|
A szent
consistorium ülése, amelyre Antiochia a világ négy urát várta, nemcsak a
császárok, hanem a császári családok találkozásának is készült. Bár a négy
család tulajdonképpen csak egy volt: a császáré. Mint ahogy a tetrarchikus
kormányrendszer se volt más, mint egy akaratnak, a Diocletianusénak
megnégyszerezõdése.
Az alatt a száz
év alatt, amely Diocletianus imperiumát megelõzte, harminchárom császára volt a
birodalomnak, s azok közül harminc vére bíborával fizetett a császári bíborért.
Sokan nemcsak maguk, hanem minden ivadékuk vérével is. Aki felvette a bíbort,
az a halál árnyékába lépett. Mert ha a keleti légiók egy tábornokukat
kikiáltották császárrá, arra a nyugati légiók ellencsászárral feleltek. Akit a
Danubius menti zsoldosok emeltek fel, az ellen az afrikai zsoldosok ütöttek
pártot. Róma senatusa egyformán kész volt porban csúszni mindenki elõtt, aki
lábát a nyakára tudta tenni. Mióta a bíboradományozás jogát a régi császárok
praetorianus gárdája elbitorolta tõle, nem látott benne különbséget, hogy a
római helyõrségtõl kap-e imperatort, vagy a barbárokból toborzott légióktól.
Maga a gárda is hasat eresztett, elpuhult, megöregedett, polgári életet élt.
Minden császárt vállalt, aki ellátta zsolddal, ruhával, ingyen gabonával és
cirkuszi játékokkal, születésnapján pedig bõven osztogatta az ajándékokat.
Legfeljebb olyan császárt kívánt volna az istenektõl, akinek több születésnapja
van egy esztendõben. De hálás volt nekik olyan megoldásért is, hogy minden
három hónapban új császár tékozolta a pénzt a forumon és a vért az arénában.
A határoktól
messze volt az út Rómáig, és nem minden császár jutott el a bevonulásig.
Nemcsak az ellencsászárok hadai állhatták útját, hanem a saját zsoldosai is.
Ugyanazok, akik pajzsaikra emelték, pajzsaik alá is temethették három hónap,
három hét vagy három nap múlva. Aszerint, hogy mikor akadt egy másik nagyratörõ
tábornok, talán a császár legmeghittebb barátja, aki több zsoldot vagy szebb
bakancsokat ígért. Néha még ez se kellett hozzá. Elég volt, ha a megvesztegetett
haruspexek és augurok, akik minden hadsereggel vele jártak, rossz ómeneket
kaptak az istenektõl. A császár belebukhatott abba, ha a szentelt csirkék
kedvetlenül szedegették az eléjük szórt szemet. Ha egy kótyagos altiszt reggeli
kenyerezés közben azt beszélte, hogy álmában a hadi zászlórudak végérõl
elszálltak a bronz-sasok, este a lemenõ nap vérével a császáré is elfolyhatott.
A zsoldosok kapzsiságával mindig számot kellett vetni, de szeszélyeiket sohasem
lehetett kiszámítani. A zsoldba vett barbárok urai lettek bérlõjüknek, a
birodalomnak, s közvetlenebb veszedelmét jelentették, mint a határokon túl
éhesen leskelõdõ testvéreik.
Az elöregedés
minden nyavalyája kikezdte a római világot, de legnagyobb baja mégis az uralom
bizonytalansága volt. A világ urává lenni nem volt nehéz, de megmaradni annak
csak Diocletianus tudott a kalandor-császárok közül. Éremvésõi hízelgés nélkül
nevezhették „restitutor orbis”-nak. Uralma biztosításával megmentõje lett a
birodalomnak.
A dalmata
rabszolgasarjadék már túl volt a negyvenen, amikor trónra került, szintén
lázadó katonák kegyelmébõl, két elvérzett vetélytárs holttestén keresztül. A
bíborral együtt a Jovius nevet is fölvette, talán homályos származása
eltakarására is, s a világ hamar meggyõzõdhetett róla, hogy nem méltatlan rá.
