|
Lactantiusnak, a rhetornak üdvözletét küldi Bion,
a matematikus
- Lactantiusom,
ne vedd ítéletbe öreg barátodat, aki még mindig azon a címen szólít téged,
amely ma már talán kedvesebb neki, mint teneked magadnak. Sőt, ismervén a
halandók természetét, azt is megérteném, ha oly kelletlenül és szégyenkezve
tekintenél rá, mint ahogy fiatal peregrinus korunkban az árokparton elhajított,
nyiszlett bocskorunkat néztük, amikor lábunkon Fortuna kegyelméből már új
saru csikorgott. De te is érts meg engem, rhetorom. Látod, én is matematikusnak
nevezem magam még most is, noha már rég nem méricskélem a közömbös csillagok
csalárd útját, és nem számolgatok mást, mint hogy mennyi van még markomban a
napok szürke kavicsaiból, mert a rózsaszínűek és pirosak, a kékek és
zöldek, sőt most már a feketék is mind kihullottak ujjaim közül. Mondom,
öreg ember vagyok már én, régi dalok fogatlan dúdolója, s azokat is felejtem
már, nemhogy újakat tudnék tanulni.
Nem is sejtem,
Lactantiusom, mi cím illet téged, mint az isteni Constantinus császár s az
isteni Fausta császárné isteni gyermekének, Crispusnak tanítóját és
nevelőjét. Sohase voltam különösebben járatos a nagyérdemű Nonnus
halhatatlan tudományában, s az bizonyára nem lényegtelen fejezetekkel
bővült azóta.
Az öregség
fecsegõvé teszi az embert, barátom - ezt meg lepetve tapasztalom most magamon,
aki hétszámra eljárkálgatok itt, a salonai palota napos oszlopcsarnokaiban és
elvadult fái között, anélkül hogy szót váltanék az árnyakkal, amelyekkel
napjaimat és éjszakáimat megosztom. Megpróbálok erõt venni magamon, és követni
a te példádat, aki olyan férfias rövidséggel és szabatossággal adtad föl nekem
kérdéseidet.
Az elsõ kérdésed
az, belátom-e már, hogy az istenek nem voltak halhatatlanok. Nekem úgy rémlik,
Lactantiusom, mintha én soha nem is állítottam volna ennek az ellenkezõjét. Nekem
az istenek már azóta gyanúsak voltak, amióta fiatal koromban megmásztam egyszer
az Olümposzt, és mögéje néztem annak a fényes ködnek, amely szüntelen
körülveszi a szent csúcsot, ha alulról tekint föl rá az ember. Én följebb
merészkedtem még annál a határnál is, ameddig csak a legoktalanabb kecskék
kapaszkodnak föl a tápláló lombokért és rügyekért, én, noha horzsolások,
karcolások, sõt tartós foltokat hagyó ütõdések árán fölvonszoltam magam egész
odáig, ahol Homérosz és Hésziodosz szerint édes semmittevésben töltik napjaikat
a halhatatlanok, unalomûzõ játékul elkormányozván a világot. Nos, Lactantiusom,
nem találtam ott kopasz szikláknál és némi hónál egyebet, melyben különös fajta
bolhák ugráltak. Ez után a fiatalon tett tapasztalat után, amely természetesen
nem akadályozott meg abban, hogy nekem éppen úgy szavamjárása legyen a
halhatatlanok emlegetése, mint a többi halandóknak, nekem nemigen lehetett
meglepõ az, ami téged meglepetéssel és diadallal tölt el. A te mértéktelen
örömedbõl, amely felejteni látszik azt, hogy a mértékletesség az igazság
nõvére, azt következtetem, Lactantiusom, hogy te még bukásuk után is, amelyet
gyalázatosnak mondasz, jobban hiszel ezekben az istenekben, mint én, aki nem
nyerhettem diadalt, mert nem harcoltam, csak nézelõdtem. Abban azonban
egyetértek veled, hogy bukásuk gyalázatos volt. Mert, ha Jupiterrel együtt
lehull az ég, ha Apollóval együtt kialszik a nap, ha Dianával együtt párává
válik a hold, ha Gaiával együtt porrá omlik a föld, és Neptunusszal kiszárad az
Óceán, az olyan temetése lett volna az isteneknek, amely méltóvá tette volna
õket halálukban a halhatatlanságra. De nézd, rhetor, az alatt a néhány
esztendõ alatt, amióta az isteni Constantinus ül Diocletianusnak Galerius és
Maxentius által megfertõztetett trónján, mi változás van a világban? Csak
annyi, hogy az istenek templomainak ajtajait hálóval szõtte be a pók, és azt
legföljebb a parasztok szaggatják meg, hogy az omladozó oltárok köveit
elhordják káposztáskõnek. Az ég csak olyan kék és csak olyan felhõs, mintha
Krónion barna szemöldökétõl függne az idõjárás, a nap csak úgy süt az igaziakra
és gonoszakra, a hold csak olyan kellemesen szolgálja az öreg embereket, és
csak olyan gyûlöletes a szerelmeseknek, a búzamezõk csak úgy termik a kenyeret,
a vizek csak úgy ringatják a hajókat, a violák és a rózsák csak úgy illatoznak,
a káposztafejek, ezt itt Salonában látom, csak olyan kerekek, kövérek és
kemények, mint ezelõtt, s azt képzelem, ugyanígy állhat a dolog az emberfejekkel
és emberszívekkel is: csak annyi az emberi káposztafej, s csak annyi a nevetõ
és a hervadt virágszív, mint akkor volt, amikor jóra, rosszra az istenek adták
a példát az embereknek. Lactantiusom, én majdnem azt merném neked mondani, hogy
csak az istenek halandók - mert nemcsak a mi isteneink haltak meg, hanem már
õelõttük hosszú nemzedéksora a többi névrõl se ismert isteneknek - igen, az
istenek halandók, de a föld, amely termi õket, halhatatlan.
