V.
NIKOMÉDIA VAGY A VÉGZET KÖNYVE

XXXVIII.

Az udvari orvos, Pantaleon utóda, nagyon tudós és goromba görög, dél óta már negyedszer próbált Galerius caesar színe elé kerülni. Az ajtónálló főkamarás azonban csak egyszer jelentette be, s akkor nem egészen a cerimoniale által előírt léptekkel hagyta el a caesar szobáját.

- A szentséges úr nem kíván orvost látni - mondta hűvösen, hol egyik, hol másik testrészét tapogatva. - Véleményem szerint nincs is rá szüksége, mert nagyon jó erőben érzi magát.

A caesar még éjszaka megérkezett, beteg lánya hívására, aki már ötödik hete feküdt a nikomédiai palota legcsöndesebb szárnyának peristiliumában, éjjel-nappal a szabad levegõn. De a hivatalos ügyek úgy összetorlódtak, hogy az apának eszébe sem jutott a lánya. Reggel korán ugyan gondolt rá, de akkor azt jelentették neki, hogy a beteg alszik, s így inkább a császárnál tett rövid üdvözlõ látogatást. Rosszkedvûnek, majdnem haragosnak találta, az üdvözlést pár odavetett szóval viszonozta, s szinte parancsszerûen jelentette ki, hogy az enyhítõ rendeletet rövidesen kihirdetteti az egész birodalomban. A caesar megkísérelt óvatosságot ajánlani, azonban a császár hideg pillantása elhallgattatta. Jobbnak látra tehát engedelmet kérni a visszavonulásra, és a császár nem tartóztatta. Sõt úgy viselte magát, mintha már nem is tudná, hogy vendége van, s hogy a vendég uralkodótársa és veje. Összeráncolt homlokkal jött-ment a kis dolgozószobájában, összetapasztott tenyerekkel és idegesen táncoló ujjakkal, és fejét fel-felkapva, mintha valami váratlant hallana, vagy nagyon várna valamit.

- Carrhael - csikorította össze fogát az óriás, míg összeszorított szájával megérintette a császár lázasan forró kezét. Úgy érezte, ez a rejtélyes, vézna kis öregember, akit két ujja közt összeroppanthatott volna, mint egy kiszáradt diót, most négyszemközt megismételtette vele a szégyenfutást. És megint a Sápadtképût látta mögötte, úgy, mint akkor, csak még most arcátlanabbul vigyorogva, a diadal biztos tudatában. Az istentelenek leplezett amnesztiát kapnak, és õvele mint kegyvesztettel bánik a császár - az összefüggést a vak is láthatta, s a caesar nem ismerte magát vak embernek. Holnap talán számkivetés vagy annál is rosszabb következik. Vajon nincs-e máris aláírva a halálos ítélet, csak a Sápadtképût kell megvárni a kihirdetéshez, hogy a maga szemével láthassa az õ bukását, úgy, mint, Carrhaenál? Talán õ lesz a koronatanú is? Diocletianus nagy tettetõ, s ha most elvetette az álarcot, vagy feleslegesnek tartja már, vagy olyan dühre lobbantotta valami, hogy többé nem tud magán erõt venni. Nyomára jött volna az összeesküvésnek, amelyet õ tervezett ki Antiochiában, és Maximianus szervezett meg a mediolanumi udvarból? Igaz, hogy nagyon óvatosan dolgoztak, s kettejük szerepérõl csak néhány bizalmas fõember tudott, magas rangú katonák és udvari méltóságok. De bizonyára Constantinusék is nagyon vigyáztak, annál inkább, mert õk szedett-vedett csõcselékkel dolgoztak, istentelenekkel. Azért készülõdéseik õelõttük mégse maradtak titokban. Tanút ugyan nem lehetett ellenük szerezni az apatei presbiter óta, s tulajdonképp az se volt haszonra való, de azért voltak róluk értesüléseik. Tudták, hogy a naissusi asszony megfoghatatlan keze állandóan szövi a fonalat a Thamesistõl az Euphratészig, s tudják, hogy a fiatal Constantinus, a világ jövendõbeli urául kiszemelve, éppúgy keresi a népszerûséget a légiók és a polgárok közt, mint az õ oldalukról Maxentius. S lehet, hogy amennyit õk tudnak azokról, azok is annyit tudnak õróluk. S vajon nem éppen Maxentius kotyogott-e valamit, akinek bölcsõjébe nagy akarást, de kevés értelmet tettek a sors-istennõk? Tüzessége ugyan, amely korával jár, méltóvá teheti õt az asszonyok becsülésére, de szelessége, amelyet nem tudott kora mögött hagyni, nem teszi alkalmassá a férfiak dolgaira.

