|
A nobilissima halála sokkal mélyebben
megrendítette az udvari köröket, mint ahogy várni lehetett volna. Az
uralkodóháznak Nikomédiában még nem volt halottja, a szent palota építésekor
nem gondoltak mausoleumra, s a mulasztást most kellett pótolni, az alatt az egy
hét alatt, amely a temetésig rendelkezésre állott. Gondoskodni kellett az
udvari gyász elrendeléséről s a szertartások rendjéről is, de senki
sem tudta, ki fog intézkedni, s ez okozta az udvari méltóságok megrendülését. A
császárné, aki győzte lelkierővel egészen a halott szemének
lefogásáig, másnap ágynak esett, s állapotát az orvos olyan nyugtalanítónak
találta, hogy éjjel-nappal vele volt, és nem engedett be hozzá senkit. Galerius
távol volt, a bithyniai helyőrségeket akarta sorra látogatni, s bár többfelé
futárokat küldtek utána, bizonytalan volt, mikor találnak rá. A császár rossz
hangulata, amely hetek óta tartott, most apátiába ment át. Az orvos jelentését
a császárné megbetegedéséről fejbólintással vette tudomásul, s mikor
intézkedését kérték a nobilissima temetéséről, csak annyit mondott, hogy
az az udvarmesterre tartozik. Azt azonban nem mondta meg, melyikre, s mivel
kérdést nem mertek hozzá intézni, s nem is lehetett, hiszen felségsértés és
szentségtörés lett volna homályt találni a legmagasabb kijelentésben, a szent
palota hadszíntérré változott, amelyen a legelkeseredettebb harc indult meg.
Titanillának mint Maxentius feleségének, magának is volt udvarmestere,
Galeriust is elkísérte az övé, s ezek mind a ketten maguknak követelték az
intézkedés kizárólagos jogát, egyik a férj, másik az apa képviseletében.
Viszont a császári udvarmesteri hivatal feje hallani se akart arról, hogy a
császári palota területén bárki is bitorolni merje az ő hatáskörét.
A szegény kis
halott, miután a pollinctorok bebalzsamozták, már negyedik napja feküdt az
atriumban a lectus funebrisen, skarlátjával letakarva, de füstölõ serpenyõt nem
állítottak oda ravatalához, se a vestibulumba nem raktak vörösfenyõ- és
cipruságakat. Illõ ugyan a tradíciók tiszteletben tartása, és veszélyes az
alvilági istenek megsértése, de mindennél nagyobb érdek a tekintély megóvása. Az
udvar pártokra oszlott, mind a három udvarmester lemondással fenyegetõzött, a
másik kettõt tevén felelõssé a következményekért. Szerencsére a könyörülõ
Aesculapius isten megmentette a birodalmat ettõl a megpróbáltatástól. A
császárné összeszedte magát annyira, hogy ha a temetésen nem jelenhetett is
meg, legalább fõudvarmesternõit megbízta az intézkedésekkel. Ez nagyon
szerencsés gondolat volt, mert a közös sértõdöttség és harag összebékítette a
három udvarmestert. Megegyeztek abban, hogy mindentõl távol tartják magukat, s
így a temetés olyan egyszerû lehetett, amilyennek a császárné kívánta. Ideiglenes
sírt készíttetett a ciprusok alatt, amelyek mögött utoljára látta Titanilla a
napot lemenni, s megtiltotta, hogy megrendezzék a szokásos halotti menetet, ami
titokban megütközést is keltett. Mert a nagy temetés, amelyre kikiáltók szokták
meghívni a közönséget, a család fényének s tekintélyének kimutatására szolgáló
alkalom volt, és a tubicinák zenéjével, a betanult naeniákat jajgató praeficák
kórusával s a szomorúság enyhítésére szánt mímusok szerepeltetésével inkább
triumfusra emlékeztetett. Az orvos közbenjárására azt is elrendelte a
császárné, hogy a papirusokat és viasztáblákat, amelyeket a nobilissima ágyában
találtak, tegyék bele a koporsójába. Maga nem nézte meg az írásokat, mert az
orvostól azt hallotta, hogy azok gyerekes bohóságok, de sejtette, hogy attól a
Gránátvirág nevû rabszolgától származhatnak, akinek a nevével szegény kis Tit
kilehelte lelkét. Annyira megindítónak és mindent megtisztítónak találta a
nobilissima halálát, hogy úgy érezte, elnézheti neki ezt a kis léhaságot. Azt
azonban nem engedte meg, hogy amphorákat, csészéket, díszkorsót és asszonyi
piperetárgyakat is tegyenek a koporsóba. Szemében a keresztecske valahogy
kereszténnyé tette Galerius lányát, sõt betegágyában önmagát is azon kapta,
hogy a keresztények elhagyott istenéhez imádkozik lelke üdvösségéért.
