédiában
kinek adjam át a koporsót?
- Megtalálod a
címet az egyik erszényben egy papiros-szeletkén.
- Élj boldogul,
uram!
Nem sokáig
nézhetett a lovag után, mert az mindjárt a vámház sarkán beült egy kétkerekû
carrucába. Vágtatva vitte a szekér az Anulinus-palotába, amelynek kapujában
várást parancsolt neki.
Az asztalon
levelet talált, Bion írását. Habozott, hogy fölbontsa-e, s mikor feltörte,
nyugtalankodva kezdte olvasni. De aztán már nemcsak mosolygott, hanem nevetett
is. Arról értesítette a matematikus, hogy vénkorára hallatlan szerencsében
részesítették az istenek. Magát Aphroditét küldték el hozzá Hormizda képében.
Igaz, hogy Aphrodité nem õt kereste, hanem egy bizonyos lovagot, de aztán vele
is beérte. Sõt, megkérte arra, hogy kísérje el egy háromnapos asturiai
kirándulásra, mert meg akarja látogatni a szigeten a fájdalomgyógyító Venus Erycina
templomát. Annál kevésbé mondhatott neki ellent, mert õ is régen készült már
oda, megnézni azt a villát, amelyben Cicero az istenek természetérõl szóló
könyvét írta.
- Emlékszel rá?
Ez az a könyv, amit a rhetor egyszer meg akart hamisítani. De öreg barátunknak
ne szólj róla! Ha megígéred, hogy hallgatsz, én is megígérem, hogy beszélek. Ki
fogom beszélni a neheztelést az istennõ fejébõl. Nincs szebb feladat a
csillagok alatt egy öreg matematikus számára, fiam, mint fiatal szerelmeseket
összebékíteni.
Eltépte a
levelet, és az író-ólommal ezt a választ írta Bionnak egy papirus-lapra.
- Én is
elutaztam, Bionom. Addig is, míg találkozunk, ezt üzenem neked: Lactantiusnak
van igaza.
Csöngetett a
domesticusnak, átküldte Bion szobájába a levelet, gyorsan magára vette a zöld
ruháját a cseresznyepiros övvel, beledugatott mindent, amit kis Tit érintett
valaha, az antiochiai kereszttõl az alküone-madár eldobott tolláig, aztán
belevágta magát a carrucába.
- A praeturára!
Lelkendezve
lesett ki a szekérbõl, s nagyon megkönnyebbedett, mikor meglátta, hogy a
bírósági palota elõtt már nagy sokadalom van. Az azonban megijesztette, hogy
pénzt elfelejtett magához venni, s nem tudja mibõl kifizetni a kocsist. Szerencsére
megakadt a szeme a magisteri ezüstkulcson, amit úgyis le kellett volna venni a
ruhájáról. Letépte, és markába nyomta a bámuló kocsisnak.
Ügyesen
keresztülfúrta magát a tömegen, közben megtudta a csõdület okát. Egy Felix
Bulla nevû híres rablóvezér állt a praetor elõtt.
Mire befurakodott
a terembe, a praetor már kimondta a halálos ítéletet, és távozásra készülve
odaszólt a rettenetesen megbilincselt latornak.
- Látod, mért
lettél rabló?
A lator,
gladiátor termetû, széparcú férfi, visszafordította fejét a lictorok közül,
akik kivonszolták.
- Hát te miért
lettél bíró? Azt hiszed, én jobban tehetek róla, mint te, hogy melyikünkbõl mi
lett?
A terem hirtelen
kiürült, csak két lictor maradt még benn, akik letették bárdos vesszõnyalábjukat,
és söprûvel fegyverkeztek föl, s a praetor segédje percegtette nádtollát az asztalon.
Quintipor elõrelépett.
- Mit akarsz? -
nézett fel mogorván az írnok.
- Én keresztény
vagyok - mosolygott Quintipor.
Az írnok
megcsóválta a fejét.
- Letelt a
hivatalos idõ. Gyere holnap.
- De én már
ma is keresztény vagyok.
- Oly
sürgõs neked? Ilyen fiatal létedre. Van még idõd meghalni.
- Akkor
elmegyek a praetor után, és feljelentelek neki, hogy nem tiszteled a törvényt.
- Ezt is mosolyogva a mondta, de nagyon határozottan.
Az írnok
vállat vont, és elõkeresett egy nagyobb viaszos táblát.
- Te már a
huszonharmadik vagy reggel óta. Mi a neved?
-
Gránátvirág.
Az írnok
elnevette magát.
- Szép
nevet adtak neked.
- Szépet -
nevetett a Quintipor szeme.
- Hány éves
vagy?
-
Huszadikban vagyok.
A toll
vastagon fogott. Valami szõr akadhatott bele. Az írnok piszkálgatta egy
darabig, aztán eldobta, elõvette a tollvágó penecilust, új nádat faragott vele,
kipróbálta a körmén, megfelelõnek találta.
- Hová való
vagy?
Quintipornak
megrebbent a pillája.
- A... a
Boldogok Szigetére.
A nádtoll
még egy kicsit percegett. A scriba beírta, hogy fölülnevezett istentelen meg
van zavarodva elméjében. Aztán intett a lictoroknak.
- A
többihez!
A lictorok
letették a söprût, felvették a fasceseket, és közrefogták Gránátvirágot.
|