Az a hadi sanyarúságban nevelkedett tábornok, akinek a nevével se voltak
egészen tisztában, valóban többnek mutatkozott a szerencse kegyeltjénél. El
lehetett neki hinni, hogy az istenek atyja megosztotta vele világkormányzó
bölcsességét. Az alája vetett világ legalább, amely annyi esztelenséget látott
uralkodni maga felett, nem vonakodott istent látni nyugalma visszaadójában.
Pedig aztán csak bölcs paraszt volt, nyílt eszû és becsületes szándékú, annyira
nyers, amennyire mérsékelt, hogy rendet tudjon csinálni azon az elvadult
birtokon, amely a Thamesistõl az Euphratészig s a borostyántermõ
Északi-tengertõl a gyöngytermõ Vörös-tengerig ért.
Azon kezdte, hogy
székhelyét provinciális városban rendezte be, Európa és Ázsia határán, abban a
Nikomédiában, amelynek falai közt fejezte be életét a bujdosó Hannibal. Rómába
a lábát se tette be, a mendemonda szerint azért, mert tartott tõle, hogy a
patríciusok gõgje s a plebs szemtelensége gúnyverseket firkál szobrai alá, ha
kitudódik az isteni császárról, hogy kardhoz szokott kezének nehéz az írónád. S
némelyek még emlékeztek rá, hogy valahol a Via Nomentanán lakott az az Anulinus
szenátor, akinek házában az irodalmi nevelésben nem részesült császár apja az
irodalomnak élt. (Tudniillik ott írnokoskodott mint névtelen, csak számmal
megkülönböztetett rabszolga.) A császár mindenesetre beérte azzal, hogy
kikiáltásáról levélben értesítette a senatust anélkül, hogy jóváhagyását kérte
volna. S amikor a senatus üdvözlõ küldöttsége célzást tett arra, hogy a szent
város várja haza az imperatort, azt felelte, hogy õ nem egy városnak, hanem az
egész birodalomnak császára.
Róma úgy érezte,
ilyen megszégyenítés nem érte akkor se, mikor forumán a gallusok tábortüzei
égtek. S ha Rómában lettek volna még férfiak, akkor ledöntögették volna a
forumon a rabszolga fiának szobrait. Így azonban Róma beérte óvatos mormogással
s azzal a biztos reménnyel, hogy a légiók majd gondoskodnak ellencsászárról,
aki a világ fõvárosának megadja az elégtételt.
Róma
megcsalódott. Diocletianus nem lett szolgája a légióknak, amelyek úrrá tették,
s ellencsászárait legyõzte, mielõtt kikiáltották volna õket.
Tábornokai közt
legtöbb oka volt tartani földijétõl, a szintén illír Maximianustól, aki éppoly
alacsony sorból verekedte föl magát, mint õ. Jó hadvezér volt, vakmerõ katona,
de korlátolt és hiú ember. Ellenségnek veszedelmes lett volna, mint barátot
hasznosítani lehetett. Az új császár azt mondta neki:
- A római birodalom olyan naggyá nõtt,
hogy egy úr többé el nem kormányozhatja, és olyan beteg, hogy egy orvos meg nem
gyógyíthatja. Nekem segítõ kéz kell, olyan, amelyik fölér az enyémmel. Egyedül
téged találtalak alkalmasnak arra, hogy megosszam veled bíborom gondját és
dicsõségét. Vedd ezt magadra mint a birodalom nyugati augustusa, és indulj
légióiddal a fellázadt gall parasztok ellen. Vezéreljenek el az istenek abban a
díszben, amelyet én adok neked, és hozzanak vissza abban a dicsõségben, amelyet
magad szerzel magadnak.
Maximianus
boldogan hajtotta meg térdét, és elment legyõzni a gall parasztok forradalmát.