Kis Tit így
körülbelül olyanformán került a föld alá, ahogy maga kívánta egyszer. Csillag
módjára, amelyrõl lehullása után senki se beszél. Azonban a temetés után való
nap megérkezett Galerius, akit sikerült valamelyik határszéli légiónál
megtalálni. Õrjöngõ fájdalom fogta el, amely félelmessé tette mindenkire nézve,
akivel visszafelé való rohantában találkozott. De mire hazaért, fájdalma
lecsillapult, úgyhogy tudott gondolni az uralkodói méltóságra is, amelynek még
a gyászban is meg kell nyilatkozni. Ha már a temetés egyszerû volt - amiért
magában a neki mindig gyanús Dominának keresztény babonáira vetett - legalább a
temetés kilencedén fényes novendiáliákkal
akarta megtisztelni a halott szellemét. Úgy tervezte, hogy a papsággal nagy
áldozatokat mutattat be a síron s a halotti torra az egész udvart, sõt
Nikomédia polgárságát is megvendégeli.
A császárné,
akinek elmondta ezeket a terveket, mikor köszönõ látogatást tett nála, nem tett
kifogást semmi ellen. Az apának joga van gyermekét úgy gyászolni meg, ahogy
akarja.
- De a joviusokat
is szeretném részeltetni a silicerniumban - tervezte tovább a caesar. - A nagy
gyakorlótéren, Jupiter szobrával szemben osztanék ki köztük húst, kenyeret és
bort, ha gondolod, Domina, hogy a Dominus megengedi.
Aggódva várta a
választ, mert hiszen az egész kilencedünnepet azért rendezte volna, hogy
alkalma legyen gyanú nélkül a testõrök közé keveredni. A hatezerötszáz
válogatott katona magatartásán, akik a császár közvetlen parancsnoksága alá tartoznak,
nagyon sok fordult meg.
A császárné azt
felelte, úgy hiszi, hogy a császár helyett is megadhatja az engedelmet, aki elé
mostanában nem lehet bejutni még neki magának se. Õt se fogadta reggel, amikor
személyesen akarta neki bejelenteni föllábodását.
- Beteg a
császár? - kérdezte Galerius lesekvõ tekintettel.
- Múló baj -
felelte a császárné, és másra terelte a beszédet
A császár baja az
volt, hogy hatodik hete nem kapott semmi hírt a fiáról. Bionnak kötelessége
volt minden héten jelentést tenni, de a matematikus elhallgatott. Utolsó Levele
az volt, amelyben azt az örömhírt közölte, hogy Venus egymás felé fordította
Quintipor és Hormizda szívét, s hogy az enyhítõ rendelet beváltotta a
hozzáfûzött reményeket. A császárt ez a levél annyira boldoggá tette, hogy
elélt belõle még a következõ héten is, amikor a jelentés elmaradt. Még a
második héten is engedte magát meggyõzetni a Dominával, hogy talán valahol
vihar késleltette a hírhozó hajót. Azonban sok hajó érkezett Rómából - minden
útbaesõ kikötõben császári gyorsfutárok álltak készenlétben, hogy egyik a
másiknak adván át a sürgõs postát, rövidítve a hír útját -, és senki se tudott
arról, hogy hátráltató vihar dühöngött volna valahol. Eltelt a harmadik hét is,
a császár mindennap sürgetõ parancsot küldött Rómába, külön Quintipornak és
külön a matematikusnak, akit a bányákba való küldéssel, a legmélyebb börtönnel
és gályarabsággal fenyegetett meg. Tagestõl naponta kétszer is kérte a jeleket,
s az augur a legkedvezõbb ómenekkel szolgált. De ez, ha csillapította is a
császárt, megnyugtatni éppúgy nem tudta, mint a császárnénak az a feltevése,
hogy a fia talán útban van a matematikussal Rómából Nikomédia felé. A császár
elismerte, hogy ez a föltevés annyiban ésszerû, amennyiben megmagyarázná a
