V.

Mire Quintipor fölért, a nobilissima fátylába burkolózva, maga alá szedett lábbal, keleti divat szerint ült a pamlagon.

- Te sohase vittél még asszonyholmit? - nyúlt mosolyogva a skarlát után.

- Nem az a mesterségem, nobilissima - vörösödött el Quintipor.

- Ó, hát mi vagy te? Kulcsár? Mért hordod ezt a kulcsot?

- Titkár a scrinium memoriaeben.

- Bánom is én. Azért az ilyesmit is meg kell tanulnod. Ezt így kell csinálni, ide nézz!

Kirázta a leplet, összehajtogatta, és visszanyújtotta a fiúnak.

- Most pedig bontsd szét, és takard rám. A nyakamon jól összefogd, itt nagyon szúnyogosak az esték. Reszket a kezed, fázol? Várj csak!

Ledobott két heverõ-vánkost a pamlagról.

- Ülj le, és ide hallgass! Tudod, hogy az életeddel tartozol nekem? Nem vetted észre, hogy az elébb én mentettelek meg?

- Mitõl, nobilissima?

- Hogy merészelted megütni a princepset? Ha én meg nem békítem, agyonvágott volna.

Quintipor elmosolyodott. A caesarlány hangja fölcsattant.

- Mi nevetnivalód ezen? Rabszolga!

Quintipor lehajtotta a fejét. Ha az volt is, eddig senki se korbácsolta meg ezzel a szóval.

- Felelj, mit nevettél?

- Azt, hogy hát én addig mit csináltam volna, míg a nobilissimus agyonvág.

A lány hangosan kacagott.

- Bátor fiú vagy. Persze, láttam, erõs lehetsz. Nézem a karodat. Szoktál vadászni, lovat hajtani?

- Nem szoktam, nobilissima.

- Igaz, mindig elfelejtem, ki vagy. De azért a princeps keresztre feszíttethetett volna. Vad, kegyetlen és alattomos, mint a farkaskölyök. Én is mindig félek tõle, hogy megharap.

Pajkosan mosolygott, és elandalodott egy kicsit.

- A perzsa királyfi más. Szelíd, csöndes, és még szebb meséket tud, mint a dajkám. Kár, hogy fél karját lecsapatta a bolondos. Tudod, mért vágatta le?

Quintipor ámulva hallgatott. Mire meg tudott volna szólalni, a lány tovább hadart.

- Már helytartó volt, hol is csak? Mindig elfelejtem ezeket a barbár neveket, mindegy, satrapa volt már, és beárulták az apjának, hogy összeesküdött ellene. Amint ezt Varanes meghallotta, levágatta a karját, és elküldte az apjának hûsége jeléül. Mert nagyon szerette az apját, és még most is szereti, pedig bujdosnia kell miatta. Milyen különös apák és milyen különös fiúk vannak a világon! Hallottál már ilyent? Te meg tudnád-e tenni? Le tudnád vágatni azt az erõs karodat? Nini, az öved olyan piros, mint a szám. Nem? Mért nem felelsz?

- Igen - sütötte le Quintipor a szemét.

- Jaj, de értelmes fiú vagy! Hadd hallom, mire mondtad, hogy igen? Az övedre, a számra vagy a karodra. Le tudnád valamiért vágatni a karodat?

A hangok hamarább meghalnak, mint a színek és illatok, de sokkal tovább kísértenek. A magister még halála órájában is hallotta ezt a kérdést, de sohase tudta magának megmagya­rázni, mi történt vele, amikor elõször hallotta. A barnuló alkonyatban felrózsállott elõtte a költõasszony szelíd és komoly márványfeje, és neki az aranybetûs felírással kellett felelni:

Életemet, szerelem, teneked kéretlen ajánlom,
Mert a halált te legyõzöd...

Elakadt a lélegzete. Hirtelen ráeszmélt, hogy most nagyobb vakmerõséget követett el, mint mikor egy istenfit megütött.

