II.

- Csakugyan, mibõl gondoltad? - kérdezte Bion a rhetort, ahogy a paraszt eltûnt a sarkon.

- Mit? Hogy ez a küklopsz az istentelenek utálatos fajából való? Hát nem érezted, milyen rossz szagú volt? Ezt a bûzt csak az orratlan istenük bírhatja el.

- Orratlan?

- Ha teste nincs, akkor orra sem lehet. Márpedig az övékének se szeme, se füle, se keze, se lába, se semmije, ami a halhatatlan isteneket tökéletesebbekké teszi nálunk. Én ugyan elkép­zelni se tudok olyan istent, de a püspökük azt mondja, éppen azért különb az õ istenük a mieinknél. Ismered a püspöküket?

- Nem - rázta Bion a fejét -, nem is vagyok rá kíváncsi.

- Biztosan tudod? Õ nagyon érdeklõdik teutánad. Mnesternek hívják, azt mondja, barátod volt valamikor Alexandriában.

- A Dioszkuroszokra, csak nem? Nem, nem lehet az. Az én Mnesterem Serapis papja volt, józan és tudós ember. De mikor utoljára jártam Egyiptomban, úgy hallottam, belefúlt a Nílusba.

- Rosszabb sors érte, beleõrült a halálfélelembe. Õ ugyan úgy mondja, akkor kapta meg az égi világosságot. Amikor már elmerülõben volt, egy óriás közeledett felé a Nílusban, aki egy gyereket vitt a vállán, s úgy gázolta a vizet, mint a füvet. Mnester azt hitte, hogy talán Memnón, Éosz fia, és meg is kérdezte tõle, miért szállt le talapzatáról. „Én Christophorus vagyok, és a jövendõt hordozom” - mondta az óriás. Mnester fohászkodott hozzá, hogy vegye fel õt is a karjára, az óriás fel is kapta, átlábolta vele a folyót, és letette a sivatagban, ahol az elhomályosult elméjû istentelenek laknak, akikrõl bizonyosan hallottál már.

- Azokra gondolsz, akik gyökéren élnek, amelyeket körmükkel ásnak ki a sziklából, és véteknek tartják a mosdást?

- Igen, és a barátod ezek közt élt tíz esztendeig. Onnan hozták el püspöküknek az antiochiai istentelenek.

- Szeretnék vele beszélni.

- Vigyázz, Bionom! Meg fog téged mártani az Orontészben, és rád haragítja az isteneket.

- Engem ne félts - mosolygott Bion -, mert én minden istennel ki tudok egyezni. Te nagyobb veszedelemben forogsz, barátom.

- Miért?

- Oly dühös kereszténygyûlölõ vagy, Lactantiusom, hogy belõled még dühös keresztény lesz valamikor.

Nevetgélve mentek föl a lépcsõkön, búcsút intve Nonnusnak, aki nem tudott elindulni addig, amíg az apródok sarukötõ szíjat nem kerítenek neki. Az övé elszakadt, amikor a felsõbbsége tekintélyének védelmében lábujjhegyre ágaskodott.

A két tudós tudósok módjára beszélgetett. Sokat megállva és se látva, se hallva maguk körül.

- Kész a beszéded? - kérdezte a matematikus a rhetort.

- Háromszor befejeztem, és most negyedszer kezdem újra. Nem is tudom, miért énrám bízta a város az augustusok üdvözlését. A helytartó dolga lett volna az vagy valamelyik consularisé.

- Ne szerénykedj, Lactantiusom. Mindenki tudja, hogy te adod a mintát a jövõ rhetor-nemzedéknek.

- Az más, Bion. Nem azt mondom, hogy én nem értem a mesterségemet, ha magam választhatok témát. De most nem arról van szó, hogy milyen gyászbeszédet mondhatott volna Nagy Sándor Darius holtteste felett, vagy mivel lelkesíthette volna Titus a légiókat a zsidók fõvárosának ostromára. A létezõ dolgokról beszélni nem mûvészet, és semmi esetre sem az én tehetségemhez méltó feladat.

- Nem féltelek, Lactantius. Hiszen most sem azokról a dolgokról kell beszélned, amelyek vannak, hanem amelyek lehetnének.

A rhetor idegesen sodorgatta a szakálla hegyét.

- Azt hallottam, hogy mikor Maximianust a gall parasztforradalom leverése után Mediolanum­ban az ünnepi szónok Hannibalhoz hasonlította, õistensége azt kérdezte, ki volt az a Hannibal.

- Lehetséges - vont vállat a matematikus -, de az ilyesmi ne nyugtalanítson. Maximianus van annyira mûvelt ember, hogy csak a fõeunuchjának adta fel a kérdést, mikor azt este magához rendelte. Egész bizonyos, hogy nem zavarta a szónokot, hanem figyelmesen végighallgatta, és aranylánccal tüntette ki.

Már a felsõ lépcsõkön jártak, a rhetor fejéhez kapott.

- Miért jöttem én fel, amikor másfelé visz az utam?

- Tarts velünk, Lactantius. Ebédem éppoly fényûzõ, mint a Dominusé, sajt és szilva. De annyival különb, hogy mikor a szilvamagot kiköpöm, akkor nem tartanak a szám elé arany­tányért. Velünk jössz?

