VI.

Ha a császárt csak isteni díszében pillanthatták meg a halandók, felesége, Domina Prisca még jobban hasonlított az istenekhez. Annyiban, hogy õt egyáltalán nem lehetett látni. Tudták, hogy van, mert a köztereken szobrai voltak felállítva, s azok elõtt minden évben be kellett mutatni az elõírt napon a hivatalos tömjén-áldozatot. De ezek a szobrok Ceresnek mutatták, derült és kegyes vonásokkal, s a birodalom elsõ matronáját csak ilyennek lehetett elképzelni. Beszélték, hogy ilyen is volt abban az idõben, mikor sugárzó szépségben a trónra került, csakhogy késõbbi szobrai mind az elsõrõl készültek, nem magáról a Domináról, aki idõvel csakúgy megöregedett, mint más asszonyok. Némelyek úgy tudták, hogy valami elrútító betegség tette emberkerülõvé, mások lelki betegségrõl suttogtak. Szállongott olyan hír is, hogy a Dominát õrültséggel verték meg az istenek, s ezért vette körül katonai csapat azt a hintót, amelyben Nikomédiából Antiochiába megérkezett. Néhány tanúja a megérkezésnek megesküdött rá, hogy akit leplekbe és fátyolokba takargatva kivettek a zárt kocsiból, az nem lehetett más, csak gyermek.

Biztosat senki se tudott. Az udvari méltóságok maguk se, mert a császárné palotájába nekik is tilos volt belépni. A régi udvari emberek pedig, akik az elsõ években szolgálták a szentsé­geseket, elhalogattak már, vagy nyugalomba küldte õket a császár. Udvarhölgyei az utóbbi években már nem voltak a Dominának csak ápolónõi, s azok vele együtt elzárkózva éltek a világtól. Rajtuk és az orvosokon kívül csak a császári család s egy-két meghittjük tudta az igazat.

Domina Prisca nem volt se õrült, se embergyûlölõ, csak idõnként valami különös démon hatalmába került, ahogy az orvosok megállapították. Szomorúnak mindig szomorú volt és hallgatag, de mikor a császár meglátogatta, földerült. Sõt volt úgy is, hogy magához kérette vacsorára a Dominust. Sokat kínozták azonban szörnyû fejfájások, s ezek jelentették a démon közeledését. Ilyenkor napokon keresztül nem nyúlt ételhez, nem tudott aludni, csak járt-kelt a szobák során keresztül magába merülve, és nem véve észre, hogy ápolónõk kísérik. Az elsõ napokban hangtalanul járkált, aztán mosolygó arccal suttogni kezdett maga elé. Majd halkan dalolni gyermekaltatókat, boldog fiatal anyák hangján, karjai, feje, dereka ringatásával kísérve a dallamot. Hirtelen leguggolt, és úgy vonszolta magát elõre, mintha tipegõ gyereket vezetne, akit gügyögve tanít járni. A vége mindig az volt, hogy felsikoltott, s addig rohangált jajveszékelve, míg el nem zuhant, s csöndes zokogással álomba nem sírta magát. Az volt a különös, hogy ez az álom, mely néha csak két nap múlva végzõdött kínos, kiabálós, hajat tépõ és arcot összemarcangoló felébredéssel, ijesztõen mély volt. Mikor elõször érte a császárnét, halottnak gondolták, mert szemgolyója üvegesen megmeredt. De szíve rendesen vert, és lélegzetvétele is olyan volt, mint az alvó emberé. Se kiáltozásra, se rázásra nem mozdult, s amelyik oldalára fordították, azon maradt. Késõbb, mikor az orvosok gyanúba vették a démont, megállapodtak abban is, hogy ha azt egyszer sikerülne elûzni, többet nem térne vissza. Mindent elkövettek az elûzésére. Meghintették a beteget a birodalom legtávolabbi részérõl hozott, szent forrásvizekkel. Szétfeszített fogsora közé arábiai csípõs füvek nedvét csepeg­tették, mint annak a máktejnek az ellenszerét, amellyel Somnus isten megkeni az alvók száját. Megfüstölték a szent Apis bika száraz ganéjával, amelyet Egyiptomból hoztak. Karját, vállát olyan csalánnal seprõzték meg, amely nem árnyékban nõtt, tehát nem Hekaté istenasszony vetette el a magját, hanem az ébresztõ Aurora. De ez se használt. A füst ugyan megköhögtette a beteget, s a csalán fölmarta bõrét, de föl nem ébresztette egyik se. Még az se segített rajta, hogy a flamenek legõsibb varázsigéiket mormogták el felette; pedig azok hatását annál inkább biztosra vették, mert legnagyobb részüket már maguk se értették.