Vejérõl egy pillanatra leánya is majdnem eszébe jutott Galeriusnak. De ez nagyon rövid pillanat volt, s csak abból a felelet nélkül elhalt kérdésbõl állt, hogy ugyan mire is akart gondolni az elõbb? Gondjai zuhatagában úgy elsodródott, mint egy kis kék pillangó a vízesésben. A forradalom a keleti és a dunai légiók közt meglehetõsen elõ volt készítve. A perzsa támogatás is biztosítottnak látszott, s ebben, azt el kellett ismerni, nagy része volt Maxentiusnak. A caesar olyannak látta a helyzetet, hogy a kockát el kell vetni. A bátorság majdnem biztosítja a diadalt, a halogatás biztos halál. Délelõtt Tagessel, a fõaugurral tanácskozott, aki megerõsítette õt elhatározásában. A madár- és béljóslatok, mint mondta, hetek óta olyan komor végzettel fenyegetik Diocletianust, hogy nem meri õket közölni a császárral, kénytelen napról napra kegyes hazugságokkal áltatni. Bezárkózott azután a comes largitiorummal is, az örmény pénzügyminiszterrel, akit a császár azzal idegenített el magától, hogy nem fogadta el adójavaslatát, holott az föltétlenül eltüntette volna az állami deficitet. Az okos és kövér örmény arra hívta fel a császár figyelmét, hogy a birodalomban egyre több a sovány ember, ennélfogva azt indítványozta, hogy ezeknek az adóját duplázzák meg, mert ezek kevesebbet esznek, mint a kövérek, ennélfogva több pénzük van az adóra.

A tanácskozások után Galerius saját kezû levelet írt Maximianusnak, Varanesnek s a keleti és dunai légió parancsnokainak. A medvefojtogatáshoz szokott kéznek a könnyû nád toll nem akart engedelmeskedni, s ez külön idegesítette a caesart, mint keresztre feszített rabszolgát a tenyerébe szaladt szálka. A szolgálattevõ fõkamarásnak minden oka megvolt rá, hogy ne vállalja másodszor is az orvos bejelentését.

A görög azonban azok közé az orvosok közé tartozott, akiket a halál tisztelete közömbösökké tesz más tekintélyek iránt. Amikor ötödször is megjelent a caesar elõszobájában, minden szó nélkül félrelökte az ajtóból az egregiust, s rányitott a szentséges úrra.

- Mit akarsz? - ordított rá a Csordás vérben forgó szemmel.

- Én semmit, szentséges úr - felelte nyugodtan az orvos. - Hanem ha te el akarsz búcsúzni a lányodtól, ne késsél sokáig. Atroposz ollója kérlelhetetlen.

- Mi? - a caesar olyan rekedt bõgést hallatott, mint az a gyanútlanul legelészõ barom, amit sardicai csordás korában csak úgy erõpróbául fültövön ütött az öklével. A maga módján õ is szerette a lányát. Ez most látszott meg rajta, amikor fölugortában fellökte az asztalt, és orvoson, kamaráson keresztülgázolva rohant ki az udvarra. Nemcsak a barátait, hanem még az ellenségeit is elfelejtette, olyan hirtelen és fájdalmasan zuhant halántékára a sors ökle.

Az atriumban azonban csak meg kellett állnia. A nikomédiai palotát ugyan nem évszázadok királyai és császárai építették, mint az antiochiait, hanem Diocletianus egymaga, egyszerû és áttekinthetõ tervek szerint, amelyek a római katonai táborok beosztását vették mintának. De kétholdnyi területen feküdt, annyi épületcsoportja, oszlopcsarnoka, tornya, kapuja volt, hogy a caesar mostani fejvesztettségében nem tudta, merre menjen. Megvárta az orvost.

- Vezess hozzál Eredj elõre! Szaladj! Megállj! - parancsolt neki katonásan, míg a vad csordásszemekbõl kibuggyantak a könnyek, és megálltak a szemgödörben. Ezen a csattanó, cserzett, piros arcon a könnyeknek nem volt szokott útjuk, azért tétováztak a megindulással. - Mondd, orvos, nincs remény?