Öröme sokkal nagyobb volt, semhogy érezte volna, hogy parancsot teljesít,
amikor lázadás elõl viszi lázadók ellen katonáit.
Amikor visszatért
arra számítván, hogy mint triumfator tapsoltatja meg magát Rómával,
Diocletianus hálálkodva fogadta, s többel jutalmazta, mint amennyit várt.
- Ha én Jovius
vagyok, légy te Herculius. Oltárokon szenteltessék meg a te neved mindenütt,
ahol isteni õsöd tisztelt az emberek között.
Egy új istent nem
talált olyan veszedelmesnek Diocletianus, mint egy hadvezért, aki diadalmas
hadseregre támaszkodik. Hatalmát gyöngíteni kellett, mielõtt kísérletet tett
volna megnagyítására.
- A parthusok
Mezopotámiában rabolnak, a perzsák megszállották Armeniát, s a blemmiek
csordája fenyegeti Egyiptomot. Tudom, hogy rád most nem számíthatok, mert a te országaidban is reng a
föld. Az Oceanus partjait a brit kalózok fosztogatják. Hispaniában a hegyi
törzsek gyújtogatnak, s a gótok lándzsái, miután erõt vettek a burgundokon,
vandálokon és gepidákon, ellened vannak fordítva. Nem gondolod-e, hogy
mindkettõnknek egy-egy fiatal segítõtársat kellene magunk mellé venni, s két
kéz helyett néggyel forgatni a kardot?
A második
augustusnak a gondolkodás nem volt kenyere, s illendõnek se találta volna
gondolkozni azon, amit az elsõ augustus akart. Amint az Galeriust, õ
Constantius tábornokot vette maga mellé caesarnak, ami ha nem kimondottan is,
olyan trónörökös-félét jelentett. A két fiatal megkapta védelemre és
igazgatásra a birodalom egy-egy negyedét. S hogy hûségökre ne csak a
feljebbvaló, hanem a családfõ jogán is számíthassanak, mind a két augustus
adoptálta a caesarját, s hozzáadta feleségül a lányát.
A
tetrarchia rendszere ilyen mûvészettel kiépítve, biztosította Diocletianus
uralmát és vele a birodalom belsõ békéjét.
Kicsoda, ki
ellen, miért ütött volna itt pártot? Lázadásnak se célja, se értelme nem
lehetett. Négy kivont kard állandóan segítette, igaz, ellenõrizte is egymást.
Némi súrlódás kezdetben volt is köztük, de Diocletianus okossága mindig elejét
tudta venni az összecsapásnak.
Maximianus
Rómából akarta igazgatni a maga országait, Italiát, Rhaetiát és a két
Noricumot. Diocletianus félt attól, hogy a rövidlátó embert hiúsága szarvánál
fogva valami oktalanságba vezetik bele a megbántott patríciusok és
praetorianusok. Székhelyéül tehát Mediolanumot jelölte ki, megértetvén vele,
hogy az Alpesek tövébõl könnyebb szemmel tartani az északi barbárokat.
Maximianus erre legalább serdülõ fiát, Maxentiust akarta Rómában lakatni, ott
palotát, Bajaeban pedig villát építtetvén neki. Diocletianus ebben is megérezte
a veszélyt. Azt a megtisztelõ ajánlatot tette császártársának, hogy fiát
udvarába veszi, Constantius caesar fiával, Constantinussal együtt, és személyes
felügyelete alatt nevelteti. Ezt ugyan túsz-szedésnek is lehetett volna
magyarázni, s talán nem is alap nélkül, de Maximianus csak tisztességet látott
benne, s a császár barátságának újabb bizonyságát. A társ-császár szabados
életû ember volt, s nem nagyon bánta, hogy nyiladozó szemû fia nem fog neki
lábatlankodni. Constantius caesar már sokkal nehezebb szívvel vált meg fiától,
de õ is könnyebbülésnek érezte, hogy az elûzött elsõ feleség képmása nem lesz
mindig a másodiknak szeme elõtt.