- Ez a legerõsebb démon, akit eddig ismerünk - csóválták a fejüket az orvosok -, ez a démonok közt az archon.

A nevét is kitalálták a démonok archonának. Megállapodtak benne, hogy Thiuthabaothnak hívják, s ettõl sokat vártak, mert a démonok mindjárt szófogadóbbak lettek, ha nevükön tudták õket szólítani. Thiuthabaothot azonban hiába szólították föl, hogy távozzon. Csak akkor hagyta el a beteget, mikor neki tetszett, tizennyolc órával késõbb, s ijesztõ hatalmát ez alkalommal még jobban kimutatta, mint azelõtt. A császárné úgy hányta-vetette magát az ágyban, hogy öt ápolónõ alig bírta lefogni. Világos volt, hogy a beteg elcsigázott testében nem lehetett ennyi erõ. A démon ezzel jelentette ki, hogy haragszik a zaklatások miatt, s áldozatát nem hajlandó kiengedni körmei közül.

Sincellus, az udvari fõorvos erre azt tanácsolta, hogy forduljanak magához a fõgyógyító istenhez, Aesculapiushoz, akinek pergamumi szentélyét személyesen kellett felkeresni a bete­geknek. A templom kincstárában felhalmozott aranyszívek, onix-szemek, elefántcsontból faragott kezek és lábak tanúskodtak mellette, hogy ott már sok gazdag beteg talált orvosságot szívfájására, szembajára vagy tagjai bénulására. Azért csak gazdag betegek, mert a gyógyulást keresõnek bent kellett hálni az isten szobra elõtt, s a szegények nem bírták megfizetni az ágyazás költségeit meg az altató italokat. Az isten maga természetesen ingyen gyógyított. Mégpedig olyformán, hogy a betegnek megmondta álmában, mitõl várhatja nyomorúsága enyhülését és sorsa jobbrafordulását.

A császárné nehezen szánta rá magát a hosszú útra, de úgy látszik, nemhiába feküdt az isten lábai elé. Õ ugyan nem emlékezett rá, hogy álmodott volna valamit a szentélyben, de a papok hallották, hogy hangosan nevetett álmában. Ez olyan jel volt, amely világosan mutatta az isten jóakaratát.

- Egy nagy öröm fogja meggyógyítani az augusta Dominát - magyarázták a papok -, mert az örömtõl megtelik a szív fényességgel. Az ártó démonok pedig, akik sötétségbõl vannak teremtve, kerülik a fényességet, mert abban meg kell nekik halni.

A pergamumi istenlátogatás nem sokkal az antiochiai út elõtt történt, s azóta a császárné minden új reményen kapkodó lelke eltengõdött ebbõl a biztatásból. Most azonban, éppen mikor a szent palota megtelt az uralkodók várásának izgalmaival, a beteg lélek megint elernyedt. A démon a szokott fejszaggatással jelezte jövetelét, s a Domina most a szívét is fájlalta. Arról azonban, hogy lefeküdjön, hallani se akart, de végre mégis engedett leánya, Valeria könyörgésének.

A beárnyékolt hálószobában a császárné finom, sápadt, éremprofilú arcával, fején a hidegvizes pergamen-tömlõvel, amely bekarikásodott szemeit is eltakarta, fiatalabbnak látszott a lányánál. A keserû arcú, hosszú, csontos fiatalasszony, ahogy az ágy szélén ült, sötét tunikájában matrónább volt, mint a beteg.

A császárné lehunyt szemeibõl csöndesen szivárogtak a könnyek.

