|
A
matematikus a szent palotának egyik zugában régi papyruslapokat és
pergamentekercseket talált. Az egész világról elfelejtkezve vette be magát
közéjük, és mohón bontogatta egyiket a másik után. Reszketett a keze az
örömtõl, amikor az egyikben Menaechmusnak a kúpszeletekrõl szóló értekezését
ismerte fel, amelyet régen elveszettnek gondoltak. De amint szétnyitotta a
göngyöleget, elfacsarodott a szíve. A papyrust helyenként kirágta a moly, s az
írást sok helyen elfakította az idõ. Leöntötte a chartát cédrusolajjal, és
bekente sáfránnyal, amitõl láthatóbbakká váltak a betûk. Hozzáfogott a
másoláshoz, amikor Lactantius bezuhant az ajtón.
-
Hallottad? Igaz?
- Igaz -
nyalábolgatta le Bion a padról a poros tekercseket, hogy helyet csináljon a
barátjának. - Megtaláltam.
- Micsodát?
-
Menaechmust. Ide nézz!
A rhetor
idegesen odábblökte a kincset.
- Én azt
kérdeztem, hogy a hír igaz-e?
- Rám nézve
nem, mert én nem hallottam - hajolt munkája fölé a nem méltányolt fölfedezõ
bosszúságával Bion.
- Nagy a
nyugtalanság a városban, hogy a jazigok betörtek Valeriába, a Danubiuson túlra.
- És mi
közöd neked a Danubiushoz itt Antiochiában, mikor te különben is numidiai vagy?
A Galerius
alá tartozó Pannonia, amelynek keleti részét feleségérõl nevezte el a caesar,
hogy hízelegjen vele apósának, csakugyan messze volt ahhoz, hogy Antiochiában
nyugtalankodjanak miatta. A szíriai tevehajcsár semmivel sem tudott róla
többet, mint a pannon szõlõsgazda Tripolitaniáról, vagy a cordubai
marhatenyésztõ Palmyráról. A római birodalom - világnak világ, de többé nem
haza - akkora erdõ volt, hogy sohase lehetett égés nélkül. A barbárok hol
egyik, hol másik sarkába dobtak üszköt, de a füstjétõl csak az törölgette a
szemét, aki közelrõl kapta. Ahová csak a híre jutott el, ott nem izgultak
miatta. A nagy háborúk, ha sokáig tartották elzárva a határokat, okozhattak ingerültséget.
Elakadt a gabonaszállítás, és mindent megdrágítottak a kereskedõk, akik csak
életük kockáztatásával szerezhettek árukat, mert a katonák kémeket láttak
bennük. De a kis rablótörzsekkel való csetepaték nem változtatták meg az élet
képét, s ezért nem is igen érdekeltek mást, csak a rabszolgakereskedõket, akik
ilyenkor frissítették fel árukészletüket. Különben az augustusok és caesarok
dolga az egész. Õk gyarapszanak egy-két sávval, ha gyõznek, õk kisebbednek, ha
vesztenek.
Ez esetben
azonban csakugyan nyugtalankodott Antiochia. A jazig betörés otthon foghatta
Galeriust, s megakadályozhatta az uralkodók találkozóját, amire pedig már fél
év óta készült a világváros. A kereskedõk nagy forgalmat, a hivatalos emberek
elõléptetéseket és kitüntetéseket, az éhesek és rongyosak gabona- és
ruhaosztogatást, és mindnyájan ünnepeket, mulatságokat, néznivalókat vártak
tõle. Csak a helyi hatóságok éreztek titokban megkönnyebbülést. Nemcsak az
uralkodók, hanem embereik vendégül látása is a municipiumokat terhelte, s volt
olyan város, amelyet évekre koldussá tettek a kényszerû vendégeskedések.