Az orvos a szakember alaposságával felelt. A test parány részek halmaza, amelyek hézagot hagynak maguk közt, és az egészség az a helyes arány, amely e pórusok átmérõje s a rajtuk elpárolgó folyadékok közt fennáll. A különbözõ nyavalyák ennek az aránynak a megzavaro­dásá­ból állnak elõ. Ez ugyan régi elmélet, melyet a prusai Aszklépiadész állított fel, s mások azóta lényegesen módosították, mégpedig több irányban, ami természetes is, mert az orvosi tudomány a filozófia nõvére. Õ a maga részérõl abban igazat ád a prusai tudósnak, hogy a betegségeknek tulajdonképpen két okfeje van, a kitágulás és összeszorulás, de a domina nobilissima esetében mégis inkább a pneumatikusokkal tart. A négy elem, a meleg, hideg, a nedves és száraz mellé fel kell venni valami spiritust is, amely a tüdõn keresztül kerül a vérbe. A nobilissima tüdeje se kitágulni, se összeszorulni nem tud, s így spiritusa fogytán van, legföljebb estig tarthat még el.

Az orvos elhalkította a szót, mert már közeljártak a legnaposabb oszlopcsarnokhoz, s hallatszott Titanilla köhécselése. A hosszú magyarázat alatt a caesar könnyei felszáradtak, s elméjét újra birtokukba vették a szobájából utánasompolygott gondok. Sõt most már az is eszébe jutott, hogy a leveleket otthagyta az asztalon, illetve a fellökött asztal alatt, s tarkóján csorgott a verejték arra a gondolatra, hogy távolléte alatt esetleg rendet csinálnak a szobájában.

- Menj csak a beteghez, s nyugtasd meg, hogy mindjárt követlek - mondta az orvosnak, s döngõ lépteivel visszasietett.

Az orvos lábujjhegyen lépkedett fel a lépcsõkön, hogy föl ne ébressze a beteget, akit mozdu­latlanul látott feküdni könnyû, de meleg skarlát takarója alatt. A nobilissima azonban nem aludt. Lesoványodott kezeivel a skarlátot simogatta, s amint az orvos lépteit meghallotta, ráemelte szemeit, amelyek még nagyobbra nõttek a virágarcocska elsorvadásával. Most egészen kékké világosodtak, és úgy fénylettek, hogy az orvosnak a kialvó mécses utolsó fellobbanására kellett gondolni.

- Találkoztál vele? - kérdezte az ágon hintázó madár csicsergõ vidámságával. - Láttad? Ugye milyen szép volt?

- Igen - bólintott az orvos, és megkereste karján a verõeret -, mindjárt jönni fog õ is. Ha egy kicsit fel tudsz emelkedni, még meg is láthatod, valamiért visszaszaladt. Ott piroslik a bíbora, látod?

- Kirõl beszélsz? - ámult rá Titanilla.

- Az atyádról, a caesarról.

- Eh, én nem azt kérdeztem! - hanyatlott vissza bosszúsan. - A kisfiút láttad-e?

Az orvos meglepetve nézett rá. Úgy látszik, gondolta, mégis a régi mûvészeknek volt igazuk, akik Thanatoszt mosolygó gyermekifjúnak ábrázolták, amint mákfejjel játszadozik. Mostaná­ban inkább fekete leples rémnek képzelték, éles késsel, amellyel levágja a haldoklók haját, annak jeléül, hogy õk most már az alvilág isteneihez tartoznak.

- Láttam a kisfiút - hagyta rá a nobilissimára. - Mákfejek voltak a kezében.

- Dehogy - nevetett a beteg. - Az más kisfiú lehetett. Ennek füge volt a kezében, szép, nagy, piros füge. Látod, itt ült a takarómon, itt ni, még össze is van gyûrõdve. Kértem tõle fügét, de nem adott. Azt mondta, csak akkor ád, ha megtudja, milyen a lelkem.

Elkezdett halkan sírdogálni. Az orvos nem vigasztalta. Számított rá, hogy a sírás magától is el fog állni. Az érverés kezdett nyugodtabb lenni. A hangja is nyugodt volt, amikor megszólalt.

- Ereszd el a kezem, orvos. Rosszul esne neki, ha meglátná. Az én kezemet csak õneki szabad fogni.

Az orvos nem látta semmi értelmét az ellenkezésnek. Türelmetlenül nézett le az udvarra. Szerette volna siettetni a caesart.

A nobilissima befogta a szemeit. Talán el is aludt, mert egyszer elmosolyodott, aztán hirtelen felnézett.

- Orvos, van nekem lelkem?