- Engem biztatnak örömmel? - tördelte átlátszó kezeit. - Mi örömet adhatnának nekem az életben az istenek a halálon kívül?

- Hagyd el már, anyám - fogta meg a kezét a fiatalasszony. - Te magad betegíted meg magadat ezzel az örökös önmarcangolással.

A türelmetlen hang megszeppentette az augustát, aki ahhoz volt szokva, hogy mindent ráhagyjanak. Egy kicsit elhallgatott, aztán gyerekesen lepittyesztett szájjal kérdezte:

- Mért bántasz engem, Valeria?

- Én bántalak? Mivel bántottalak, anyám? Azzal, hogy türelemre kértelek?

- Nem sajnálsz.

- Hát engem ki sajnál?

- Te még fiatal vagy, lányom.

- Az. Fiatal vagyok, császár lánya, caesar felesége, s nem ér annyit az életem, mint egy halottmosogató rabnõnek.

- Mért haragszanak miránk az istenek? - nyögött a beteg. - Mért vették el az én örömömet, mikor én soha senkit meg nem szomorítottam?

- Nem tudom, anyám! - kapta föl Valeria hevesen a kezét. - Az én örömömet bizonyosan elvettétek, mikor Galeriushoz adtatok!

- Én nem, én nem! - sírt föl hangosan az anya. - Én nem is tudtam magamról, mikor elvittek, lányom.

- Nem, mert mindig vak és süket voltál a magad fájdalmában. A földön csúsztam elõtted, térdedet átöleltem, de te csak a fiadért jajgattál.

- Apollinaris! Apollinaris! - sikoltott az anya, és fölvetette magát az ágyban.

Valeria visszanyomta a vánkosokra, és két tenyere közt maga felé fordította az arcát.

- Mit siratsz azon, aki nincs? Lehet egy gyerek árnyát siratni, akit Hádész magával vitt, mielõtt megtanult volna járni a földön? És meddig fogsz még érte jajgatni? Démétér csak õsztõl tavaszig gyászolta Perszephonét. Neked, anyám, tizenhat esztendõ se volt elég, hogy elállítsa a könnyedet.

A császárné jóanyás szeme fájdalmasan mélyedt a fiatalasszonyéba.

- Ó, lányom, lányom, óvjanak meg az istenek attól, hogy valamikor te is úgy tudd meg, mint én, mit tesz anyának lenni!

Valeria visítva kacagott.

- Én? Két kezemmel fojtanám meg azt a gyereket, akit az én méhem szülne! De ne félj attól, augusta, hogy az unokád gyilkosa leszek! Hát nem tudod, hogy a lányod, aki anya nélkül ment férjhez, sohase lesz anya? Nekem nincs férjem, csak uram. Tudod, mit tett akkor, mikor regillába öltöztetve fáklyafénynél, fuvolaszó mellett a házába vezettek a nyoszolyó lányok? Fölvágatta egyik teherbe ejtett rabnõje hasát, és maga vette ki belõle a magzatot, hogy annak a beleibõl mondasson jövendõt. És azokkal a véres kezekkel akarta az én övemet megoldani! Anyám, anyám, azóta mindig vérszagát érzem annak, akit ti fiatoknak fogadtatok.

Most már õ is sírt, rároskadva az anyjára. Az fél karjával magához szorította, a másikkal simogatta.

- A császár... az apád...

- Nem apám, anyám, nem apám, mert õ csak császár. Ha az nem volna, talán lánya volnék. Így csak császár, akinek birodalma van.

- A legbölcsebb ember a világon.

- Anyám, nekem nem bölcsesség kellene, hanem egy csöpp szeretet.

- Szóljál neki. Vagy akarod, hogy én térdeljek elé?

- Félek tõle, anyám. Te nem tudod, hogy fordult el tõlem, mikor nem akartam Galeriushoz menni. Egyszer láttam azóta, s akkor se volt egy nyájas szava se hozzám.

- Azt hiszi, boldog vagy.

- Semmit sem hisz, anyám. Föláldozott, mint Agamemnón Iphigeneiát, s többet nem gondolt velem.

Odakint ünnepélyes kürtszó harsant fel. A classicum, amellyel az uralkodókat fogadni szokták. Valeria fölugrott, és kinézett az atriumba. Vértelen arccal jött vissza.