A két
caesar közt is volt valami egyenetlenkedés, amit Diocletianus már a perzsa
háborúskodás alatt észrevett. A carrhaei csata elõtt összeszólalkozott a két
hadvezér, úgy, amint az katonák szokása, s attól fogva Galerius, bár nem
mutatott haragot, nem volt éppen jóindulattal a nyugati caesar iránt.
Diocletianus hallatlanná tette a fullánkos megjegyzéseket, egyszer azonban
talált köztük olyant, ami gondba ejtette. Galerius azt pletykázta neki, hogy
Constantius nem tud tekintélyt tartani. Nem alattvalók, hanem barátok gyanánt
érintkezik a megszállt területek barbár törzsfõnökeivel. Díszkíséret nélkül jár
velük vadászni, s fakupával köszönt vissza az áldomásiváson.
- Nincs
benne annyi méltóság, mint egy toborzó campidoctorban, s nemcsak a maga
tekintélyét ássa alá, hanem a birodalomét is.
A császár,
aki természettõl emberséges és szokásaiban egyszerû volt, mint uralkodó sokat
bevérezte a kezét, és az emberek elõtt sohase mutatkozott másképp, mint tetõtõl
talpig drágakövekbe és gyöngyökbe öltözve. Uralma elvi zsarnokság volt, nem
ösztönös, hanem hidegen átgondolt, nem szeszélyes õrjöngés, hanem jóhiszemû
rendszer. Alattvalóiban nem látott római polgárokat, csak elaljasodott,
megbízhatatlan, az önállóságtól rég elszokott rabszolgákat. Elgondolása
szerint a birodalmat csak az menthette meg, ha tökéletes rabszolgákká teszi
azokat, akiknek semmi képességük nem volt már arra, hogy szabad emberekké
válhassanak. Tudatosan tette egész rendszerét rabszolganevelõ iskolává,
amelyben nem tanítanak mást, mint vak engedelmességet egy isteni akarattal
szemben, amely villámokba öltözve ragyog és öl.
Ezért
ütõdött meg a császár a nyugati caesar kormányzói módszerén, s ezért íratott
neki intõ levelet.
- Abban a
hiszemben ruháztunk fel a bíborral, hogy tudod méltóképpen viselni. Sajnálkozva
halljuk, hogy nem tanultál meg uralkodni, mert alattvalóid elõtt nem mutatod
magad a méltóság pompájában. Pedig a halandók megkívánják az istenektõl, hogy
elkápráztassák õket. Ki tisztelné Jupitert, ha bocskorban járna az emberek
között, és fakupával töltetné magának Ganümédésszel a halhatatlanság italát?
A caesar
szerényen csak annyit felelt, hogy õt olyan barbárok közé küldte az augustusok
kegyelme, akik fából faragnak maguknak Jupitert.
- Igen, de
aranykarikát akasztanak a nyakába - íratta vissza a császár. - Ne felejtsd el,
hogy fiatal korunkat magunk is nagyrészt barbárok között töltöttük, s tudjuk,
hogy a szegénység az õ szemükben is szégyenletes és megvetendõ. Körülbelül ez
az egyetlen dolog, amiben megegyeznek a mûvelt emberekkel. Elvárjuk tõled,
hogy megtanulsz meggazdagodni, s követed Galerius caesar példáját, aki nemcsak
karja erejével, hanem megjelenése pompájával is hódít. Mikor a carpusok aranyos
páncéljában és bíbortakarós lován meglátták a csatasor élén, fegyvereiket
eldobálták, mondván, hogy isten ellen nem harcolnak.
Constantius
most már megbizonyosodott arról, hogy Galerius keze van a dologban, de sokkal
jobban tisztelte a császárt, semhogy válaszában erre célzást tett volna.
Engedelmességet ígért, és javulást fogadott.