Nem ért rá tovább gondolni a gondolatot. A lány végigrúgta magát a pamlagon, és szinte sikoltva mondta:

- Ez igaz? Nem álmodom? Igazán mondod? A Szapphó-verset? Tudtad, vagy itt tanultad? Kicsoda vagy te? Itt csak katonák vannak meg rabszolgák. Ugye, te valami álruhás isten vagy? Milyen szép volna az, ha csak nekem mondanád meg, ki vagy! Jönnél-mennél a világban, az emberek azt hinnék, olyan vagy, mint õk, és csak én tudnám, kit takar a zöld ruhád. Vagy csináltatnék neked egy oltárt, azon állnál egész nap, szobornak, nem törõdnél az emberekkel, akik áldozatot raknak elébed, csak néznéd a felhõket, hallgatnád a szeleket és a madarakat, és mikor a csillagok feljönnek, akkor leszállnál az oltárról, és verset mondanál nekem a felhõkrõl, a szelekrõl és a madarakról.

Az árnyék egyre mélyebb lett, a hang halk, messzirõl jött. A lány most magának beszélt, s mikor elhallgatott, a fiú is magának mondta:

- Rabszolga vagyok. Az apám rabszolgája.

A nobilissima körülnézett, mint aki álomból ébred.

- Hát nem a császár rabszolgája vagy? Hogy lehetsz az apád rabszolgája?

- Az apám tett rabszolgává. Nekiadott a császárnak.

- Mindenki rabszolga - pattant föl nevetve a nobilissima. - Engem is elõbb-utóbb rabnõnek fog eladni az apám. Pedig õ caesar. A te apád micsoda?

- Quintus, a kertész. Itt az udvarnál.

- Van itt kertész? Nem láttam még. Téged se vettelek észre eddig. Ti is Nikomédiából jöttetek?

- Az apámék onnan jöttek. Engem csak most hozott ide Bion.

- Ki az a Bion?

- A császár matematikusa.

- Varanes ismeri. Az az, aki a csillagokban olvas?

- Bion mindent tud, nobilissima. Athénében ki akarták kiáltani istennek, mikor a nagy földrengést elõre megmondta. De Bion istenkáromlóknak mondta azokat, akik az embert istennek teszik meg, és erre meg akartak bennünket kövezni.

- Téged is? Te mit csináltál ott? Szolgája voltál?

- Engem mindenfelé magával vitt. A Dominus rendelte így. Vele neveltetett.

- Jaj, ne mondj ilyent, mert akkor én szégyellem magam. Engem senki sem neveltetett. Én csak úgy felnõttem, mint a vad olajfa. Hányódtam, vetõdtem, amerre az apám járt a katonáival. Nem hallottad még, hogy engem a vad nobilissimának hívnak? Hát téged hogy is hívnak?

- Quintipor.

- Furcsa név - kacagott megint a lány. - Ez ugye, Quintus puer? Ötödik gyereke vagy az apádnak?

- Nem, egyetlen gyereke. Az én nevem azt jelenti, hogy Quintus fia vagyok. Quinti puer.

- Bocsáss meg, azért mégis furcsa név. Nem olyan szép, mint a Maxentiusé. Az azt jelenti, hogy még a legnagyobbnál is nagyobb. Az én igazi nevem is Maximilla. „Legnagyobbacska” vagyok. Mit, azt hiszed, sokkal kisebb vagyok nálad?

Leugrott a pamlagról, a fiú zavartan egyenesedett fel. De a lány már akkorra elfelejtette a mérekezést. A holdra mutatott, amelynek felsõ karaja átparázslott már a Silpius szabályos kúpjának könnyû fátylain.

- Nézd, Diana már felvette bíbor fejékét.

Quintipor térdet hajtott. Azt hitte, el van bocsátva. Mehetnékje akkora volt, mint a marad­hatnékja.

- Mit akarsz? - nézett rá komolyan a lány. - A princepsnek azt parancsoltam, hogy menjen el, mert már untam. Neked azt parancsolom, hogy maradj, mert még nem unlak. Különben még azt se mondtad el, mi üzenetet hoztál nekem.

- A fõkamarás azt a jelentést kapta, hogy Galerius caesar õszentsége már csak pár napi járóföldre van Antiochiához.