- Galerius jön, anyám. Kérlek az istenekre, felejts el mindent. Félek, látod.

Mutatta lúdbõrös karját, eligazította a beteget az ágyban, könnyeit felitatta a takaróval, s fölemelte az érkezõ elõtt az ajtó függönyét.

A Kelet caesarja kíséret nélkül jött, lányával a balján. Kicsit elhízott már, rengeteg teste alatt döngött a föld. De gömbölyû arca csattanó piros volt, és göndör szakálla fekete. Kerek vadmacska­szemében még mindig megvolt a hegyi pásztor szilajsága, akinek egyformán mestersége a nyájõrzés és nyájrablás.

Valeria szótlan meghajlással köszöntötte. Nyers fejbólintással viszonozta az üdvözlést, aztán fölemelte jobbját, és dörgõ hangon szólalt meg.

- Az istenek áldása rajtad és házadon, Domina augusta. Nem haragszol, hogy nem hajtom meg a térdemet, de aztán nehéz volna kiegyenesíteni. Vénülök, augusta, vénülök, de ez nem baj, csak az asszonyok fiatalok maradjanak.

A császárné erõt vett magán. Reszketõ szájszéllel, de nyájasan kérdezte meg a caesart, hogy utazott.

- Jól, anyám. Csak egy kicsit soká tartott az út. Késleltettek az istentelenek.

Dühösen fújt egyet. Mivel a matronák nem fûzték tovább a szót, Titanilla okosnak hitte érdeklõdést mutatni.

- A jazigok, ugye? Mi is hallottunk róluk. Maxentius nagyon készült rájuk.

Galerius elnevette magát.

- Maxentius derék fiú, mi? De én nem a jazigokról beszéltem, hanem az istentelenekrõl. A jazigok tisztességes rablók, nincs velük semmi baj. Egyet-kettõt felköttet belõlük az ember a határon, s míg azoknak a bûzébõl tart, addig csönd van. De az istentelenek rosszabbak az ellenségnél.

- A keresztényekre gondolsz?

- Azok az istentelenek. A jazignak csak barom kell, meg menyecske és rabszolga. De a keresztények az isteneket akarják kiverni a templomokból. Három helyen is panaszt tettek útközben a papok, hogy ezek az elvetemedettek összetörték az oltárokat. Összefogattam belõlük egy csordára valót, és istenük sorsára juttattam õket. De a legdühítõbb az volt, hogy az egyik centurióm eldobta a lándzsáját. Azt mondta, õ nem ont keresztény vért. No, én ontottam. Saját lándzsájával szúrtam le az õrültet, pedig a bíbor is rajtam volt, úgy, ahogy látjátok. Megálljatok, a vérét is megmutathatom, mert idefröccsent valahova a tógámra.

A császárné és a caesarné egyszerre sikoltott fel. Ez a falnak zuhant neki, amannak a feje csúszott le a vánkosról. Titanilla rémülten futott egyiktõl a másikhoz.

A caesar nagy szemet meresztett.

- Hát ezeket mi lelte?

- Megrémítetted õket, uram. A véres bíboroddal.

A caesar elkacagta magát.

- Nem a mi fajtánk, mi? Hova akarsz menni?

- Orvost hívok, ha megengeded, uram - futott ki a nobilissima.

Az apja, vállán hátra vetve a bíbort, lomhán döngött utána. A palotának ez a része elhagyatott volt, de a fasorok közt már találkozott emberekkel. Nemcsak mezítlábas rabszolgákkal, hanem olyanokkal is, akik ezüstfélholdas cipõt viseltek. Valamennyi térdgörbítéssel köszöntötte a bíbort, a caesar azonban nem vett tudomást senkirõl. Csak akkor fordult meg meglepõdve, mikor egy szõrcsuhás férfi meghajlással köszöntötte. A rabszolga, aki elõtte ment, fehér hajú öregember, arcára borult, és reszketve emelkedett fel, amint a caesar továbbment.

- Uram - mondta ijedten -, ez a szentséges caesar volt.

- Tudom - mosolygott a szõrcsuhás -, mért figyelmeztetsz rá?