Egy év
múlva, éppen mikor a római birodalom legészakibb vonalán visszaverte a piktek
és skótok támadását, arról kapott hírt, hogy rövidesen látogatásra érkezik
Galerius. Hazasietett székvárosába, a belgák földjén levõ Augusta Trevirorumba,
amelyet nem sokkal azelõtt, a nagy anarchia idején romboltak le a germánok.
Constantius mindjárt uralkodása kezdetén új várost emelt a romokon. Már
fölépültek a bazilikák, a cirkusz, a forum, a fürdõk, s a törzsek fõnökei azt
hitték, a keleti caesar városavatásra érkezik. Constantius, akinek halvány
arcát a harag pirossága gyújtotta ki, lehûtötte õket.
- Galerius
azt akarja megtudni, megtanultam-e már uralkodni, s meggazdagodtam-e a ti
elszegényítésetekbõl.
Szokott
õszinteségével elmondta barbár barátainak az elõzményeket. Az eredmény az lett,
hogy ami arany és ezüst ékesség található volt a Rhenus és a Sequana közt, azt
a barbár elõkelõségek vetekedve hordták össze uruk udvarába. Galerius túlzott
pompával érkezett meg, mégis olyan zavarba ejtette, amit látott, hogy alig
tudta köszöntõjét elmondani. Constantius bíbor baldachinum alatt, gyöngyök és
drágakövek szikráiban fogadta. S háromszáz személyre teríttetett arannyal a
lakomán, amelyen a barbárok régi patríciusok méltóságával éltették Rómát.
Diocletianus egyszerre kapta Galerius jelentését és Constantius levelét, aki
õszinte vallomást tett az imperátornak.
-
Constantius caesar megtanult uralkodni - írta Galerius, s hozzáfûzte azt, amit
legalkalmasabbnak vélt az imperator gyanújának felkeltésére. - Szinte
félelmetesen meggazdagodott.
Constantius
levele így végzõdött:
- Vakmerõ
színlelésemmel nem követedet akartam rászedni, mindnyájunk legszentségesebb
ura. Téged akartalak meggyõzni arról, hogy alattvalóim hûsége nagyobb erõssége
birodalmadnak, mint az én gazdagságom volna. Palotám ma megint szegény és
üres, s én ma már újra tábori fakupámból oltottam szomjamat. De amely
pillanatban parancsod és a birodalom érdeke kívánja, Gallia és Britannia önként
felajánlja neked minden kincsét.
Diocletianusban
volt annyi józanság, hogy többé nem ellenezte Constantius kormányzási
módszerét. Azóta hosszú idõ telt el, s a világ négy ura közt semmi se zavarta
az összhangot; amiben része lehetett annak is, hogy az uralkodók nemigen
találkoztak egymással. Székhelyeiket óriási távolságok választották el, s
hosszú idõre nem hagyhatták gazda nélkül országaikat. Kemény katonák is voltak
valamennyien, s komolyan vett országos gondjaik közt nemigen jutott eszükbe
egymás után sóvárogni. Most azonban, uralkodása tizennyolcadik évében
Diocletianus szükségét érezte a személyes összejövetelnek, amelynek színhelyéül
Antiochiát jelölte ki, mert nikomédiai palotáját kicsinek találta, a salonai
óriás palota pedig még csak épülõben volt.
Feleségét,
Priscát hónapokkal elõbb odaküldte a két caesar-fiúval s az udvar egy részével.
Alkalmat akart neki adni arra, hogy huzamosabban együtt lehessen lányával,
Valeriával, akit maga a császár nem kedvelt. Vonakodott feleségül menni
Galeriushoz, s Diocletianus saját gyermekének még kevésbé tudott megbocsátani
az akaratával való szembeszállásért, mint másnak, Valeria mostohalányával,
Maximillával érkezett, Theodora pedig, Constantius felesége, aki az Oceanus
partjáról indult Mediolanumnak kerülve, a kis Faustát hozta magával,
mostohahúgát, aki pár hónappal azelõtt jutott árvaságra. Az anya halála igen
rövid tartamú gyászba borította Maximianust, aki már negyedik feleségét
juttatta az istenek közé.