hallgatást, de miért indultak útnak elõzetes engedélykérés nélkül? A negyedik
héten, Galerius megérkezésekor a császár nyugtalansága elérte az õrület
határát. Csak a hosszú élet iskolájában szerzett önfegyelmezés óvta meg attól,
hogy le ne szaladjon az utcára az emberek közé, s bele ne gázoljon a
Propontisba, a tengerben eléje szaladván a várt hajónak. Érezte, hogy ha
mindent kockára nem akar tenni, így, a halántékában dobogó tébollyal nem
mutathatja magát alattvalói elõtt, s erre következett a teljes elzárkózás. Még
a borbélyát sem engedte magához, csak azt az öreg eunuchot tartotta kézügyében,
aki az ágyát meg szokta vetni. Ezzel üzente ki a praepositus cubiculariusnak,
hogy semmi állami üggyel ne háborgassák, ez hozta be neki az ételt, amelyhez
nem kellett neki angustator, mert hozzá se nyúlt, s ezzel hordatta be magának a
római postát. Egész napja azzal telt, hogy kereste a levelek kazlában Bion vagy
Quintipor írását, s mikor azt nem találta, elõszedte és átolvasta valamennyit,
hogy ha tõlük nincs hír, róluk nem talál-e valami jelentést. A napok teltek és
múltak, a napok, amelyek évszázadokat és percek, amelyek napokat jelentenek, s
a tébolyító türelmetlenség láváját kezdte elborítani a csüggedt apátia hamuja.
Ezen a reggelen,
éppen a novendialia napján, amikor az egész Nikomédia ünneplõbe öltözött
Galerius lakomájára, találta a római postában az elsõ hírt, amely újra
felfortyogtatta nyugtalansága láváját. A római praefectus jelentése volt a
Genesius-féle botrányról, amely az istentelenség ragályát még dühöngõbbé tette,
mint azelõtt volt.
- Április
kalendájának estéjétõl máig, tehát nem egészen négy nap alatt - írta a
praefectus - kétszáznegyvenheten adták fel magukat a törvény nevében mint
keresztények. Fájdalom; ezek az õrjöngõk nem mind az alj-népbõl kerültek ki. Sõt
a plebs határozottan megfogyatkozott, annak a lelkiismeretességnek a
következtében, amellyel a hatóságok, a haza szeretetétõl serkentve,
végrehajtották az üdvös és hasznos fenyítõ rendszereket. Azok közt az
istentelenek közt, akiket a törvény most mintegy engesztelõ áldozat gyanánt
mutatott be a megsértett isteneknek, nagy számmal vannak az elõkelõbb és
vagyonosabb társadalmi osztályokba tartozók.
Végül a
praefectus engedélyt kért arra, hogy a birodalom legmagasabb hatóságának
javaslatot terjeszthessen elõ a büntetések szigorításáról. Szerinte igen nagy
hiba volt az, hogy eddig a régi törvényeknek megfelelõen, a kivégzettek
holttesteit akár hozzátartozók, akár idegenek kiválthatták. Ez a
törvénytisztelet különösen elõsegítette azt, hogy a tetemekkel ûzött babonaság
révén az istentelenség nemcsak a keresztényeket erõsítette meg makacsságukban,
hanem új híveket szerzett nekik az istenek követõi között is. A praefectus azt
vélte, sokakat visszariasztana az, ha a kivégzettek tetemeit vashorgokra
erõsítve meghempergetnék Róma legpiszkosabb utcáinak szennyében, és aztán az
esquilinusi dögtemetõbe dobnák a vadmadarak és gazdátlan ebek prédájának.
A praefectus,
mint irodalmilag is képzett tisztviselõ, a néhai Vitellius császár egyetlen
fennmaradt szentenciájának ügyes alkalmi módosításával fejezte be
elõterjesztését.
- Az isteneknek
kellemesebb rothadó ellenségeik bûze, mint a legfûszeresebb áldozatok illatos
füstje.