Az orvos kapott rajta, hogy olyan kérdést adott fel neki, amelyrõl kiadósan lehet beszélni s elszórakoztatni a beteget addig, míg a caesar ideér.

Azt felelte, hogy lelke mindenkinek van, de nem egyformán. Zeno tanítása szerint a lélek tûz, amely azonban az emberi testben többé-kevésbé lehûl, mert durvább anyagokkal érintkezik. Poszeidonosz szintén megerõsíti ezt, és azt is állítja, hogy mikor a lélek elhagyja a testet, fölemelkedik a hûvös levegõbe, mivel könnyebb, mint az, s annál magasabbra megy, mentül tisztább. A legtöbb lélek itt kóvályog a föld közelében, mert a tisztátalan anyagokkal való keveredés lehúzza. Az olyan lélek azonban, mint a nobilissimáé, egész bizonyosan fel fog emelkedni odáig, ahol a tiszta éther kezdõdik, vagyis a hold magasságáig.

A nobilissima halkan felsóhajtott, és két kezével eltakarta az arcát, amelyen irtózás látszott.

- Nem, nem, oda nem! Félek a holdtól.

A caesar a legjobbkor érkezett meg. Az orvos sietett félreállni, õ pedig nagy kezeit rátette a lánya széthullott, fekete hajára.

- Nézz rám, kis nobilissima. Hát nem tudod, ki vagyok? Sok a dolgom, mégis eljöttem hozzád. Megismersz?

Titanilla levette kezeit a szemérõl.

- Miért ne ismernélek meg, atyám? Tudtam, hogy el fogsz jönni a kislányodhoz, aki nem volt neked rossz gyereked.

Az egyik nagy tenyerébe beleigazította kis arcát, a másikkal betakarta.

- Atyám, te mondd meg, van nekem lelkem?

A caesar elnevette magát. Nagyon szívbõl nevetett.

- Ó, te bolondka, te! hogy ilyenek jutnak neked eszedbe! A lélek, az virtus, hát minek volna az neked? Az asszony nem tudna mit csinálni a lélekkel, az csak az ilyen mellbe való, mert ebbe fér!

Kevélyen megütötte döngõ mellét. Aztán a másik kezét is kihúzta a beteg feje alól. Sürgõs végeznivalói vannak, mondta a szokott hangján. Õszinte megnyugvást érzett, hogy így találta a lányát. Aki ilyen bolondságon tudja törni a fejét, azt nem kell félteni, szamár az az orvos.

Körül is nézett, hogy majd megmondja neki, de nem látta sehol. Lehajolt a lányához, megcsókolta mind a két arcát, és megkérdezte tõle, van-e valami kívánsága.

- A Dominával szeretnék beszélni - felelte halkan a lány.

- A császárnéval? - hökkent meg Galerius.

- Azzal. Nem felejted el?

- Nem, nem - dörmögte kelletlenül a caesar. - Mást nem kívánsz? nincs itt veled senki?

Titanilla szó nélkül mutatott az asztalkáján levõ ezüst csengõre. A caesar távozóban még hallotta is a csengetést. Cselédek és ápolónõk szaladtak a nyugvóágyhoz, de a nobilissima visszaintette õket. Csak az orvost marasztotta ott.

- Gyere közelebb. Nyúlj be a vánkosom alá. Papiruskönyvecskéket és viasztáblácskákat találsz ott. Egymás után vedd ki õket, és tartsd ide elébem. Olvasni akarok belõlük, de az én karomnak nehezek.

Amit elolvasott, azt bedugta a takaró alá.

- Milyen jól melegítenek ezek, orvos - mosolygott el. - És milyen jó, hogy olyan sok van! Egészen beléjük takarózhatom éjszakára.

De a tizediknél nem bírta tovább. Annál, amelyik úgy kezdõdött: Köszönöm, hogy te vagy.

- Minden összefolyik a szemem elõtt, orvos. Most már te olvass!

Az orvos ugyan komoly ember volt, de azért elég folyékonyan olvasta a iambusokat és dactylusokat, mert sok orvosi szabályt tudott, amelyeket a régi mesterek hexameterekbe foglaltak. Mindazáltal örült, mikor könnyû asszonyi lépteket hallott.

- A Domina! - kémlelt elõre, mert a nap már lement, kezdett barnulni az este.

- Menj eléje és üdvözöld - mondta Titanilla. A császárné mindennap meglátogatta pár percre, s õ, ha ébren találta a látogatás, mindig gondolt vele, hogy megadják neki a tiszteletet.