- Mert nem adtad meg neki a köszöntést.

- Megadtam, barátom, ami neki jár. Térdelni csak az Isten elõtt szabad.

Istent mondott, és nem isteneket. Az öreg rabszolga szeme fölcsillant.

- Te is közénk tartozol, uram?

Hüvelykujjával a kereszt jelét tette a homlokára. A szõrcsuhás viszonozta a jeladást.

- Pantaleonnak hívnak, orvos vagyok.

Az öregember megint arcra vágta magát, mint az elõbb a caesar elõtt.

- Mit csinálsz? - szólt rá szigorúan a másik. - Hát nem vagy keresztény?

- Az vagyok, uram, s most már emlékszem is rá, hogy láttalak a gyülekezetben. Te vagy az, nagy mágus, aki halottakat támasztasz a mi istenünk nevében. Boldog vagyok, hogy én mutathatom neked az utat.

Pantaleon csakugyan keresztény orvos volt, s Isten maga vezette õt az igazság útjára. Már sok évig gyógyítgatta Antiochia gazdag betegeit, és nagy vagyont szerzett, amikor egy haldokló ágyánál összeismerkedett Mnesterrel, a püspökkel. Az orvos elõször kuruzslónak gondolta a püspököt, de aztán egy-két elejtett szavából észrevette, hogy nemcsak jámbor, hanem tudós ember is, s elcsodálkozott rajta, hogy mégis keresztény. Ezt meg is mondta a püspöknek, aki azt felelte, õ meg azon csodálkozik, hogy az orvos nem keresztény. Minden orvosnak keresz­ténynek kellene lenni, mert gyógyítani csak a Krisztus nevében lehet. Ajánlotta is Pantaleon­nak, mert azután többször is találkoztak, hogy tegyen egyszer próbát. Azonban Pantaleon, noha tanulékony ember volt, idegenkedett a keresztények orvosi tudományától. Akkoriban választották meg archiaterré, vagyis az antiochiai orvosi kollégium fejévé, s nem akarta jó hírnevét kockáztatni, és magát kollégái gúnyolódásainak kitenni. Sokat forgatta azonban fejében a dolgot, s még séta közben is Krisztus csodatételein töprengett, amelyekrõl a püspök minden találkozásuk alkalmával olyan lángoló lelkesedéssel beszélt. Egyszer, amikor éppen hazafelé tartott sétájáról, a szegénynegyed egyik viskójából nagy jajveszékelést hallott. Mivel csõdület is volt az udvaron, bement, és elmondatta magának, mi történt. A játszótéren, ahol a serdülõ fiúk gyakorolni szokták magukat a testedzésben, a legügyesebb diszkoszdobót kereszténynek kezdték csúfolni a többiek. Ebbõl aztán verekedés lett, ami azzal végzõdött, hogy a fiút a pajtásai agyonrugdosták. Most már fél napja kiterítve feküdt az udvaron, s mivel az anyja, egy gyapjúszövõ özvegye, sirató-asszonyt nem bírt fogadni, maga jajveszékelte el a szokásos gyászdalokat, közben az istenek minden átkát kérvén a keresztényekre.

- Hiszen nem a keresztények ölték meg gyermekedet - ütközött meg Pantaleon az asszony kifakadásain.

- Igen, de azért ölték meg, mert azt hitték, keresztény.

Az orvos gondolkodóba esett, illetve folytatta azokat a gondolatokat, amelyek már séta közben is foglalkoztatták. Íme ezen a szegény halotton meg lehetne tenni azt a próbát, amire a püspök biztatta. Igaz, hogy a fiú nem volt keresztény, de annál tiszteletreméltóbb lesz a keresz­tények istene, ha mégis kimutatja rajta hatalmát. S ha a halott nem támad fel, akkor csak a keresztények istene szégyenül meg, de õ maga nem, mert ez a szedett-vedett nép nem tudja róla, hogy kicsoda.

Odalépett tehát a szövõszék-lécekbõl összetákolt, szegényes ravatalhoz, keresztet vetett a gyerek homlokára, és kezét megfogván, rákiáltott:

- A Krisztus nevében parancsolom neked, hogy állj fel!