A lány nem felelt. Az erkélyt körülfutó klematiszok fehér bóbitáit fujkálta bele a piros fénybe, amit a lucernariusok fáklyái vetettek. A négy világító rabszolga egyszerre helyezkedett el a villa bejáróinál. Valamerrõl harangszó hallatszott s a Daphné ligetébe hajtott áldozati barmok bõgése.

A nobilissima hirtelen megfordult.

- El is felejtettem, hogy itt vagy, Quintus fia. Hazagondoltam Romula nagyanyámhoz, akinél kislány koromban laktam. Az én nagyanyám - de ez titok, hallod, családi titok, hogy mondjam el neked? Tudsz valami családi titkot adni érte cserébe? Ó, de jó neked, hogy nincs családi titkod? Ha te is atyafiságban volnál az istenekkel, mint mink, akkor a te bölcsõdbe is beledugtak volna egy titkot.

Hátat fordított az emelkedõ holdnak.

- A te Bionod engem is istenkáromlónak mondana. Elhiszed, hogy én is az Olümposzról pottyantam ide?

- El, nobilissima - felelte a magister nagyon hirtelen és nagyon õszintén.

- Ne hazudj. Én nem hiszem. Azt csak az apám tudja, hogy õt az öreg Romula magától Mars istentõl foganta, mint Romulust Rhea Silvia. Lehet, hogy Mars isten is tudja. Csak az én drága öreg nagyanyám nem tud róla semmit. Azt hiszem, végigeresztené a seprõnyelet a fián, ha meghallaná, hogy ilyen rossz hírbe keverte.

Elnevette magát, és a vállára ütött Quintipornak.

- Kitaláljam, mit gondoltál? Az én apámat háta mögött úgy hívják, hogy a „Csordás”. Ugye, ezt gondolod?

- Nem, nobilissima. Mért gondoltam volna?

- Mert mindenki annak hívja. Az „Armentarius”-nak. Majd te is úgy hívod, ha megmelegszel az udvarnál.

Legyintett a fiú fejrázására.

- Tõlem ugyan hívhatod, én nem haragszom érte. Nagyanyó ma is minden reggel gerlicét áldoz Vestának, amiért szentséges úr lett az õ csordáslegény fiából. Mondjak neked valamit? Én a csordás vérét érzem magamban, nem az istenét. Én csak akkor lennék boldog, ha vissza­eresztenének a faluba Romula nagyanyó mellé, és tyúkot ültethetnék, kaprot vethetnék, borjút nevelhetnék, mint õ. Még tipegni is úgy szeretnék, mint õ, mikor a kányát kergeti.

Meghajtotta a hátát, és apró lépésekkel csoszogva, marokra fogta térde alatt a skarlátot és meghimbálta.

- Huss te, huss te!

Hirtelen kiegyenesedett, és hátravetette a fejét.

- Sok bolondot beszélek, Quintipor. A kolompszó tette meg a hold. Hanem most már beszélj te is. Mondd el már végre azt az üzenetet.

- Már elmondtam, nobilissima. Atyád rövidesen megérkezik.

- Mondtad már? Nem is hallottam. Tudod, ez nekem már nem újság. Én már tegnap meg­kaptam az üzenetet az apámtól. Mást is kaptam. Megmutassam?

Elsuhant az erkélyrõl. Quintipor zúgó halántékkal kapaszkodott meg a párkányban. Hát ilyen bolondosak a nobilissimák? Az Athéné-lányok, akikkel néha elácsorgott a Piraeusban, nem ilyenek voltak. A korinthusi költõnõ se, akivel együtt koszorúzták meg Aphrodité sarukötõ szobrát. De szépnek szebb azoknál. Megindult vele az erkély, szédülten hunyta le a szemét. Látta a nobilissima fehér vállát és rajta a perzsa ujjainak égõ csíkjait. A perzsára rosszabb volt gondolni, mint a lófejûre. Egy denevér suhanása érte a homlokát, kinyitotta a szemét. Tovább forgott körülötte az épületek és ligetek homályos csoportja, az élesen kirajzolódó Silpius és fölötte a hold ezüst paténája.