Az orvos a lépcsõk aljáig eléje ment a Dominának, s letérdelve köszöntötte.

- Mire a hold feljõ, legszentebb úrnõ...

A császárné ijedten hallgattatta el, s megparancsolta neki, hogy maradjon a közelben. Aztán odasietett a beteghez, aki megcsókolta a felé nyújtott kezet.

- Soká jöttél, augusta anyám - mondta szomorúan. - Már azt hittem, engedsz elmenni.

- Hová, gyermekem? Nekem csak most szóltak, mikor apád már el is utazott, hogy látni kívánsz.

- Nagyon vártalak. Nem akartam addig útra kelni.

- Már kérdeztelek, hová mennél ilyen sötétben, gyermekem? Ilyenkor már mind elalszanak az ilyen kis madarak, mint te vagy.

Elkezdett dúdolni. „Az oceanus parttalan...”, mosolygott és abbahagyta.

- Tudom, augusta anyám. Én is elalszom. Csak elõbb szeretnék valamit megtudni tõled. Nézd, anyám... Megengeded, hogy így szólítsalak? Látod, nekem sohase volt senkim, akit anyámnak szólítsak. Én a vad nobilissima voltam. Engem mindenki szeretett, de ti nem.

- Ne mondj ilyet, kislányom - ölelte magához a császárné a lehanyatló kis fejet, jóvátételéül rideg esztendõk hosszú sorának.

- Nem bántásul mondom, anyám. Én se szerettelek titeket. Az ember nem azt szereti, akit akar, hanem akit tud. Most már nagyon tudlak szeretni. És ha te is engem, akkor bizonyítsd be. Mondd nekem úgy, hogy: kis Tit.

- Úgy mondom, kis Tit.

- De kétszer mondjad. Úgy, hogy kis Tit, kis Tit.

- Kis Tit, kis Tit - fojtogatták a könnyek az öregasszony torkát.

- Úgy, most már elhiszem, hogy szeretsz. Most már merek tõled valamit kérdezni.

- Kérdezz, kis Tit.

- Azt mondd meg nekem, anyám, van-e nekem lelkem?

A császárné szemébõl kiszaladt a könny. Ráperdült kis Tit hajára. Minden gondolkozás nélkül felelt.

- Ha fáj, kis Tit, akkor van.

- Akkor jó, anyám - sóhajtott kis Tit megkönnyebbedve. - Akkor nekem már régen van lelkem, mert régen fáj. Mit gondolsz, a rabszolgáknak is van lelkük?

A császárné feje lehanyatlott. Egyetlenegyszer életében õt is nevezték testvérüknek rabszolgák és rabszolganõk. Akkor, amikor Nikomédia püspöke keresztvizet öntött lefátyolozott fejére, és a szeretet csókjaival fogadta magába a gyülekezet.

- A rabszolgáknak is van lelkük. Hiszen a rabszolgáknak egyebük sincs.

Kis Tit a nyakához nyúlt, és ott bíbelõdött egy darabig erõtlen kezével.

- Ügyetlen vagyok. Akaszd ki csak a bullám, anyám. Megvan? Nyisd föl. Egy kis kereszt van benne, megtaláltad?

- Igen - felelte a császárné szorongva.

- Add ide, anyám. Köszönöm. Neked megmondhatom, hogy egyszer egy rabszolgától kaptam én ezt, a tûje hegyén még most is rajta a vére. Azt is nekem adta. Én is neki adtam az enyémet.

Már alig lehetett érteni a szavát.

- Nem... nem találom... nem találom...

- Mit nem találsz, kis Tit?

- A... számat. A keresztet... tedd... oda... a számra... így... jó...

Köhögött, s most megint megerõsödött egy kicsit a hangja.

- Neked... megmondom a... nevét... Gránát... Tartsd ide a... a füled... virág... Gránátvirág.

A császárné addig maradt ráhajolva, míg azt nem érezte, hogy hidegülõ kezei lecsúsznak róla. Aztán kezeit összetette a takaró felett a mellén, közéjük szorítva a kis feszületet, keresztet vetett a halottra is, magára is, és szólította az orvost.

- Világosságot!

A hold a fák felé emelkedett, amelyeket könnyû szél borzongatott meg, talán az éthert keresõ lélek fölszabadult szárnyainak suhogása, és ezüstfény öntötte el az oszlopcsarnokot. Kis Tit úgy feküdt benne, mint a bajaei romok kék pillangója a bokrok alatt, mikor kialudt a nyár aranyfénye.