Emlékezel a
Nílus-völgyi embereknek arra a meséjére, amelyet kitûnõ barátunk, Heptaglossus
mondott el nekünk? - Az istenek adjanak neki könnyû nyugodást az alexandriai
palota platánjai alatt! A napisten, így hiszik az egyiptomiak, mikor a
sötétségtõl orvul megtámadva vérébe hal az ég alján, mindig jó reménységben
hagyja feleségét, a földet, s ez másnap reggelre megszüli az új napot, aki
bosszút áll atyja gyilkosán, a sötétségen, s mire neki is meg kell halni,
akkorra õ is otthagyja az új élet csíráját az örök és valóban halhatatlan
földanyában. Azt hiszem, mély értelem van ebben a mesében, Lactantiusom,
amelyet a mai bikaimádó és krokodilimádó nemzedék elhomályosult elméje nem tud
többé felfogni, s amellyel nem hozakodhattam volna elõ, ha félnem kellene
attól, hogy megbotránkoztatlak vele. De tudom, hogy benned az értelem száraz
fényét nem párázta be a halandó istenek bukásán való örömed se, s a te
istenedet, amint tudom, úgysem a föld teremtette.
Ennyit az
istenekrõl, Lactantiusom.
Második kérdésed
az volt, nem éreztem-e önmagam is nevetségesnek, hogy a már majdnem egészen
keresztény Róma szenátusával ünnepi consecratiót rendeztettem a pogány
császárnak, akinek halotti máglyáját én gyújtottam meg Mars isten mezején, s
hogy nem volt-e balgaság aranykoporsóba zárni hamvait, amelyeknek nem sok
örömük lesz a feltámadásban? Mit feleljek neked, Lactantiusom? Talán csak
annyit, hogy én már öreg ember vagyok, aki nem sok hasznát venném a hálátlanság
erényének, amely nélkülözhetetlen mindazon fiataloknak, akik boldogulni
akarván, fölfelé törekszenek. Én életem nagy részét együtt töltöttem azzal a
halandó emberrel, akit egyszer mindnyájan Dominusnak neveztünk, te is,
Lactantiusom, s aki valóban ura volt a világnak, és én éveken keresztül láttam
õt a salonai palota legelhagyatottabb és legszánandóbb lakójának, akinek az én öreg
cseléd karom volt egyetlen támasza a világon. És tanúja voltam gyötrõdéseinek
és önmarcangolásainak, én hallottam jajgatásait és könyörgéseit, én fogtam meg
kezeit, hogy ki ne tépje szemeit, amelyekkel örökkön egy fiatal fiú véres
árnyát látta, akit áldozatának hitt, pedig csak õ volt áldozat, áldozata az
egyetlen Istennek, akit semmi imádsággal meg nem lehet lágyítani: az Anankénak.
Igen, én tartoztam neki azzal, hogy számára rendeztessem meg a majdnem
keresztény Rómával az utolsó császár-istenítést. Viaszból készült képe hét
napig feküdt az aranyszövettel bevont, elefántcsont nyoszolyán, amelynek
belseje bebalzsamozott tetemét rejtette, hét napig tisztelegtek elõtte Róma
férfiai feketében és Róma asszonyai fehérben. És mikor a hetedik napon a
lovagrend válogatottjai vállukon vitték ki a gyásznyoszolyát a Via Sacrán a
Mars-mezõre, ahol négyemeletes máglya várta, senkinek sem volt nevethetnékje. Mindenki
érezte, hogy nem egy ember, hanem egy világ ég el ezen a máglyán, hogy az a
sas, amely kirepült a füstbõl és a lángból, olyan léleknek a szimbóluma, amely
sokáig fog keringeni az új világ felett is. S ne sajnáld néhai urunktól,
barátom, az aranykoporsót sem, amelyhez egykor a te jelenlétedben Nagy Sándor
koporsójáról vettem a mintát, az alexandriai somában. Az aranykoporsó, amelybe
Diocletianus hamvait, a vele együtt elégett világéival szántam, csekély dísz az
évezredekhez képest, amelyeket jelképez. De nagy hasznára lesz majd az örökösnek,
amely az aranykoporsót szét fogja darabolni, és be fogja olvasztani, hogy olyan
alkotásokra használja fel, amelyeket az új élet új céljai kívánnak.
Végül, hogy nem
cserélem-e föl az omladozó Salona magányát a te szobád felével, amelyet örömmel
ajánlanál fel nekem Byzantiumban, az új világ épülõ fõvárosában? Nekem talán az
utolsó örömem ez az ajánlat ebben az életben. Látom belõle, hogy azt érzed,
amit én, a mi életünk két fél dióhéj, amely akkor is egymáshoz tartozik, mikor
már kiszáradóban van belõle az élet bele. De menni nem megyek, Lactantiusom.
Énhozzám már csak ez a haldokló palota illik, addig, míg szememre nem húzom
nyûtt köpönyegem, amely meleg gyapjúbéllel az öregek egyetlen igaz barátja.
Élj boldogul, Lactantiusom!
.oOo.
|