Apró csörgõk és csengõk muzsikájára riadt föl. Különös szabású, nagy ráncokban földig omló, sárga selyem palástban táncolt eléje a nobilissima. Fején ezüst turbán, nyakában gyöngyökbõl és aranygolyócskákból fûzött lánc, mely leért a drágakövekkel kirakott, lazán kötött, violaszín övig, karjain és bokáin parányi harangocskákkal beszegett aranyperecek.

Quintipor úgy nézte, mintha álmot látna. A lány félrebillentette a fejét.

- Nem imádsz engem, rabszolga? Maxentius és Varanes azt mondták, sohase láttak még olyan imádni valónak, mint ebben. Valami régi zsidó királynõé lehetett, a judeai helytartó ajándékozta az apámnak, hogy öltöztesse bele a feleségét. De az apám nekem küldte, hogy szép legyek benne, mire megjön. De hát kinek legyek én szép, Quintipor?

Kacéran megrázta magát, minden csörgõje megszólalt bele.

- A te szépségedre csak magad vagy méltó a világon, nobilissima - hebegte a fiú.

- Egész belejössz már, Quintipor - mulatott a lány. - Ki tudja, talán annak is azt mondták valaha, akinek készült a ruha. Talán az éppen az én anyám volt. Az apám azt mondja, már nem nagyon emlékszik rá, el is hiszem neki, cesareai legatus volt akkor, de Trulla - ez a dajkám, tudod, megesküszik Hekatéra, mert õ is olyan vén, mint Hekaté, és csak õ tud nekem lepényt sütni, majd egyszer megkóstoltatom teveled is... Jaj, mit is akartam mondani? Hamar, Quintipor! Neked ezután mindig el kell találni, mit gondolok. Ha kitaláltad azt a verset is, ami az eszemben járt, akkor segíts most is.

- Az anyádról szóltál, nobilissima.

- Igen, igen. Én nem ismertem az anyámat, még egyéves se voltam, mikor belehalt abba, hogy az apám elhagyta. Trulla azt mondja, valami zsidó királylány volt. Nem veszed észre a szememen, Quintipor, hogy az zsidószem? Csak kifelé van nyitva, be nem látni rajta.

Eddig feketének tudta Quintipor a nobilissima szemét. Most amint pillantás nélkül rátágult a holdra, amely fehér csillámokat tört benne, határozottan kéknek látta.

- Olyan színe van, nobilissima, mint az érett szõlõnek.

A lány nyilván egy szót se hallott. Kinyújtotta karját a hold felé, kimondhatatlan szomorúsággal az arcán, a szája keskeny, remegõ gyûrûvé nyílt.

- Nobilissima - szólította a fiú ijedten.

Lépések csoszogtak. Egy borotvált fejû egyiptomi rabszolga magas ezüstkandelábert hozott, amelynek horgain három csónakidomú bronzlámpa csüngött, finom olaj illatát árasztva. A mécshordó mögött gyíkszemû kis öregasszony totyogott, két karján fekete ládikával.

- Nilla, nézd, mit küldött neked a princeps! Kibontsam, madaram?

Letette a ládát az asztalkára, és simogatni kezdte arcát, vállát, csókolgatni a kezét.

- Megint rajtad a rontás, gyönyörûségem? Hát nem felelsz az öreg dadusnak? Visszaûzzük a gonoszokat a holdba?

Kitipegett, bronzláncon csüngõ, kerek füstölõvel tért vissza, s körülfüstölte vele a lányt, érthetetlen neveket mormolva.

A nobilissima megrázkódott, ernyedten hullatta le a karjait, és kábultan kérdezte:

- Te vagy, Trulla? Mit akarsz?

- A princeps küldött neked valami szépet. Megnézed?

Titanilla durcásan vállat vont.

- Nem kell. Menjetek. A lámpa maradjon.

Quintipor is megindult.

- Neked nem mondtam, hogy mehetsz. Hozd ide a ládát. Ki tudod nyitni?