- Az istenek, az
istenek... - mormolta maga elé a császár, és eddig soha nem érzett szorongással
lépett ablakához, ahonnan látni lehetett a Propontis zöld tükrét s a katonai
gyakorlóteret, amelyen már nyüzsögtek az ünnepi díszbe öltözött joviusok. Sokkal
nagyobb volt a maga belsõ háborgása, semhogy hallotta volna az elõszobájában
támadt tülekedés lármáját. Csak akkor fordult meg, mikor nagy zajjal
kicsapódott az ajtó, és berohant a szobába a matematikus.
- Uram -
esett térdre a császár elõtt -, uram...
Tovább nem
tudta mondani, s a császár percekig nem tudott hozzá kérdést intézni. A
nyíratlan, borotválatlan, gyûrött bíború öregember és az ólomszürke arcú,
elkócosodott, lötyögõs ruhájú ember nem pillantó szemmel nézték egymást.
Végre a
császár elnyöszörögte magát.
- Hova
tetted?
- Nem
tudom, uram.
A császár is térdre zuhant, Bionnal szembe, és
átfogta a vállát.
- Add vissza a fiamat, kérlek, Bion. Az anyád halálos ágyára
kényszerítelek, ahol elõször láttad.
De csak könyörgés volt a hangjában, nem kényszerítés. A
matematikus feleletében csupa kétségbeesés. Elmondott mindent, utolsó
együttlétüket Pompejus színházában, jó szándékú kirándulását a királylánnyal,
és megmutatta Quintipor érthetetlen búcsúsorait. Tûvé tette érte egész Rómát, a
vigilek felkutatták az egész környékét, sehol semmi nyoma.
- Földúlatom érte az egész birodalmat! - ugrott föl a
császár.
Bion térden maradt, és elkékült szájjal vallott:
- Nekem rettenetes gyanúm van, uram.
Elmondta, hogy a Cygnus nevû hajón, amely Rómától idáig
hozta, együtt utazott vele egy zsidó nemzetbeli öreg, afféle rõzsére való
szegényember, akit irgalomból vesznek föl a hajósok, hogy legyen kin kedvüket
tölteni az úton. Ez a zsidó ismerõsnek tetszett neki, de nem tudta, honnan, s
bár bûvészkedéseit többször is nézte a hajón, se az ember, se az õ hangulata
nem olyan volt, hogy beszédbe kívánt volna eredni vele. Itt azonban, Nikomédia
kikötõjében, a zsidó partra szállt egy nagy hosszú ládával. Megkérdezte tõle,
mi van a ládában, s azt a feleletet kapta, hogy koporsó. Hát a koporsóban?
Halott. Miféle halott? Nem tudja, Gránátvirágnak hívják.
- Gránátvirág? - sikoltott föl a császárné. Az eunuch
szaladt hozzá a panasszal, hogy Bion betört a császárhoz. Észrevétlenül lépte
át a küszöböt, éppen mikor a matematikus a koporsóról kezdett beszélni. -
Titanilla ismerte Gránátvirágot.
- Igen, a zsidó is a nabilissimához akarta vinni a ládát -
fordult Bion a császárnéhoz -, de én ide hozattam.
- Hol van?
- egyszerre kérdezték mind a ketten.
- A
vestibulumban.
Egyszerre
szaladtak volna mind a ketten, de a matematikus, aki már kezdte nyugodtságát
visszanyerni, eléjük állt. Nem a császárt és a császárnét látta már maga elõtt,
hanem két reszketõ, tehetetlen öregembert. Engedelmet kért tõlük, hogy ide
hozathassa be a ládát.
Csak pár
percig maradtak kettesben. Csak addig, míg két remegõ öreg kéz megtalálta
egymást, s két halálosan sápadt, öreg emberfej összeborult. S a világ ura
kimondta azt a szót, amit ember még nem hallott tõle.
- Prisca,
én úgy félek.
Az
öregasszony azt felelte az öregembernek, amit egyszer, nem is olyan régen, egy
fiatal lány meg egy fiatal fiú mondottak egymásnak a nyár aranyfényében,
virágos mezõ közepén.
- Mitõl
félnénk, Diocles, míg egymás kezét fogjuk.
Hat lihegõ
rabszolga eléjük tette a hosszú fenyõládát.
- Vésõket,
feszítõvasakat hozzatok! - kergette ki õket Bion. - Te pedig beszélj!