- Nem tehetem. Máshova vagyok híva.

- Mért mondod ezt ilyen zavartan? A császár fejére, neked még vannak titkaid?

- Ki fogsz nevetni - fordult vissza a rhetor. - Mnesterhez megyek ebédre. Mindjárt frissebbnek érzem magam, ha egy kicsit elveszekedhetek vele.

Bion csak most vette észre, hogy a fiú elmaradt tõlük. A lépcsõk közepe táján állt, háttal a palotának.

- Quintipor! Hát azért vágtam el magamtól a köldökzsinórodat, hogy így elhagyj engem?

A fiú nevetve szaladt föl.

- Olyan furcsán érzem magam, Bion, mióta úr vagyok.

Gyerekes kevélységgel simította meg övén az ezüstkulcsot. A matematikus belekarolt.

- Legalább te ebédelj velem. Tudod, gyerek, hogy az étel se esik jól, mióta nem egy kenyéren vagyunk? Úgy megszoktalak két esztendõ alatt, mint a lyukas fogamat. Azzal is sok bajom volt kezdetben, de most már nagyon rosszul esne, ha nem találnék bele a nyelvemmel.

- Hát énvelem bajod volt? - szomorodott el a fiú. - Minek mondtad meg? Sohase éreztetted velem.

- Csak akkor féltem tõled, mikor a kezem alá adott a császár. Azt kérdezte tõlem, tudok-e medvét szelídíteni. Meghökkentem, mert sok mindent próbáltam már az életben, de ezt még nem. Emlékszel rá, hogy mikor bementem érted a falutokba, majd megharaptál? Apád kötéllel akart rákötni az öszvér hátára. Gonosz kis bestiának ígérkeztél, Quintipor.

- Nem voltam már akkor kicsi, Bion. Haragudtam az apámra, hogy rabszolgának adott.

- A császár rabszolgájának, fiú! Tudta az öreg Quintus, mit csinál! Ha fiatal korában fél szemét odaadta a császárért, öreg korára rábízta a másikat is, hogy viselje gondját. Azt hiszem, nem panaszkodhatsz, gyerek. A címeden szólítanálak már, de jóformán még nem is tudom.

Quintipor kifeszítette a mellét.

- Magister sanctae memoriae!

- A szent emlékezet mestere! Zeus homlokára mondom, kevés halandó vitte még ennyire tizennyolc éves korára! A császár nálad tartja az emlékezetét! S az a jó, hogy száznegyvenketten vagytok, kevés esik belõle egyre.

Beértek a császári lakosztály oszlopcsarnokába. Quintipor megállt.

- Te, Bion, milyen ember a császár? Ugye nem választ el azért tõled, hogy ide parancsolt bennünket?

A matematikus a szakállába dörmögött.

- Most már nem a magunk urai vagyunk, hé! Tanuld már meg, hogy a császár nem ember, hanem isten. Tehozzád eddig jóisten volt. S hogy elválaszt-e tõlem? Honnan tudjam én azt, fiam? Rabszolgája vagy, azt tesz veled, amit akar. Ha megharagszik rád, kétfelé fûrészeltet. De dalmatiai kormányzónak is megtehet, ha ahhoz lesz kedve. Nem hiszem, hogy rossz szándéka volna veled. Legalább amit eddig tett, nem úgy mutatja. Látod, már arannyal is kibéleltetett, pedig az neki nem szokása. A rhetornak majd kiesett a száján a feje, mikor a bursád meg­csörrent.

Bion mosolygott. A fiú félénken nézett rá.

- Nem kérdezhetnéd meg a csillagokat?

A matematikus most már elkomolyodott.

- Quintipor, ha nekem fiam volna, soha annak a csillagát meg nem nézném. Senkiét, akit szeretek. S nekem rajtad kívül nincs kit szeretnem.

- Csak temiattad, Bion - ugrott a nyakába a fiú. - Hogy el ne kelljen válnom tõled. Én se szeretek senkit a világon, csak téged.

- És az anyád? Meg az apád?

- Nekik nem kellettem, Bion. Rabszolgának adtak.

A matematikus megrázta a fiú fülét.

- Mégiscsak éretlen gyerek vagy, magister. Hát jobban szeretnél salátát kapálni, mint ebben a szép ruhában páváskodni? Igaz, hát az öreg Quintus elismer-e úrnak?

- Udvari légyfogónak hív - mosolyodott el Quintipor. - Ma reggel is locsoltatott velem.

- No látod, mégse adott egészen rabszolgának. És Sapricia anyó?

A fiú elpirult.

- Képzeld, szemverés ellen való füvet varrt a ruhámba. Nem tudom, kitõl féltene itt.

A matematikus megütögette a fiú derekát, és betaszította az ajtón.

- Milyen jó, hogy Korinthoszban meg Athénben nem volt ott Sapricia, mi?

Quintipor szétvetette karjait a napfényben.

- Bionom, milyen jó élni!

Bion a küszöbön állva egy percig komolyan nézett maga elé. Aztán elmosolyodott. Az öreg tudós bölcsességével, aki élvezet és lázadozás nélkül szereti az életet.