A négy
uralkodó közül elsõnek a legmesszebbrõl jött Constantius érkezett meg, aki
hajón tette meg az utat. Antiochia kikötõjében, Seleuciában szállott partra,
szokott egyszerû, fehér tógájában, kicsiny kísérettel. Jólesett neki, hogy
várták. Constantinus már elõzõ este kilovagolt elé a jó félnapos útra
vexilliferével, Minervianussal.
-
Megnõttél, fiam - csillant föl az apa szeme, ahogy összeölelkeztek -, magasabb
vagy, mint én, és milyen piros az arcod! Nem énhozzám hasonlítasz.
Azt akarta
mondani, hogy a princeps az anyjára hasonlít, de nem szerette volna saját
szívén a sebet felszaggatni, és remélte, hogy a fia se teszi azt. Hiszen egész
piciny gyerek volt, mikor anyjától elszakították, és az udvari élet rég
elmoshatta szívében a gyerekszív pillangószárnyú emlékeit.
Mire a
lovakat kivezették a hajóból, akkorára csõdület vette körül õket. A kikötõi
targoncások, halárusok, vízhordók, lótó-futó, szegény szolgaemberek
valamelyike - ezek közt sok volt a keresztény - felismerte a princepset, akirõl
azt rebesgették, hogy jó szívvel van az egyistenhivõkhöz. Azt is tudták, hogy a
világ urai összeülnek Antiochiában, s a fiáról kitalálták az apját.
- Menjünk a
búzaföldek közt - javasolta a princeps. - Por lesz, de szájtátók nem
elõzgetnek.
Õk ketten
elõrelovagoltak a dûlõutakon, a szántóföldek közt, amelyeken már csak a
kalászuk-nyesett, hosszú szárú szalmatarlókat ringatta a szél. Szorosan egymás
mellett haladtak, s a caesar át-átkapott fiához, hol az arcát, hol a karját
cirógatva meg.
- Jó hozzád
a Dominus? Szeret az augusta? Minek hívnak a katonáid? Milyen szépen beforrott
az a sebed, amit Daciában kaptál! Hát ez itt a combodon? Te, hiszen ez
medveharapás! Hogy nem írtál errõl soha?
Constantinus
nem szívesen beszélt a dologról. Egyszer látogatóban volt Galeriusnál, s az
valamiért leküldte a kertbe, ahol megrohanták a caesar medvéi. A rabszolgákat,
akik nyitva felejtették a ketrecajtót, a bestiák elé dobatta a caesar. Pedig
nem történt semmi baj. Azt a medvét, amelyik a combjába harapott, leszúrta
tõrével, a másikat pedig kézzel megfojtotta.
- És mikor
a sarmata gladiátorokkal megrohantatott? - sötétedett el a caesar arca. - Azt
is mástól kellett megtudnom, te nem írtál róla.
- Elmúlt
dolgok ezek, apám - vont vállat a princeps. - S lehet, hogy nem is volt bennük
szándékosság. Mi oka volna Galeriusnak arra, hogy életemre leselkedjék?
A caesar az
udvari életrõl kérdezõsködött.
Constantinus
csöndesen, rövid szóval felelgetett mindenre. Aztán hirtelen õ fordult
kérdéssel az apjához.
- Hogy van
anyám?
A caesar
simogató keze lecsúszott a fiú válláról.
- Azt neked
kell tudni. Hiszen már hat hete, hogy ideérkezett. Nem szoktad meglátogatni?
- Én nem a
feleségedet kérdeztem, hanem az anyámat. A feleségednél mindennap tisztelgek.
Jó asszony, és nagyon szeret téged. Jó anya, és nagyon szereti a gyerekeit. De
én nem az õ gyereke vagyok. Én az én anyámat tudakoltam. Az elûzöttet.
A caesar
sokáig nem szólt. Mikor megszólalt, a szava olyan vontatott volt, amilyen
sürgetõ a fiúé.