A rhetor
azok közé tartozott, akik úgy érezték, hogy a barbár hordák az õ kezébõl
ütötték ki a pecsenyét. Nemcsak azt sajnálta, hogy hiába tanulta be nagy
beszédét, amelytõl a császár elaludt figyelmének fölébredését és hathatósabb
támogatását remélte. A rhetor nem volt különösebben önzõ ember, s legtöbb
pályatársával ellentétben tudott is lelkesedni azokért az eszmékért, amelyekbõl
élt. Volt egy ötlete, amellyel az istenek érdekét kívánta szolgálni, s ennek
megvalósulását a császárlátogatástól remélte. Mnester, a püspök nemhiába volt
tanult és tudós ember Serapis isten szolgálatában. Amit pogányul tanult, annak
keresztényül is hasznát tudta venni. Lactantiusszal való vitái során nemegyszer
Ciceróval bizonyította, hogy már a régi Róma tisztultabb elméi is megsejtették
az egy istent, mielõtt Krisztus kinyilatkoztathatta volna az igazságot. A
rhetor tisztában volt vele, hogy Cicero a rombolásnak legveszedelmesebb
csákánya lesz az istentelenek kezében, ha a csõcselék meghódítása után a mûvelt
társadalomra is rávetik magukat. S azt gondolta ki, hogy egy titkos császári
ediktummal elejét lehet venni ennek a veszedelemnek. Cicero régi kiadásait ki
kell vonni a nyilvános könyvtárakból, s beszolgáltatni a könyvkereskedõkkel is.
Kellõ felügyelet mellett megtisztított Cicerókat kell forgalomba hozni, a
rosszhiszemûek által istenkáromlásra forgatható tételek kihagyásával.
Bion
türelmesen végighallgatta barátját, aztán elkezdett turkálni a penészes lomok
közt.
- Megállj
csak, mindjárt meglesz, az imént láttam. Tessék, itt van, Lactantiusom. Cicero
könyve az istenek természetérõl. Parancsold a scalpellumot is, ha azt hiszed,
hogy egy kis vakarással meg lehet menteni az isteneket. De azt nem ajánlom,
hogy vallásfilozófiára tanítgasd a császárt. Diocletianus nem Marcus Aurelius,
barátom, s egy jó adójavaslatért odaadja Cicerót Senecástól, s ráadásul az
isteni Platónt is. Mi baj, Quintipor?
A „szent
emlékezet magistere” tétován állt az ajtóban.
- A
nobilissimust keresem.
- Melyiket?
- A
princepset.
- Ej, ej,
hát nem tudod, hogy kettõ van?
-
Maxentiust.
Bion
felhúzta a szemöldökét.
- Itt,
könyvek közt, tudósok közt? Ez a nobilissimus sokkal nobilisabb körökben
található, fiam. Venus térdére mondom, ha tíz esztendõvel fiatalabb volnék,
segítenék neked megkeresni.
- Üzenetet
kellene neki átadnom a praepositustól. Azt mondta, hogy bizonyosan a nobilissimánál
találom meg.
- Hát
hiszen én is olyasfélét gondoltam - köhécselt pajzánkodva a matematikus.
- Hát azt
mondták, Titanillánál keresd?
- Más nevét
mondták - gondolkozott el a fiú.
- Maximillát, mi? Az a neve, de arra nem ért. Az apja
Titanillának nevezte el, mert ez is bizonyság arra, hogy õ titán. Ha
Diocletianus Jupiterrel formáltat magához papai jogokat, Maximianust pedig
Hercules nemzette, akkor Galeriusnak legalábbis titánnak kell lenni. S a lánya
nem lehet más, mint Titanilla. Titánka pendelyben. De úgy mondják, el is bánik
három legénnyel is egyszerre. Mit gondolsz, Lactantius, mit írna az öreg Cicero
az istenek természetérõl, ha a mi halhatatlanjainkat ismerné?
A rhetor lógatta az orrát.
- Ha a császárok nem jönnek meg, úgy járok, mint Midas
király. Lemegyek az Orontész-partra, és a nádasoknak mondom el a beszédem.
- A császárok megjönnek, uram - fordult Quintipor a rhetor
felé. - Éppen errõl szól az üzenet. A jazigok visszafordultak, mert hátba
támadták õket a marcomannok. A Dominus már elindult Nikomédiából Maximianus
augustusszal, Galerius caesar pedig tán már ma vagy holnap megérkezik.
- Az istenek hírnöke vagy, fiú! - lelkendezett a rhetor, s
összecsókolván a magistert és Biont, elszaladt.
- Ezt boldoggá tetted - nevetett Bion. - Nem tudom, a
nobilissimusnak viszel-e ilyen örömet.
Quintipor elfintorította az arcát.
- Nem vállalnád magadra az üzenet átadását, Bion?
- Hogy gondolod ezt? Ilyen roskadt inú öreget nem is fogadna
a nobilissima. Tudja azt a praepositus, kit küldjön oda.
- A járást se tudom.
- Elkísérlek odáig. Ha összetesszük az eszünket, majd csak
odatalálunk.