A gyerek erre felnyitotta a szemét, körülnézett, és olyan elevenen pattant fel, hogy a ravatal összedûlt alatta.

Így vezette rá Isten az igazság útjára Pantaleont, aki rögtön a püspökhöz sietett, és felvette a katechumenek fehér ingét. Miután pedig megkapta a keresztséget, szõrcsuhát vett fel vezek­lésül hitetlen múltjáért. Archiateri tisztjérõl is lemondott, hogy annál több ideje legyen a szegényeket gyógyítani, akik közt vagyonát elosztogatta.

S éppen azért, mert elõkelõ betegei már nem voltak, nagyon elcsodálkozott azon, hogy most õt hívták a császárnéhoz.

- Biztosan énértem küldtek, leányom? - kérdezte a cselédet, aki a parancsot vitte.

- Nekem úrnõm, a nobilissima azt parancsolta, hogy azonnal hívjam az elsõ orvost, akit találok. A piacon megszólítottam egy öregasszonyt, s az ide utasított tehozzád, mert azt mondta, te az õ halott fiát is életre hoztad. Kövess tehát engem!

Pantaleon az Isten kezét látta ebben a találkozásban, s megindult a cseléd után. A forum tolongásában azonban valahogy elvesztette szem elõl. Azért a szent palotában az öreg rabszolgát kérte meg, aki éppen útjába vetõdött, hogy legyen kalauza.

- Innen az Isten legyen kalauzod, uram - állt meg a szolga a peristylium elsõ oszlopánál -, nekem tilos ide belépni.

Nem állta útját senki. Az ápolónõk olyankor, amikor a lánya volt a császárnõnél, elhúzódtak trécselni.

Az orvos megállt és hallgatózott. Halk sírás csordogált a fülébe, az után indult.

Két egymásra borult asszonyt látott. Lépéseire fölriadtak.

- Ki vagy? - kérdezte a fiatalabb.

- Az orvos vagyok.

- Ki hívott?

- Az Isten küldött.

A másik asszony eljajdult.

- Van még olyan isten, aki énvelem törõdik?

- Az én istenem mindenkivel törõdik, aki szenved.

Valeria csak most nézte meg jobban a különös ruhájú orvost.

- Neked külön istened van?

- Mindenkinek istene, aki hisz benne. Higgyetek, és nektek is istenetek lesz.

- Hogy hívják a te istenedet?

- Csak úgy, hogy Isten. Neki nem kell más név, mert õ egyedülvaló. Egyszülött fia, aki meghalt értünk, a Jézus Krisztus.

A császárné felsírt.

- Én is szültem egy istent. Hova lett az, kiért halt meg?

Az orvos derült arccal fordult oda.

- Mária is így sírt a kereszt alatt.

- Kicsoda az a Mária?

- Az Úrkrisztus anyja. Az õ fia is meghalt, de visszatért. Õ minden anyát meg tud gyógyítani.

A császárné pillantás nélkül meredt az orvos sugárzó arcára.

Most Valeria sírt fel.

- Hát engem ki gyógyít meg? Melyik isten?

- Az, aki engem ideküldött. A ti isteneitek nem tudnak vigasztalni, mert nem tudnak szenvedni. Õk csak örülni tudnak, s mit adhat az öröm azoknak, akik szomorúak? Az én istenem az egész világot meg tudja vigasztalni, mert szenvedett az egész világért.

Hátranyúlt a szõrcsuha csuklyájába, és ujjnyi hosszú keresztet húzott ki belõle.

- Ezt itt hagyom nektek, hogy vigyázzon rátok, és vigasztaljon benneteket. Tegyétek a fejetek alá, mikor alusztok, és õ elûzi tõletek a gonosz álmokat. Vegyétek elõ, ha könnyes lesz a szemetek, és õ mosolygásba öltözteti a szíveteket.

Mosolyogni még nem tudtak, de a könnyük már kezdett csöndesedni. Ez az orvos nem úgy beszélt, mint a többiek.

- Hogy hívnak téged? - kérdezte a császárné, aki soha egy udvari méltóságnak a nevét nem tudakolta még meg.