-
Naissusban él.
- Beszéltél
vele? Mondd, apám, emlékszik még rám? Ó, én még most is mindig úgy alszom el,
hogy a karja alá fúrom a fejemet. S reggel mindig az õ hangjára ébredek fel.
Kérdezõsködött rólam, apám?
- Nem beszéltem
vele, hiszen hajón jöttem. A naissusi keresztény presbitert küldte elébem, mikor
Thessalonikában kikötöttünk. Levéllel és üzenettel.
- Nincs baja? Nem
bántja senki?
- Ki bántaná?
Helenának nagy hatalmat adott a keresztények istene. A presbiter azt mondja, a
halottakat is fel tudja támasztani.
- És mit írt?
Mondd, apám. Sohase láttam még az írását.
A caesar lehajtotta a fejét.
- Elégettem
a levelét. Õ kért rá.
- Rólam nem
írt?
- Neked
üzent. Nemsokára meg fog látogatni itt Antiochiában. Szoktál vele találkozni?
- Álmomban,
apám.
- Azért
kérdem, mert többet tud rólad, mint én. Írását, azt mondod, még sohase láttad.
Üzengettek tán egymásnak? Vannak keresztény barátaid?
Most a
princeps késett a válasszal. Mereven nézte a lova nyakát.
- Nekem
megmondhatod, fiam. Az én udvaromban is vannak keresztények. A praefectusom is
az, és szeretem hallgatni, mikor az istenükrõl beszél. Nagyon hatalmas isten
lehet az, és nem rossz indulatú. Lehet, hogy én is beveszem a szobrát házi
kápolnámba a többi isten közé.
A princeps
arcát elöntötte a vér.
- Az a lány
is a keresztények istenét imádja, akit szeretek.
- A kis
Fausta? - csodálkozott a caesar. - Én azt hittem, az még egész kis gyerek.
- Nem róla
beszélek. A dajkáját szeretem.
- Azért
vagy fiatal, fiam - nevette el magát a caesar. - Ezt aztán a te korodban igazán
nem kell szégyelleni. Az öreg Maximianusnak már egy szál fekete sincs a
szakállában, mégis minden héten új ágyast cipeltet magához.
A fiú
szembefordult az apával.
- Nem
értettél meg, apám. Nekem nem ágyasom van, hanem menyasszonyom.
- A te
menyasszonyod a császár akaratából Fausta.
- Az én
menyasszonyom az én akaratomból Minervina.
- A
rablány?
- Az anyja
már szabados volt, mikor õt szülte. Az apja az az altiszt, aki itt lovagol
mögöttünk. Minervianusnak hívják, a leghûbb emberem. Õ is keresztény.
- Ha
szolgád, akkor még könnyebben megveheted a lányát.
- Mondom,
apám, hogy keresztény. Én csak feleségül kaphatom meg Minervinát.
Kis
szünetet tartott. Aztán kimondta bátran:
- Feleségül
is veszem, ahogy te feleségül vetted az anyámat.
Hallgatva
ügettek egymás mellett. A caesar csak akkor szólalt meg, mikor a dûlõút felkapaszkodott
a széles kõútra, amely a hegyek nyúlványait átvágva egyenesen vitt a városba az
Orontész partján. A vízben kevesen lubickoltak, de a füzesek, a virágos
szakadékok hangosak voltak a sípszótól és a mezítelen körtáncosok sikoltozásaitól.
Maiuma istennõ nagy ünnepét tartották, s az õ tiszteletére a szent hetérák már
reggel kezdték az éjszakát.
- Én akkor
csak ismeretlen centurió voltam - mondta csöndesen a caesar. - Nem törõdött
velem senki, és nem tartoztam számadással senkinek. Te princeps vagy, akit a
császár Fausta võlegényének rendelt ki már a kislány születésekor. Mostohádtól
tudom, hogy Maximianus már rá is festette eljegyzésteket aquileai palotája
ebédlõjének falára. Te is ott térdelsz a gyermek elõtt, aki a császár karján ül,
pávatollas aranysisakot nyújt feléd. Érdemes ezt a jövõt kockára tenned egy...
egy piros szájért?