Az antiochiai császári palota különbözõ korú és rendeltetésû
épületek fallal körülkerített tömege volt, óriási területen elszórva,
platánligetekkel elválasztva egymástól, és ciprusfasorokkal összekötve.
Ötszáz év óta, a városalapító Szeleukosz Nikatortól kezdve a Kelet minden ura
rontott vagy szépített rajta a kor divata és saját egyéni passziója szerint.
Augustus templomot építtetett benne Apollónak, Nero olyan labdázótérrel látta
el, amelybe csak leáldozása percében sütött be az égetõ szíriai nap. Hadrianus
szökõkutakkal, Aurelianus és Diocletianus pénzverõ mûhelyekkel bõvítette ki.
- Úgy látom, ez õtitánsága - mutatott a matematikus egy
sárga márvány-villára. Tornácán magas talapzaton Galerius életnagyságú
bronzszobra állt, Agasziasz vívóját utánozva. Jobbról Fortuna a bõségszaruval,
balján az aranyfonalat eresztõ három Párka csoportja.
A nyugatnak nézõ erkélyrõl, amelyet bíborponyva védett a
napsütéstõl, kacagás hallatszott. Quintipornak az az érzése volt, hogy
aranygolyót dobnak ezüsttálba.
- A
galambot hallom - bólintott Bion -, a karvaly se lehet messze. Persze hogy ott
van, mégpedig párosan. Az a ferde vállú, a smaragd nyaklánca idevillog, az a te
Maxentiusod. Arról híres, hogy vékony aranykarikát visel minden ujján. Azt
mondja, a vastag pecsétgyûrû nem való ilyen melegbe, õ azt csak télen bírja el.
Ha az a tarka köpenyû, nyáron is süveges barbár ki lehet? Tudom már. A perzsa
király bujdosó fia. Annak is csak olyan köszöntés jár, mint a princepsnek, mert
az is felülrõl húzza a fûrészt. Most aztán vágj neki bátran! Nézlek, rendben
vagy-e?
Megigazította a borsózöld ruhán a cseresznyepiros övét, és
gyöngéden rátaszította a fiút a csillámlapokkal kirakott útra, amely
rozmaring-szegély közt vezetett a villa oldalbejáratáig.
Szerencsére éppen azon folyosóra talált rá, amely két
kanyarodóval az erkélybe torkollt. Az egyik kanyarodónál a hárfás
bronz-szoborban ráismert a múzsavezetõ Apollóra. A másik elõtt - Szapphó
rózsaszín márvány-hermája volt - megállt, és olvasni kezdte a szoborba vésett,
aranyozott fölírást.
Életemet, szerelem, teneked kéretlen ajánlom,
Mert a halált te legyõzöd...
Tovább nem tudta olvasni, mert megint csengett az
ezüstserlegbe dobott aranygolyó. Összerezzent, és dobogó szívvel húzta szét az
ajtónyílás selyem-velumait. De csak egyet lépett, aztán gyökeret vert a lába.
Az erkély közepén elefántcsont-lábú, magas pamlagon,
skarláttakaró alatt feküdt valaki. Nõ volt, csak a feje látszott ki, tornyosan
fésült, fekete haj s vérpiros száj a keskeny, fehér áll felett. A széles, arany
homlokszalag lehúzva a szemre és az orra, mint mikor bújócskázó gyerekek nagyon
lekötik a hunyó szemét. A smaragd nyakláncos fiatalember is gyerekmódra
hadonászott.
- Látsz, látsz! A császár életére mondom, látsz, Titanilla!
A fiatalembernek vörös, szeplõs lófeje volt, szétálló füle
és nyerítõ hangja.
- Esküszöm, hogy nem látok! - kacagott a nobilissima. - Hidd
el, kedves Maxentius, behunynám a szemem, ha nyitva volna is, hogy ne lássalak.
- Várj, kis vipera, majd elhallgatsz te mindjárt! -
legyintette meg a princeps tenyere a lánynak a takaró alatt kirajzolódó
tomporát. - Na halljuk, ki fogta most be a sziszegõd?
Odább taszította a mosolygó másik ifjút, s a lány arca fölé
hajolva, futó csókkal érintette a piros száját.
- Varanes! - nevetett a lány.
- Vesztettél! - tapsolt Maxentius, s a falon függõ viaszos
táblácskára egy vesszõt húzott az ezüst stilussal.