Ezt
Benoninak mondta, akit térdre nyomott a császár elõtt. De se a császár, se a
császárné se hallott, se látott semmit. Egyik egyik végéhez térdelt a ládának,
másik a másikhoz, és elkezdték körömmel feszegetni a széleit. Bion nem gondolt
rá, hogy vakmerõséget követ el, amikor megérinti mindkettõjük vállát.
- Ez az az ember!
Beszélj, ember!
Benoni, akivel a
rémület és csodálkozás labdázott, mióta elhagyta a hajót, s aki többször érzett
szédülést, amióta szárazon volt, mint a tengeren, körülforgatta két válla közé
behúzott fejét. Kinek parancsolhatott ez az átkozott öreg filiszteus? Nem is
gondolt arra, hogy õt is szólíthatja valaki embernek a római birodalomban. Õ
csak arra szokott érteni, hogy „hé, zsidó!”
A matematikus
meglökte térdével a hátát.
- Nem hallottad,
mit mondtam? Õistenségeik, a császár és a császárné várják a szavadat.
Benoni kiemelte
vállai közül sovány nyakát, mint a meglepett gém. Nemcsak hogy nem ijedt meg,
hanem nevethetnékje volt. Ezek istenségek? Egy császár meg egy császárné?
Egészen másformáknak képzelte õ azokat, akiknek istennel szokta összetöretni a
csontjait.
Nyugodtan
elmondta, amit tudott. A fiatal uraságot, aki a ládában fekszik - Bion már
akkor nyitogatta a deszkákat a császárnak az asztalon heverõ aranynyelû tõrével
- õ már régen ismeri. Elõször Antiochiában találkozott vele, azután
Alexandriában. Egy lány is volt vele, ugyan asszony is lehetett, mert nagyon
belecsimpaszkodott: kije volt, mije volt, nem tudja, de majdnem olyan szép
volt, mint Batseba. Rómában már nem látta a szép dominát. A fiatalúr egyedül
kereste fel, itt meg ott, ekkor meg ekkor, ilyen meg ilyen megbízással. Gránátvirágnak
mondta az illetõt, akit neki ki kell váltani a lictor uraktól. Ha tudta volna,
hogy a fiatal uraság maga a Gránátvirág, isten úgy segítse meg, inkább sohase
látta volna Jeruzsálemet, mint hogy szót fogadott volna.
- De ezt csak
akkor tudtam meg - buggyant ki szemébõl a könny -, mikor már ki kellett
váltanom azok közül, akikkel együtt vérében hevert a szalmán a börtön udvarán. Úgy,
mint egy gránátvirág.
Már rég elhallgatott,
mikor a császár meg a császárné még mindig úgy hallotta, mintha beszélne. Moccanás
nélkül álltak ott, szemben a térdelõ istenkereskedõvel, mint szürke kõbõl
faragott szobrok. Nem tudtak Bionról és a ládáról, nem hallották a feszegetett
deszkák recsegését, sõt a matematikus szavát is csak harmadszorra hallották
meg, igaz, hogy akkor is nagyon halkan beszélt.
- Itt van
Gránátvirág.
Ott volt, a láda
fenekéhez és oldalaihoz odaerõsített szarkofágban, vastag nemeztakarók alatt,
amelyek alól Bion csak térdig szabadította ki. A cseresznyepiros övû, zöld ruha
volt rajta, a vér belealudt nagy bíborfoltjaival, szíve fölött a kis
cserekereszttel, fehér nyakán a bárdvágás bíborszalagjával és üveges fényû
arcán azzal a mosolygással, amelyet még az olcsó balzsamozók gyors munkája se
torzíthatott le róla.
A császárné, egy
jajszó, egy sóhaj nélkül belehanyatlott a ládába. Bion utánakapott, de
ugyanakkor keményen megzörgették az ajtót, nyilván nem elõször már.
A matematikus
odaugrott. Egy rabszolga várakozott ott vésõkkel és szekercékkel. Császári
palotában nem könnyû ilyen közönséges szerszámokat találni.
- Várj a
vestibulumban, és senkit ne eressz be, ha nem akarsz keresztre kerülni! -
mondta neki Bion, és ledobta a szerszámokat, hogy becsukja az ajtót. De
hirtelen olyan kacagást hallott, hogy megfagyott tõle ereiben a vér. Annyira
meg rémült, hogy ijedtében nem az ajtót csukta be, hanem az egyik szekercét
kapta föl, s azzal rohant magatudatlanul a császár felé.