- Pantaleonnak hívnak, ebben a városban a szegények orvosának. Legyen veletek az Isten, ti szegények.

A keresztet a takarón hagyta, Valeria a kezébe vette.

- Hiszen ez csak fa - mondta csalódva.

- Fa? - kérdezte a császárné nehezedõ pillákkal. - Nem vagy álmos, lányom?

- Elesett vagyok, anyám.

- Akarsz idebújni hozzám? Nézd, én olyan kis helyen megférek.

- Jó vagy, anyám - lágyult el Valeria, s végignyúlva az ágy szélén, átölelte az anyját. - Ugye, most már megint a kislányod vagyok, s ezután mindig az maradok?

- Kislányom, kislányom - simogatta a haját a császárné. - Eltetted?

- A keresztet? A vánkos alá dugtam, anyám. Mind a kettõnknek a feje alatt van.

Hamar elaludtak, s álmuk mély lehetett. Nem hallottak belõle semmit, hogy Quintus, a kertész láncos álló-létrájával végigcsörömpöli az atriumot. Az oszlopok virágdíszeit rendezgette, munkára fogva Quintiport is, aki délután benézett hozzájuk.

- Gyere, ne mondhassa a gazdád, hogy ingyen eszed a kenyerét, mint a többi léhûtõ.

Neki adogatta le azokat a függõ kosarakat, amelyekben cserélni kellett a virágot.

- Ebbe a colchicumokat rakd bele - nyújtott le egy gömbölyû kosárkát. - Azokat a tölcséres lilákat.

De nem vette el tõle senki a kosarat. Türelmetlenül kiáltott le, anélkül hogy megfordult volna.

- No, nagyot hallasz, mióta nagy úr lettél?

Mivel a félszemére nem látott, egészen hátra kellett csavarni a fejét. Úgyse találta a fiát sehol. Dörmögve cihelõdött le a létráról.

Mire leért, már hallotta a magister lépteit.

Kívülrõl jött, hosszú narancsgallyakat lógatva a kezében, amelyeken fehér virágcsillagok közt mosolyogtak az apró aranyalmák.

- Hát te holdas vagy? Hol jártál azokkal a gallyakkal? Majd ezt az oszlopfejet fûzzük körül velük.

- Vizet akartam rájuk permetezni. Egy kicsit bágyadtak.

- Hol kerested a vizet?

- Láttam itt valahol egy kutat.

- Láttál? Azt nem veszed észre, hogy itt a víz az orrod elõtt, az udvar közepén az impluvium­ban? No már látom, hogy ha lánynézõbe mégy, nem ereszthetlek magadat. Artemisz köldökére, hát ez melyik grácia?

Titanilla jött be a kapun. Egyenesen nekik tartott, s már messzirõl nyújtotta mind a két kezét.

- Mért szaladtál vissza, Quintipor, a virággal? Nem nekem szántad? Vagy nem láttál? Hiszen integettem is feléd. Varanesszel ültünk a lugasban. Igazán nekem adod? Ó, milyen nehezek ezek a gallyak! Gyere hozd fel õket!

Quintus pattintott az ujjával.

- És én még lánynézõbe kínálkoztam ennek az alamuszinak! Jó gusztusod van, fiú. De neked is, amatricula! Hát kellene, szép fiú, szép virág? A fiút nem bánom, legyen a tied, szaladj vele. De a virágot csak tedd le szépen, az nem ilyen fitos orr számára termett, ezzel eredj mentát szagolni!

Meg akarta fricskázni a nobilissima orrát, de Quintipor, aki hasztalan integetett neki a lány háta mögül, még idejében megkapta a karját.

- Quintus, hát nem tudod, kivel beszélsz? A caesar lánya, a nobilissima...

Quintus puttyantott a szájával.

- Kis úrnõm, látod, félszemû vagyok, a császárnak meg az öreg Sapriciának így is jó voltam eddig. De most már te felelj nekik azért, hogy a te szépséged a maradék szemem világát is elvette.

A nobilissima megsimogatta az öreg állát, és ránevetett a fiúra.

- Látod, Quintipor? Mikor tudsz te így bánni a nõkkel?