A hegyes süvegû lecsúsztatta válláról a tarka köpönyeget, s
most látszott, hogy a bal karja hiányzik. Mély lélegzetet vett, és térdre
ereszkedve száját erõsen rászorította a lányéra, akinek az arca nevetõre
gödrösödött. S közben fél kezét lassan a válla alá csúsztatta.
- Megfojtasz, Maxentius - húzta oldalra a fejét a
nobilissima.
Aztán elnevette magát.
- Nem, ez is Varanes volt!
A princeps mérgesen toppantott.
- Csalás, csalás! Varanes megszorította a válladat, arról
ismertél rá! Így szoktátok, mi? Nemcsak játékból, ugye?
- Már megint kezded, princeps? - most hidegen csendült meg a
lány hangja, míg kis fehér keze a kötelékkel veszõdött. - Oldd meg ezt a csomót
Varanes! Köszönöm, már megvan.
Ledobta a padlóra az eltépett szalagot, és oldalra fordulva
felkönyökölt a pamlagon. Válláról lecsúszott az eperszín selyemkhiton, fehér
bõrén ott vöröslöttek a szorítás csíkjai.
- Elhiszed, Varanes, hogy a szajkómnak több esze van, mint a
barátodnak?
Csókra csucsorított szájjal cuppantott föl a tarka madárra,
amely aranykalitkában gubbasztott az ajtónyílás fölött.
- Hát te ki vagy? - látta meg Quintiport.
A magister, aki eddig se elszaladni nem mert, se elõrelépni,
letérdelt, és fölemelt karjával végigsúrolta homlokát. A köszöntés jelével
letörölte róla a zavar verejtékét.
- A császár rabszolgája, nobilissima.
- Ki küldött? - kerekedett rá a lány mandulavágású, sötét
szeme.
- Az illustris
praepositus üzent a nobilissimusnak és a nobilissimának.
A lány szeme
fölsiklott a madárra, tovább cuppogott neki. A princeps elõbbre lépett,
rövidlátó szemét ráhunyorgatta a fiúra.
- Na, mit akar a
vén eunuch? Megint csípett nekünk valami takaros kis fürjet a rabszolgapiacon?
Fiút vagy lányt?
- Õistenségeik, a
Dominus és atyád, az augustus...
Maxentius
elõregörnyedt, és megcsippentette a fiú állát.
- A gráciákra,
hiszen te lány vagy! Hercules nagyapámra mondom, kis gézengúz, hogy engem még a
fiús hangoddal se csaphatsz be.
Kezét tovább
akarta csúsztatni a fiú nyakán, de az felugrott, és akkorát lökött rajta, hogy
a pamlagig tántorodott. Titanilla nevetve kapta meg a két vállát.
- Hercules
Omphalé lábainál! Mit szólsz hozzá, Varanes?
A perzsa
feleletül hátat fordított, és kihajolt az erkélyen. A lány megrázta a
nobilissimus vállát.
- Esküszöm, hogy ilyen ügyesen csak az én princepsem tud
esni! Te kedves, te! Hát hogy nézhetted nõnek? Hiszen tudod, hogy neked minden
nõ biztatás nélkül a nyakadba ugrik.
Magához szorította a lófejet, és addig cirógatta, míg a
princeps megbékülten emelkedett fel. Tréfásan mellbe ütötte a mereven álló,
halálsápadt magistert.
- Nem szégyenlesz ilyen gladiátor-kart viselni ehhez a
hajadon-ábrázathoz? Vagy az antiochiai ambubáják így jobb szeretnek? No, mit
üzent az öreg?
Quintipor megtette a jelentést. Maxentius derûs arccal
hallgatott, de a kétségbeesés csinált fintorával fordult a lányhoz.
- Ilyen a te
szerencséd, gyönyörûm. Megfogadtam magamban, hogy szakállánál fogva húzom ide a
jazigok királyát, és neked adom eunuchnak, s látod, erre békét kér a nyomorult.
- Bizonyosan
tõled ijedt meg - incselkedett a lány. - Ne búsulj, princeps, beérem én teveled
is.
Kezét
hozzáérintette a nobilissimus laposra kent kóchajához, de mindjárt vissza is
kapta.
- Hol veszi a
borbélyod ezt az utálatos kenõcsöt?
- Arábiai nárdus
- mentegetõzött Maxentius, és hozzákente fejét a lány nyakához.
Az utálkozva
intett az elbocsátásra váró Quintipornak.
- Hozd ide azt a
törlõkendõt! Azt a fehér selymet az asztalról!
Megtörölte
a nyakát, s csomóba gyûrve a selymet, arcába dobta a princepsnek.