Mert a császár
kacagott, annak a Prométheusznak a kacagásával, akinek Jupiter keselyûi tépték
a máját.
- Add ide azt a
szekercét! - kiáltott Bionra, anélkül hogy a kacagást abbahagyná.
Bion szó nélkül
engedelmeskedett, és fejét lehajtva megadással várta az ütést. De a szekerce az
olümposzi Jupiter márványszobrán csendült, amely a tengerre nézõ két ablak közt
mosolygott a halhatatlanok derûjével. Egyszer, kétszer, háromszor pendült az
ércpenge a márványon, aztán a mozaikpadlón koppant.
- Gyönge vagyok,
Bion - motyogta a császár -, fektess le.
Odaszédült a
szobor talapzatához. Bion nem tudta, kin segítsen elõbb.
- Gyere
csak! - kiáltott a zsidóra.
De az már
akkor a vestibulumban alkudozott a rabszolgával, hogy mennyiért ereszti ki. Észrevette,
hogy Bion nyitva felejtette az ajtót, és nem akart közeli tanúja lenni annak,
hogyan taglózzák le egymást a rómaiak. Elgondolni szép az ilyent, elalvás
elõtt, az ólban, a rothadt szalmán, de látni nem az ilyen szegény, köhögõs,
öreg zsidónak való. Volt õneki így is része annyi irtózatban, hogy tán még
Eskolban sem heveri ki, a szõlõfürtök völgyében. Csak majd ott, a templom
falánál, ahol a könnyek mindent kimosnak a szívbõl, csak Jehovát hagyják benne.
A szolga,
aki arra kapott parancsot, hogy be ne engedjen senkit, csak kötekedett
Benonival, de nem állta útját. Nagyot lélegzett, most már csak azon az egy-két
vágáson és lándzsanyéldöfésen szeretett volna túl lenni, amit a kapuõrségtõl
várt. De a kaput nem õrizte senki. Nyilván az ostiarusok is, a hastatusok is a
gyakorlótérre szaladtak, ahol a zajhoz szokott füle csak nehezen értett meg
belõle annyit, hogy a császárt éltetik, s egy kicsit elmosolyodott, mikor arra
az öreg túrószacskóra gondolt, akit a tömpe orrú filiszteus császárnak
állított. Hogy annak kedvéért ennyi népek ordítoznak!
Csakhogy az
acclamatiók nem Diocletianusnak szóltak, hanem Galeriusnak, s egyre hangosabbak
lettek. Déltájban Galerius Tagestõl és a miniszterektõl kísérve fölment a
palotába. Négyszemközt kívánt beszélni a császárral, akit Bion a hálószoba
heverõjén fektetett le, míg a Dominát a gynaeceumba támogatta be.
A caesar és
a császár párbeszéde nagyon rövid volt. Galerius azt jelentette, hogy a katonák
és a nép több erélyt követelnek a kormányzásban, s õt akarják rákényszeríteni a
bíbor fölvételére. Bármilyen kellemetlen is ez neki, úgy érzi, nem tarthatja
titokban az elõtt, akiben õ nemcsak urát, hanem apját is tiszteli. Alázattal
kér utasítást, hogyan csöndesítse le a tömeget.
- Majd én
lecsöndesítem - mondta a császár olyan halkan, mintha magában beszélne, és
olyan bágyadtan, mint akinek a szó is nehezére esik.
Galerius
habozott. Mit akarhat a császár?
- Dominus,
figyelmeztetlek, hogy a tömeget veszélyes várakoztatni.
- Nem
várakoztatom - nézett föl a császár. - Gondoskodj a ruhámról. Csak a díszpalást
kell és a diadém.
Galerius sohase
látta még a császár szemeit ilyen fényteleneknek és zavarosaknak. Most nem
sugárzott belõle az az erõ, amely elõtt még neki is le kellett hunyni a szemét.
Õ maga szaladt
elõkeríteni a császári díszeket. Közben szót értett Tagesszel. Valahogy úgy
érzi, mondta neki, hogy a császár nem fog ellenkezni. De ha csalódna, akkor -
semmitõl sem szabad visszariadni.