Azt akarta mondani, hogy „egy dajkáért”. De félt, hogy a fia
azzal vág vissza: „amikor te az anyámat elvetted, az pincérlány volt egy
csárdában.”
Levette fejérõl a keskeny karimájú, könnyû úti pileust, és
szemébe szabadult hófehér haját a fia felé fordította.
- Ezt akarod? - kérdezte szomorúan.
A princepsnek tele szaladt a szeme könnyel.
- Te akarod, apám.
A dombon épült Pantheon aranyteteje hirtelen fellobogott
elõttük. A caesar fél karját a szeme elé kapta.
- Én nem teszlek boldogtalanná, fiam. Áldjanak meg az
istenek azzal is, amit tõlem elvettek.
A princeps széttárta a két karját. Szerette volna megölelni
az apját. De már elérték a Stavrion-hegy lábát, a város délkeleti bástyáit.
Csak nagy, sugárzó kék szemével borult a caesar nyakába.
- Köszönöm, uram. Mással nem törõdöm.
- De más törõdni fog veled - sóhajtott Constantius.
A császár makacs, és mindent összetör, ami akaratával
szembeszegül. Jó hozzád a császár?
- Eddig mindig engedelmes voltam hozzá.
- Szerelmed az életedbe kerülhet.
- Ha lemondok róla, az biztos halál.
- El fogják tõled venni a lányt, s a lánytól az életét.
A princeps arcát fény öntötte el.
- Anyám hatalma visszaadja azt neki. Te mondtad, hogy föl
tudja támasztani a halottakat. De az istenek kegyelme velünk lesz, apám. Tudod,
mit gondoltam? Ha anyám eljön, magával fogja vinni Minervinát Naissusba. A
császár nem fog megtudni semmit.
- És Fausta?
- Ó, apám, õ még sokáig babával fog játszani! S ki tudja,
mire felnõ, mit határoz akkorra felõlünk Tükhé?
- Tükhé? - nézett a caesar meglepetve a fiára. - Te is
tisztelõje vagy a sors vak istennõjének? Elutazásom elõtt adtam ki a
rendeletet, hogy azokra az érmekre, amiket most bocsátok ki, az õ képét tegyék
az éremverõk.
Constantinus széthúzta nyakán a palliumot.
- Látod, apám? - mutatta vékony aranyláncon fityegõ
talizmánját.
A szárnyas
sors-istennõnek kis aranyszobra volt az.
Elhaladtak
a Pantheon elõtt, amelynek semmi nesztõl nem zavart mélyébõl elõfehérlett Juno,
Jupiter és Minerva szobra, és befordultak a Singon utcába. Egy szerény bazilika
elõtt sötét ruhás emberek tömege álldogált. Mire odaértek, párosával egymás
mögé sorakozva megindultak a bazilika körül, és ruhájukat derékig leeresztve,
különös, fájdalmas énekszó mellett korbácsolni kezdték a hátukat.
-
Isis-papok? - kérdezte a caesar.
- Nem tudom
- felelte a princeps. - Csak azok lehetnek. Még sohase láttam õket, de
hallottam, hogy õrjöngéssel szokták tisztelni az istennõt. Várjuk meg, míg megvadulnak.
Megálltak,
és kíváncsian nézték a körmenetet. A kíséret beérte õket, és az is megállt.
Minervianus, az altiszt térdre ereszkedett.
- Kit
köszöntesz? - kérdezte a princeps.
- Isten
szentjeit - vetett keresztet az altiszt, és meghajtotta fejét a sötétruhások
elõtt.
-
Keresztények? - bámult el a caesar. - Mért ostorozzák magukat?
-
Engesztelik az istent azok vétkéért, akik Maiuma ünnepén a Sátánt tisztelik.
|