- Ha én
neked volnék, levágatnám a borbély kezét mint szentségtörõét.
Varanes
megszólalt, komoly arcán csúfolódó mosollyal.
- Hogy is
hívják azt az isteneteket, aki egyszer az Olümposzon aranyhálót kovácsolt Venus
fölé, mikor Mars istennel aludt? Vulcanus, igen? Szólhatnál neki, Maxentius,
hogy itt is találna munkát. Ott a kútnál, nézd csak! A galambház elõtt!
A galambház
elõtt bronz nimfa két melle csurgatta a vizet egy fekete kõmedencébe. Párkányán
ült Constantinus, eltûnõdõ arccal nézve az alkonyodó napba. Észre se vette,
hogy az elõtte térdelõ Minervina borostyán koszorút illesztett a fejére.
- Ohó, a
sógorka máris imperatort játszik! - zöldült el Maxentius arca. - Gyere,
kívánjunk neki szerencsét.
Vonszolni
kezdte a perzsát, de aztán a homlokára ütött. Fölkapta a viaszos táblát,
és odatartotta a nobilissima elé.
- Az aranyamat, drágám! Elõször nem Varanes csókolt meg,
hanem én.
- Hát most csókolj meg te, és töröld le a tartozásom -
ásított a nobilissima.
- Nem lehet. Aki
ügyetlen volt, fizessen!
-
Álom-solidusokkal? - fordította kifelé a lány mind a két tenyerét. - Azok nem
neked valók, s nekem egyéb vagyonom nincs. Tudod, hogy én vagyok a császári ház
koldus-királykisasszonya.
- Akkor minek
játszottál? Tudod, hogy én meg annak a Maximianusnak a fia vagyok, akinek hóhér
a végrehajtója.
Fölkapta a lány
pávatoll-legyezõjét, és bárd gyanánt tette a torkára.
Az újra ásított,
és kelletlen arccal mondta:
- Borzasztóan
megijesztettél, princeps. Az én apám meg maga a hóhér. Majd õ megadja az aranyadat,
ha megjön.
- Jó. De ezt
elviszem zálognak.
Lekapta a
skarlátlepedõt a lányról, aki egy pillanatra födetlen maradt felgyûrõdött
khitonában. A magistert meglepte, milyen vékony és kicsi volt. Inkább látszott
driádok, mint titánok sarjadékának.
- Menjetek, hagyj
aludni - csavargatta maga köré a torus végére dobott ezüst fátylat, s már le is
hunyta a szemét.
Maxentius
odadobta a skarlátot Quintipornak:
- Ezt hozd
utánunk!
Azután belekarolt Varanesba.
- Venust
aranyhálóval kellett megfogni. Dajkának ez is jó.
Alig érték el a
folyosó elsõ kanyarodóját, a nobilissima az erkély párkányára ugrott.
Figyelmeztetni akarta a szerelmeseket, de a kút körül már nem volt senki.
Ott maradt a
párkányra dûlve, és mikor Maxentius kiért a házból, csípõsen kiáltott le rá.
- Ezzel is úgy
jártál, mint a jazig királlyal. Az ellenség harc nélkül elfutott elõled.
A princeps
fölfenyegetett az ujjával.
- De
egyszerre kiment a szemedbõl az álom!
- Veled
együtt! - öltötte ki a nyelve hegyét a nobilissima.
Akkor
lépett ki az udvarra Quintipor, szemmel láthatólag olyan erõvel szorítva
magához a könnyû skarlátot, mintha ólomból volna.
A
nobilissima elmosolyodott, és újra lekiáltott a tétovázó Maxentiusra.
- Küldd
vissza a leplemet!
- Vigyem én
magam?
- Azt
mondtam, küldd vissza. Az hozza föl, aki levitte. Hiszen nekem még át se
adta az üzenetet a rabszolga.
Maxentius
már indult is a lepellel. A nobilissima hangja parancsoló lett.
- Elég volt belõled mára, princeps. A rabszolgát akarom!
A nobilissimus dühösen dobta oda a takarót a magisternek, és
fölkiáltott az erkélyre.
- A többieket nem parancsolod? Ha akarod, a lovászomat is
felküldhetem.
A lány ezt
már nem hallotta. Kerek ezüsttükrébõl a haját igazgatta, a száját pirosította,
az arcát fehérítette, s egy ólomrudacskával egy csöppet hosszabbra vette a
szemöldökét.
|