Szinte ölében vitte ki a császárt a szent
tölgyek alá, ahol a bíborral bevont szónoki emelvény állott. A tömeg tombolt és
tapsolt, amikor ölelkezni látta a két uralkodót. Azt nem vették észre, hogy a
császár haja ziláltan hull a diadémra, s hogy a díszköntös alól nem gyöngyös
saruk, hanem nyûtt házicipõk látszanak ki. Az acclamatiók még erõsebbek lettek,
amikor az óriás mint egy gyermeket tette föl a császárt az emelvényre. Amikor
azonban a bíboros öregember fölemelte két karját, olyan csönd lett az óriás
mezõn, mint mikor az áldozó pap az oltárnál kiejti a „favete linguist”.
Nagy csalódást
okozott azonban, hogy a császár szavait csak azok érthették meg, akik az elsõ
sorokban állottak.
- Öreg ember áll
elõttetek, aki roskadozik az élet hivatalának terhe alatt, amelyet eddig se
magáért viselt...
Mindenfelõl zúgás
és morgás hallatszott. Az elsõ sorokban állók, többnyire udvari és katonai
méltóságok, hátrafordultak és csitítva pisszegtek. Mások, alacsonyabb rendû
emberek, azért fordultak meg, hogy tovább adják a császár szavait a mögöttük
állóknak. Messzirõl, a tér közepe tájáról danolás és kurjongatás hallatszott.
Akiknek ilyen jó kedvük volt, azok Galeriusnak és embereiknek jóvoltából már
kora reggel elkezdték a Titanilláért való gyászt. Azt se igen értették meg,
amikor a császár így folytatta beszédét:
- Nekem már nem
kell semmi abból, amit az istenek adtak. Vegyenek vissza mindent, amit tõlük
kaptam...
Hanem azt
mindenki megértette, mikor letépte homlokáról a gyöngyös diadémot, és bágyadt
mozdulattal eldobta magától.
- Vegyétek vissza
ezt!
Az egész tömegnek
egyszerre állt el a lélegzete. Galerius elkapta a diadémot.
- Meg ezt! - A
díszköpeny utánaröpült a diadémnak.
Galerius azt
is röptében fogta el, s mindjárt a vállára is terítette. A diadémot Tages
igazítatta el a Titán érchomlokán. Egy ugrással fönt termett az emelvényen, és
anélkül hogy törõdött volna vele, akarja-e még Diocletianus a beszédet
folytatni, szavai máris beharsogták a teret. Igaz, hogy az elsõ szavakat a kis
öregember elé térdeltette, aki kuszált, szürke hajával, gyûrött ruhájában,
nyûtt cipõjében ott állt mellette.
- Amikor az
istenek kegyelme az õ ágyékukból sarjadott Diocletianust, mindnyájunk kegyes
atyját...
Olyan
tûzzel, a könnyû diadalnak olyan extatikus mámorában beszélt, hogy minden szem
rászegezõdött. Senki se vetett rá ügyet, hogy az istenek kegyelte Diocletianus
lassan lebotorkált a szószékrõl, és a tölgyek alatt visszaindult a palota
felé.
Bion azonban
várta a fák között. Megfogta a karját, és azt kérdezte tõle:
- Salonába
megyünk, uram?
- Oda, Bion
- mondta fáradtan.
- Nevedben
már parancsot küldtem hajód vezetõjének. Ruháidat is odahordattam. Kocsisod már
szerszámozta az öszvéreket, mikor eléd indultam.
A könnyû
kis kocsi már várta is a császárt a palota elõtt, hogy a kikötõbe vigye.
-
Fölkísérjelek, uram? - kérdezte Bion a kapuban.
- Igen, Bion. Le
kell hoznunk õket. Segíts nekem.
Elõször a
dolgozószobába mentek. Az ajtóban a császár eltakarta az arcát.
- Te menj elõre,
Bion.
A matematikus
benyitott, de rögtön visszafordult.
- Már nincs
itt, uram.
- Magához
vitette? Azt hiszed? - támaszkodott a falhoz a császár.