- Nincs bezárva - billentette föl a magister a láda tetejét, és kihullatta mind a két kezébõl. A padlóra esett ládából egy véres kézfej gördült ki.

A lány odaugrott a megtántorodó fiúhoz, és a hajába markolt. Csodálkozva kiáltott rá:

- Milyen puha hajad van neked! Puhább az enyémnél, próbáld csak! Mi az, Quintipor?

A fiú borzongva mutatott le a padlóra.

- Ott... nobilissima... az...!

- Látom - rúgta odább a lány a kézfejet az aranyszandálja orrával. - Az az ostoba csakugyan levágatta a borbélya kezét. Még jó, hogy nem a nyakát találtam mondani. Ettõl ijedtél meg? És te azt mondod, meg tudnád tenni, amit Varanes? Mehetsz, Quintipor.

A fiú meghajtotta a térdét, és elhagyta az erkélyt. Nem háttal kifelé, ahogy elõírás szerint kellett volna, hanem arccal elõre.

Rohant lefelé, végig a kristálylucernával világított folyosón, borzongva egész testében. A lépcsõ aljában a nobilissima várta, eléje kerülve valamelyik oszlopsoron. Arca, szeme nyugodtan mosolygott a fiúra.

- Nézd csak ezt a gemmát.

A vésett ametiszt-csiszolaton egy nimfa kínálta oda keblét egy öreg szatírnak. A kõ nem volt nagy, de a vésés finomsága meglepõ volt. A sculptor bizonyosan új divat szerint nagyítót használt, vízzel telt üveggolyót.

Quintipornak arcába szaladt a vér.

- Láttam ezt már szoborban is. Cyprusban.

- Azt mondd meg, megér-e fél kezet?

- Nem tudom, nobilissima - mondta dadogva.

Érezte, illene azt mondani, hogy õ két kezét is odaadná érte a nobilissimának, ha kívánná, de nem merte. Megint megképzett elõtte a földön heverõ, véres kéz.

- Talán Bion tudja. Próbáljátok meg valamelyik ékszerésznek eladni - egy-két aranyat tán ád érte. S azt juttasd el ahhoz a rabszolgához, tudod, a kezéért. De az ablakán dobd be, hadd higgye, hogy valamelyik isten könyörült meg rajta.

Quintipor félénken elõhúzta az erszényét, és megcsörrentette benne az aranyakat. A lány elnevette magát.

- Mondom én, hogy álruhás isten vagy.

Két aranyat kivett az erszénybõl.

- Jobb lesz, ha én játszom istennõt. Nem szeretném, ha téged látna meg a princeps a szállása körül. Ha engem meglát, az nem lesz neki feltûnõ.

Quintipor úgy érezte, mintha megmarkolták volna a szívét. Pedig csak a kezét szorította meg a nobilissima. A gemmát csúsztatta bele.

- Ez most már a tied. Megvetted. De azért majd csak akkor viseld, ha megint Hellaszban élsz.

Körülnézett, magához kapta a fiú fejét, és a fülébe súgta:

- Örülök neked, Quintus fia, mert tehozzád nem kell feleségül mennem. Aludj jól.

De Quintus fia nem aludt jól. Sokára is ért haza, a vacsoraidõt elkószálta az elhagyott fasorok­ban, a szelíd, csöndes csillagok alatt. Úgy érezte, mintha valamelyik a fejére zuhant volna.

Bion szobája mellett lábujjhegyen suhant el. Most elõször nem volt kedve beszélgetni a matematikussal, aki mécsese mellett írására hajolva háttal ült a nyitott ajtónak. A vacsora még érintetlenül állt elõtte, bizonyosan õt várta vele. De eszébe jutott az a mosoly, amellyel Bion beszélt a pendelyes Titanilláról, és nem tudott jó szívvel gondolni öreg barátjára.

Már hajnalodott, mikor kavargó gondolatai álomba zsibbadtak. Utolsó gondolata az volt, hogy ez a nap a hét harmadik napja volt. Dies Martis.

Nem a rózsaszín istennõé, akinek kagylókocsiját galambok húzzák, hanem a vörös képû istené, aki vérrel töltözik.