Bion igent
intett, s átvezette urát a gynaeceumba. Nem találkoztak senkivel. De lépteik kopogására
a hálószoba ajtajában megjelent a császárné. Fekete lepelben, fekete
fejkendõben, aminõt Titanilla halála óta az udvarhoz tartozó nõk viseltek. A
császárné most öltötte elõször magára a gyászt.
- Prisca! -
nyújtotta a császár mind a két kezét -, ide hozattad?
- Ide -
felelte a császárné fáradt hangon és száraz szemmel.
-
Elvisszük?
- Hová?
- Salonába.
Két kezét
még mindig elõrenyújtva tartotta. A császárné nem nyúlt utánuk. Inkább beljebb
húzódott.
- Én nem
megyek Salonába.
- Te... nem
jössz? - hebegte a császár, s két keze szélütötten lehanyatlott.
- Nem. Én
itt maradok a fiammal, akit te megöltél az isteneiddel.
- Én? Én? -
suttogta.
- Te. A
keresztényüldözõ. Az Antikrisztus.
Azzal
behúzódott a szobába, és becsukta maga után az ajtót. Bion a karjába roskadt
császárt végigvitte a folyosón, amely a császár és a császárné lakását
összekötötte, s ott egy kicsit megállt pihenni. Megrázta a fejét. A császárné
ugyanazt mondta ki, amit õ is gondolt, de azért úgy érezte, meg tudná fojtani. De
ez csak átvillanó érzés volt, s máris szégyellte magát érte. A maga halott
édesanyjára gondolt, az is ölni tudott volna a fiáért. S különben is hallotta
már a császárné zokogását, amelyben talán nemcsak az anya gyásza búgott, hanem
a feleségé is.
Nem bírta
hallgatni, újra megindult a császárral, és beletámogatta a kocsiba. A kocsist
azonban nem látta sehol. Nyilván elment az új császárt éltetni. Nem sokáig
gondolkozott, fölugrott a kocsis helyébe, és megrántotta a gyeplõt. Az öszvérek
megérezték, hogy idegen kéz akar hatalmaskodni rajtuk, s megpróbáltak hûséget
tanúsítani. De harmadik rántásra csak megindultak. Egy órával késõbb három
lovas vágtatott ki a városból, de nem a kikötõ felé, hanem a Byzantiumnak vivõ
szárazföldi úton. Constantinus princeps volt és két centurio-barátja. Fontos
híreket akart közölni Diocletianussal Galerius és Maximianus összeesküvésérõl. De
alig értek be a városba, már hallották az új imperator éltetését. A mámoros
csoportokból valaki fölismerte a princepset, és azt kiáltotta, hogy „halál a keresztényekre!”
Erre fordultak vissza, lóhalálában menekülve.
Mivel jövet is vágtatva tették meg
az utat, agyonhajszolt lovaik hamarosan kidõltek. A princeps a legközelebbi
postaállomásnál a futárok számára fönntartott kincstári lovak átengedését kérte
a magister vehiculorumtól. A tisztviselõ, aki még nem értesült a világ
megfordulásáról, készséggel kiszolgálta a császári ház tagját. A következõ
postaállomáson újra lovat váltottak. De míg az új lovakat elõvezették, addig
Constantinus kísérõi elvagdosták az addig használt lovak inát. Tisztában voltak
vele, hogy üldözni fogják, s talán azóta már üldözik is a princepset, s ezzel a
régi módszerrel lassították az üldözést.
Az éjszakát
már Byzantiumban töltötték, egy hivatalos mansióban. Holtra fáradtan, az izgalomtól
is elcsigázva, a princeps hamar álomba merült, s különös álmot látott. Tükhé
jött elébe, a sors vak istennõje, két apró szárnnyal, kezében sceptrummal.
- Ezen a
helyen leszel a világ ura - mondta csengõ hangon.
Õ elébe
ment az istennõnek, s panasszal borult le eléje.
- Most
ígéred ezt nekem, mikor Galeriust segítették diadalra? Istennõ, te nemcsak vak
vagy, hanem süket is.
- Emeld föl
a fejed, kishitû! - parancsolta neki Tükhé.
Õ erre
felemelte fejét, és látta, hogy nem Tükhé az, aki neki ígérte a világuralmat. Szárnyai
nagyok voltak, vállaitól a földig érõk, fején csillagkoszorút viselt, és
kezében olyan sceptrumot tartott, amely aranykeresztben végzõdött.
|